Ellenzék, 1938. július (59. évfolyam, 145-171. szám)

1938-07-03 / 147. szám

1938 Julius 3.

ELLENZÉK

li

ROSSZ EMBER

Arról beszélnek társaságban, hogy van-e feltétlen rossz ember? Aki magáért a rosszért rossz, szenvedéllyel, dühösen és készakarattal űzi a roszat? S aztán megállapítják, hogy van ilyen ember — de az ilyen ember — beteg. Normális ember se jó, se rossz, vagy ha úgy tetszik: jó is, rossz is. S ugyanígy: ahogy nincs tökéletes ember, úgy nincs feltétlen jó ember sem. Minden emberben, a legjobb- akaratuban, legjobbszivüben is, ott él a rosszaság, valamilyen formában, valamilyen módon feltétlenül.

Aztán 0‘Neill John Lovingjáról, a<z eleven szindarabhősről esik szó. Igen, ez az ember maga, ez a John Lovmg, a rendes ember, a normális ember: a jóra való akarással és törekvéssel, lelkiismerete erős szaváéval s tudatalatti gonosz és kétségbeejtő indulataival, vágyaival, örök bűnével. Igen, mintha két ellentétes lelek élne mindnyájunkban s ennek a két léleknek örökös szembenállása okozná életünk zavart, kapkodó, tragikus idegességét. A jóság felemel, a rossz lesújt s mivel egyformán közel állunk az Olimposz és az alvilág isteneihez, sokszor magunk sem tudjuk, hogy kik vagyunk, mit akarunk és hová tartozunk? *

Ezek után alz általános megállapítások után a társaság minden tagja emlékezetében kutatva eseteket mond el. Ezek a történetek jó emberekről szólnak, akikből egyszercsak kitört elrejtett s gondosan titkolt gonosz énjük és valami képtelen gonoszságot vagy aljasságot követ> tek el. Névtelen levélírókról esik szó, a beszéd gonosz varázslóiról, akik egy-egy ártatlannak hangzó megjegyzéssel emberek boldogságát zúzzák össze. Rágalmazókról, bosszúállókról és kicsinyesekről, akik ugyanekkor nagyon jók és nemesek is tudnak lenni egyesekhez, a családjukhoz. S minden esetből újra és újra az derül ki, hogy ezek az emberek nem feltétlenül rosszak, mert hisze tudnak. Önzetlenek, önfeláldozók és jók is lenni.

És ekkor megszólal valaki:

— Azt mondjátok — kezdi — hogy nincs teljesen rossz ember az épagyu emberek között. Azt hiszem, ez igaz is. De én ismertem valakit, aki a világon a leg- komiszabb volt s voltak mégis, akik angyalnak hitték.

— Kik hitték angyalnak? — kérdeztük.

— Várja-tok — szól — majd elmondom.

Várunk és ő elmondja.

*

— Szülővárosomban — meséli — lakott egy öreg kereskedő, a főtér egyik legnagyobb és leghíresebb boltjának szenior főnöke. Nevet nem mondok. A város kicsi, a bolt ma ás áll, a fia ma is vezeti. A történetem hőse meghalt s talán nem is szép, hogy elmondok róla egyes dolgokat, hiszen halottakról vagy jót, vagy semmit. De most úgy variálom a régi intelmet, hogy: halottakról vagy jót, vagy rosszat. Mert rosszat aztán lehet mesélni az öregről, vaskos kötetnyit. A tízezer lakosú városkában az. öreggel ijesztgették a gyerekeket, ő volt a város Mumusa, elrettentő példája, lochnessi szörnye.

Felesége nem élt, azért, mert mikor élt, az ura hajánál fogva hurcolta végig a szobán s minden csekélységért verte. Tele volt az asszony kék foltokkal, de csodálatos módon nem akart válni és mindenkinek mentegette az urát, azt mondta róla, jó ember, csak kicsit indulatos. A kis indulatok nyomát hitvesi hűséggel viselte s nem panaszkodott, csak szépen elment, szerényen és kedvesen. Azt beszélték a városban, hogy az ura féltékenysége és brutalitása kergette sirba. Volt két gyermekük. A lány az apai brutalitás elől 14 éves korában Pestre szökött s kóristalány lett a Király-szinházban. Aztán férjhez ment egy patikushoz. Az apja végrendeletében kifelejtette a nevét, sose beszélt róla. Pedig a lány azért szökött meg, mert az apja revolvert fogott rá. Ok: a kis öccse kezében zsilettet találtak s a zsilettet állitólag a nővér adta oda könnyelműen a gyereknek. Viszont a kis ö'ccsöt, akiért kitört a családi vihar a gondos ‘apa, aki félt, hogy a gyerek megvágja magát, a legkisebb hibáért js úgy büntette, hogy lezárta a pincébe, mir a gyereket a sötét, nyirkos, dohos helyiségben formálisan kirázta a hideg. Mikor az öccs elvégezve a négy' gimnáziumot és kijelentette, hogy

inkább mechanikus szeretne lenni, az apja levette róla áldásos kezét s kicsapta a gyereket, bőszen és ádáz haraggal az életbe, mint egy klasszikus atya, valami görög drámában. Pedig a gyerek apja halála után nagyszerűen folytatta a kereskedő mesterséget is és a gépek utáni vágya valószínűleg csak ürügy volt, hogy félig kikerülhessen az apai tekintély nyomása alól.

Szóval, az öreg gyerekei elmentek a háztól, egyedül harcolt az élettel titkos kis anyai ajándékok szerény támogatásával, majd az anya halála után csak magukra maradva. Sem betegségben, sem nélkülözésben nem törődött velük az apjuk, akinek házában egy cseléd, boltjában egy segéd nem maradt meg hosszabb ideig, mint a törvényes felmondási idő. Végül más városból hozatott magának alkalmazottat, mert aki ismerte, nem merte betenni hozzá a lábát.

Két testvére sose érintkezett vele. Barátai elhagyták. Koldusokat kiverte a házából. Idegenekre ráuszította a kutyáját. A kutyát egyébként vaslánccal verte.

— A történet nem érvényes — veti közbe valaki — mi normális emberekről beszéltünk. Már pedig ez az öreg tipikus szadista, akiben nem él a gyöngédség, a jóság egy szikrája sem . . .

— Várjunk csak — fejezi be a beszélő — mert következik a poén. Az én gonosz öregem imádta a madarakat. Maga faragta ki galambjai dúcát. Télen verebeket etetett, nyáron galambokat Drága kis madárkák — mondta könnybelábadt izemmel — milyen éhesek lehetnek . . . Nesz- tek, nesztek, édes kis éhes madárkák . . . És szórta nekik a kenyérmorzsát, a kukoricát. Ott állt egyszer a galambok közt, szép ősz fejével s etette őket. Egy turistacsapat járt arrafelé s megszólalt köztük egy fiatal leány: Nézzétek azt a drága szép öreget. A jóság és szeretet szobrát lehetne róla megmintázni ...

Marton Lili.

Az aknák százait sodorja a városok; felé Mina átka: a Hoangho

SIANFU, Julius hó.

A távolikeMr harctéren bekövetkezett a földgolyó második özönvize. Mint ismeretes és immár bebizonyított tény, a kínaiak áttörték a Hoangho (Sárga-folyam) védőgátja it, melyeket részben még az ősi, többezer esztendővel ezelőtt élt nagy kínai állta,mfők emeltettek, mert Ismerték a Hoangho szeszélyét. Honan tartományt minden időben és minden késő- tavaszon áradások fenyegették, mert a Sárga-folyam olyan óriási vizgyüjtést végez a mongol Ordbs-vidéken, azonkívül eredetének táján, a Kukunor tóvidéken;. Lancsufu város kerületében, bogy a milliárd köbméterekre menő helyi nedvességet medrében levezetni, nem képes s ezért évrőTévre megváltoztatja folyását.

A Pécs ili-öbölbe torkoló Hoangho különösen- a középfolyásnál fekvő Tung- kvantól délnyugatra fekszik Slogan városa, -amelynél a nagy zsilipek és gátak vannak. Innen nyugatra épültek a Hoangho folyamot elsőbben megrendsza- bályozó gátak, melyeket m-ost a kínaiak átvágtak.

A Hoangho egyébként is a világ egyik legkülönösebb vize. Akárcsak a Nílus Afrikában, ez termékenyíti meg a Góbi- sivatagtól délre eső területeket és egyedüli akadálya annak, hogy a világnak ez a legkietlenebb homokterntete déli irányban terjeszkedhessen. Sehol a földkerekségén nem termelnek oly jóminősé- gii rizst, mfnt a singani medencében. De ezt a minőséget évente busz-ötvenezer ember fizeti meg az életével. A Hoangho ugyanis nem árad fokozatosan, hanem

egyik percről1 a másikra özönvízszerű zubataigot dönt a békésen dolgozók falvaira.

Azonfelül, hogy a Hoangho elképzelhetetlen özönvizet zu din a mélyebben fekvő vidékekre, a> sivatag felől milliárd és milliárd tonna homokot is sodor magával. Ez a homok a legváratlanabb helyeken feltorlódik, elzárja természetes gátjaival a Hz lefolyását és az áradatot egész, más irányba tereli.

Hogy a katasztrófa még nagyobb legyen, néhány japán pilóta megállapitot- ta,, hogiy a Hoangho vize eltépte az ösz- szes aknákat, amiket kínai csapatok a felsőfolyásnál lefektettek és ellen á Uh a - tatlanu a városok felé sodorja. Az aknák századról van szó s a pokolgépek sorra robbannak azokban a helységekben, melyeket részben már elhagyott a menekülő lakosság, de ahol az embereknek tiz.'- ezrei rekedlek.

Az idei özönvíz június tizenegyedikén indult és elsősorban a régi folyammedertől huszonegy kilométernyire délre iekvő Sanfui városkát lepte meg. Sanfui lakossága talán hirből sem tudta, hogy a Hoangho egyáltalán létezik. Tiz perc alatt a folyam rombadöntött mindent és a városkái tízezer lakosát egyszerűen kimosta aiz ágyból. Azóta a jelentések szerint közel háromezer telepet, falvai és várost puszi-tott el és helyenként hatvan kilométernyire változtatta meg medrét, fgy jutottak az özönvízhez oly lakott helyek, amelyek, jó öreg kinai szokás szerint nem. is sejtették, hogy a veszély mily közel van hozzájuk.

Oblomov betegsége

Az élet és irodalom az emberi típusoknak olyan, sokféleségét teremtette meg, hogy ezeknek gyors átnézete és felületi vizsgálata még átlagosan sem tájékoztat az alapvető emberi tények mélységeiről. Minél szélesebb skálán akarjuk megismerni az ösztönt, érzelmet, akaratot, tudást, j annál inkább az irodalomhoz fordulunk, mint amely a művelődés kezdete óta minden lehetséges emberi jellegzetességet megörökített és a változatok végnélküli sorát mégsem fogja sohasem kimeríteni. Az élet alapkörülményeinek változásai uj típusokat teremtenek, de az örökös felfedező utón levő iró a már ismert típusok uj járulékainak bemutatásával is bámulatba ejt. Nemde megdöbbentő a Comédie Humaine háromezer mozgalmas és sodró sorsú alakja. Pedig azelőtt is ismertünk és olvastunk polgárról, papról, katonáról, bankárról és a többiről.

Minthogy sikerült és ekévelyedett életű emberek alakja a leggyakoribb életben és irodalomban egyaránt s napjainkban, amikor az egyén élete és alakja mindinkább alámerül a nagy kollektiv erők nyomása alatt s vannak, akik arról beszélnek, hogy az egyén, mint az életgyakor- 1 lat egysége és mint hős ellümk; tehát ebben a grandeur et décadence hangulatban, figyelműink különc kedvtelése fordul korunk gyorstevékenységü alakjával, a „sofőrtipussal“ szemben a századvégi borúlátó orosz reálizmus tunya és hanyatló hősei, Turgenyev, Osztrovszkij, Lermontov és különösen Goncsárov alakjai felé. Az ellentétek példázzák legjobban a valóságot s nem haszontalan dolog összehasonlítani a mai élet és az élen haladó irodalom gyorsütemü cselekményét, hőseiknek, Dos Passos, vagy Malfeaux hőseinek az idő szükségletével arányosan gyorsuló, lelekzetvisszafojtottan működő, cselekvő életével. Az emberélet Párisban, Amerikában, vagy Kínában is fokozott sebességgel ég, a percek egész fontos és nagy időegységekké nőttek, a szemlélődés mind kevesebbek utolérhetetlen luxusa, megvalósíthatatlan vágyálma lesz, a lustaság esztétikuma (Schiller O., eltűnt korunk gyakorlatából, pedig ez a modern és gyors ritmusú ember ösztöneiben és lelkében, az életben és irodalomban ma is közeli ösz- szefüggéseket árul el a Bazarov-sütetü nihilistával és a tehetetlen, akaratbeteg Ob- lomowal, akit életének egyetlen nagy érzése is csak rövid időre tudott életrekel- teni s arfa késztetni, hogy örök pamlagáról, rest életének poros és rozogalábu szimbóliumáról felkeljen és kisétáljon a parkig, ahol Olgával találkozhat.

Mi az a betegség, az akaratnak az a sápadó virágként elhalása, ami egy szá zad életstílusára és irodalmára úgy rásü tötte bélyegét s amint annyifélcképen értelmeztek, ahogyan akartak? Micsoda szenvedés és milyen felülemelkedés volt a romantikus betegség ajándéka? Gondoljunk csak Chateabriand hihetetlen gőgjé- j re, belső izzására, hiú és féltékeny őriile téré, a morbidezza e grandezza magas is kólájára, ami majd a végtelen orosz step péken a tétova és határozatlanul kapko* dó cselekvésnek s a léleknek belső és kiilsé viszályában megtermi a pontos diagnoszta Goncsárov által oblomovizmusnak neve zett betegséget, ami mélyebb fokozat a rosszban a romantizmusnál, s amely a nihilista egyszeri tettben sűrűsödött rom bántó képességeit is nélkülözi.

Oblomov, akiről alkotója az orosz lélekre s az ázsiai szomorúságra annyira jeU lemző akartabetegséget elnevezte, vidéki középrendü földbirtokos volt, egyike azoknak, akik talán ezrével hemzsegtek az egykorú orosz társadalomban s akik közeli atyafiságot tartottak fenn az európai élet és ez életnek az irodalomban rajzolt „betegségeivel“. Az oblomovizmus- ban „megbetegedett“ kellő adottságai ellenére is képtelen céljait az életben megvalósítani. Nem csupán arról van szó, hogy eszméi és képzetei, valamint a gyakorlati valóság közé képek, szemléletének tárgyai kerülnek (bovaryzmus), hanem szerves lehetetlenségbe ütközik nála a lehetőleg egyedüli és közvetlen célú akarat. Központosított és irányított akarat és fegyelem hiányában tengődnek az ob- lomovok, pedig nagy és szárnyalásra teremtett lélek lakik legtöbbjében.

Goncsárov halhatatlan hőse még ahhoz is lusta, hogy pamlagáról felkeljen, maga gyújtson rá pipájára, vagy átforduljon a másik oldalára. Elhagyja Sergejevna Olgát, életének egy könnyebb percében megtalált egyedüli értelmét, mert unja átkelni a Néván, nem tud napjában többször felöltözni, inkább engedi, hogy elmenjen mellette az. élet minden gazdagsága, mig „elvirul az orgonaálg“ s a Stolczok mindenhová betörnek, élettel és akarattal telten aratják le az elérhető dolgoknak teljét. Stolcz pedig csak a becsületes törekvés, az egészség és a józanság embere, az élet mélyebb, ösztönösebb, fájdalmasabb és tér- heltebb hangon Oblomovhoz és az oblo- mov-tipusokhoz szólott. De itt e terheltségben a lélek titokzatos csapágya egyet billen és tettre örökre képtelen marad a hős Oblomov, az irodalom hőse és fél- testvére, a mindennapi gyalogjárón mellettünk bandukoló álarc mögé rejtett Oblomov. Az emberi fajta szörnyű és pusztító betegsége az oblomovizmus s lám a számító és ravasz Stolcz, az előbbinek regényben és életben ellentéte, milyen világosan látja a dolgokat, amikor megmagyarázza Olgának, aki később az ő felesége lett, hogy ez a „különös szomorúság csak akkor félelmetes, ha az ember elszakad az élettől ... ha nincs mire támaszkodnia“ ... Ez az Oblomov esete. A „normális szomorúság“ inkább az erő bizonyítéka. A nyughatatlan és kutató lélek néha túlhalad az élet korlátain s ha csapongó kirándulásaiból felelet nélkül tér vissza, elszomo- rodik. Ezzel szemben azonban az okos Stolczok, tisztában vannak vele, hogy ők nem „titánok“, nem mennek Manfrédek- kel és austokkal vakmerő csatába a gyötrő kérdések ellen, de felvértezik magukat türelemmel, kitartással és — győznek.

Oblomov, a tévedt életű ember, az élet aljára került, mert nem mert egyik lakásból a másikba átköltözni és nem tudta megkötni nyakkendőjét. Évekig készült, hogy levelet Írjon gazdatisztjének s a birtokát rendbeszedje, de Zakár, a vén szolga elrámolta az irószerszámokat s a levél sose készült el. Ö az, akit a napfénybe küldtek s aki az élet homályos oldalán bandukolva pusztul el, mert nem képes „összeszedni magát“.

Egy kicsit mindnyájan Oblomovok, vagy Stolczok vagyunk, pedig az; élet legfőbb törvénye a mérték. Kérdés, hogy napjain „sofőrtipusa“, aki máris a száguldó őrület rabja, nem betegedik-e végzetesen bele a harmonikus ütemre való képtelenségbe? Szabó István.

LEVÉLPAPÍROK egyszerűtől a legválasztékosabb kivitelig legolcsóbban az Ellenzék könyvosztályában. Cluj, Piaţa Unirii.