Ellenzék, 1938. február (59. évfolyam, 24-47. szám)

1938-02-13 / 35. szám

í 938 február 13. ffgSB&SOHHHHHMHi

ELLEN Z 6 K

költö a válaszúton

Irta: SZABÓ ISTVÁN.

,Mert mondd, nem vetted észre, hogy az újságok ritkán hoznak verset s a Urát seholsem ismerik?^ (Bertolt Brecht— Fahidy: ,,,Óda a lírikusról.“)

Elöljáróban jegyezzük meg azt, hogyha >n nem is valljuk Spenglernek morfológikus,

' következésképen dimensionalis-biologiá kus müvelődésbölcseletével együtt azt,

hogy az egyes művelődések egymástól

1 külön életet élnek, születnek, fejlődnek,

3 elsápadnak és sziromhullatás után elhaln nak, mint a virágok, annyit azonban két>2 ségtelenül megállapíthatunk, hogy a mai

a ember egyéni és általános sorsa, különö=

'2 sen annak a művelődéssel összefüggő vi2 szonylatában, súlyos válságba, sőt a vá- laszutra jutott, a legszélesebb értelemben

r vett európai művelődési körön belül.

Gyorsabb és gyökeresebb változást törté- i nelmi idők nem hoztak. Az emberi élet

í feltételeinek és lefolyásának hirtelen jött

r változása, a nyomában járó külső és belső

> emberi magatartásváltozással egyformán

készületlenül találta — szellemi sikon ma= radva — a szellemi termelő-erőket és azok felvevőit. Juthatott-e ennek a vál- tozásnak kifejezése gyorsabban, élénkeb“ ben és idegesebben érvényre, mint éppen az eszme és érzéstermő irodalom kohójában. Az irodalom híven rögzítette a gaz» daság és a szellem egymástól elválaszthatatlan értékeinek gyakori földrengését s ennek nyomán áramlatok, nagyszerű ki- sérletek, divatok és hisztérikus hóbortok kisértettek végig az európai irodalmon. Napjainkban a szükségszerű letisztulás! folyamatnak vagyunk tanúi; az irodalom minden műfaja csekély, vagy jelentéktelen módosulással átmentette magát a válságon, csupán a költészet, az ars poetica az, amely némelyek szerint megbukott, meghalt és soha fel nem támad, szerintünk oedig egyszerűen elsenyvedt s belátható időn belül aligha kapja vissza hajdani fényes, fejedelmi rangját.

Tévedés az, hogy a művelődésnek kétségtelenül egyoldalú hanyatlása, az egyetemes művelődés végső bukását jelenti, de való, hogy keserű lett a költészet méze s a lírát őszi, Untergang-han- gúlát rendítette meg alapjaiban. Egyre kevesebb költői remekmű születik, s a ® költők erőtlen hangja már a kivételes kevesekhez is alig jut el.

Az élet és a szellemi erőkifejtés alapjait biztositó gazdasági zűrzavarban és bomlottságban, a költészet válságának legfőbb oka a tömegek élménytelenedésé- nek folyamatában keresendő. A lírának nincsenek „felvevői“. A háború után sebesebbé vált életritmus nem enged időt az elmélyedésre, a gondolkozásra, az olvasásra és töprengésre, a széditő arányokban megnövekedett technikai művelődés folytán az emberiség mind kevesebb része gondolkozik távlatokban és fikciókban, a tér semmivé zsugorodott össze s a negyedik dimenziónak, az időnek megfogható, szinte „technikai“ kihasználása lett a legfőbb érték s a létért való küzdelem hajtómotorja. Az élet és a művelődés egyoldalú és gépies iránya mellett nem virágozhat a költészet fája. Az emberiség jelentékeny nagy része élmény és szellemi távlat nélkül, a sebesség barbár ösztönének hódolva, alkalmatlanná vált az cl- ményképzésre s a költészet finom szövetének rajzán nem játszik játékos kedvvel, zenéjét, hangulatát és árnyalatait nem szürcsöli, mint a hajdani élvezők.

Az élmény helyét silány pótlék gyanánt elfoglalta a gépies utón közvetített egyszerű és sivár értesülés. A rádióhullámok a világ bármelyik pontjára azonnal és készen „szállítják“ az emberi dolgokról szóló tudósítást, a mozgószinház tökéletlen tucatgyártmányai pontos időre kiszabott „konzerv-zenét“, balga történeteiben pedig az adieri alacsonyrendüség mintájának használható élet- és társadalmi sikerpótlékait adagolják a század agyonhajszolt, kimerült fiának. Ki merne a mozgószinházba ki- és betóduló tömegnek egyetlen sor lírát is elmondani: O, temps, suspends ton voi..., vagy: Tort ülök az elillant évek szőlőhegyén .. .?

Nyilvánvaló, hogy nagyjában itt dől el a költészet sorsa: megelégszünk-e továbbra is mély és őszinte élmény helyett, felületes értesüléssel? (Duhamel.)

Az éremnek természetesen másik oldala is van. Feltámad a kérdés, hogy mit

tett a lira és a költők avégből, hogy az elgépiesedett és embertelen években a kellő határig és nem tovább elmenve kompromisszumot nyújtson a lira megmentése, vagy felszínen tartása érdekeben? Mennyiben simult az időnek még egészen el nem taposott lehetőségeihez, hogy megtarthassa magának azokat, akik még nem „vesztek“ cl teljesen?

Az iskolai költészettani oktatásnak egyetlen maradandó tétel sok tévedese mellett az volt, hogy a költészet igazi alapja a mindenkori mélységes emberi őszinteség. Az őszinteség a költészet fa- culté maítresse-e. A lira alaptermészetének másik igen fontos vonása az „uj‘ ‘ felfedezése. Egy fiatal költő kiáltott fel igy: Hát lehet ma egyáltalán őszintének lenni? Irodalomkutatók kérdezik: Fedezhetne fel még „újat“ a költő az élet és a társadalom ma adott keretei között? A liraaro ma ntikus én-kultusztól a szolip- szizmus handabandájáig minden hangot megütött már s bár az ember ősi és ösztönös értelemben vett készlete még korántsem merült ki, alakiságok ködébe veszett s az elefántcsonttorony repedésein keresztül vértelen felvillanásokkal szövegélményeket idéz fel a múltból. Ha a mai olvasó élménybefogadásra képtelen, a mai lira kevés kivétellel nem tud uj élményanyagot képezni. Musset érzékenysége, Byron gőgje, George zárkózottsága, Rilke hermetizmusa, Baudelaire nyárspoi- gár-riasztása, Whitman világölelő, derülátó szemlélete — csak találomra idézünk — valamennyien lejárt lemezek lettek és az őszinteség, egy Petőfi őszintesége hogyan volna megvalósítható a mai nyers és kíméletlen hangulatban, a világérzés leromlott, beteg, lázas állapotában?

A költők elsősorban nem osztályt, hanem kategóriát alkotnak, a dolgok kényszerűsége folytán azonban, mint különfé- lé társadalmi osztályoknak tagjai, éppen osztálytagozódások és ellentétek miatt nem valósíthatták meg, vagv csak igen kis részben a lira nélkülözhetvén elemi, sodróerejü eruptiv őszinteségét. Bár legtöbben ott hagyták az elefántcsonttorAMIC

HŰ LÉST ÉS ^ FEJFÁJÁST

nyot, a mindenkor adott emberi élet keretei között való lira megvalósítása helyett a „bádogtoronyba“ vonultak. (Horváth Béla,Képes Géza), miközben bölcsészek, gondolkodók és regényes életrajzírók, sőt költők, mint Babits Mihály, megfujták a halálkürtöt a halódó lira felett. Ha még verset vagy szót pazaroltak rá, az már csak temetésre szánt koszorúnak számított. Különösen a hagyományos szellemű költészet művelőit fogta el a katasztrófa-hangulat.

összetűzésekre vezetett a költői műhelyen belül az élmény és magatartás kérdése is. Polgári alapélményekkel telitett költők vallottak haladó, szociális magatartást és megfordítva, ami költői termésük kettéhasadásához s beállítottságuk biztonságának elvesztéséhez vezetett. A hagyományos lira elvont, sőt időszerűtlen játék lett, irodalmi társaságok belső, kebli ügye, felolvasó ülések unalom- malma; a még klasszikus formáját el nem nyert uj haladó irányú költészet pedig kétségbeesett harcot folytat a romantikus eredetű individualizmussal. Ugyanis sem a hagyományos költészet művelői a kényszerű fölfrissülés céljából, sem a haladó lírikus az esztétikai értékek átértékelésének észszerű meggondolásokból elindított folyamatában, az individualizmus tudat alatt is uralkodó jegyétől megszabadulni nem tudót. A nagyrészt elméleti jelentőségű kísérletek ellenére is, melyeket a Ura uj tápláló nedvekkel való ellátása céljából „hajtottak végre“, a költő itt áll ma is a válaszúton.

Aquárium

Az életem kristály-üveg. Ragyog.

Csiszolt. Átlátszó. S olyan szimpla-tiszta hogy megmondhatja minden óvodista, hogy ki vagyok.

Ó nem dicsekszem többé már hiún !

Az Olimposzt titán-harcban bevenni

nem fogjuk 1 Én vagyok: törékeny semmi.

Aquárium.

Életvizet (időt) töltött belém egy Kéz, eddig harminchét évnyit, bútól borong, örömtől fénylik felső felén.

Volt itt hínár, iszap s más emberi lim.lom : medúzák, szörnyek és a kagyló, miből kikéit Vénusz, a szép, aranyló titokteli;

s ha holdas éjjel jött s vizet kavart az ördög bennem, megmeritve markát sok bajt csinált, sok piszkos kis viharkát, sok zűrzavart.

Vannak már nagy kegyelmű csöndjeim, itt úszkál szivem pírjában a vérnek s körötte kis ima-kagylókban érnek jó gyöngyeim.

Vizem tisztult. Az élet szemete eltűnt. De néha az aranyhal felsír az Óceán után, mert az embersziv mind remete!

Sok mindent sejt szivünk az ég alatti Átú szná álmok, eszmék minden árját s aquáriumban szűk börtönbe zárják a lét-falak 1

Ha tisztulásunk ideje letűnt:

Va aki át nt minket a tengernyi örökkévalóságba i O csak ennyi az életünkll

Stílusok és izmusok viharzottak el a feje felett. Próbálták zenével („tiszta költészet“), metafizikával, a lét-tudatnak a költői termésben hangsúlyozandó misztikus. revelativ és „existenciális“ (Haideg- ger) szérumával megtölteni, mégis alig van ma már igazi lira és halódó, gyenge ember marad a költő, aki a válaszúton áll.

Semmirevalónak ítéljük a csak önmagáért való nyafogó időszerűtlenül a Tori- celli űrből aunnyogó verset, a boudoir- lirát, mely arra vállalkozott, hogy a jóllakottság tehetőseinek inyét csiklandozza, vagy a valóságot teljesen kikerülve tehetetlenül, értelmetlen tételeket ad fel önmagának. Ugyanakkor azonban állítjuk, hogy a költészet, mint olyan, emberi és fogalmi alapjaiban mégis kikezdhetetlen. Volt, van és lesz. A vádak csak a mai Urát érinthetik, mint ahogy a kísérletek is csak a mai lírát nem tudták megmenteni. Mindez a gazdaság, a művelődés és a társadalom sokféle és bonyolult huzalának sajátságos összejátszásából állt elő a történelmi idő egy adott pillanatában. Türelmes várakozás, uj kísérlet helyett rossz szolgálatot tesznek azok, akik a költészet fogalmi tartalmát rombolják szét, ma, amikor a lira amugyis súlyos rombolásokat szenvedett.

Mindaddig azonban, amig az európai művelődés körén belül az egyoldalú hanyatlás (szellemi tudományok) és az egyoldalú fejlődés (technika) között a kívánt aranymértékes egyensúly helyre nem áll, valószínűnek, sőt bizonyosnak látszik, hogy a költészet „kisebb művészet“ (D. Trost) marad az emberi tevékenység más irányú fejlődésével szemben. A középkori székesegyház is kétségtelenül a „nagyobb művészet“ szerepét játszotta a költészettel szemben, melynek a korabeli és a napjainkéhoz hasonló korporativ szellem szintén nem kedvezett. A költészetnek ókori és újkori ragyogása után a legújabb kor kísérletei és irányai feloldották az Én=t, melynek szétszedett köveiből sose sikerült többet a régi egységet visszaállítani. Az Én romjaira sokan a Mi-t állították, mely azonban még nem ter- melhetet ki az emberi helyett az általános, a személyes helyett a személytelen és mégis költői hatóerejü költészet elindító alapelemeit.

Itt áll közöttünk a költő, ki világok transzcendenst és immanenst összekötő gondjait hordozza vállain s miközben a kifejezésre, a szépség megörökítésére V- rekszik az alkotásnak olyan a priori &-■ ? posteriori alapvető feltételei hullanak üv/- sze szemei előtt, hogy önkéntelenül í előtérbe kerül a már sokszor felve.er kérdés: meghalt-e valóban a költés-r _ vagy csak tetszhalott? Addig is az életbe I és az irodalomhoz kötött teljes érdek déssel a szellem egyensulymérlegének :n gáját figyeljük. Sors és költő a válaszúton ...

A viMgürböl táplálkozik egy pap?

NEWYORK, február hó.

Harding Noé dékán, az Egyesült-Álta- mok-beli memphisi anglikán székesegyház papja elhatározta, hogy bebizonyítja, hogy a: ember bármeddig élhet ételital nélkül. A negyvenötéves pap janiim 2-ika óta semmiféle táplálékot nem vesz magához, kivéve egy vékony ostyát és egy korty bort a hetenként háromszor tartott Úrvacsora-szertartás alkalmával. Azt állítjar hogy teljesen feladhatja a? anyagi életet és a földi szükségletektől megszabadulva, örökké, vagy addig élhet, ameddig akar, mert szerinte az élet elektrokémikus erők átalakítása r; ezeket az erőket nemcsak növényekből és állatokból, hanem a világűrből is lehet hgerni,