Ellenzék, 1938. február (59. évfolyam, 24-47. szám)
1938-02-13 / 35. szám
1938 február 13. Emi kezes ELLENZÉK Gírdonxi G zára a »3» látfhaiatflan“ emberre Ember, akinek a lelke örökké él. - A kis egri ház ezerillatu virága ezerféle mesét mond EGER, február hó. Negyedszázadon át láthatatlan ember volt Gárdonyi Géza. Azt akarom elmondani, hogyan talál' koztam a láthatatlan emberrel először és legutolszor. Apró egri diák-karomban magam is voltam az egri sánc lakója. A legszélső ház az Egedre vezető ut felé Takács uram, csizmadiamester uram diiledező viskója volt. A házikóval szemben a Szent István emlékétől megszentelt Királyszék pástján, ahol valamikor jó Balassi Bálint is ugratta lovát, játszottuk nyaranta a longa métát, tél idején a ház mellett, az Egednek húzódó domboldalon ereszkedtünk alá nagy vakmerőséggel gyarló szánkóinkon. Mikor hosszú évtizedek után visszaso" dort az élet tanuló-városomba, első gondom lett fölkeres™ régi tanyámat, a Sáncot és csöndes, neves lakóját, Gárdonyi Gézát. Barátságos nyári délután Indultam fölfelé a Hóhér-parton. Itt lakott valamikor nemes Eger városának lialálmes- lere. Müven különös: a Hóhér-parton át visz nz itt annak a lakásához, aki any- nvi nemes alaknak termeteit életei, örök életet. Takács uram viskója eltűnt. A telken hivogató-csalogaló kis paradicsom. Előtte végig vasracskeriités. Megállók s nézegé- lek befelé. Sudár fenyőfák között nyílik egy-egy rés. A kerítésen belül bokrok csak gyermekmagasságban. hogy a> kilátást ne fogják el. Visszatekintek Ala ttam n félváros, mögöttem a hajdú h egyi, szőlők, jobbra a felnémet i völgy, fölötte ai kopasz Bélkő. köröskörül a Mátrával ölelkező Bükk s a. messzeségben magasodik a Mátra koronája, a. Kékes. A nagy remete lelke szabadon repülhet mindenfelé. A bokrok mögött magasra nőtt pázsit. A pázsit közt fehérbabu csermelyként betonból öntött keskeny utak. Lombos bekor tövében vasasztál, körűié néhány szók. Piihenő, pipázó és kilátóhely. A telkén két csinos cserépzsindielyes épület. Egyiknek elől két ablaka, a másik hosszában húzódik. Ott a bejárás is. Arrafelé megyek, át a kiskapun! . Szürke bozontos kutya vak kant rám. Az ajtóban öreg karszék, benne a töpörödött, ráncos arcú, de csillogó szemű, mosolygó ajkú anyóka, a Mester édesanyja. Hóember édesanyját mélységesen tudom tisztelni. Hóembernek csak jó édesanyja lehet. Lehajtok, megcsókolom a kezét. Nem akarja engedni. — Csupa ránc, meg durvaság az én kezem, lelkem. A vénségtől, meg a munkától. Mert nézze csak, egy öreg bejáróval magam tisztogatok itt mindent. Nem panaszkép mondom, a világért se! Úgyis addig él az ember, amigt mozogni tud! — A Mesternél óhajtanék tisztelkedni! — Jókor jött, édes fiam. Délutáni idő' ben szereti Géza a vendéget. Csak délelőtt ne háborgassák. Akkor kurtán bá' nik velük. Áttipeg velem keresztül az udvaron a másik házhoz. — Itt a nagy házban a? én házam, meg a két unokámé, a Sándoré, meg Jóskáé. Sándor a szőlőbe ment, érik már a szőlő is. Géza kívánta estére. Jóska meg valami uj könyvért ment le a városba, ö szokta, megvenni apjának az uj könyveket. Csönd és kedves nyugalom az egész portán. Árnyékos fák végig a dombra- hajló kert utjai mellett. Fecske csicsereg az eresz alatt, búgó galamb hátul az or mon. A folyosó tövében véges-végig tüzes, piros tulipán. Az átjáró szoba nyiiitva áll. Abból nyílik az utca felé a hálóház, a kert felé a dolgozó szoba. Bekopogtatunk az üveg- ajtón, hallván moszatolásunkat, a Mes- ler már jött élénk a pihenőszékből. — Vendéget hoztam, fiam, mondja a néni s magunkra hagy. Irta: TÖRD AI ÁNYOS dr. Álltam már szemben nagy urakkal, hires emberekkel, mégis meglillelődés futott át rajtam. Akkor láttam először Gárdonyit. GÁRDONYI ÉS A MODERN IRODALOM Megvallom, jóembereim már előbb ejtettek rólam némi szót a Mesternek. De szives fogadásák meleg szivét és meleg szavát mégse birom az ajánlásnak betudni, sem az én sem mi-személyemnek. Azt csak az ő jó szive, a porszemet, hacsak egy kicsinyke fény csillan is rajta, —- megbecsülő érzése magyarázza. Ültet maga mellé a bőrös székbe, keresi elő a füstölnivalót az asztalijából — az ő szájából se szakadt ki a pipa egy percre sem — hozhatja a saját szöllejetermette piros vizet, így mondta tréfás szóval a vörösbort, s mifnha régi-régi ismerősök lettünk volna, meleg bizalmassággal kérdez, felel, magyaráz. Én meg ámulva hallgatom Régen volt már, mindenre nem tudok P £3 A másik téma még jobban érdemes említésre. Arra fordult a szó: az Isten rabjai) után ir-e újabb történeti regényt? — Nem merek benne bizni, mondja elgondolkozva. Pedig szeretném folytatni a Láthatatlan ember-í. Ha már Attilát megtiszteltem. Árpádnak is hódolnom illenék. Szeretnék írni Vatha vezérről is, aki épp olyan .szabadsághös, mint Rákóczii. Aha Samu királyról, aki jó ember volt, apja volt a népnek, csakhogy a német krónikások befeketítették Össze is gyűjtöttem már ezekre gondolva egy könyvtárnyi könyvet. Az a három négy polc míind odavág, mutat a fal mellett végesvégig húzódó könyvállvány közepére De csak szeretném Nem lesz belővisszaemlékezni. De két téma a fejembe ragadt. Az egyik a modern irodalom volt. Az ejtett csodálatba, mennyire ismeri a Mester minden kérdését, minden jelenségét, nemcsak nagy nekilendülését, de apró megrebbenéseit is. Itt a csöndes reoneteszobában, hová, azt hittem, a külső világból csak a madárdal, meg a sánci gyerekek játékszava hangzik be! — Még a fészekülő anyamadár is le" leszáll néha, hogy el ne felejtse a repülést, magyarázza szelíd szóval a Mester. Egyszer-egyszer évente megjárom Pestet, összeülő jó embereimmel, szedem magamba a sok újságot, véleményt, ma' gasztalást, dorongolást, a táskám telerakom uj könyvekkel s itthon a nagy csöndességben kíivilágosodik előttem minden. Sok jóbarátom van erre is, arra is, fölkeres hol egyik, hol másik s itt pipaszó mellett, piros viz mellett észre se veszik, hog3r tanítványukká alázkodoin. — De én már nem tudom beleélni magam az uj irók világába . .. éaieáí regéey.iei le semmi. Nem birom — pénzzel. Megütődtem, hogy szabadul be az aranyborjú a költészet berkeibe! — Mert pénz kell a történeti regény becsületes megírásához. Sok pénz Nem Írnék le egy évszámot, mig utána nem jártam, igaz-e. Nem indulok egy-egy oklevél adatain, mig a magam szemével \ nem láttam azt a levéltárban, múzeumban. Nem festek le csataterei, mig magam is ott nem jártam. Hogy Török Bálint áristomáról, a Héttoronyról, igazat Írhassak, lementem Konst,antnmápolyba. Pénz kell a történeti regény megírásához, sok pénz . . . Én meg szegény ember vagyok! wunde Esteledett, elajánlkoztam. Hiába kerestem a köszönetnek, a hálának méltó szava nem jött a nyelvemre. Hogy ily kedves barátsággal fogadott, gondolatait ennyi melegséggel föltárta, terveinek titkát ennyi bizalommal föltárta előttem. Kiléptünk az udvarra. Egy-egy elkésett napsugár bolyongott még a fák között, de a vén Eged orma fölöttünk már sötétbe borult. Alant a kettévágott Boly- ki bástya szorosában fölfelé kapaszkodik a putnoki vonat. A Mártonffy-rét aljában a munkásnép igyekszik magydalolva a Cifra,-hóstya felé. A Király szék mező' jén már nem a longa méta járja: most hangzik a>z üdvriadalom az utolsó gólon. Távolabb a nap robotjában elfáradt város — Mért mondják, szólt mosolyogva a Mester, hogy remetéletet élek? Nincs-e előttem, körülöttem, mellettem a ziháló élet? — Csakhogy én nem vagyok a közepében. így jó! Valóban <iígy volt jó. Ott a csöndes ma' gányosságba.n békén és nyugodtan kereshették fel a láthatatlan embert a láthatatlan emberek. A régi ősök visszava- rázslott lelkeit, a világrázó Attilákat, a titokzatosan égő Emőkéket, az ábra melózó Zétákat nem zavarta ott a villamos csengése, a gyárak bugása, az autók tülkölése, a modern élet vásári zsibaja. Valóban igiy volt jó. Csak a szomszédba kellett menniök, hogy meglátogassák a kedves Íródeákot, az öreg egri vár halhatatlan hősei, az erősleíkü Dobók és Bornemisszák, a leghívebb feleség s leg" szeretőbb anya, Czeczey Éva és asszonytársai Valóban iigy volt jó. Az alvó város sok keresztes tornya odahívta, csalogatta a szelíd betüvető fráter csöndes cellájába a finomlelkü Margit királyleányt, az ártatlanul szerelmes Jancsi frátert, a boldog mult idők boldogabb és szenfebb egész világát. Valóban igy volt jó. Gárdonyi Gézának az egri vár mellett, a<z egri sánc magányos remeteházában kellett eltölteníe életének legmunkásabb -£gyedszázadát hogy befizethesse a magyar irodalom kincsesházába múzsájának legdrágább értékeit. Legutószor halála napján látogattam meg a láthatatlan embert. Ősz volt, Borús. csepergős, szomorú délután. A Mester hajnal óta halott. Az utcasarkokon a város gyászjelentése. Sok házon fekete lobogó. Életében kevesen ismerték, holtában, mindenki magáénak vallotta. Dobó városa megbecsülő kegyelettel vonta le a fátyolt a láthatatlan emberről. Hadd lássa immár mindenki az embert, aki életében annyi, becsületet szerzett városának, hogy holtában bízvást magasztalhatja a dicső mult idők elporladt hősei közé. Eszterházy püspök líceumának nagytermét készítik már a niagy halott méltó fogadására. A város legszebb temetőjében, az egri várban, keresik már méltó pihenőhelyét Odafönt megint az öreg néni fogad. Most ő békéll kezemhez megtörtén, könny nélkül zokogva. Nyolcvanhárom éves öregasszonynak nincsenek már könnyei. — Hét gyermekem volt', hatot már eltemettem. Mindig biztam, hogy engem már szegény Gézám temet el. Dehogy is, ő is előre ment! Sárga, fonnyadt levelek takarják az udtvairt. Az eresz alján üres a fecskefészek. Dermediten kókad le a piros tulipán szára. A folyosó végén olyan szomorú a Mária képe. Benyitok az első házba. Szemben velem még nyitott koporsóban a Mester. Olyan idegen a fekete ruhája — ünnepi gálában alig láttam máskor, de olyan megszokott a nyugodt orcája — mindig ilyen békésnek láttam azt. Csakhogy épp a szemét tavija behunyva. Hosszúra nőtt őszes haja koszorúként homloka körül. Minden vonása elsimult. Keze összekulcsolva melle fölött. Csak sárga, csak halovány nagyon. Ajkán a békés megnyugvás, mintha csak most hangzot- 1 tak volna el róla az „Utrakésziilés“ ' imádságos szavai: A legideálisabb fogpaszta mégis a SANDY Jó Égi Ember, Mindeneknek Atyja, kihez hajiunk, mint fü a Nap felé, az én szivem kétség nem szorongatja, midőn indulok végórám elé: a halál nékem nem kivégzés, börtön, nem fázlaló, nem i\s rut semmiképpen ■ egy ajtó bezárul itt lenn a földön, s egy ajtó kinyílik ott fenn az égen, ez a halát.. . Valóban ez a halál. De jaj, ez a halál ott ül a hálószoba képein, miket maga festegetett kedveseiről. Ott ül a nivugas/- taló ágyon, amelyben a hathetes beteg" ség kínjait szenvedte. Olt ül az ablak sarkában, honnan oly szívesen nézegette a hegyek közé bukó Napkirályt Ott a hegedűn, melynek húrjaiból pár nap előtt még reszkető kézzel csalogatta ki a daru madár búcsúzó nótáját Ott ül a dolgozószobában a nagy tetőablak alatt az Íróasztal karosszékén s minden jajok közt ez a legjajabb, mert a*z a szék örökre üres marad. Letérdeltem a koporsó elé. Jöjjetek most ide, ti Isten rabjai, te liliom lelkű szent királyleány, te gyermeteg ábrándozó Jancsi fráter és te kemény Szikar- dus páter és ti mindnyájan szelíd és kedves Emőkék, Czeczey Évák, Eszterek, Idák, Kékszemii Dávidkánék —, és jöjjetek ti is bátor, harcos és küzdő emberek: Attilák, Zéták, Bornemisszák, Ábelek, Szunyoghyak —, ti-ti mindnyájan teremtő lelkének örökéletüteremtményei: imádkozzatok velem együtt édes atyátokért... Mikor pedig eljött az ősz, hiába várta a derengést a hajnalka-virág. Csúf dér csipdeste leveleit, hideg metsző szél rázta száradó ágacskáit. Hiába erőlködött a hajnalka-virág: szirmait nem tudta kinyitni többé. Örökre láthatatlan maradt. ... A halott költő arcára borították a szürke térítőt. Koporsójára rászögezték a fedelet. A koporsót alábocsátották a Be bek-bástyán Dobó bős fiainak csontjaival vegyült anyaföldbe. A sir fölé hatalmas keresztfát állítottak, rajta e pár szó, amint a Mester rendelte: Csak a teste . . . Sí Eli .4 11 GEIß A Newyork körül a süldő lányok, ha kedvük jön rá, csókolóznak, s ezzel bizony sok szépségnek is vége támad, nemcsak a póznak. Mert kellett ám csodajáték, a romantika tündéréjje, kellett, ki a valóság helyett a legendákat átalélje, kellett egy kéztől megremegni s elbódulni egy tekintettől; nem irigylem, ki tegnap s máma álmára közönnyel nézhet föl. Kellett a szentelt képzelődés, hogy száz évig is szép Rá várni, ha jöttében meggátolja kavics, gondolat, ember, bármi. Sokfélekép lehet haladni, de bizonyos, hogy így nem, így uem: ki legendáktól nem hévül íd, azt, istenugyse, nem irigylem. Elmaradott vagyok bizonnyal, de van valami túl a véren és én az ember embervoltát a legbelsőbb szemérmén mérem. A Newyork körül csókolózó lányok fája virágot nem hajt: a földet csak a feleségek, kik anyák is, menthetik meg majd. A Vesták tüzet nincs maholnap kik újra s újra lángragyújtsák: korunk ,,modern“, véres vívmánya egy halálos kiábrándultság. BÁRD OSZKÁR.
