Ellenzék, 1939. november (60. évfolyam, 252-277. szám)
1939-11-19 / 268. szám
14 EI LEN Z âK 10 3 9 no y c m h c r I 9. I raw Kedves nuelviinh nímtiii szépségéről Irta MOLTER KÁROLY * V alábbiakban kivonatosan közöl- ulk. a kiváló írónak ..Nyelvünk szép* si-ónil- szóló írását, moly a/ l\rüo» l\i Helikon folyóiratban jelent meg. / .1 nyelv, mint az élet minden tünete. moz- gás. működés, bonyolult funkció. Ortutay <,vula véleménye a folklóréból es a nepélct örök mozgáséiról leginkább a nyelv változói- savai igazolható. S valamim a csillagok. Váz- niéinv lappom ..idiótái", keringő futásukban zenével, harmóniában érintkeznek- egymással, úgy az ember is, földi pályafutásában, a nyelv zenéjét termeli l.i. Nincsen a ma- gasratörö istenhivőnek gondosabb őrangyala, elei eltebb fegyverhordozója a nyelvnél, amely mint lelki munkaeredmény néma iához egyént, hanem Kármán József szerint a nemzetet is „tsinositja“. Megtartó hatalmában lakik a támadó erő is, erkölcs és műveltség általa erjed és terjed, vagy romlásával együtt pusztul. A nyelv nagy művészei, költők és irók terelik össze és hozzák érzésben egy szintre a nemzet egész társadalmát I s a nép legszélesebb rétegeit. A haladásnak és a megszerzett kultúrában való elmélyülésnek egyformán eszköze, szenvedésnek és örömnek közös hanglétrája, a természet bölcseségének kifejezője és birédója egyszerre, s egykor talán Prométheusz sugalmazó cinkosa is az égi tűz leorzásában. Fölbujtó viharmag a nyelv a forradalomra és a szabadság iiditö szellője, ima vagy káromkodás. üdvösség vagy kárhozat szenvedélyes változata, — mindez pedig a léleknek alig negyven hangjelén. Az ember nem tud olyan vad és bolond hangcsoportot kiejteni, hogy valamilyen nyelven ne jelentsen valamit! Elnézni is izgató, amint a gyermek erőlködik. hogy elsajátítsa édesanyja nyelvét: utánzással, analógiával, logikával, tanulással, testi fáradsággal és az agyvelő gondolat- pályáinak gyöt-elmes megépítésével. Balassa József népszerű könyve „A nyelvel; életéiről, világosan fejtegeti, hogyan hódit és hódol a gyermekietek a nyelv területén. S a felnőtt sem szabadul egykönnyen ettől a fölemelő spirituális fáradságtól, sőt mind tökéletesebben ahai ja magát kifejezni, hogy külön és különbül állhasson meg a közösség Világában.. Szembeötlő előnye a magyar nyelvnek, hosy -a finnugor atyafiságban ő az előkelő rokon, alcinek íráskultúrája régi és gazdag, * műveltségének hagyományai korán gyarapodtak a török rokonsággal való tartós érintkezésben. A mai európai civilizációnak külön és nem kellemetlen reflexe van, ha előtte nemzetünk nevét emlitik. Nem a megkopott, de ma is hasznunkra váló „lovagias magyar nemzeti-féle patronokra célzok, hanem a visszhangra, melyet a magyar szó idegen fiilekbe ver és az idegen véralkat magatartására, melyet költészetünk nemesfémének csengése hiv elő. A legtöbb idegen jólesön erőlködik, mig elhelyezi a magyar szót az ismert kulturnyelvek hanglemezei közt. Egyszer, ezelőtt huszonnyolc esztendővel, jénai egyetemi hallgatókat, külömböző nemzetiségű nyugatiakat és keletieket próbára tettünk: arra kértük, ejtsék ki előttünk ezt a szóit: „magyar''. Egyik sem ejtette egészen helyesen. Némelyik megközelítette ugyan a rövid és mély magyar „a“-t, de a „gy“ kcttSshangba mindenkinek beletúrt a nyelte. Petiin az angolnál: van valamilyen megközelítő ejtése, mikor a „du" szótagor „dju"-nak mondja. Egy japán diák is csak - niádzsái"-ozotr, mint a szituált. Ugv látszik. mar népünk nevének: a kiejtése is elegendő (innal: megállapítására, hogy valaki valóban birja e nyelvünket. Simonyi Zsig- mond áliitja, hogy a ..magyar" szóban hangzik: már egész nemzeti jellemünk. S nem is túlzás, lm kihalljuk belőle a határozottság hangsúlyát, a mélység buritonját, vagy az itlűvel való bánnitudás lakonikus rövidségét. Persze, ilyesmit csak az érez bele a magvar szóba, aki már jól beszél magyarul. Egv idegenbe szakadt, belgrádi rokonom azt vallotta nekem, hogy népünk nevéhez és nyelvéhez sok harci vonást és udvarias, u becsületre sokat adó képzetet kapcsol n nyelvérzéke. Bizony, hogy a nyugattól való eltérésünk, magányunk: is bennefoglaltátik a ..magyar" jelzőben. Nem muszáj éppen „a volgai lovas" önérzetére hivatkoznunk-, búr ez a kép elhasználtságában is —• igaz. De a mai világzivatarban jobb, ha nyugatra-fordult, józan megfontoltságunkra hivatkozunk: nem tréfa ugyanis a nyugati műveltség szélén itt egyetlen tőrzsöküs keletinek számítani! Azért ami magyarságunkból következő jóíttlaj- donsúgunk van, ami nyelvünkben széptulajdon, miért ne mutatnák föl. amikor úgyis olyan könnyedén, annyi iróniával emlegetik ..ázsiai" eredetünk terheit. S eszembe jut először, hogy mikor bécsiek társaságában kóstolót kértek tőlem az uj magyar költészetből, elmondtam nekik Ady Endre ..Búgnál: a túrnál<“ című versét, melynek hevenyészett prózai fordításából is kivehettek már a tárgyát tökéletesen feddő jelképet, a csodálatraméltó magyar tárgyszerűséget, melyet regényes, irracionális, patetiktts és úri- bohém hírünk itthon és külföldön évszázadok óta eltakart. Kitérhetnénk ipari és kereskedelmi nyelvünk makacs ellenállására, mellyel kerüli a bonyolultabb szóösszetételeket. Az ilyen modern szörnyűségeket, amelyektől a jó német nyelvérzék is tartózkodik „Maschineninbe- tricbselzung", amit szolgamagyarsággal ..gép- üzembehelyezés"-nek fordíthatnánk, ha nem volna elég a „gépinditás" is. De inkább cser- kússzunk a költészetben, melyben a pátosz sem ellentétes a tárgyisággal, ha jó a vers és igazi versolvasó érzékeli. Olosz Lajos, az erdélyi költő „Égő csolnahon" cimü versében azt mondja a tengeren, hogy „cári csönd" van. Reményi a kisebbségi soron ..karszti sors“-ról énekel. Mennyi mindent láttat és éreztet ilyen jelző a kellő helyen. Persze, hogy pátosz ez, de a tárgy küldi felénk ilyen jelzőn keresztül. A költői dikció csak hatni engedi ránk. Vagy emlékezzünk Petőfi ..Kutyakaparó"-jónak befejező soraira: „Áll egy régi kőszent: ennek is valaki egy kopott tarisznyát akasztott nyakába, mintha mondta volna: menj Isten hírével, mit állsz itt hiába?" — Lehet ennél tárgy;- lagosabb, sőt szinte breughelibb képpel fölidézni az elhagyatottságot? S éppen erre kapunk még egy világszép példát Aranynál, az ,JEf hagy ott lak‘‘-ban. Csupa tárgy, csupa köz főnév, csupa fogható anyag és mégis megdidereg a lélek, mire a vers végére érünk: „gyom veri föl nyájas udvarát, — kerüli azt nappal a gyéréi:, — az üres ház néha úgy befog, nyöszörög a kutgém bere gén". De nemcsak a leiró magyar vers. hanem a legérzelmcsebb magyar Ura is fölveti néha a legtárgyibb, tehát a lélekbe legmélyebben heh markolót szólcépet. Ady igy határozza meg a magyar északi emberségét: ..l ágy és fátum fogja a számat". Felejthetetlen Babits kísérteties tárgyiassúga „Botozgató“-iában és „Balázsolás"-ában, Illyés Gyulának meg annyi parasztingerlö verssorából lázit a nép anyagi szüksége, a költő forradalmi objektivitása. Természetes, hogy a tát gyszerűségen hívül rengeteg más szépsége is van a magyar költészetnek. De ezek a szépségek más nyűvel: költészetében is legalább olyan mértékben. ha nem fokozottabban is, föltalálhatók. Hangfestés, reflexió, a nyelv végső erőinek bravúros felhasználása, dinamil;us kitörés, Csokonai szelídsége és bája és annyi más szépség, amit a lélek legszentebb fölöslege, a vers jelent. És a vers külön áhítatot ki- ián, mint a hangverseny-zene, külön alázatot, melynek eszébe se jut a hangok profán kapcsolata. Egy magyar nyelvész figyelmeztet, hogy nem a vokalizmus minden, nem elég a magán- és mássalhangzók ritmikus kapcsolata, hiszen a „báj" és a „varázs" ugyanaz a hangzás, mint a „háj" és a „darázs". mégis az első két szó szépet jelent a fülnek és Ízlésnek, míg az utóbbi kettő csúfat. A magyar széppróza, mint annyi kortársa- mat, először Jókainál kapott meg. „A kőszívű ember fiai"-ból könyv nélkül kellett megtanulnom Budavár ostromát, annyira tetszett nekem a leírás hangversenye. Aztán Jóhaimíl előbb bukkantam a magyar humorra, mint a jóval később olvasott, vagy otthon megértett németre. A humor nagy szellemi nevelő, kár, hogy az iskolák olyan kevés gondot fordítanak a humorral való tanításra, a nemes tréfára, mely fontosabb a hanglcmezes és tükrös oktatás eredményeinél is, mivel nemcsak az ajkat, szájat és fület, nemcsak az értelmet, hanem a kedélyt is helyes hangfogásra készteti. Nemcsak nevetésre ingerel és bölcs világlátásra finomít, hanem leolvasztja rólunk az álfölényt, dialektikussá bonyolít, ellcnmondásra edz és korán mutatja meg a friss gyermekszemnek a komor és nagyképii világnak mulatságos ellenképét. Valószínű, hogy engem Jókai humora bontott ki előbb az eltúlzott szóvicchez, majd n humorral rokon filozófiához, melynek pesz- szimista iskoláját csak a humor vértezeté- ben bírtam el. S megvallom, a legszörnyübb háborús világkép idején, meg azután is, n kisebbségi páclében, kerestem a humort, olvasmányban és társaságban. Móka által feledtetni magam és környezetem nyomorúságát: nem én vagyok az első, aki ezt kitaláltam. És a magyar próza Mikszáth után sem szegény a humorban, holott minden nemzetnél kevesebb okunk t olt a humorizúléisra. A németek most vezetik bé elemi iskolájukba Wilhelm Buscht, az angolok meg óriás példányszámban fogyasztják Chestertont, Shawt és Milnet. Én meg minden esztendőben olvastatom egy -egy gimnáziumi osztályban Nyirőt és Tamásit, hogy székely fortélyukon keresztül szeret Üssem meg veiül a megjár próza tárgyim szépségét. Ez a szépség nem jelentéktelen, ha nem is jutott el még a Nobel-dijig, aminél. inkább az az olta, hogy a magyar nyelv nem- lője nehezebbet> közelíthető meg. mint akár a Tagore nyelvéé, melynek angol a tolmácsa s amely mégis csal; indogerrnán. igaz, minden nyelv sajátosságúi megtanulhatntfanok és lefordithntatlanol;, különösen a ■ <■:- kczctbeli nehézségek, u különlegességei.. Például Nyirőncl: ez a mondata, hogy „Olyan hideg volt, hogy az éhfarhas füléhen megfagyott a bolha", ez még lefordítható) zökkenő nélkül bármely nyelvre, mert rsal; stíl- romantika. De melyik nyelv beszélhet ilyen röviden és lapidúrisan, mint Nyirö ebben a kifejezésében: „Az Isten szakállárul törülközött az ember"? Legnehezebb a numerus visszaadása, ebben rejlik ugyanis a legtöbb különlegesség. Karinthy gyakorolta mindig a játékot, hogy a kopogtató ujjak ritmusúból találta ki a szöveget s igy a szerzőt. Az Írónak a numerusból való fölismerése, vagy a róla alkotandó széptani vélemény annál nehezebb, mivel a szöveg sz pségéhez tartozik a magyar fordulatosság meglépésé, a váratlanság varázsa is. Sose felejtem el, amit Móricz Zsig- mond merészeit, mikor a marosvásárhelyi kollégium kapujában a gyermeksereg élén az igazgató váratlanul üdvözölte a nagy irat. Móricz válaszheszéd helyett csak megsimogatta egy kisdiái: haját és ennyit bólintott vissza: „Örülök, fiuk, hogy nőtök!" — Ennek a rövid iróválasznak suva-borsa jobb izt lopott a szánkba, mint akármilyen hosszú, stilizált köszönet. A magyar stílus-szépség külömböző korszakaiban, még a legfellengösebben is, mondjuk Kuthy Lajos idején, rövidségének köszönhette verbuváló hatását, sikerét. A kevés szóval sok at-mondásnál;. Mikszáthnak az volt ugyan az iró-elve, hogy kényelmesen kell a ma gyárnál: mesélni, meg okoskodni írás közben; csak egyszer-cgyszer, hirtelen, a szeltem villámával kell fejbesujtani az olvasót. Szabó Dezsőnek kissé tán az is a hibája, hogy igen gyakran akar meglepni — különösen a tegnapi Szabó Dezső volt ilyen —, aztán beleszeret egyéni kifejezéseibe, jelszókká kalapálja őket s maga élvezi, ha komikussá válik, amit pedig nem vaktöltésnek szánt. Mégsincs ma hozzá fogható stilisztánk, nyelvmüveszünk! Amit Ady versben mert, azt Szabó Dezső prózában zajosabb sikerrel zúdította újra a szépérzékében is meglepett közvélemény nyakába. Alig is merik utánozni, annyira övé például az újítás, hogy tárgytalan igéket az indulat és szenvedély hevében tárgyasokul hasznúi, hogy főneveket váratlan jelzővel, a röpke ellentét eléjeragasztásával ki gúnyol. Stílusának expressionista teleszúja franciás könnyedséggel váltakozik, mindig tele a magyar és szélesevilág életével: hajtóereje, nyugtalansága, a magyar tárgyilagosság kellős közepén, éppen szubjektív, tárgyilagosnak lenni nem akaró támadókedve alkotja a szépet. „Csal; a lumpok szerények!’' — mondta Goethe és Szabó Dezső megunta már a magyar „percemberkék dáridóját". Fölhozhatnám modernül lehiegadt, fegyelmezett. finom magyar prózamestereink egész sorát, Babitsot, Kosztolányit. Németh Lászlót, Tersánszkyt, Kassákot, Zilahyt, Móráit, stb; de akkor kapnák prózánk szépségének bizonyítására a legtöbb érvet, ha klasszikusaink nyelvének szentelnénk nagyobb figyelmet. Micsoda ragyogó sor Pázmánytól, Miégi levél, mai gond Rodostó, II. Junii, II2S. Eleget nevettem, édes néném, a? kéd udvaros köszönetén, mintha én azt megérdemlettem volna, és mintha valamely uj dologra tanítottam volna ké- det: de el kell vennem, és meg keli tudnom, hogy a kéd köszöneti csak arra való, hogy bátrabban kinyissam a tudományomnak erkélyét. Jó némelykor megbátioritami az embert, mert sokan vannak olyanok, akik szégyenük \-ilágosságra tenni gondolatokat, noha jobban gondolkodnak sokszor, mint azok, akik aztot csak bátran kiköpik. Arról igen okosan gondolkodik kéd, hogy úgy szeretné neveltetni a fiát és leányát1, valamint ott Párisban nevelik a francziák. Édes néném, ott pedig csak kereskedőket lát kéd: de az országokban kellene látni, hogy a nemesember gyermekeit mint nevelik. Az való, hogy nekik magok kiirályok vagyon, és a hol mindenféle tudományok és mesterségek virágoznak. Az is való, hogy egy országnak a boldogsága az iffiakot való jó neveltetésekből áll — a hadakozást, a tudományost, és a mesterségeket akkor kezdik tanulni. rA mi boldogtalan országunkban mindezekre alkalmatossága nincsen egy iffiunak, noha mindezekre olyan alkalmatos volna, mint akármeiy nemzet. Mindazonáltal úgy tetszik, hogy mégis jobban lehetne nevelni az iffiakot, ha az atyák arról jobban gondolkodnának. Noha közüllök sokan tudatlanok, és egy vaknak nehéz a világtalant vezetni. De, ha magok is a tanulást jobban szerették volna, a fia= kot többre tanyithatnák, mert egy jól neveltetett és oktatott iffiu a fiát is a szerént neveli. Mert ugyanis nézzük el, hogy neveltetnek nálunk az iffiak közönségesen? Legalább tíz vágj' tizenegy esztendős koráiig a faluból ki nem megyen, hanem addig a failusi iskolában jár. Addig az ideig megtanul olvasni, de az olvasással csak paraíszti szokást is fanul. Ha iskolában nincsen, otthon egyebet nem lát, hanem minden héten hétszer az apját részegen látja, a ki nem törődik azzal, hogy a fiában valamely nemesi és keresztényi jó erkölcsöket oltson, és csak a cselédekkel való társaságban hagyja, a kiktől mindenféle rossz szokást és rossz erkölcsöt íáfiván és tanulván, azok benne csaknem holtig megmaradnak, és a nagy parasztságban való neveltetése miatt azt sem tudja, ha nemes ember gyermeke-é? Talán meg sem tudhatná másként, hogyha csak a jobbágyok kis síroknak nem neveznék. Tizenkét vagy tizenhárom esiztendős korában valamely coüégiumban bé- plántálják, a honnét huszonnégy vagy huszonöt esztendős korában szabadul ki. Olyan idejében, a melyben másutt már az olyan iffüi jó deák, jó historí- cus, a gyéometriát, gvográfiát, szükségéhez képest tudja, és már jó hadi tiszt, nem csak hadi dolgot, de országos dolgot is bízhatnak reája. De már vigyük haza pompával a mi huszonöt esztendős deákunkat a coílégyiumból, és nézzük meg, hogy annyi tanulás után mit tud, és hogyha használhat»é valamit tudományával az országnak, vagy magának? Legelsőben is a mi deákunk azon igyekezik, hogy czifra köntöse és paripája légyen — egynéhány könyvit és philosopháii valamely almáriumban eltemetvén, azután falu- ról-falura bejárja az atyafiaiit. Áristn- tételesnek ott egynéhány terminusát kipöki, de deákul már szégyenlene beszélni azért, hogy az asszonyok tlanuló deáknak ne tartsák. Az aíyjafiainál mit csinál? Leghasznosabb beszélgetése a vadászatról, a lovakról vagyon. Ha asztalnál vagyon, nagy gyalázatnak tar* tsná, ha jól nem innék, és még deáknak tartanák, ha magát mentegetné. Ebéd után az asszony vagy a leányok; házában bontja ki, a mit Virgiliusbóf vagy Ovidiusból olvasott. De hogy az iskoláról való emlékezetet is telly ességgel elfelejtse, sziiskégesnek gondolja lenni, hogy a szolgálók közül kettőt vagy hármat szerétéinek fogadjon. E szerént felróván az atyjaf:ait, és kö= zőttök egynéhány részegség után megmosván torkát a deák szótól és az iskolai portól, ismét haza iromtat azzal a mit az atyjafiafifcl tanult. De mit tanult? Azt a tudományt eléveszi, mi« hent az apjához vendégek érkeznek mert legnagyobb gondja is a lesz, hog> az apja vendégeit megrészegítse, és a? apjától is azért dicséretet vegyen más* nap, E szelént tölt el két vagy hárorr esztendőt vagy a vadászatban, vagv az italban, vagy a Vénus udvarában, és a mit egynéhány esztendőkig tanult azt egy kevés idő alatt csaknem mine elfelejti. De mit tanult volt annyi esztendőkig? Csak a deák nyelvet, és egyebet nem tanulván, annak házáná hasznát nem sokat veszi, és a gazdaságban olyan tudatlan, mint mások És a physücájából annyit nem tud, mini a molnárja vagy a kcyácscsa, nem tud ) I
