Ellenzék, 1939. november (60. évfolyam, 252-277. szám)

1939-11-26 / 274. szám

10

7? L L íz N 7. I K

10 39 novúi.ihöt 2 6.

Erdélyi Helikon, 1933.

kelen Péter huszonnyolc «-vés volt és magánt isct viselő.

Orcája piros, válju széles,

Lucsjelenéso megnyerő.

Inkább hullgatug, mint beszédes. Szorgalmas, jó munkáéról korán bemegy u hivatalba, jól kiüli magát. Gőzhangya.

„Barátnői, szaporítani

kellene magát'1. — moudta gyakran

hivataltnr-rt Glück Jani.

Ilyenkor Péterünk zavartan legyintett: „Mondjon valami njabbat, vén javíthatatlan.“

Glück kitart, mint u gépzene: szaporítani kellene.

Mert Kelen mindenféleképpen a Tökéletesség maga: még kártya nem volt n kezében; undorítja a bor szaga; cigarettára életében rgvszer gyújtott; azóta, ha

dohányost lát, beszédre esábul ... nagy szó! — a nikotin kárárul.

Takarékos. Könyvet vezet minden bániról, minden lejről; sokból sokat, de keveset megspórol a legkevesebből; számára legfőbb élvezet lemondani egy élvezetről,

mert pénzt takarít meg vele. Szaporítani kellene.

Elmebeli állapotáról a már említett Glück Jani „Valami mindig lesz magából,

~ gyakran el szokta mondani, — valami mindig lesz masából, de sohasem lesz valaki.“

Elég okos. hogy ez ne sértse, mert nem elég okos, hogy értse.

Az Olvasó bocsássa meg, hogy ízlésünk ilyen sekélyes.

Mi egy szürke történetet adunk elé. melyben regényes eseménysorok nincsenek.

Mesénk hőse is közönséges kis hivatalnok. Tíz betű jellemzi jól: középszerű.

Szeretjük, ami nagy. De jobban azt; ami ritka. Már pedig napjainkban minden bokorban egy-egy zseni fenekedik: száján világmegváltó program kelletőzik, (nem kelletik!).

Manap a középosztály ritka. Választásunknak ez a titka.

Száz erdélyi ifjú közül Kelen Péter az az egyetlen, kit jóvátehetetlenül szerveznek kilencvenkilencen, öt intik egyre: „tömörülj!*4 és az. a „megszervezhetetlen magyar tömeg“ is ő, akit a szervezők tömege szid.

Meri ő, valóban, a közélet ; területén nem ácsorog.

Kerüli a heves beszédet, mely vitás pont körül forog. „Tervgazdaság*4, vagy „fajelmélet“—— számára idegen dolog.

Sohasem sikerül meggyőznöd ezt a magánakvaló önzőt.

Az ő élete zárt falak mögött zajlik le. Nincs barátja, ki előtt néha hallgatag lelkének titkait kitárja Unalmas, mint a sivatag, kinzón hat vidám társaságra; kérlelhetetlenül komor, mint egy bronzbaöntött szobor.

De Viteeséknél minden héter egyszer, vasárnap, megjelen.

Ilyenkor csodálatosképpen beszédessé válik Kelen.

Amit egy hétig bensejében őrzött, azt, mintha hirtelen megunta volna, szerteszórja.

Van ottan három hallgatója.

Az első: Viters Bertalan,

szorgalmatos, derék pékmester;

megdolgozott alaposan,

mig csak meggazdagodott egyszer.

Illendő tekintélye van,

mit megpótol hatalmas testtel.

De pótolhatja bármivel,

Viteesnéét nem éri fél.

Ú a második hallgatója Kelen Péter vasárnapi ömlengésének. Hébe-hóba tudniillik, amikor neki nincs saját mondanivalója.

Ha van, akkor hallgat Peti, mintha figyelne. Valójában cérnán gyönyörködik Zsuzsában.

SZABÉDl LÁSZLÓ:

Vitecs Zsuzsa a harmadik hallgatója Kelen Péternek.

Természeténél fogvu víg leányka, akit ugy nevelnek,

mint egy kisasszonyt. Karjait keresztbe fonja, ugy figyelgot nugykomolyun, inig végül is felnevet. Nevetése friss.

Egy kissé kiszámíthatatlan, de nem kiálihalaitan ö, legfeljebb néha állhatatlan, mint minden ilyen esi Irt uő, és mindig ellenállhatatlan, ha duzzogó, ha nevető.

Már kitalálni nem nehéz lesz,

Péterünk méri jár V itccflékhez.

Szereti a leányt. Mikor még gvermek volt az. már szerette H azóta, mint a régi bor, érvén, erősödött szerelme.

Nem is titok már; érti jól mindenki, mért derül a kedve, ha Zsuzsa közelébe lép.

(Léphetne kissé közelebb!)

Zsuzsa serényen bátorítja a szerelmes szivü Kelent: néha rózsás kertjükbe liivja megvárni, mig a nap lement.

Sétáikon múlt sétáikra emlékeznek. Mindent jelent

Kelen számára egy néhány szó, mit nem is sajnál a leányzó.

Még nem jutottak el pedig a kifejezett vallomásig.

Valószínűleg mindegyik

azt várja, hogy kezdje a másik.

Péter csak nem merészkedik, pedig oly egyszerűnek látszik:

Ah, ugy fáj a szivem, Zsuzsa, kérem, nem lenne orvosa?

Zsnzsa már évek óta készül

amaz igenre, de Peti

mindig elmegy eredmény nélkül.

Vitecsné Zsuzsát sürgeti:

„Mikor kér ez meg feleségül?“

„Ugy látszik, nem sürgős neki.

— legyint Zsuzsa, — s én utóvégre mégsem ülhetek az ölébe.*4

Vitecsné dohog, háber#*. forr belül, mint a fiatal bor; nem tetszik neki a dolog.

..Hát mit gondol ez a kalandor, hogy majd várakoztatni fog, amíg megun s továbbmegy akkor? Megállj, fickó! legközelebb komolyan beszélek veled!“

Legközelebb ... Bennünket főként — kimondjuk — az a cél vezet, hogy híven elmondjuk, mi történt Viteeséknél legközelebb.

Senki sem kényszeritett. önként vállaltuk ezt a szerepet.

Te is, Olvasó, önmagadra

vess majd, ha most nem hagyod abba.

Á nap még fenekedve süt, ereje azonban erőtlen, az úttestekre mindenütt halóit levél halomlik rőten, sírnak az őszi hegedűk, ökörnyál leng a levegőben és a íeveses fazekak levébe legyek hullanak.

Halál bélyegével repülnek az elmúló napok tova; elrepülnek, megsemmisülnek, nem fordulnak vissza soha.

Kép jelenik meg Péterünknek: y lány integet, ő az! Zsuzsa!

Felhőként foszlik éggé, kékké, megfoghatatlan semmiséggé.

Rohanj, ahogy a kép rohan, rohanó képek szeretője!

(Mert csak félig van, ami van s csak 1 ehe t, ami nincs belőle;, s elvesz, ami van, ha ugyan nem f e s z e d, ami nines.) Előre! i Kicsipi magát hirtelen s Vitecşekhez rohan Kelen.

Útközben azon töpreng váltig, hogyan állít a házba be, hogyan mondja el, mire vágyik, hogyan mondják: már ideje!

Mért halogatta ily sokáig, aem érti most már maga se, hisz érzi, vészi bizonyosra: szereimét Zsuzsa viszonozza, „ ,

Mondjuk, így is történhetik (ugyanaz, ezerféleképpen):

Belép: „Csókolom a kézit, nagyságos asszony.“ „Vártuk éppen, kedves fiain.“ Zhuzhu benyit:

„Péter!“ s elpirul örömében.

Péter — csak egy péter neve,

<!e többet mond a hung heve.

A néven nevezett, nevére névvel felelne, igy: „Zsuzsa!

— s hangjában hév felel a hévre — találja ki, mi ez oka,

hogy felöltöztem feketébe?“

„Jaj, nem találom ki soha!“

..Ifin, — szól ő majd. kicsit habozván, nem jönne feleségül hozzám?“

Ráint a lány, hogy 5 igen s Vitecsné áldást rebeg rájuk, miközben ünnepélyesen hosszú csókban forr össze szájuk. Mindezt, persze, csupán Kelen képzelte igy. Mi nem találjuk helyesnek ezt a csupa-sziv megoldást. Nagyon is naiv.

Az „író“ cím oly írót illet, kinek hőse boldogtalan, meglestük ezt a törvényt hírhedt regényírók munkáiban.

A komoly irodalmi szintet megóvjuk tehát gondosan s Péter életét irodalmi szempontok fogják felkavarni.

Ahogy az ajtón benyitott, már érezte, valami baj van.

Élénk zenebona van ott.

Előre lép. köszön is. halkan.

Csak a pék felel: „Jó napot.“

Zsuzsa s Vitecsné a zsivajban észre sem veszik, hogy Lejött,

Valaki megelőzte őt.

Valaki, egv vékonyka, cingár legény, harsányan magyaráz, füstöt okád. karokat himbál, röhög, hogy dűl össze a ház, feláll, leül, utána mingyár újra feláll és hadonász,

ugrál, fecseg s ilyeneket mond:

„Ez, kérem, irodalmi szempont.“'

Péter nem látta még sosem Viteeséknél ezt az emberkét, mert Viteeséknél rendesen ritka esemény volt a vendég.

Brans-belit nem hívtak, hiszen az „iparost“ ők megvetették, az „úri“ családok pedig bennük a „péket“ kerülik;

Ha úri vendégük jön, ritkán, van a családban nagy öröm!

Túltesznek (mint a jó tanítvány), az előkelő körökön. • • .

Kivált Vitecsné, elhajítván a sulykot, szörnyen tiizbejön s finomkodva töri a nyelvet: himtehenet mond ökör helyett.

Jelenleg azonban az uj fiú viszi a szót rogyásig.

Zsuzsa s Vitecsné pazarul mulatnak rajta (Viţecs ásít). ^

„Jujj, be szellemes, Patik ur!

— hangoztatja Vitecsné váltig — Zsuzsám rajong a szellemes emberekért. Na ne neves9.“

Péter ezalatt, elvonulva a pékkel, meghányja-veti a helyzetet újra meg újra.

A lány. — ugy érzi, — kell neki Bertalan a magáét fújja:

„Abesszínia kell neki!“

Az magát, ez az olaszt éri! s megérti egymást a két férfi.

Vitecsné most észbekap: „Ó! ...

Kelen ur, az uram barátja, —1 Patik Aladár ur, i r ó !“

Nejét a pék megkorrigálja:

„Erdélyi fiatal író.“

„Mindegy, — szól Vitecsné megbántva s Patik felé fordul, — igaz?“

Vitecs morog: „Nem mindegy az.“ "

Eleven írót, szemtől szembe, nem látott Péterünk soha; csak könyvek címlapján kiszedve olvasta: irta Jósika, vagy: Jókai,1' s a többi rendre, kiket tanít az iskola

s kikről pontosan tudta egykor, hogy meghaltak ekkor meg ekkor.

Most, — hogy megváltjuk igazán, —* csodálattal tekint Palikra, mint akinek a homlokán tilndöklik az isteni szikra.

Még magára is büszke tán, hogy beszélhet Palikkal, mintha visszaragyogna rá is a másikra költött glóriu.

(így gyakran, önző hiúságunk másban magának hízeleg.

Előbb azt mondjuk: jó barátunk, majd barátunkat zseninek magasztaljuk — félig reánk jut a neki járó tisztelet! —

s magunk se gyanítjuk, hogy fokéul magunknak gyújtottuk a tömjént.)

Patik rávereget Kelen vúlláru s inár kész a barátság.

„Apám, maga tetszik nekem,

— s előragad egy aktatáskát, — mit, maga... szervusz, öregem, legyünk jóba, a kutyafáját!

Tüstént dedikálom neked n legújabb regényemet!“

S aktatáskája potroLából a könyvet húzogatja már, belevési a ceruzát jól:

Kelen Péternek, Aladár.

„Olcsón számítom igazán, — szól, — hatvan lej, önköltségi ár.

Ráfizetek. Hiába, bennem

nincs egy csöppnyi iizle;i szellem.4'

Vitecsné boldogan sikit:

„Jujj. be közvetlen, drága ember!“

Kelen aggódik egv kicsit: nem sérti meg kilencven lejjel a közvetlen drága zsenit?

Hanem az figyelmet se szentel a pénznek. Hja. ha valaki iró, Dem lebet anyagi!

S ezzel arra a napra véget ért a Péternek szánt szerep.

Átengedik neki e péket s az abesszin hadszínteret, hogy azt apróra beszéljék tneg.

Patik Zsuzsával enycleg 8 Vitecsné biztatja újólag:

„Zsuzsám imádja az írókat!“

Ha Péter néha közbeszól,

Zsuzsa elnéz, mint aki ráunt, s háttal fordul, hogy értse jól: no, itt a hátam, diskuráljunk.

A pék se lát, se hall, papol:

..Kérem, az olasz jó barátunk ...“

Péter ide-oda figyel és nincs tisztában semmivel.

Közben a délután öregszik, uzsonnára terít Zsuzsa.

Neszét veszi Péter, igyekszik búcsúzni, hogy ő megy haza: azonnal marasztalni kezdik Patikot, hogy ugyan hova

készül (pedig dehogy is készül), maradjon. Marad is, szó nélkül.

Péter azonban elköszön, bár- a z t á n marasztalják őt is, mikor kilép a küszöbön, hogy ugyan, csak nem készülődik, maradjon. De ő: „Köszönöm, dolgom van“, — igy mentegetőzik, leplezve bántalmát, nehogy megbántsa őket valahogy.

„Öregem, — szól utána könnyed szóval a maradó titán, legalább ne hagyd itt a könyved, ha már megvetted.“ A vidám hangra vidám hangot erőltet:

„Ez felül áll minden vitán,

enyém, viszem.“ (A könyv azonban el fog merülni a Szamosban,)

Elmegy. Barangol a hamar megfeketedő szürkületben.

Lába alatt száraz avar zizzen az októberi csendben;

Szól iramodik s port kavar.

A szeme védekezve rebben

s rébeg még, — elkésett pedig: pilláira már könny szökik.

Latoíja szomorún a dolgot.

Vájjon mivél vétett nekik, hogy mindenki olv hideg volt ott?

Méri szavait, tetteit:

rosszul semmit nem tett, nem mondott; nyilván csak rosszul létezik,

s nem az, mit tón viaszára tett ő, sem szava, —1 mrga volt nem tetsző.

Hazamegy. S újra visszatér a szokott útra, Vitejcsékig, mint gazdátlan maradt szekér, mit lova busán haza térit.

Megfordul. Orcája fehér s míg fordul, majdnem elalél itt.

Lelkében rettentő tusa folyik. Zsuzsa! Zsuzsa! Zsuzsa!

*

Befejező részét a kővetkező yasámapi Szóban közöljük,