Ellenzék, 1939. június (60. évfolyam, 122-146. szám)
1939-06-11 / 130. szám
1939 juni us 11. EttÉNZéK ROMÁNIÁI MAGYAR NEPKOZOSSEG Közügy — magánügy Irta ANTAL GUSZTÁV „Kinek mi köze hozzá? Ez az én magánügyem.“ Az önmagában élő embernek a jelmondata ez. Bezárkózva ele- íántcsonttornyába, kényelmes bőrfoteljében iilve, visszautasít mindennemű „illetéktelen“ beavatkozást az ő életébe és cselekedeteibe. Ha nem hallanánk ezt unosuntalanf azt gondolhatnánk, hogy valaki a múltból idéz egy megkopott jelszót és az egész háboruelőtti idők liberálizmusá- nak egy visszamaradt emléke csupán, egy olyan kornak az emléke, amikor mindenki azt tette és azt tehette, amit akart, nem törődve a közösség nagyon homályosan élő céljaival. De sokkal általánosabb ez annál, hogy egvsze'tü emléknek tartsuk; ez tünet. Egy ol^an betegség tünete, amely, sajnos, még ma is pusziit. Erre a betegségre szeretne rámutatni az alábbi pár sor. * Ma az idők változása mindnyájunkat megtanított arra, hogy nem vagyunk magunkéi. Nem élhetünk önös életet. Ki kell lépnünk a szétszórtságot jelképező váracskáinkbó! és szövetkeznünk kell, különben elveszünk. Az individuális életformát fel kell váltsa a kollektiv életforma. Akármilyen tisztelet- remélté az a passzív rezisztencia, meJy- íyel sokak Garamvölgyiként viselik sorsukat, nem ez az életforma az, amit nekünk élnünk kell. Ma a tagoknak meg kell találni a testben való szerves életet. Ma nem lehet közömbös előttem, hogy az én közösségemnek ez vagy az a tagja hogyan él, mert az ő élete közös kincsünket fejleszti vagy gyarapítja. Viszont azt is el kell tűrnöm, hogy az én életemet valaki felsőbb szempontok alatt kritika alá ve- gy-*- • ■ i Mi az a szempont, ami alatt a cselekedeteket mérlegelni lehet? A közösség előrehaladása, feilődése és tisztán őrzése. Mindenki sajátmaga birája ke??; legyen és fel kell tegye maga előtt a kérdést: mennyire szolgálom ezzel a tettemmel a közösséget? Mert igazmondás az, hogy minden ember annvit ér, amennyit a közért dolgozik. Ma meg kell szűnnünk ebben az értelemben magánembernek lenni. Régen megtehettük azt, hogy életünknek csak egy kicsi részét szenteljük a köznek, a többit pedig megtartottuk magunknak, ma azonban minden idegszálunkkal benne kel! élnünk abban, amit közösségi életnek neveznek. A közösségi élet felelősségét nem zárhatjuk ki féltett otthonainkból, elkísér oda is, elrabolja éjszakai nvngalmunkat, de felruház azzal a prófétai öntudattal, hogy életünk másoknak világositó szövőinek. • Annak, hogv életem közösségi életté fagyén, első követelménye az, hogy a meglévő adott közösségeinket támogassuk. Sőt necsek támogassuk, hanem élűink benne. És ne éljünk rajta kívül. Kél ilv^n adott közösségünk van: egyik a népközösség, másik az egyházak. 1. A A3 agyar Népközösségnek születésénél fogva tagja az országnak minden magyar Dolgára nemre, felekezetre, foglalkozásra és íáraisdalmi osztályra való tekintet nélkül. Teljességgel megengedhetetlen, sőt lehetetlen dolog az. hogy ma valaki e közösségen kívül éljen. Ma meg kel! keresse mindenki ebben a testben á maga helvét, hogy ez a test életképes lehessen. Nem nézhetem kívülről az erdélyi magyarság életét, mert annak én is szerves tagja vagyok. Egy tégla abban az épületben: rám ott szükség van. Bárki, bárhol, bármilyen körülmények között fel kell ajánlja szolgálatait és szolgálnia kell. Anyagi életem gondjai, nehézségei, társadalmi állásom, mind’ ez nem jogosít fel arra. hogy elutasítsam magamtól ezt a kérdést, mint ami nem érdekel. A közönyösség itt már egy lépés az árulás felé, sőt már árulás is. „Aki velem nincß, ellenem van és aki velem nem gyűjt, tékozo!“ Jézusnak a szavai megszabják népközösségi életünket. 2. r Az előbbi mellett a közösségi életünk másik formája: az egyházi élet. Egy elvan közösség, ami szintén készen áll, hogy benne egész sajátosan éljük 5' i életünket. Ha el is sorvad minden más I közösségünk, ez mindig megmarad, a j benne lévő nem emberi erők folytán. Aki az egyházában nem találja meg az életformáját, az más tekintetben sem tud élni közösségi életet. Az egyházi élet a háboruutáni időkben rohamos fejlődésnek indult, de hol van még attól, hogy mindenkit magába foglaljon! Nem tartozik ide, hogy vájjon lehetsé- ges-e mindenkit bevonni a szorosabban vett egyházi munkába, de az bizonyos, hogy mindenkinek az ő egyházában van a helye és bűnt követ el az, aki magánügynek tartja a vallást. És bebizonyosodott dolog az is, hogy a közösségi munkákban csupán azokra lehet építeni, akik a maguk egyházában aktiv egyházi életet élnek. Ha abba a kisebb közösségbe, amit egyházközség- [ nek neveznek, valaki nem tud bekap* j csolódni, az nem ismeri a szolgálat el- j vét és azt a iszélesebb munkában csak ; opportunista elvek vezethetik. 3. E két adott közösségen kivül, vannak mesterséges közösségeink is: az érdek- védelmi szövetkezések. Ezeknek létesítése sem egyes embereknek a magánvállalkozása. A mai uj erkölcstan nem engedheti meg annak az elvnek fenntartását, hogy pénzemmel azt csinálok, amit akarok. Az állam törvényei is szabályozzák az emberi vágyakat és ma mindenkinek tudni kell, hogy amink van, az közkincs. A közönség tagjai ezt a közkincset saját közösségük javára kell gyiimölcsöztessék. Úgy j az értékesítésnél, mint a fogyasztás- ; nál, valamint tőkénk kamatoztatásánál, ezt kell tekintetbe venni. Itt volna az ideje összeírni és meglátni, hogy menynyink van és mire használjuk azt. Csodálatos eredményekre bukkannánk. Mi nem is vagyunk olyan szegények. Egy nagyon szegénynek mondott 850 lakosú székely köz>ség, amely felekezeti iskoláját anyagi helyzete miatt a múltban nem tudta fenntartani, egy év alatt egymillió lejt tudott elkölteni dohányra és pálinkára. Kulturház, iskola, gazdasági intézmények a szó teljes értelmében füstté válnak. Annak, aki ezt kiszámította és nyilvánosságra hozta, azonnal tudomására juttatták, hogy neki semmi köze nincs hozzá. És nemcsak falukban, városokban is, hány közérdekű dolog marad el az egyéni kedvtelések fényes kielégítése miatt. Ennek az igazságnak vakító fénye mellett, menynyire összetöpörödnek a mi „heroikus küzdelmeink“ éis „erőnkön felül való « adakozásunk“. A közösségi életet megtagadó ember ilyenkor mindig kollektiv akar lenni: másokhoz igazodik. És hányán vannak, akik idegen óceánba öntik kincseiket. Idegen érdekközösségeknek lesznek résztvevői, legtöbbször kizsákmányoltjai. Erre nem felelet az, hogy azok többet adnak nekem, mert az én kötelességem erkölcsileg felemelni és rentabilisabbá tenni saját intézményeinket, hogy igy a közösségben egyénileg én is több lehessek, mint voltam. A közösség anyagi kincsét minden erőnkkel és együtt kell megvédelmeznünk. És itt vannak a közösség szellemi kincsei. Páratlan sajátos népművészetünk, amely megnyilatkozik ma építészetünkben, irodalmunkban, zenénkben. Amig a román nép csodálatos erővel és bámulatra méltó kitartással dolgozik saját népi kincseinek megmentésén és azok fejlesztésén, addig mi hihetetlen közönyösséggel fordulunk el a mieinktől. Csak szét kel! tekinteni az erdélyi városokban és falvakban és egész könnyen megállapíthatjuk azt, hogy a román építők és építtetők mennyire tisztában vannak saját építészeti stílusukkal. Azonban mi. megtagadva és eldobva azt, ami a miénk, stílustalan hombárokat építtetünk divatos építészekkel. Hol késik a mi — egyébként teljesen jóhiszemű — építészkarunk ilyen irányú átformálása? Énekkaraink még mindig a nyugatról importált idegen szellemű kórusirodalmon élődnek, ahelyett, hogy megtagad va mesterkélt énüket, igyekeznének megismerni és művelni sajátos népi dalkulturánkat. Nehéz a megszokottól szabadulni, de aki akar. az tud és megaz ODOL — frissítő és antiszeptikus hatása folytán — a helyes száj és fogápoláshoz. Az ODOL szájvíz baktériumölő hatása biztos védelmet nyújt. Használjon a mindennapi szájápoláshoz ODOL-t, az egészség védelmezője. találhatja azt a mérhetetlen nagy gyönyörűséget és tiszta élvezetet, amit népi művészetünk szemlélete jelent minden magyar ember számára. Nyelvünk romlása, különösen vegyes lakosságú városokban, aggasztó méreteket kezd ölteni. Nemcsak mondatszerkesztésében és szavaiban, de jellegzetes hangsúlyozásában is kiáltó hiányosságok találhatók. „Ez már igazán nem tartozik senkire“ felel a közvélemény, de az uj közösségi gondolkozás tagadja azt. Ez is közügy és elitélendő dolog, a közügy megtagadása és elárulása. | És végül, de nem utoljára: a lelki kincsek megóvása. A közösségnek küzdenie kell a tiszta erkölcsért és jóra vezérlő fegyelemmel kell minden életpazarlót megintenie és figyelmeztetnie. Az élet is közkincs. És joggal fáj, ha ez az élet fertőbe jutott. Minden ember legyen őrizője az ö atyafiénak, de elsősorban magamagának. Hol az emberszeretet? Nekünk ma nem jelszavakra van szükségünk és érzelmi ellá- gyulásokra, hanem igazi testvérszere- tetre, mely minden körülmények köj zütt meg mer nyilvánulni, akkor is, ha a megszokottság korlátáit át kell törnie. Ez a testvériség a közösségi élet legdrágább kincse. És meg kell óvni az embernek Istenbe vetett hitét. Ez sem egyes egyházi személyek ügye, hanem a legszebb közügy. 4. Ha az adott közösségeknek a birtokukban levő kincseknek szemléletében idáig jutottunk, akkor föltétlenül keresnünk kell azt a módot, ahogyan ez az uj közösségi szempont megvilágosodik az ember számára és igy érkezünk el a nevelés problémájához. A közösségi életre való nevelés már a családban még kell kezdődjék. De* ebben a korban sem maradhat meg a család keretei között. A gyermeknek játszótársaival való érintkezéseire is befolyással kell lennie. Már a családi életben érezze meg, hogv a családon kivül vannak szélesebb közösségei is. A második tényező: az iskola. Itt két követelmény áll elő: a) iskolák létesítése és b) iskoláink nevelésének igénybevétele. I A legelemibb követelése ennek a közösségi elvnek az, hogy iskolákat létesítsünk, ahol gyermekeink e szellemben nevelődjenek. Ez iskoláknak hiánya végzetes lehet, amint kezd végza- tessé is válni olyan helyeken, ahol ilyenek nincsenek. Iskolák létesítése és fenntartása olyan kötelezettség, amely alól nyugodt lelkiismerettel senki sem vonhatja ki magát. És miij én büszkeség és öröm tölti el azoknak szivét, akik ezt monlhatják: iskolánk van, második otthon a gyermekeink számára, Alma mater. Természetes, ez iskolákban ilyen szellemben kiképzett nevelők is szükségesek. Az iskola színvonalának emelése elsőrendű szükséglet. Legyen az az iskola mintaiskola, hogy igy méltán büszkélkedhessünk vele. b) A másik követelmény: iskoláink nevelésének igénybevétele. Amié az előbbi követelés magától értetődőnek látszik, ez a legerélyesebb tiltakozást váltja ki egyesek részéröl. Pedig egészen természetes dolog az, hogyha az én kertem végében folyik a folyó vize, nem járok a szomszéd telkére fürdeni. Különösen, ha fizetni kell érette. E kérdést két szempontból lehet mérlegelni. Egyik az egyéni műveltségre való nevelés, második a közösségi életre való nevelés szempontja. Vitathatatlan az, hogy a gyermeknek nyelveket kell tanulnia, mert minden ember annyi, ahány nyelvet beszél. Elengedhetetlen elsősorban az, hogy gyermekeink ismerjék az ország nyelvét. De ismerniük kell azonkívül annak a vidéknek minden nyelvét, ahol élnek. Itt Erdélyben ismernie kell mindenkinek a német nyelvet, mint ahogy szász testvéreink is ismerik az ország nyelvén kivül a miénket is. Az is igaz, hogy egy nyelvet abban a népközösisé- gi életben lehet legjobban elsajátítani, ahol kizárólagosan ezt a nyelvet használják. De ez semmiesetre sem jelentheti azt, hogy ezáltal saját anyanyelvem művelését elhanyagoljam. Káros az a szülői (szeretet, mely arra igyekszik, hogy gyermeke minél több nyelvet ismerjen és közben megfosztja őt a tiszta izes magyar beszédtől és a hibátlan Írástól. Állítólag a német nyelvet lehetetlen tökéletesen elsajátítani, mert a kiejtés mindig idegenes marad. Ez a megállapítás teljes egészében ta^, Iái a magyar nyelvre is azzal a különbséggel, hogy az idegennj'elvii környezetben élő magyar öntudatlanul is áthozza saját nyelvébe a másik nyelv szabályait. Ez nem képzelődés, ez tény. Hiába minden harcunk a nyelv tisztaságáért, ha állandóan bekeveredik az uj nemzedékbe egy olyan réteg, amely nem is tud már tökéletesen magyarul. Erdélyi szász iskolákba járó tanulók még negyedik gimnázista korúiéban is csak akadozva tudnak olvasni magyarul, írásuk hemzseg a helyesírási hibáktól és maguk között is legszívesebben németül beszélgetnek. Az eredmény legtöbbször az, hogy gyermekeink három nyelven is fognak beszélni, de tökéletesen egy nyelven sem. Ha felnőnek és öntudatossá válnak, kit fognak ezért vádolni? Gondoljunk Ma- dáchra, aki egész életében restelkedett emiatt, vagy a nagy román íróra Constantin Negruzzira, aki „Cum am invă- tat româneşte?“ cimü könyvében sirja el bánatát, hogy ö csak felnőtt korában tanulhatta meg anyanyelvét. Jó emlékezetbe idézni a nemrég elhunyt román államféri és egyházfő, Miron Cris- tea e nyilatkozatát: „A tanítók az iskolában tanítsák az ország nyelvét is, de egy percre se feledjék el, hogy az iskolának az igazi célja, hogy az emberiség számára erkölcsös jellemeket neveljen.“ Ezt pedig csak úgy lehet elérni, ha a tanítók a növendékek szivéhez tudnak szólni. A zsengekoru növendékek szivéhez pedig csakis azok anyanyelvén lehet hatásosan szólani, mert hiszen Eminescu is ezt mondja: „Az ember a szivét csakis a saját anyanyelvén érti meg teljesen.“ És hányszor előfordul az is, hogy a kevésbé fogékony eszű és kisebb szorgalmú gyermek a nyelv nehézségeivel való kiizkö- dés közben elmarad az ismeretek tanulásától. Ez pedig igazán nem lehet a szülőnek célja. Még csak egy kérdés. Hol tanulnak meg a erdélyi szászok magyarul? A magyar iskolákban? Kimondhatjuk teljes bizonyossággal, hogy nem. És mégis ismerik a magyar nyelvet, mert van bennük akarat. Ezt tanuljuk meg tőlük. Nem célunk az indokoknak végtelenségig menő felsorakoztatása, egyrészt azért, mert tudjuk, hogy ennek az eszmének megingathatatlan ellenzői ez indokokkal szemben a cáfolatok özönével tudnak előálíani, másrészt, mert nem is az egyéni műveltségre való nevelés oldalán látjuk tökéletes igazunkat, hanem a másk oldalon: a közösségi éltere való nevelés terén. Ezt a két szempontot nem lehet, de nem is szabad összezavarni. (Az iskolai nevelés célja ez értelemben az. hogv a gyermeket ránevelje a közösségi életre. Ez pedig csupán úgy történhetik, hogy a közösség tagjai nem különülnek el egymástól, hanem egymást megismerve keresik az összekötő kapcsokat. Nem engedhetjük meg tehát ma magunknak azt. hogy társadalmi korlátok elválasszanak egymástól. Ha nekünk nehéz a régi exclűziv életünknek ilyen széles családi életté való átalakítása, gyermekeinket ugv kell nevelnünk, hogy ők ebben élve, ezt tartsák természetesnek. Ré.gi és