Ellenzék, 1940. március (61. évfolyam, 49-74. szám)

1940-03-24 / 69. szám

14

■«*»«*» IMI

■on

/: I. I. E N7.ÉK

ntmammmmmaam

194 0 martin 2 I.

jb:<

>*/•

Uc

fkc

ug

SSC

ki

'yi

P

L:

i-.i

S/

i;

jian n. \eU' line ltot I ttx irsa 'állá ffeh mi shci Az ru\ zént Mu Hco> Emit déré

1 7,1

ffor/7

Jét,

Sve j

>J0,

félig

deti

s’daln

rajt.

min

ford

viil

soki

min

mes

Lev

Éne

Ábe

2 ér a s ■Sur is J lam

E

gas

fin

pró

teU

is

eg}

ZÜÍ

ta-i

szi

vei

kei

Mi

m(

mi

rei

IGAZSÁG A KÜSZOBO

Irta: HESZKE BÉLA

t

1

j

i

\

1

e

1

i

1

t

J

Este tizet ütött tt itagy városi óra. Az egy- ii angu órait lések bus kongassa! Inti I olt uh ht a toronyból. Min tini éjjelt ni mi aruk kelnenek útra fészkűidtől. 1'illunatoliig a let egében röpködtek s aztán halottim hullottak le a fagyos estébe. I nappali t Magasságot már reg kituszkolta (i házakból es az utcákról a sötétség. A zajok is elhaltak. A hazak komoran bámultál; egymásra az utcasorok szak ad okai felett.

Az Ember hazafelé ballagott. Lepleinek egyhangú koppanása mint kard hasogatta a tespedö csendet. Görnyedt hátára mintha rááll volna a sötétség. Hamar érkezett a házáig. Unottan vette elő kulcsait, hogy kinyissa a kaput. Mar a zárat kei este a keze. amikor halk nyöszörgés ütötte meg a fáiét. Hirtelen kapta fel a fejét, mint, aki rossz hirt hall. Mögötte senki. Elölte tt némán bámuló kapu. Bizonyára a fáradt idegzet csaló játéka - gondolta magában. He akart lépni. De a lába puha testbe ütközött. Lenézett s alakot látott kuporogni a küszöbön. Méltán meglepődött, majd elképedt. Mert lehajolt s egy nő vonásait hámozta ki a sötétség burkából.

Szép teremtés volt. Kellemes, mint egy örömhír. Didergő testét agyonkinozták már a hideg tüskéi. Piros arcán a szépség pihent, mint rózsatőn a virág. Kezében tükröt tartott.

. — Mit keres itt? — kérdezte az ember.

— Csak most veszel észre? Hát nem ismersz? Én vagyok az Igazság! — felelte a nő.

— Ez csalfa játék! — kiáltotta az ember.

— Oh, én nem űzök sohasem játékot. Mondom, én vagyok az Igazság! Ott ülök minden küszöbön, amerre a legtöbb ember jár. De az emberek mindig átlépik a küszöböt s engem nem vesznek észre. Azzal vannak elfoglalva, hogy engem keresnek. Közben mindig átlépnek felettem. Te is véletlenül botlottal belém s az első szavad is az volt, hogy „mit keresek itt?“ Nos jó. Elmegyek.

Felállott és menni készült. E mozdulat magához téritette az embert nagy képedtségé- bői. Cikáztak a gondolatok fejében. Az öröm pedig lassan szálldogált fölfelé Ielitében, akár a pára. Valami meleg érzés. Csak olyankor érzi valaki ezt, amikor nagy dolgok történnek vele. Nagyot dobbant a szive. Talán még szép ismerőse is meghallotta. Az ember hamar megértette, hogy mi történt vele. Találkozott az Igazsággal. Eszébe jutottak nagy keresései és ez ok a tettek, amelyekről szentül meg volt győződve, hogy igazságosak voltak. S a szégyen burjánzott ki a lelkében, mert látta, hogy csal; most találkozott az Igazsággal. Amit eddig tett, csak ügyes hazugság volt. Hisz 6 is eddig átlépte mindig a küszöböt...

Megragadta a nő karját és lelkesedve beszélt:

— Nem eresztem el! Nem engedhetem el! Ezért a találkozásért éltem eddig. Minden cselekedetemet ennek az érdekében végeztem. Hányszor nem aludtam emiatt! Hányszor ősz- szevesztem maga miatt! Most velem kell maradnia! Az én szándékaim tisztességesek! Szeretem!

Fáradt mosoly suhant át a nő arcán. Nagy- kék szeme pihent, mint egy tó. Tekintete elárulta, hogy nem először hall ilyen beszédet.

— Hiszek neked — felelte. — Egyébként

minden ember ilyen jószándéku velem szemben. Legalább is azt hiszi, hogy igen. Azt mondja nekem, hogy szeret. Te is azt mondtad. De biztos vagy-e benne? Hátha csak szerelmes vagy belém? Tudod-e, hogy milyen nagy a különbség a szeretet és szerelem között? Mit tudsz te? Semmit. Hát én megmondom neked a dolgok értelmét. Vágyadat szeretetnek nevezed, pedig csak szerelem. Oh! — sóhajtotta — nem minden ok nélkül éppen nőben öltött testet az Igazság. Vájjon, szeretsz-e igazán? 'hr-.-w. ?***

! Az ember felelt: i’r — Még kérded? J

,i — Kérdeznem leéli. Ismerlek benneteket.

— Talán igaza van — csendesedett meg a férfi.

— Természetes, hogy igazam van — for- tyant fel a no. — Hisz én vagyok az Igazság. De ne gondold, hogy ez olyan nagyszerű dolog. Sőt szomorú. Csak az emberek ezt nem tudják. Ha valami nem sikerül nekik, azonnal okot keresnek és vádolnak. Vádolják a Pénzt, a Sorsot, a Háborút, a Kísértést, de nem gondolnak arra, hogy minden baj abból származik, hogy félreértenek engem. Ne gondold, hogy könnyű a szerepem. Nevemben követnek el nagy tetteket és finom aljasságokat. Értem zárnak be embereket. Miattam hadakoznak. Volt olyan ember, aki népeket uszított egymásnak az én nevemben. Hányán lettek öngyilkosok miattam?! Hányán ölték meg egymást a nevemmel az ajkukon?! Aki azt hitte, hogy az övé vagyok, azonnal apostolnál; tüntette jel magát. Megsütni cselekedni. Bölcs lett belőle. A bölcsek pt tlig téliénél;. Megelégszenek azzal a csalóka érzéssel, lttig\ az övék vagyok. Nyugodtan hálnál; meg. Izi hiszik, hogy én halálul; ti lón is tovább élek a szellemükben. Pedig en olyan vágyói;, mint a Tudás. Nem örökölhet senki engem. Csuk személyes ismeretség révén leltetek valakié. Néhányon tudtál; ezt embertársaid közül és ezért voltak olyan szomorúak, de bölcsek . . .

így beszélt az Igazság és az Ember megrendülte hallgatta. Mereven bámulta szomorú két szemét. Mesélő hangja úgy zsongott fülébe, mint esti muzsikaszó. Félig nyitott szép szabályos ajkainak ivén u vigasztalásra vágyó gyermek dacos szomorúsága remegett.

Ilyen gyermeki ábrázattal még szebbé lett.

„Nem szókép volt — mormogta magúban ez Ember — amikor azt mondtam, hogy szép az Igazság. De mégsem gondoltam, hogy eny- nyíre szép“. Majd megfogta a kezét, megsimogatta a fejét és halkan szólt, tegezve:

— Jöjj be hozzám. Akarom, hogy mindig nálam légy.

— Be sokszor hallottam ezt már tőletek, emberei;! — felelte az Igazság.

— Olt, én nem csalogatlak az ész utján magamhoz. A szivem akarja, hogy velem maradj. Vagy talán nem hiszed, hogy létezik olyan ember, aki a szivével gondolkozik és az eszével is érez?

— Ne törekedj meggyőzni engem. Amúgy is bemegyek hozzád. Még egyszer próbálok kikötni egy embernél. Hátha sikerül neki megtartania engem.

Elindultak a lal;ásba. Meleg volt benn. Felgyűlt a villany. Három falat könyvszekrények borítottak. Rajta a sok nyomtatott betű. ..Az Igazság és a Hazugság megtartói“ — gondolta magában a leány.

Barnúszöld Buddha szobrocska ásított a sarokban egy kis állványon. Az asztalon sok írás. Elszórt hamu. Ceruzavégek és tentape- csétek. Függöny az ágy előtt. Kereszt fölötte. Képek a szoba egyetlen szabad falán. „így gondoltam el — motyogta az Igazság. — Díszletek, képek, könyvek, ez sem élhetett hazugságok nélkül“.

Az Ember az első látogató fogadásával járó furcsa zavarral bajlódott. Telt-veit. Rendet szeretett volna teremteni. Megrakta a tüzet. Dörzsölte a kezét. Kisimította a heverő takaróját. Gyorsan meggyujtotta az állólúm- pát. Uj fényeket, hangulatot varázsolt. Ideges volt.

Az Igazság megállóit egy sor könyv előtt. Gondolkozva nézegette a sok kötetet. Összeráncolta a homlokát. Költők köteteire tévedt a pillantása. Leliggyesztelte az ajkait. Maid vállat vont. Néhány címet olvasott és mosolyogni kezdett. Jártatta szemét. A Biblia mellett ott szorogott piros vászonban a Korán fordítása. Proust oldalún Byron lángolásait rejtegette egy szürkés kötet. Wells nagy történelmének oldalán Hengel és Bergson húzódott meg. S ahogy pillantása az ötkötetes Montaignere vetődött, fintor kívánkozott az arcára és megszólalt:

— Látom, szép helyre tetted az ellenségeimet. Montaigne, Plotinus. Szép kis társaság. A nagy kételkedők. Akik állítólag engem kerestek, közben kétellyel tömték meg a ti fejeteket.

— De szépen bekötteltem őket — zsörtölődött az Ember.

— Ó, ti mindig megbecsülitek azokat, akik

félrevezetnek! *

— Megbecsüljük őket, de nem követjük és mégis félreme gyünk.

— Igaz, sokféleképpen láttok engem. Ahányon vagytok, annyian. Ez a bajotok.

— Igazad van.

— Természetesen.

— Járatos vagy az irodalomban.

— Az igazság mindennek foglalata.

S amig ezt mondotta, felragyogott a szeme. Megpillantotta a Moliére köteteket.

— l.ó.m, a sok hazugság közt egy barátot és találok. Emlékszel e Alcesre. az ember- gyűlölőre? Kár, hogy gyomorbajos volt. De minden embergyülölö gyomorbajos. Vugr talán megfordítva?

— Inkább megfordítva -— felelte az Ember.

— Most sincs igazad, pedig velem vagy.

— Vá-j így kicsit. Hisz olyan rövid ideje,

hogy együtt vagyunk. Majd, ha többet látjuk egymást. Ha el önt a bizonyosság tudata, hogy Te mindig itt vagy mellettem, akkor én is csak az igazat fogom mondani. Aztán majd kérni fogom, hogy ird meg az emlékirataidat. Annyi emberrel volt dolgod. Talán mindenkivel. Csak az Ördög nem kereste a barátságodat. De nem vesztettél sokat vele. Velem viszont sokat nyerhetsz. Megírjuk az emlékezéseket?, - W _ - k

Minek? — ft lelte az Igazság. — Társaid úgysem hinnék el.

Honnan tudod? Néhány társamnak sikerült már elhitetnie a többiekkel, hogy ök megtaláltál; téged, pedig most látom, hogy hazudtak. Ugyanis ök azt erösitgették, hogy az Igazság kegyetlen. Te pedig nem vagy az. Szép vagy.

— Ismerős megállapítás. De várj egy kicsit Ha jobban megismersz, belátod, hogy elviselhetetlen vagyok.

Ezt sohasem fogom mondani, meglásd.

— Dehogy nem. Süt már azt is megmondhatnám. hogy mikor kezdel utálni engem.

— No, erre kiváncsi lennék! — kiáltott fel az Ember.

— Hát jó. Megmondom: Akkor fogsz megutálni, amikor először összekerülsz a társaiddal és csak az én nevemben fogsz beszélni.

— Deltát én mindig a te nevedben törekedtem beszélni és nem lett semmi baj. Sőt. Becsültek. Azt mondták, hogy igazságos ember vagyok.

— Tévedsz. Te is beleestél ubba a hibába, amit társaid is elkövettek. Finoman, okosan hazudtál, hogy igazságos embernek tűnhessél fel.

— Sokat sértegetsz — kesergett az Ember.

— Az Igazság kegyetlen — mormolta a

leány figyelmeztető sejtelemmel.

— Azt nem mondanám. Különben sem félek tőled. És megismétlem ajánlatomat: maradj nálam. Nem bánom, ha mindig szokott helyeden, a küszöbön is leszel. Csak tudjam, hogy velem vagy. Milyen boldogan járnék- kelnék az emberek között. Vitás ügyeikben azonnal megoldást találnék. A hazugok rettegnének leleplező kijelenéseimtől. Utat mutatnék a szellemi tévelygőknek. Hozzéim jönnének tanácsokért a kétkedők. Az Ember, aki megtalálta az Igazságot. Ez lenne a nevem. Lesnék a szavamar. Mert hírem hamar elfutna. Éppen olyan hamar, mint a nagy hazugok hire. Azt mondanák: „Úgy ömlik belőle az Igazság, mint másból a Hazugság“. Es ez mennyire uj lenne. Könyvtárakat égetnének el. Rendre mind megcáfolnám nagy írásokban a belük mögött felhalmozott valótlanságokat. — magyarázott tűzzel az Ember. Szomorú, fátyolos szemében furcsa villanások, az öröm és megújulás, az elszántság és harcrakészség tüze lobbant fel. A nagy felfedezésre bukkanó tudós ideges öröme jár- kálásra kényszeritetle. A kezeügyébe eső könyveket, ceruzát, tollat, hamutartót játékos örömmel penderítette a sarokba. Olyan i olt, mint egy megszállott.

Az Igazság megbocsátó szelídséggel szemlélte az idegesen hadonászó embert. Volt még ilyen helyzetben, de a kitörő örömnek ilyen őszinte jeleit még eddig nem látta. Pedig az Embert csak a gondolat hozta lázba. A puszta gondolat, hogy az Igazság ezentúl nála marad.

Az Ember hallgatott. Az Igazság érdeklődéssel figyelt. A csendet hallgatta, mert az mindig hamisságot rejteget fátyola mögött.

Közben az cjszal;a köpenyegét szaggatni kezdte a hajnal. A csillagok szemét lezárta a derengés. Az ébredő élet zajai ütögették a szoba ablakát. Egy-egy lépés koppanása hullott az üvegre, majd visszaesett az utca csendjébe.

A szobában egy óra konok kitartással dobolta a másvilágra a halott perceket. A kandallóban néhány küzködő zsarátnok szégyenkezve omlott össze a betörő fény előtt. Egy álmos pók lassan kúszott a szoba felső sarkába. A kisasztalon tespedö teáskanna kék hasán kényelmesen helyezkedett el a fény. Az állólámpa fénye a nagy és uj világosság irigységébe még sárgább lett. Lassú, nagy léptekkel besétált a szobába a reggel.

Az Ember csak most vette észre, hogy eltelt az éjszaka és ami vele történt, nem bolondos álom, hanem szinigazság. Szobájában ott állott szépen, frissen, makulátlanul az Igazság. A berontott fények nem oszlatták látomásszerü jelenséggé. Ott állott előtte. Nagy kék szemeiből kérdés szállott feléje: „Hát mi lesz?“

Az Emberen ismét erőt vett a féhezhe- teilen öröm. Együtt van az 1 gazsággal! Megtalálta. Meg fogja tartani Ez a gondolat erősödött most már végleges elhatározássá benne. Megfogta az Igazság kezét és nyugodtan. ünnepélyesen szólt, tegezve:

— Hát nálam maradsz. Most a fény véglegesen meggyőzött, hogy valóban itt vagy. Néha, ezen a bolondos éjszakán, azt hittem, hogy mindez reggel csak furcsa álomként fog élni bennem. De most már hiszem Megtar- lalak és szolgálni foglak.

Az Igazság arcán ismét átsuhant egy mosoly halvány árnyéka. Ezt is hallotta már. De nem szólt semmit. Belement ezúttal is a játékba. Miért ne? Azért van, hogy kellesse magát az embereknek. Ma ez. Fiz év moha az. öt évszázaddal, ezredekkel ezelőtt is ig\

1 olt. Néha azt gondolta, hogy végleg megtartják egy-egy könyv lapjain, egy-egy szép dal- larnbun, szoborban, kiáltásban, tettben. D" az Idő és az Önzés mindig megzavarták hon foglalását. Ezért egykedvűen jelelt:

— Nos jó. Maradok. De egy feltételem vun. Nem szabad hazudnod. Vagyis csak az igazat fogod mondani. Semmi rnegtdkuvás. 'Tűrhetetlenül csuk azt teszed, azt mondod, azt gondolod és érzed, amiről meggyőződtél, hogy az én helyeslésemmel találkozik. Ezentúl te nem le vagy, hanem én. Egyek vagyunk. Tiéd i agyok. Tiéd az Igazság .. .

Nagy kincs értékének tudatában, büszkén, ürömmel az arcán, magabiztosan lépett ki az Ember a kapun. Elindult az Éleibe. Fülében csengtek a nagy megegyezés muzsikáló szavai. A reggel mit sem vett észre az Emberrel történt nagy változásból. Hidegen fogadta. Néha egy-egy szállingózó hópelyhet hullatott az ég a lábai elé. Néhány kóbor veréb ijedten röppent fel előtte. A Nap ködtaJ;aró]át féloldalra húzta és úgy pislogott ki mögiile, mint egy álmos gyermek a paplan alól, ha felébresztik. Az ulcakövezet egyhangú koppanás- sál egyre azt ütögette az Ember lába alatt: igazság, igazság. A Világ, a Termesze*, nem sokat törődött, úgy látszik, hogy mi ment végbe az Emberben az elmúlt éjszaka. De az Élettel meggyűlt az Ember baja. A Jóbarát elhagyta, mihelyt megtudta, hogy az Embernél van az Igazság. Az Irigység késztette erre a tettre. Az Ellenség életére tört. mert azt hitte, hogy az Igazság erejével öt fog,a legyőzni az Ember.. A Szerető meg akarta mérgezni, mert az Ember nem tudott többet a szépségéről hazudni neki. A Felettes elbocsátotta állásából, mert a hazug hízelgés szavai az Ember torkán akadtak és helyettük a kihasznált Alantas lázadó igaz kitörései bugy- gyanták ki a száján. Az Ismerősök eszelősnek nyilvánították, mert az udvariasságot finoman burkolt hazugságnak nevezte. 3 igy az Ember azon vette észre magát, hogy estére egyedül áll az Életben. Keserűen bandukolt hazafelé. Utána egy kóbor kutya cammogott. „Szerencse, hogy nem beszélhetek tele. Ez is itthagyna“ gondolta magában. Fáradtan cipelte haza nagy szomorúságát.

*

Otthon az Igazság döbbenve vette észre az Ember arcára kirajzolódott szomorúságot. Vigasztaló szavak édes zsongásával fonta körül az elgyötört Ember lelkét.

— Hát megtörtént, amire nem is számítottam — szólt szomorúan az Ember. Nem élhetek veled. Csak elviselni lehet téged, de huni, oh, az súlyosabb teher a sónál. Amilyen nagy öröm volt veled találkozni, olyan nagy szomorúság téged megtartani. Talán bennem van a hiba. Hazug életet éltem. De éppen te mondtad, hogy mással sem jártál különben. Fájsz nekem s ez meg kell mondanom, míg mellett vagy.

Mig ezt mondta, az Igazság szeméből két kövér könnycsepp huzakodott elő. Olyanok voltak a könnyek, mint a kék tavon egy-egy fehér vizirózsa.

■— Ne sirass engem — folytatta az Ember. — Nem érdemiem meg. Inkább örvendezz, hogy őszinte voltam.

— Nem téged siratlak — felelte az Igazság. — Magamat siratom. Mert a te bánatodról eszembe jutott az enyém is.

— Ugyan, mi bánthat téged? Hisz te önmagadban, lényegedben maga a boldogság vagy!

— Ne hidd! — szólt az Igazság. Szemére szürke lemondás fátyola lebbent. Olyan nők szemére hull e fátyol, akiket senkisem akar.

— Az nem bánt — folytatta — hogy egyezségünket szétszakította az Élet. Néha gondolj reám. Ezzel szolgálsz engem. Talán csak ezzel. Legalább ezt lenné meg minden ember. És mielőtt elmennék, bevallom neked az én bánatomat.. Mert ne gondold, hogy nekem nincs. Én is vágyom valamire, amit irigyelek tőletek, ti szegény, hazug emberek. Valami. amit én sohasem ismerhetek meg. Talán éppen az, ami titeket ideig-óráig boldoggá is tesz ...

— Mondd már, mi az — türelmetlenkedett az Ember.

Az Igazság hallgatott. Fejét lecsüggesztet- te. Majd halkan, mint aki borzalmas titkot árul el, kimondta a szót:

— Az illúzió.

Sokáig csend volt ezután. Néha a sirás szaggatott hangjai hullottak szét a szobában.

Az Igazság siratta az Illúziót.

Az Ember siratta ez Igazságot.

A nagy városi óra este tizet ütött.,,