Ellenzék, 1938. április (59. évfolyam, 75-97. szám)

1938-04-03 / 77. szám

1938 április 3.

ELLENZÉK HHHnm

î

Pm

AT

Z3n

iim

an

[qb

Í332

ho

Hjk

lob

»331 3U.7

Isn

,03

5£

.in

,33 JÍ3 £ fl l\>\

0y|

Oil

iq

irrt

£

0.\

33

37

FŐPRÓBA

Ez az igazi, hamisítatlan színházi csemege. Főpróba. Már eloadas, de mcgsem az. Kosztümmel, kifestve játszanak a színészek, a színpadi díszletek ugyanazok, mint a premieren es mégis máz ize, színe van az egésznek. lalalgatjak a síkéit, tippelnek, jósolnak s végül kiderül, hogy senkinek sincs egészen igaza: sem az, aki óriási sikert szimatol a levegőben, sem aki szerint megbukik a darab. Mintahogv _ ahogy egy nagyon bölcs ember mondotta, hogy ki, nem tudom — nem született még ember a világra, aki előre meg tudta volna mondani, hogy melyik darabnak lesz sikere. Lehet az színházi szakértő, elsőresndii híres szinhaz-tudós — ezt az egyet előre úgy sem tudja mcgmondi- j ni. Példa rá az a sok, ma már világhírű ‘ színdarab, amely pályafutását azzal kezdte, hogy visszaadták a direktorok, mint elíogadhatatlant. Ha ezeknek a daraboknak szerzői könnyen elkedvetlenedők és kishitüek — ezek a darabok ma is fiókokban hevernek s nem járják be diadalmasan a világot.

De most nem darabokról, hanem főpróbákról szeretnék írni. Úgy kezdődnek, mint minden színházi előadás: megszólal a gong, a függöny szétnyílik. Csak a nézőtér más. Oct foglal helyet elsősorban a rendező, aki csak akkor állnia meg a ia- tekot, ha ez okvetlenül szükséges, hiszen ő tudja a legjobban, hogy mit jelent az a színésznek, ha félbeszakítással kizökkentik a hangulatból. Tehát ül és jegyez, hogy majd felvonás végén „megmondja“.

Ö ismeri legjobban a szjnész pszihéjét, hiszen maga is színész, vagy színész volt, vagy szinész szeretett volna lenni, de aztán valahogy mégis rendező lett. Tehát ott ül a rendező és ott ülnek a színház vezetői és ott ülnek a színház pillanatnyilag szabad tagjai s azok a szereplők, akik ebben a percben „nem fordulnak elő“ odafenn a színpadon s akik lejönnek a vasajtón át, lábujjhegyen, kifestve, kosztümben és figyelik a kollegáikat. Van epizódszereplő, aki most látja először a darabot, mert mondjuk, csak az első képben játszik s eddig minden próba után mást kellett próbálnia s nem volt alkalma megismerni azt a darabot, amelyben játszik. És ott vannak a nézőtéren azok az állandó főpróbavendégek, akik az újságokban Írnak a darabról. Ezek az újságírók szorgalmasan járnak a főpróbákra, pedig senki a világon nem hivta őket, de azért ott vannak minden főpróbán és teszik ezt azért, hogy megismerjék a darabot, amiről írni kell, mert előadás után, éjjel képtelenség hosszasabban irni egy darabról, pláne egy fontosabb premierről, amit nem lehet elintézni húsz sorban. Az előadásról s a szereplőkről csak előadás után lehet ugyanis irni, mert a főpróbán nem lehet tisztán látni, sok szinész „lazsál“, sok nincs hangulatban, már abban az igazi hangulatban, amit csak a közönség jelenléte s az igazi előadás hangulata vált ki belőle. De azért van szinész, aki éppen úgy játszik a főpróbán, ahogy a premieren, de azért mégsem lehet irni előadásról főpróba-alapon. Hogy is lehetne, mikor például derűs epizódok tarkítják a premier előtti utolsó próbát, amikor a fényképészek is ott járkálnak és fényképeznek s mikor furcsa és kedves kis esetek játszódnak le színpadon és nézőtéren. Kár, hogy nem jegyzi fel őket az ember s csak egy-néhányra emlékszik.

Például arra, mikor az Asszonyok főpróbáján az egyik szereplő a bordásfalra maszik s szerepe szerint ott is pletykál és cseveg és csacsog s egyszerre csak rémülten odaszól a rendezőnek:

— Jaj, Istenem főrendező ur, ez a fal inog, én borzasztóan félek, én nem merek erre felmászni.

Főrendező biztosítja a művésznőt, hogy jól oda van rögzítve s ki van próbálva, nyugodtan mászhat. De a művésznő nem mászik az Istennek sem. Nem, nem, nem — mondja — én erre fel nem megyek. Főrendező ur ismeri az én gyáva természetemet. És ott áll és szepeg a fekete tornaruhájában és a főpróba percekre megáll. Végül a főrendező kénytelen felmenni a színpadra és saját főrendezői kezével megvizsgálni a bordás falat és saját lábával felmászni a bordafalra és tárgyalni díszletező munkásokkal és megnyugtatni a félénktermészetü művésznőt, aki végre

fenn van a bordásfalon. A bordásfalon persze tornászni is kell, de a művésznő nem meri megcsinálni a gyakorlatot, mert a fal csakugyan egy picit inog. Kitalál egy másik gyakorlatot tehát, amitől nem inog a fal s remegve gyakorlatozik és boldog, amikor lejöhet végre.

Ugyanezen a főpróbán és ugyanezzel a művésznővel még egy kis incidens történik a főpróbán. Szerepe szerint az egyik szereplőnek ki kell vinnie őt a színpadról, mert botrányt csinál. A kolleganő ki is viszi, de a főrendező nincs megelégedve.

— Nem kell kitolni kérem. Emelie fel s vigye ki.

Igen, ezt könnyű mondani. A kolleganő fel próbálja emelni a művésznőt, sikerül is valahogy, de nyomban leteszi. A rendező int, hogy nem jó. így nem elég komikus a jelenet. Mire a színésznő méltatlankodva jegyzi meg, hogy:

— Ellába, nem bírom főrendező ur kérem. Rettentően nehéz.

Erre a megjegyzésre persze boldogan mosolyognak a kolleganők. Pedig őket sem lehetne pehely módjára kiszállítani a színpadról, ha ötvenkilósok is. Pláne egy nőnek, aki nem dijbirkozó é-s nem box- bajnok.

Nyirő József havasi drámájában, a Jézusfaragó emberben tudvalevőleg fát vágnak a színpadon- Nem akarjuk megsérteni a művész urakat, de .Mészáros Béla ki* vételével, aki hires atléta s olimpiai válogatott gátfutó volt, egyik sem ért a favágáshoz. Mentségükre szolgál, hogy favágást tényleg nem tanítanak a szmiaka- démián. Ezt meg kell tanulni, vagy ehhez születni kell. Még a fejsze sem állt jól a művész urak kezében. Olyanformán fogták, mint vörösre festett körmü művésznők népies darabokban a fakanalat. S ekkor a darab főrendezője ment fel a színpadra s mutatta meg, hogy kell fát vágni, amúgy havasa-favágósan. Úgy vágta a fát, hogy szörnyűség volt nézni, egészen belemelegedett. Nem csoda. Sokáig élt a havasokon, mig a színpadi favágók legtöbbje csak a színpadi havasokat ismerték.

Kedves volt legutóbb az Egy óra a Vatikánban főpróbáján az az epizód, amikor a. színpadi pápa, a nagyszerű Tóth Elek, a darab csúcspontján, mikor a kis amerikai plébános megtudja, hogy magával a pápával beszélt s térdreborul előtte, kísérőjével együtt, a pápa odaszólt Lantosnak:

— Ne 3 hátam mögé térdelj fiam, hanem elém. Máskülönben, hogy áldjalak meg? Marton Lili,

Mrs. Lambert Chambers,

a volt hétszeres wimbledoni bajnoknő a modern tenniszrő!

zuk“ az ellenfelet pozíciójából, mielőtt megadnánk neki ,,a kegyelemdöfést“, helyesebben ütést.

Mrs. Lambert Chambers véleménye szerint ma gyorsabban akarunk nyerőpontokat szerezni s a játék a nézőre nem olyan érdekes.

— Minden csak sablon, bosszantó, következetlen és egészségtelen.

Bátran mondhatjuk, hogy Mrs. Lambert Chambers ezekkel a nézeteivel „a régi jó idők“ megtévesztő szuggesztiójának a hatása alatt áll. Minden sport természetes, teljesitőképesebb fellendülésben van. Ez áll a tenniszre is. A tenniszjáték nemcsak technikailag lett tökéletesebb, de erőben és kombinációban is jelentősen nagyobb követelményeket állított föl.

Emberi dolog azonban, hogy minden nemzedék beleérik ,,a régi jó idők“ tévedésébe s majdnem biztos, hogy azok is, akik ma a teljesítőképesség és a hírnév zenitjén állanak, 20 év múlva azt fogják mondani:

— A mi időnkben sokkal jobban játszottak! . . .

LONDON, április hó.

Jobban tenniszeztek-e régen, mint ma? Sokszor tették fel már ezt a kérdést — de sohasem döntötték el. Magában a kérdésben semmi meglepő, mert ez a kérdés már több más sportágban is gyakran idézett elő vitát. így például azt állítják, hogy a futballsport teljesítményei a múltban jobbak voltak s hogy ennek a sportnak tulajdonképen a múltban volt az igazi

14 és 3 íab’ettás csomagolásban.

W /

álil!

Drámai küzdelem Suzanne Lenglen ellen

Mrs. Lambert Chambers hétszer nyerte meg Wimbledonban a női egyest, háromszor: 3903-. 3904., 1906., mint Misst

Douglas, négyszer: 1910., 1911., 1913-, 1914.. mint Mrs. Lambert Chambers.

A háború után 1919-ben Suzanne Lenglen, az egyik legdrámaibb küzdelemben, melyet valaha is vívtak női egyesben, detronizálta a hétszeres bajnoknőt.

A nedvesség

csonkáit is ádSiatfJa

— Úgy érzem, hogy csontjaimig hatolt a

a nedvesség.

— Mihelyt hazaérek, alaposan bedörzsölöm magam Carmol-al*.) Biztos vagyok benne, hogy többé meg nem hűlök.

*) Carmol a legjobb bedörzsölő szer hUlés, uátbaláz, reumatikus fájdalmak és láz ellen. Egy üveg ára 22 le].

Most Mrs. Lambert Chambers nyilatkozott a tennisz fejlődéséről az utolsó 2$ évben. Nyilatkozata sok tekintetben találó, így például mikor megállapítja, hogy a mai tenniszjátékosokat nagyon is igénybe veszik s idegeiket és erőiket a pihenés nélküli túlterhelés.

— Nagyon is nagy erőfeszítés — mondotta igen helyesen — az egész éven keresztül versenyképesen játszani tenniszt, jóformán megszakítás nélkül.

Ezután a következőkben fejezte ki Mrs. Lambert Chambers a maga véleményét:

— Ha visszatekintek s megpróbálom, hogy emlékezetembe idézzem mindazokat a bajnoknőket és bajnokokat, akiket az az utolsó 25 esztendőben láttam, akkor nem hiszem, hogy a játék egészben és nagyban tökéletesedett. Hogy miért van ez igy minden modern előny ellenére is, nem tudom megmagyarázni. Úgy tetszik nekem, hogy a mai játékos, természetesen kivéve néhányat, lélektelen játékot játszik. Azt hiszem, hogy a játék bizonyos fokig gyorsabb lett s a játékos erősebben üt. A baj szerintem abban van — természetesen kivételekkel — a játékos ma csak arra gondol, hogy jóerősen üsse a labdát. Hiányzik az igazi labdavezetés.

„A régi jó idők . . .“

Majd ezeket mnodta:

— Ma nagyon kevés a finomság a játékban, kevés a kidolgozott haditerv, kevés a játék lassítása az ellenfél hátrányára, kevés a csel, a megtévesztés, kevés a rövid ütés és a támadás, hogy „kimanövirozFilmcsillagok tanácsai

Harriet Hilliard azt tanácsolja, hogy soha ne felejtsd el a fejedet kendövei bekötni, ha a napon akarsz heverni, mert u napsütés elveszi a haj szép fémjét.

Dina Gibson azoknak. akiknek kicsi a szeme, a Pompadur frkurát — Frizur á la Pompadour — ajánlja.

Ann Sothern szerint, ha egy napon észrevetted, hogy a szemöldöködet a túlságos ritkítással nagyon is elvékonyitot- tad, a következő módon teheted jóvá: kenj a szemöldök ive alá naggon vékáiig réteg sötétbarna színárnyalatot, kicsit puderezd be, keféld meg jól a szemöldököl és leheletszerüen rúzs ózd be.

Joan Fontaimé, egg szőke szépség, eggáltalán nem keseredett cl. mert egész halváiig szépiák vannak a: arcán és az orrán Nem használ mást, csak egész vékony réteg világos pudert. Tudja, hogy szépségének természetes típusát azzal csak hangsúlyozza.

Harriet Hoetor, a newgorki Metropo litan opera prímaballerinája tanácsa: ha reggel azzal az érzéssel ébredsz, hogy egyáltalában nem tudsz felkelni, csinálj nyujtózkodási gyakorlatokat, körülbelül öt percen keresztül.

Hehm Mack nem tudja megérteni, hogy asszonyok, akik gyakran változtatják púderes dobozukat, a ruzsos skatulyát miért használják olyan sokáig, hogy végül nyoma is alig van a rúzsnak a skatulyában. A ruzsos dobozok — mondja Helen Mack — éppen úgy elpiszkolódnak, mint a púderes skatulyák és ezért azokat is éppen olyan gyakran kellene változtatni,

nagy kora s ma az akkori teljesítményeket nem érik el.

A kérdést különben az idősebb generációk általában a mult javára szokták eldönteni. Ezt tette Anglia leghíresebb ten- niszbajnoknője, Mrs. Lambert Chambers is, akit a fiatalabb tenmsznemzedék alig ismer.

— Igen, régen jobban tudtak tenniszez- ni. mint ma! — hangzott határozott válasza