Ellenzék, 1939. március (60. évfolyam, 49-74. szám)

1939-03-25 / 70. szám

A százéves mimoza és más váratlan centenáriumok PÁRIS, március hű. (Sok szépet és jót köszönhet Francia- országnak a világ, e sok szép közé tar­tozik a mimóza is. dekorativ aranysár­ga gömböcskéivel, miket vázában, lányszobákban annyira megszoktunk valamennyien, akárcsak a fagyöngyöt Nagy az ibolyát. Nem érezzük francia virágnak és nem érezzük uj virágnak sem soha. Pedig ez a virág sem nyilt a Pompadourok Versailles! diszkertjei- ben, sőt Kármán szenvelgő, finom Fanny-ja sem hajtotta még hajtornyos Biedermayer-fejecskéjét mimúzaágak fölé. A mimóza most iilte meg születé­sének századik évfordulóját, kerek 100 esztendeje, hogy egy marseillel hajó­kapitány elhozta kedves nejének Can» nesba sok más furcsaság között San Pomingoból egy ottani akácfaj apró magvait. Egy cannesi kertész, Jacques Bon ültette el elsőnek a távolból jött virágmagot és nem tudott hová lenni csodálatában, hogy a szokatlan mag­ból óriási. 15 méter átfogatu bokor sarjadt ki, melynek sárga virágocskái szakadatlanul nyíltak mind a négy év­szakon keresztül és csodálatos illattal árasztották el a cannesi kerteket. AKI STEPHENSON ELŐTT CSINÁLT GÖZVASUTAT Azóta a nagy' francia illatszergyárak óriási mimózamezöket gondoztatnak Cannesban. A derék Jacques Bon uno­kái és dédunokái, a Tournaire-család ma vilúgismert mimóza»miHiomosok, Cannes határában a mimözabokrok szá­ma kerek 215 ezer. Mert a mimóza a tni földrészünkön ma is csak az egyet­len Cannesban hajt ki szabad mezön. így lett a kis sárga virág Cannes vá­roska legfőbb kiviteli cikke: a terme­lése sokezer embernek ad biztos ke­nyeret. A három cannesi pályaudvar, Cannes, Cannes-Bocca és Mande-lien la Napcule évente 2500—5000 tonna mi­mózát meneszt a világ minden tája felé. Uj illatokkal és uj izekkel gazdagí­tották a világot a franciák száz év előtt. Nemcsak a mimóza jubilál idén. hanem két közkedvelt párisi étel is: a „pommes soufflées“, a vajban (Nagy olajban) felfúvódott sültburgonya-sze- Jet és a „sole normande", a németül ,,seezunge" nak nevezett, nálunk meg­lehetősen ismeretlen, tojással és gom­bával elkészített lapos tengerihal. Csakoly kevéssé normand étel egyéb­ként, mint ahogy a „pozsonyi kiflit" sem pozsonyi pék találta fel. A felfe­dezője Jean Langelnis nevii párisi sza­kács volt, kit a hálásgyomru francia nép a százéves évforduló napján KZám- lálhatatlan „sole normande‘-daI ünne­pelt. ; Most lett százesztendős a fényképe­zés művészete is, melyet a francia Jacques-Mandé-Daguerre valójában 1827-ben talált fel, illetve akkor sike­rült neki először egy ezüsttel bevont üveglemezen jódgőzük segítségével egy emberi alak siluettjét felidéznie. De ez még nem volt igazi fénykép, sőt nem volt „daguerrotype" sem. Kísérlet in­kább, melyről keveset tudott a világ. Most száz esztendeje, 1838-ban balt meg Daguerre pénzesebb munkatársa, Nicéphore Niépce. Daguerre pénz hí­ján nem tudta folytatni kísérleteit és találmányát 6000 frank évdljért a fran­cia államnak adta el. így államsegély- lyel született meg a fotográfia, melyet azután a tudósok egész raja tökéletesí­tett rövid esztendők alatt használható­vá és fejlesztett tovább a hollywoodi magaslatokig száz év folyamán... , A mi szegény Irinyink (és hány száz niúsD dicstelen sorsára gondolva, ha­mar kész vagvunk megirigyelni a bol­dog francia feltalálót, aki megértő és bökezii állam segítségére számíthat munkája gyümölcseinek érvényesítésé­ben. De nyugodjunk meg: a francia ha­za sem mutatkozott mindig megértő­nek merész újítókkal szemben. | A régi, elfelejtett s beomlott Mont- brison-i temetőt hogy végleg felásatía a hatóság e hetekben, a földmunkások kapája egv rég elsülyedt sirkövet ho­zott napvilágra, melven még tisztán olvasható a felírás: „Itt nvueszik Mo- isson-Desnoches Péter Mihály főbá­nyamérnök, ki 1814-ben elsőnek csinált Franciaországon gözvasutat.. .“ Ki hallott valaha MoissomDesnoches Péter Mihályiból és az ő vökuIjárói, mi­kor t.udvolevő, hogy a világ legrégibb gözvasutja, a Stockton-Darlington-I is I csak 1814-ben indult meg és uz első gözmozdony vonat francia vonat 1928 végén sistergett először jelentéktelen j kicsiny pályán St. Étienne és André- I zieux között. Igaz ugyan, hogy az. an- í goi Trevethik ég Vivian a Merthyr- • Tydril-i szénpályán már 1805-ben meg­próbálkoztak egy gözmozdony félével, de a próbálkozás nem sikerült és Ste- ph enson György csak 1814-ben ismétel­te meg a próbálkozást valamivel jobb eredménnyel. Nos, Moisson-Desnochea bányamérnök tir, Angliában járván, ép­pen ezt a Trevethik-féle első kísérle­tet nezte végig 1805-ben és onnan ha- j /átérve, önmaga kísérletezett tovább; I megszerkesztette az. első gözmozdony!, sőt n kovácsolt vasból való sinkészi- tés előnyeire is rájött már, amit pedig csak 1820-ban kezdett meg Birken- shavv a gyakorlatban. Kész volt a vas­út javai a derék bányamérnök nem is I 1814-ben, hanem már 1808-ban és ez 1 évben nagy memorandumban fordult az államfőhöz, melyben pontos kimuta- I tások, sőt teljes költségvetés alapján ajánlotta, hogy bízzák őt meg Francia- országot keresztül-kasul átmetsző hét nagy vasútvonal megépítésével, hogy ezáltal „megkönnyítse és meggyorsít­sa a közlekedést a birodalom egyes megyéi között." A beadványához mel­lékelt térképen fel is rajzolta mind a bét vonalat. Jól ismerjük valamennyit: ma is ez a hét legfőbb vasútvonala Franciaországnak, de bizony egy ne* j gyedszázaddal a derék főmérnök ha- I lála után lettek meg azok. Pedig az ál­lamfő, aki még válaszra sem méltatta a Moisson-Desnoches ur tervezetét, máskülönben nem tartozott a maradi és értetlen emberek közé: I. Napoleon volt a neve. v Aloissom Desnochcs ur későbbi sor­sáról mindössze annyit tudunk, hogy a saint-etiennei bányásziskolán tanárko- dott azon időben (ugyanott, ahol busz évvel későbben tényleg megindult az első francia gözvasut)-, de kedveszeget- ten hamar búcsút mondott a szakmájá­nak, sőt egyéb földi dolgoknak is: teo­lógus lett és meghalt ugyanaz évben, mint Szent-Ilonán Napoleon, az első francia vasút megindulása előtt... Százhúsz év múltán egy földmunkás csákánya véletlenül vetette fel a fele­désből nevét. 1 HELYETTESEK Irta: FALU TAMÁS Az ál lomás fő nők kiállt a sínek közé és vizsgálni kezdte az érkezőket. Nem volt nehéz dolga, csak egyetlen ismeretlen ember érkezett. Egyetlen gyanús ismeret­len. A felesége ugyanis megígérte a taní­tónőnek, ha egy tanfelügyelő kinézésű ur száH le a vonatról, egy gyereket lóhalá­lában beszabijt hozzá a vészhirrél. Az i.sl Lola már hetek óta várta a tanfelügyelő látogatását s állandóan voh valami, amit leplezni kelleti. A leplezéshez pedig ariny- iigos lelki nyugodtság, előlkészült ség szükséges. A hirtelen megtámadott em­ber zavarba jön és dadog. Leiki beállí­tottsága szerint, legalább tíz-tizenöt perc­re volt szükség, hegy mosolyogva tudjon elébe nézni a hivatalos vizsgálatnak. Jó lett volna legalább egy nappal e’őre tudni a tanfelügyelő érkezését, például azért, mert a tanító albérletbe adta a ta­nításit. A szó szoros értelmében: albér­letbe. • A tanítónak jó hangja volt’, de nem volt egészen kiművelve az éneklésre. Sze­retett volna jól és szépen énekelni, mű­vészi tökéletességet elérni, hogy szükség esetén, később esetleg hivatásként, a templomi szolgálatot is e-végezhesse. ö maga azt érezte, hogy egy Caruso és egy Saljapin szólal meg egyszerre a torká­ban s mámoritó reménységül felcsillant „•lőtte az opera színpada is. Ezért szabadságot kért az iskolaszék­től, hagy a városba bejárhasson ének- leckék vétele céljából. Az iskolaszék csu­pa megértő férfiakból állott, nem tagad­ták meg tőle a szabadságot, annál ke­vésbé, mere a tanító magára vállalta a helyettesítés kielégítő elintézését. Volt a faluban egy fiatal diplomás, ezt szerződ­tette maga helyett, fizetésének feléért. Jut is, maradi Is, ez volt a megegyezés alapja. Ha előre tudta volna, hogy a tanfel“ ügyelő mikor jön, akkor aznap nem uta­zott volna el énekórára. De a tanfelügye- i őségét a titokzatosság áthatolhatatlan köde övezte, cmég csak sejteni sem enged­ték a látogatás időpontját. Az állomásfőnök nem vette le szemét a titokzatos idegenről. Külseje szerint meg lehetett volna esküdni rá, hogy ő a tanfelügyelő. De a titokzatos ismeretlen nem a faluba vezető utat választotta, ha­nem a fahi vége felé, a mezők irányába indult, úgyhogy az. állomásfőnök egészen megnyugodott. Az idegen ur valamelyik földbirtokoshoz jöhetett vendégségbe, meglepetésül, mert előzetes bejelentés után biztosan küldtek volna érte fogatot. A titokzatos idegen eltűnt a házsorok közt. Megkerülte a falut, szeretett sétál­ni. Ideje 'is voflit a legközelebbi vonatig, talán a helyszínen akarta tanulmányozni, hogy vannak-e iskolakerülő gyerekek a faluban, vagy talán ravaszul, bombaként akart hatná', mikor belép valamelyik osz­tályba- Mert ő volt a tanfelügyelő. Megállt a kis, sárgára meszelt feleke­zeti isiről a előtt, melynek tantestülete mindössze egy férfiból és egy nőből állt. Gyerek hangok ütötték meg a fülét. Ott­hon volt. Kopogtatott és benyitott a fk>lyx>- sóról nyíló legelső ajtón. — Isten hozta! — kiáltották a gyere­kek óriása lelkesedéssel. Szerették, ha nagyuéhn idegen nyitott be, mert ilyen­kor üdítő sziget képződött a tanulás egy­hangúságába, fel lehetett állni a paciban s jőizüt lehetett sivi tanú A tanfelügyelő bemutatkozott s első el­hangzás után újra kérdezte a tanító nevét. — Helyettese vagyok a tanító urnák — dadogta a fiatalember. Kiderült,, hogy a tanü<$, az igazi, a vá­rosban van, mert énekórát vesz. Műveli a hangját s szerződéses helyettest tart a ta­nulási időre. Az iskolajlátogató nagykomolván elfog­lalta helyét a katedrán, végignézett a gyerekseregen, mely kíváncsian, minden felinduhsóg nélkül tekintett a soha nem látott urra. A gyerekek tudták, amit tud­tak és nem tudták, amit nem tudak, lelki egyenlegük nem mutatott semmiféle rendellenességet.. Csak á lányok szeme csillogott fényesebben, minit egyébkor. Ez a lányok szemével már Így van az elemi Iskolában is. A fiuk az ablak mel­letti padsorokban ültek s közönyösen vár­ták a bekövetkezendő sorsot. A sors mindjárt jelentkezett is. Az Is­kolalátogató megkérte a tanítót, hogy hív­jon ki egy gyereket felelésre. A tanító clkiáltott egy nevet s az első pad széléről kilépett egy bamafejii kis ur I gyerek. A gyerek bátran nézett szembe a nagy- úrral s úgy vágta ki a feleletet, mint a katonák a disz!epést a kövezeten­— Jól van, kisfiam, mi is a neved? Es a7. iskolalátogató már lapozgatta is az osztálykönyvet, mely a tanulók név­jegyzékét tartalmazta. A tanító még sápadtabb lett, mint az előbbi ajtónyitáskor s nem tudta hirtelen, hogy a fö^d ingott-e meg alatta, vagy ő bigott meg-e a földön. A gyerek neve nem volt bevezetve a tanulók névsorába. A gyerek magánta­nuló volt s beteg unokaöccse helyett járt az iskolába. Akit helyettesitett, az iskola legjobb diákja volt, de ő is méltó volt ahhoz, akit helyettesített. A tantestület szívesen 'látta a többi gyerek között, nem is titkoltan arra gondolva, hogy milyen jó lesz brillírozna vele, ha esetleg betop­pan az iskolalátogató. De az iskolalátoga­tó végzett detektív lehetett, páratlan szi­mattal, mert már az első tapimfássai rá­n.yuh a sebre­Szerencsére mm gyárt csengettek s bő­ségesen áramolhatott be a levegő a nyi­tott ajtón át a tanító kiverejtékezeü hom­lokára. Az ásköLailátogalónál az volt a kel emet- len, hogy nem szólt egy szót sem. Még csak nem is hümmögött. Csak felnézett, szemében megvillant egy különös fény, minit a zsebből) előrántott villanylámpa fénye az éjszakában. Nézett, látott, hall­gatott és láthatólag: elkönyvelt. Ha táma­dott volna, lehetett volna védekezni, de mégcsak meg sem kísérelte a támadást. Kiment a folyosóra- Egy feketeképii, göndörhaju cigány söpörte a gyereklábak alatt alaposan megkopott vörös téglát. — Maga az iskolaszolga? — kérdezte a hivatalos vendég csodálkozó hangon. — Én a helyettese vagyok, instálom — feleke a cigány alázatosan. — A szolga leint van a szőlőben, nem szeret söpörni. Kapok, tőle havaként egy pár garast, jó’, jön nekem m, instálom. A másik osztályból most jött ki az or­vos. A tenáőónö, aki az énekórára járó tanító felesége volt, rosszul lelt, mjkor az Iskolalátogató betoppanásának hírét vette­— Már jobban van a nagyságos asz-, szony — közölre az öreg doktor beavat-' hozásának eredményét a tanítóval. —. Csak semmi izgalom, ez a fontos. — És ha iskolalátogató jön? — kér­dezte az idegen ur kíváncsian. j — Még csak az kellene! — tiltakozott ! a gondolat ellen is a doktor és elsietett, j Hogy- a délelőtt folyamán még ml tör \ tént az iskolában, arról a tanító ur már nem tudott magának számot adni. Egy' nagy lángoszlop volt, csak járt-kelt, tett­vett s várta, hogy elmúljék végre a rá-, szakadt büntetőhadjárat. S közbe-kőzbe benyilfcgatott agyába a kérdés: Mit iog szólni az énekórára járó tanító, ha ha­zajön? A tanító épp akkor érkezett haza, arcú­kor az iskolalátogató az ellenkező irányú vonatra szállt: Az állomásfőnök eléje ment és meg­nyugtatta: — Nincs semmi baj, nem jött ki- Le­szállt ugyan reggel egy gyanús idegen, de hála Istennek* nem az veit. Hanem most már jó tesz résen lenni, mert a szomszéd község tanítója épp az előbb mondta, hogy náluk tegnap járt kint a tanfel­ügyelő. Ajz iskolalátogató megérkezett székhe­lyére, egyenest a tanfelügydőségre ment, lerakta hivatalos helyiségében kabátját, táskáját s bekopogtatott a szomszéd szo­bába. — Ilyen érdekes iskolát még nem lát­tam ételemben) — mondta az íróasztala mögött idő kövér urnák. —- Aki ■‘tanít, az nem a tanító, hanem a helyettese. Aki felél, az nem a tanuló, hanem a helyette­se. És aki söpör, az nem az Lskolaszo'ga. hanem a helyettese. Hát még ha tudnák, hogy én is csak te he'yetted voltam oda- kir-n. A gyógyító kés London leghíresebb sebésztnnára, a vb lághirii Bankból', lélegzetelállítóan ér­dekes könyvet irt saját életéről. V»KD ban nem hétköznapi dolog a JángolA Oroszországból rongyosan, fillér nélkül elindulva, éhezésen és megaláztatáso­kon, országok és városok, foglalkozá­sok és kalandok útvesztőjén át elér­kezni az orvosi hírnév, a nemzetközi tudományos megbecsülés csúcspontjáig. Ara fűzve 132, kötve 198 lej az ELLEN­ZÉK KÖNYVOSZTÁLYÁBAN Cluj-Ko- ţ lozsvár, Piaţa Unirii. Vidékre utánvét­tel is azonnal szállítjuk. Kérjen dijti- lan könyvjegyzéket. A KŰTSZÁZÉVES SÚVRE* Idén lett kétszázesztendős a sévre*4 világhírű porcellángyár is, mely viszont létezését (sőt az egész francia porcé** lánipar keletkezését is) valójában eg7 király szeszélyének köszönheti. Mada­me de Pompadour, a király, XV. Lajoa kedvese, rajongott a Kínából hozatott méregdrága porcelánokért. A felsége* ur azonban megsokallotta a porcellán- számlákat és hogy barátnőjének ked­veskedjen, ráparancsolt a birodalom vegyészeire, hogy találják ki hamaro­san a kínaiak titkát, nehéz büntetés terhe alatt. Ki is utalta nekik a ma is álló vincennesi vár donjon-ját, hogy ott a kerek toronyban építsék meg a kemencéjüket. i!738-ban, pontosan kétszáz esztendő előtt, került ki a vincennesi buzgólko- dók kezéből az első lágyanyagból ké­szült (még kaolinmentes) porcellán, mely alakjában, színezetében, rajzai­ban elérte, túl is baladta a kínaiak mű­vészetét. A siker lázba hozta az egész udvari nemességet; az első porcellán „bibelot"»kat (csecsebecséket), fan­tasztikus árakon kapkodta szét az ud­var, a vincennesi torony szűk lelt a nagy sikernek és a király megparan­csolta jó Sévres városának, hogy men­ten építtessen a porcellánmüvészek számára megfelelő kiterjedésű üzemet. ...A kaolint magát, tudjuk, egy szász- országi alkimista találta meg véletlen szerencsével abban az anyagban, me­lyet az inasa használt, hogy parókáját puderezze vele ... Benedek Károly.

Next

/
Oldalképek
Tartalom