Ellenzék, 1939. december (60. évfolyam, 278-302. szám)

1939-12-31 / 302. szám

Í4 iiMjjmysr'r". miit ELLENZÉK 1930 december 31. II LY ÉS GYULA KÖNYVE: „MAGYAROK“ (NYUGAT KIADÁSA) Naplónak krs/ült, bár «*/ »’síik külső for­máját adja meg. Valódi «‘ólját, lényeitől maga a szer/«» jrlleiaxi i",y: Minden szukusz azt fe­szegeti vajţy arról szol, hogy mit jelent ma­gyarnak lenni. - Hiszen olyan nagy kérdést vet fel ebben a mondatban, melyet két kö­tetben maradéktalanul ő sem oldhatott meg. He a fénysugaraknak mégis olyan gazdagságát veti a problémára, mely nemcsak az eddigi- tu 1 teljesebb útérlésére, hanem átérzésére is szolgál. I C * Az első lapok inég Illyés Gyula már eddig is eléggé ismert tárgykörében mozognak: a magyar, kivált a déldunántuli mezőgazda- nép régi elesettsége és újabban rohamos visz- zsaszorulása, fogyása, pusztulása, a terjesz­kedő, szaporodó, előretörő német elemmel szemben. Vesztegel, vagy fogy amaz Isten által is a magyaroknak teremtett földön év­ezred óta annyira munkakész, kisigényii, al­kalmazkodó, urainak alázatosan hódoló, eir nek ellenére mind a becsület bicskás védel­mében, mind a harctéren halálmegvetően el­szánt nép. Mely most már — ezt egykézésé- vel és elköltözésével bizonyítja — nem is óhajt tovább élni. Mert nincsen szabadsága vagyis földszerzéslehetősége a sok küh'infele cimeken és módokon megkötött uradalmak * közepette, melyek ugyan egy részének kere­setet nyújtanak, de a mezőgazdasági techn:ka ! „haladásával* ezt is csökkenő mértékben. Mig » német telepesek utódai ebben a szo­rító abroncsban is gyarapodni, terjeszkedni, még magyarokat magukba olvasztani is ké­pesek. Ezt saját kiváló tulajdonságaikon kí­vül éppen telepes múltjuk magyarázza: az a hatalom, mely őket idehozta, mindjárt olyan élettérről is gondoskodott számukra, amino a magyar őslakók közül nem igen soknak ju­tott. Mint „gyarmatosítók“ nem is csupán ha­talmas oltalmazó és segítő kezet erezhettek együttesen maguk fölött, hanem erősebb in­dítékot az összefogásra, összetartásra is. Nem veti ezt szemükre Illyés, sőt legnagyobb aggodalmai közben is ilyen szavakat talál: a Nem a németek gyarapodása, hanem a ma- gyarok pusztulása nyugtalanít. És tovább: Megvetem és semmi jót nem várok az olyan törekvéstől, melv egyik nép boldogulását a másik rovására akarja kiharcolni. Ebben az­után izig-vérig magyarnak érezheti magát az író, aki vegyes nemzetiségű dunántúli vidé­kén éppen az olyan sokak által olyan sokszor és olyan keményen meggyötört magvarok között nem tapasztalt bosszúálló gyűlöletet a másikak ellen. Hiszen — ezt már az is­mertető a sajátjából teszi hozzá -— a föld- nép Magyarország más vidékein sem igen hajlamos a szomszédok ellen pusztán a más­nyelv miatti gyűlölködésre; annál kevésbé az, minél vegyesebb nemzetiségű valamely tájék. Ahol ilyesmi mégis lobbot vet, ez rendszerint kimutathatóan az illető nerozetheli értelmi- cég (de nem arisztokrácia) „ajándéka“. Ami pedig a magyar földszegénységnek a Dunán­túlon olyan sajnosán tapasztalt magtalanság öngyilkosságába menekülését illeti, ennek ép­pen nemrég tudhattuk meg egy éppen nem­rég közétett jugoszláv népmozgalmi bemuta­tásból, mely szerint a Vajdaság területén az ott szintén tulnyomórészben szegény, sőt ép­pen az agrárreform óta szegénynél szegé­nyebb magyar népesség természetes szapo­rodása a nagyobb népcsoportokéi között a legkedvezőbb és messze meghaladja az ott is annyival jobhmódu németek számarányát. Ez a tény ugyan még távolról sem nyugtat­hat meg ottani népcsoportunk jövője iránt, mert nyitva hagyja az elköltözés és áiolvs- dás okozta népve*zteségek kérdését. Örömmel fogadjuk tehát a más nemzet be­liek iránt elvan nagylelkűen méltányos du­nántúli magyarságról szóló híradást, azon­ban erre is legszívesebben alkalmaznánk Illyés Gyula intését, hogy ne keressünk egykönnyen megkülönböztető nemzeti vonást olyan tulajdonságokban, melvek — minden más népet is ..megkülönböztetnek“. Sőt ma­gunkévá tehetőik egy további kiielentését: Csak azt becsülöm, amit minden fajtától vár­hatok. Miután előbb a nemzetiségi ellentétekkel kapcsolatban az értelmiségi osztály szerepére céloztunk, vegyük mindjárt szemiigyre. amit Illyés Gvula a régi magyar vezető rétegről mond. Holmi parasztos urgyülölet itt sem vezeti, a magyar urirendben olyan védő­réteget lát, mely éppen a nemzet minden ol­dalról való „nyuzatásának“ ideiében terem meg és állja meg helyét 3Ícár Mohácsnál eS- csve, akár a 48-tki újjászületést áldozatosan előkészítve, valóban nagy feladatot méltóan teljesített. Annál inkább elszomorodva kell megállapítani a 48 és kivált 67 utáni tiţ ré­tegnek terméketlenségét, egy olyasféle úri önimádásba merülését, melynek számára: Ur azt jelenti, hogy nem nép. Már azt is óhaj­taná látni, hogy a nép: átüti azt a réteget, mely ugyan belőle fakadt. Ellenben a népnek, a/ igazinak általa na­gyon is jól ismert liiány aí és hibái ellenére valósággal szerelmese, mondjuk inkább így: szerelmes gyermeke Illyés Gyula. Benne lát­ja a magyarságnak nemcsak őstörzsét és ed­dig ki uein apaszt hatot t megújuló erőforrá­sát, hanem valódi kultúráját is. „Lélekzetet vettem, midőn a puszták lakosságáról leír­tam, hogy az sejditésem szerint műveltebb, művészi és Ítélet-alkotó képességében egész­ségesebb lehetett akkor, amikor még nem tudott olvasni, mint most, amikor olvas ugyan, de csak szemetet.'" Mert igazi „kultú­ra csak esztétikai kultúra lehet“. Ennek ne­vében bátran odaveti ft kesztyűt még az ál­talit olvan igazán szeretett, bár azért né­mely mások módjára rabszolgamód nem ba­ntuit francianyugati kultúrának is. Ennek sok vár-emlékeire tekintve fakadt ki belőle a nagy szó: Meglehet, hogy az igazi kulturhép évszázad után is épérintetlenűl ott diszlő mi vagyunk, akik használtuk, laktuk, ettük e kultúrát, olyan éhesen megemésztettük, hogy morzsája sem maradt ... mi teremt­hetnénk most is újat, igazit, nem diszelgés- re, hanem életre valót, csak volna időnk rá! -— Mégsem esik valamely vértelen, a minden­napi való élettől elfordult kultur-romanticiz- musba, sőt a magyar történelem legizgatóbb fejezeteit tárgyalva jelenti ki: Nem hiszem, hogy népnek más rendeltetése van, mint hogy tagjainak a lehető legemberibb életet biztosítsa . . . A történelem a magyart szabadságra ítélte — állapítja meg nem sokkal messzebb. Per­sze, ezt ez a nép éppen saját magában belül hajtotta következetesen végre. Akkor lehetnénk pedig csak „kis nemzet mivoltunk­ból nagy nép". Amely még a győzelem min­den reménye nélkül, sőt a vereség és pusz­tulás teljes bizonyossága előtt is tovább har­col szabadságáért és ezzel a világszabadsag- ért: az ilyen áldozatitól fakadhat azután va­lódi feltámadás. Görgey világosi fegyverle­tétele indokolt, célszerű volt — de ha e he­lyott tovább bnrcolt volna az utolsó csepp lionvédvérig? . . . A magyarnak hzuhiuWtgvägyÄval, szükség* leiével függ össze individualizmusa, mondjuk csak ki: fegyelmezetlensége is; ez hozza töb­bi kii/.t a latin lélekhez köz« lelib, mini pél­dául a germánhoz, emiutl érzi magút a vér­beli magyar olyan otthonosan, mig u germán­ságnak ösztönösen ellenáll. Nin.s terünk az általunk oly nagyra becsült szerző «‘zen gon­dolatmenetét pontról-pontra követni, feltá­laló szerény ellenvetéseinket felsorakoztatni. Csak annyit kivárniuk mégis megjegyezni, hogy észlelésünk szerint a magyar és latin lélek rokonsága egyáltalában nein bal oly mélyre, mint ezt Illyés Gyulával együtt iro­dalmunk nem egy kiválósága látni véli. Ki­vált a magát a másik országában jói érzés .mind elég keveset; ki érezte magát egy-egy nj környezetben jobban, mint a Magyaror­szágba utóbb beszivárgott legkülönfélébb származású népelemek, a németet is ideért­ve? Viszont minden Rákóczi-eniigrációs em­lék ellenére is feltétlenül több magyar vert gyökeret német területen, különösen ennek a magyar határhoz közelebb eső részein. Ha a protestantizmus alakjai közül a fajma­gyarság körében a francia Kálviné (helyesen Chativiné)) terjedt el inkább, mint a német Lutheré, ennek még hatalmi politikai oka is lehetett; már a katolikus ellenreformáció Magyarországon egészen a némettel párhuza­mosan haladt és győzedelmeskedett. Az iro­dalmi kölcsönhatás érve nem győz meg tel­jesen: a német romantikának és történelmi iránynak semmi esetre sem volt irodalmink­ra kisebb a hatása, mint például u francia klasszicizmusnak, vagy racionalizmusnak. Ha Illyés G yula megállapítása szerint a német Szellemi irány nálunk csak úgy tudott gyö­keret verni, ha teljesen magyarrá hasonult — ennek puszta lehetősége már hizonvos lelki rokonság tanujele. Az igazi magyar iro­dalom dicséretére legyen mondva: így va­gyunk más, akár a latin népek szellem-irányai­val is, hogy csak egy példát hozzak fel, Mó­ricz Zsigmondnnkrn bizonyára kihatott a francia naturalizmus, de azért ez a nagysá- » mik mégsem magvar Zola vagy Maupassant, hanem magyar Móricz Zsigmond. Bizonyos kedvteléssel idézik némelyek a „Magvarok“-nak egy mondatát, melyet pedig szerzőjük maga tréfának, bár hiszen komoly értelmet rejtő tréfának minősít: a múltban a magyarság mindig annyiban volt nemzet, amennyiben gérinán-rllene#. Meri az «•<:- hatalmú« én elég sokszor támadó kedvű mán .ág súrlódást okoz, mely a mag» i eszmélésébez, életérdekénék •->> clhúritb . « lan teendőinek felismerésébe/ szükség* volt. így állott elő csak igazán :i magyar egy-« /. mert „minden egység ugy teremtődik La-« táraival“. A németség igv (ellopva a magyar, életben egy sok^z«ir ellenszenves, sőt eile.: - ge» megjelenésü, «le összhatásában méri«, hasznos és ‘zlikséges ..demiurg** sz-r-p t« tölti be. Arninől maguk j németek mú-ik szomszédjuknak, az egykor , Lrbí«-ind" név , vei is megtisztelt, de azután megint < ;:k utánzóit és rokonszenv-kijelentésekkel meg­tisztelt franciának szoktak u maguk életében tulajdonítani. Nagyszerű és egyben vonzo az a mód, aho­gyan Illyés Gyula írói, költői hivatását fel fogja. Nemcsak hivatását: felelősségét ifc, „felelnem kell ezért a népéit“. — El a hi­vatás: a nép nevében be /.élni. „Egy,, ahogy Petiîfi mert beszélni és ahogy már Arany sem mert“. „Ugy, hogy az Olvasó“ a közre­adott verseket se vele azonosítsa, hanem sa­ját magával. „Mert“ reménytelen minden re­form, amig nem azok sürgetik és készülnek,’ föl a végrehajtásra, akiknek szükségük van rá, akár a levegőre. „Ilyen költők tesznek nar.gyá egy nemzetet, melyet a politiknsnkj csak agyonhajtanak.“ Nemcsak a nvelvve!1 nem lehet játszani, de ... a már kiforrott közösség lelkűidével sem. „A magyarság, költ óránk és népünk, ha nem ind megújulni, romlásnak indul“. Ezért „befelé légy me­rész, magadba vágj. ha bútor vagy“. — Pe­tőfi: Hazát kell nektek is teremteni — so­ránál nem kevésbé reményteljes Illyésnek ez a sora: Milyen boldogság. — most alakul csak az én hazám! És újra hivatására vissza- eszmélve: ezért a rezgésért, mely szívemet néha embereken és hazákon tul» boldogság­ban remegtette, tán érdemes volt élnünk. Máris hosszaira nyúlt ismertetésünkben, sajnos, nem méltányolhatjuk a kettős kofet sok érdekes és megszivlelésre méltó részle­tét, nevezetesen vonatkozásuakat. a Ludas Matyi és a Himnusz nagyszerű beállításait. Csak még Ady Endrének egy köteteimét kí­vánjuk idézni: Ki látott engem? — Aki a „Magyarok“-at méltó figyelemmel elolvasta, az elmondhatja, hogy: „Látíjúu Illyés Gyulát.“ („Láthatár“, Budapest.) Farkas Geiz». ASZTALOS ISTVÁN Egyik nap ablakból néztem, hogy hogyan pelybed/tk az idei első hó. Szeretem nézni a hóhullást. Mintha csak tollút lépdelnének láthatatlan anyókák a magasból. Jó sokáig nézegettem, aztán csak megakadt szemem az udvaron gubaSztó fél öl fán, amit nein re­gen vettem jó drágán. Ahogy szemlélgettem a fahasábokat, eszem* Le jutott az az idő. mikor a vén Suta havai, meg a/ öreg Pitvikkel méterfát vágtam egy s/eles nagy erdőben. Régen volt biz az. Tizenhét esztendős le­hettem szűkén s urfi ez apám után. Leg­alább is a vén Suta mindég urfit etetett a fenével, ha valamit elügyeílenkedfem. Én ugyan rég nem éreztem magam már urfinak, sőt szégyellem nagyon és igyekeztem ttrazi favágónak látszani. Durvábban próbáltam szidni az Istent, mint ők maguk. Rongyos- koitan* akarattal, még vizet se prédáltam sokat magamra. Mind csak hiában. Urfit éret­tek ők bennem, ahogy a kuvasz is megérzi maga közt a fajkutyát, ha éhesebb, csata- kosabh is, mint 5. Nem volt semmi tekintélyem a favágrk »lőtt. Csúfolták hólyagos tenyeremet, ami nehezen fogta a fűrészt, meg a fejsze nyelét. Lenézték nehezen kelésemet hajnali sötétben, gyámoltalanságomat az erdei életben. De va­lahogy csak megszoktak, ha el nem is ismer­tek. Megismerhettem őket kívülről, belüli 51. Durva őszinteségüket, nyers igazságaikat, eh bújó jóságukat, amit szegyeinek meemuíatni. Szóltak gorombán, de megfenték fűrészemet, nj nyelet faragtak fejszémbe, hogy menjek valamire Kicsufoltak, de megtanítottak a fa­vágás sok-sok bajára, mert fortélya van an­nak. de annyi, hogy senki sem hinné. Tgv azt Ín rájöttem én is, hogy ami itt ne­kem durvaság, az nekik természetes dohig. Ok {’yenek. Nyersek, kemények Munkájuk nem !s tűri a lágyságot. Náluk enyelgés szám­ba megy. ami másból gorombaság. Hánvs/or hallottam a vén Sutát, ahogy kedveskedve dicsérte Pityiket.- - A fene égvén meg, te Pityik, okos egy ember vagy hiába. Megszoktak, nem sokat törődtek aztán ve­lem. Szegenv ember csak a maga szőni el itt nvilik nieg igazán. Ur előtt bezárul bizalmat­lanul. Velük szidhattam aztán az Istent s a céget, hogy kicsit keresünk. Veiiik örülhet tem. ha becsantuk valami favágó-ravaszsággal a szigor«- erdészt. Két ej^sz hónapot vágtuk ott a fát egy­folvtában. Én a vén Sutával, meg az öreg Phyikkei dolgoztam. Külön kalibában is aludtunk mi hárman. A vén Suta balkezes székely ember volt Cvergvóból. Megroggyant már rajta a haris- nva ugyancsak s deres bajusz meredezett ősz- sze-vissza az orra alatt. A hatvan s egynéhány év lassúságra szoktatta. Inkább az eszével dolgozott, mint az erejével. Ismerte fortélyát fának, fejszének. Mondogatta is sokszor: — A fiatal erővel, az öreg meg ésszel vág­ja a fát. btza. Az öreg Pityik tót ember volt. Árvából szakmlt i.le székelynek még háború után. Itt aztáo megházasodott, elvett egy özvegy asszonyt @ hát mit ad Isten, fia is születeti vénségére. Jaj, hogy szerette az a fiát, a — „Jani­kat“. Fukar* lett érte, hogy mind csak pu­liszkán s hagymán élt, csakhogy szerezzen. Voll az asszonynak valami huszlépésnvi tel­ke, na arra házat akart az öreg akárhogy. De beszédben is fukari volt Pityik, igea, snert furcsán beszélt magyarul nagyon. Az­tán mindig csak kacagták az öreget. Még s fe’esége sem értette mindig a szavát. Egvszer. ugy a hét vége felé. elfogyott a mérimléje. beküldött hát az erdésztől egy le­velet a feleségének a faluba. Azt irta rá, hogy: ^ _ ■* — Biriká kigyéni. — Pitvik. Az asszony forgatta, silabizálta. másnak is mutogatta, de m-ndenki c°ak a vállát huzi­gálta. Végül is eltette, hogy szombaton, ha haza jön Pityik, majd megmondja ő, hogy mit irt. Az meg éhezett kint az erdőn atyásan. Szidta az asszony — Ánvástánit! — egész nap. Mi kínáltuk eleget, de 5 mind csak az asszonyt várta. Kél ánák jéni... Na azt várhatta. Fgvik szombaton meg, hogy járt. Beültünk fizetés után iszogatni egv kocsmába, szokás szerint. Én eldugtam magam közéiiik iól ne­hogy híremet vigyék apáméknak. Volt közöt­tünk egv Szarka Pál nevű. nagy, veres fa­vágó, Zágonból. vagy honnan. Csendes ember volt ez józan korában nagyon, de megettea fene. ha egy kicsit ivott. Kötődött még az éle fával is. Na. bécsiccsantott akkor is, aztán odaálít mindenki elé s verte a mellét, hogy tudják, ki ő. Ráhagyták, látták, hogy nincs kivel. De valaLogy Pityikhez is odakerült. j/ — Tudod, ki vagyok én, te pnják?... É«| vagyok Szarka Pál! — bigvesztette magát. — Tudó, tudó, Szártkápái — bólogatott jámborul Pityik. Jaj, de dühbe borult a másik. — Nem Szártkápái, az Istenedet, te — ordította — Szar-ka Pál — tagolta neki. — Ige, ige, Szárt-ká Pál — hagyta rá ré­mülten Pityik. Ugy szedték ki a részeg kezéből, nehogy tönkre verje. Dolgoztunk keményen. És akármilyen ne­hezen is telt az idő, meg nehezedett is meg estére a munka, vissza húztak volna mimlég szívesen a napot, hogy süssön még egy ki­csit. hadd keressünk valamivel többet. Az erőnkkel r.em törődtünk, hajszoltuk a fűrészt látástól vakolásig. Mire vége lett a vágatás- oah, már csak lötyögtünk a ruhában megszi­gorodva. Soványak voltunk, mint a tavaszi veréb. De pénzünk nem volt több semmivel, mint az elején. Csak a cég gyarapodott kö­vérre, nieit kétakkora erdőt vett aztán s azt kezdte vágatni. Közülünk egyedül az öreg Pitvik szapo­rodott meg vagy két szekérnvi kővel s még vagy hu«z szál gerendával. Háznak szánta az öreg és koplalt érte annyit, hogy a végén már bajosan kelt reggelente, estefelé meg csak támolygott már, mint az őszi légy. Szegén* ember csak a hasán, ha spórol. Ali kacagtuk, de irigyeltük is, hogy ki akar gazdagodni közülünk. Na, ha az öreg meg is vette a gerendát, meg a követ, de annyira nem jutott soha, hogy ház is legyen abból. Ott ehette a «zu, vagy rothadhatott kedvére. A végén Pityiket megütötte a fa s az asszony el kellett adja a kövrket, de még a telket is. hogy eltemet­hesse az öreg tótot. meg hogy 5 is élhessen valamiből. Csak hálával tudok visszagondolni Pityik- re, meg a vén Sutára. Közöttük tanultam igazán népismeretet. Esténként a kaliba tii- zénél heveredve. fürésztenés, vagy bocskor- zsirozás közben oviit meg nekem a két öreg favágé igazán. Elleshettem tréfáikat, szoká­saikat, egyszerű szavaik igazságát. Hallhat­tam rm-séket lidéteről, prikolicsról, fekete macskáról, fehér emberről, meg a többi ti­tokzatos népi dologról eleget. Felijedeztem sokszor ott álmomból s meresztgettem sze­memet a leszakadt tűz mellől a kalibát körül- álló feketeségbe. Egy este elmondta Suta üá* hogy hog^jiö

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom