Ellenzék, 1938. január (59. évfolyam, 1-23. szám)
1938-01-09 / 6. szám
1 19 3 8 január 9. ellenzék A nyolcadik parancs (Elbeszélés.) Irta: TAPSONY ENDRE. Vethő Imre tíszteletes ur megszokott, kényelmes ütemű járását meggyorsította a hirtelen, bosszús felindulás s ha túlozni akarnék, azt mondhatftiárft,, hogy szinte futva ment ki az irodájából a tornácra. De nem túlzók, ámbár nagy sebbel-lob- bal ment ki. Gyors-mélyret Szívott a szabad levegőből és stentoti hangon elkiáltotta magát: — Gyurka, Imre, Pali, befelé azonnal! Az üres góréban pillanat alatt csenddé alázkodott az udvart felverő gyereklárma s három rémült arcocska jelent meg az ajtaja szájában. Három rémült arcocska, mondom, mert a tíszteletes ur hangja nem a rendes hivó hang volt, hanem a veszedelmeket jelentő, 'Szigorú, kemény hang, amelynek felismerésére bőséges gyakorlattal képződött ki a kis, pajkos pap- gyerekek zenei hallása. — Befelé! — ismételte meg a tisztele- tes ur s parancsa teljesítésének bizonyságával fordult be vissza a házba. Rövid, megszeppent tanakodás után besorjázott az irodába a három csemete. Kor szerint. Elől a tízéves Imre, utána a nyolcba lépett Gyurka s leghátul az ötödik nyár zöld szilváit rágicsáló Pali. A tíszteletes ur szétvetett lábakkal, nadrágzsebbe sülyesztett kezekkel állott a szoba közepén. A vallatás sikere érdekében igyekezett lefokozni haragját, de mégis vésztjóslóan forgott a kis, pufók arcokba fúródó, acél szeme, ahogy megkérdezte: — Mékőtök vette el az asztalról a tiz- lejest? ! . . . Halljam! . . . Anyátok azt mondja, hogy délelőtt ide tette a tékára a pénzt, amit Rozi a boltból visszahozott . . . Na, halljam, mékőtök?!... A két nagyobb fiú duettben esküdözve tagadott, míg Pali szótláh, ijedt, ártatlan bámulással nézett hol az apjára, hol a bátyjaira, úgyhogy a tíszteletes ur, mint gyakorlott lelkibuvár, azonnal megállapíthatta, hogy a legapróbb Vethőt nyugodtan és rögtön felmentheti a vizsgálat tortúrája alól. — Te elmehetsz! — mondta Palinak, aki ki is somfordáit legott. — Szóval egyiketek sem Volt? — kémlelt bele szomoruságos bosszankodással a pap a szemrebbenés nélkül tagadó két fiú tekintetébe . . . Azután körülnézett a nádpálcát keresve. Egy-két bizonytalan lépést meg is tett a sarokban haptákoló „sárga veszedelem“ felé, de egyszerre csak mást gondolt. — Hát jó! — fújt egyet. — Üljetek le oda a díványra mind a ketten. A gyerekek szorongva elhelyezkedtek. A tíszteletes ur is maga alá rántott egy széket s leült szembe a fiaival. — Mégegyszer mondom, valljátok be szépen ! . . . Rajtatok kívül nem járt itt benn senki, csak Rozi. De érte jótállók... Nem kaptok ki . . . Na! Mékőtök volt? Megismételt, egyhangú tagadás. — Elát jó! — mondta bánatos lehig- gadással a tíszteletes ur. — Hát jó! — De érzett a hangján, hogy: dehogy is jó! Aztán lehunyta a szemét, hogy jobban visszaláthasson a múltba, az emlékei közé. Mert azok között keresgélt a szobára ült, nyomasztó csendben. Azaz, hogy nem is keresgélt, hanem egy magától előretolakodó ömlék részecskéit' rakosgatta egésszé .... Végre megszólalt: — Hogy szól a nyolcadik parancs? — Ne lopj! — vágta rá a két gyerek iskolás versengéssel, nem is gondolva a parancs nagy értelmére, hánem csak abban az érzésben, hogy enyhült a vallatás levegője. — Látom, jól tudjátok — mondta mélyet sóhajtva az apjuk —, de vájjon azt tudjátok-e, hogy miképen bünteti Isten azt, aki vét a parancsa ellen s még hazugsággal is tetézi bűnét?! . . . A két gyereket két reszkető, kis gubó- vá nyomta össze a titokzatos, nagy kérdés súlya. Rémültre tágult nagy csillagszemük s pici, nedves ajkuk remegett. — Figyeljetek rám jól! — szólt a tisz- teletes ur. — Valóság. Velem történt meg, amikor olyan kicsi fiú voltam, mint ti. A pap hangja egészen közvetlenre, szelídre váltott át, mint a viharos zúgásából lehelet-halk melódiába finomodó orgonaszó, amikor a szivek mélyen az áhitat legrejtettebb húrjait keresgéli visszhangra, napsugaras, gyöngéd oda- hatolással. Sikerült is figyelemmé vará- szolnia vele a fiúcskák félénk szorongását. — Roppant szerettem — kezdte — lovat hajtani kis koromban. De nem igen jutottam hozzá a bátyámtól, aki jó két évvel idősebb volt nálam. Ha valamerre menni készültünk apámékkal, Józsi mai- kora reggel kiült a színből kitaszított kocsi bakjára és ott böjtöké ki, mig befog Béni, a kocsis, hogy azután az egész utón ő ülhessen elől s időnként el-elkunyorál- ja Bénitől a gyeplőt, olyan helyeken, ahol a hajtáshoz nem kellett különösebb vigyázat. Nekem, aki kisebb, gyengébb és szerényebb is voltam, ritkán jutott a vágyott boldogságból, mert ha megelőztem is Józsit a bak elfoglalásában, csak jött, taszított rajtam egyet s nekem pityeregve kellett félreállanom, ha nem akartam, hogy megpuhcgyeljen. — Néha mégis megszánt a kocsis, akinek a szava előtt Józsi is meghajolt. Kivált akkor szánt meg, ha egy-egy szivarvéggel meglágyítottam a szivét. Viert a dohányféle volt a legjobb kulcs a Béni szivéhez. Hányszor gondoltam: Istenem, ha én egyszer Béninek egy egész pakli dohányt adhatnék, mindig engem engedne hajtani! — Gyűjtöttem is szorgalmasan a cu- korra-mire kapott krajcárokat. Mert volt ugyan egy perselyben már szinte három forintom, de a persely kulcsa apámnál állott s különben is más célja volt annak a pénznek: egy flóbert puska. (Ijedt, mély sóhajtás forró szellője csapódott a dívány, felől a szünetet - tartó pap arcába.) — A dohányt sem mertem odaadni Bén inek, hanem lelopózkodtam a kertbe s elástam a kerítés tövébe . . . — Éjjel rettenetes álmom volt. Azt álmodtam, hogy a világ vége van. Egy óriási hegy csúcsán állott az Isten . . . Jobb szeme ragyogva-mosolygó nap volt, a bal: kárhoztató harag tüze villáma . . . Hatalmas, felséges alakját hömpölygő, sötét, komor fellegek göngyölgették körül s arcából nem látszott semmi más, csak messzeviilogó két szeme ... A hegy lábánál tengernyi embersereg a végtelen síkságon . . . Halálsápadtan, borzasztó félelmükben mellüket verve Ítéletre vártak elevenek és feltámasztott holtak milliói . . . — Isten minden embert a nevén szólított s egyenként ítélt meg, kit jobb, kit bal keze felől állitván. A jobb keze felőliek hálás alázattal néztek fel az Urra s boldog, dicsőítő himnuszt énekeltek, mig a balja felől állók kétségbeesett, sikoltó rimánkodással esedeztek irgalomért. — Amazok a mennyország örökösei, emezek a pokolra kárhoztatott lelkek voltak . . . — Egyszer csak az én nevemet kiáltotta az Isten. Egészen jól hallottam: — „Vethő Imre ! ! !“ — Rémülten rogytam a földre és sírva, jajgatva imádkozni kezdtem, összevissza mindent: Istenem! . . . Jaj! . . . Miatyánk, Ki vagy ! . . . Hiszek egy !... Jajajajajaj ... — „Hallgass ! ! !“ — mennydörgőit az Ur. — „Hogy szól a nyolcadik parancs?“ — Én fuldokolva hadonászni kezdtem: Első: Én vagyok a . . . te . . . Urad . . . ■— „A nyolcadikat kérdezem ! ! !“ — A KJVA — Î'PÂN HÁBORÚRÓL ! :í * — Eljutottam már az öt krajcárig is, { de folyton halogattam a dohányvételt. Sajnáltam a pénzemet. Majd ha több lesz, gondoltam. — Ekkor történt, hogy, mint máskor is gyakran, a boltba küldött az édesanyám. A boltban nem volt senki, csak Klein ur, a zsidó. — „Jó napot, Imruska!“ — fogadta Klein ur barátságosan a köszönésemet. — „Mivel szolgálhatok?“ — Elsoroltam a szükséges holmit. Többek közt élesztő is kellett s Klein ur, hogy egészen frisset adjon, egy csapóajtón át lesülyedt a pincébe. — Magamra maradtam. Senki, egy lélek se, sem a boltban, sem a láthatáron... A pudlin ellenben elrakásra váró, száz, meg száz csomag dohány magas halma. Sok olyan dohány is, amilyet Béni szokott pipázni: „zöldpaklis négyvasas“ dohány . . . — Reszketni kezdtem a bűnös gondolattól, vágytól, ami megszállott: Ha én abból a nagy csomóból egyet elvennék, senki sem tudná meg s megmaradna a pénzem is . . . — Megtettem. . . . Kihoztam a tömegből egy zöld paklit s mire Klein ur ismét felbukkant, már a blúzomba is rejtettem . . . — Kinzó bűntudattal loholtam haza a vásárolt holmikkal. És egész nap nem volt nyugtom. Szüntelenül azt zakatolta a szivem: Tolvaj! Tolvaj! * nj A ViJö^UV ~ UUiu ixltlUL nULÜiiUS .g luU.it l tj Uijuílt Aki egyszer megpróbálta a ^ YJiRMOUSH B8UNCA.*, az nem ismeri többé az étvágytalanságot!! i rivalt rám az Ur. — Nyolcadik: . . . Ne lopj! (A protestánsoknál ez nyolcadik parancs.) — „S mi van ott a blúzodban?!“-— Odakaptam a szivemhez s megzör- rent a ruhám alatt a lopott, zöldpaklis dohány . . . — „Állj oda ! ! !“ — harsogta az Isten és balfelé mutatott . . . — Nagyot sikoltva elájultam: — felébredtem . . . (— Jaaaj! — hangzott halk rettenettel a dívány felől.) — „Mi van veled, drága kis fiam?“ — hajolt aggódva ágyam fölé szegény jó anyám, akit felébresztettem a sikoltásommal. Felébredt az apám is és odajött ő is hozzám. —„Látod, látod — szólt rosszalóan — mindig mondom, hogy nem szabad vacsorára sokat enni.“ — „Hiszen jóformán semmit sem evett ma“ — védett az anyám s én ká- bultan, reszketve, sirva öleltem át a nyakát: Rosszat . . . álmodtam . . . mamám... nagyon rosszat! — Anyám nem faggatott, hanem odavett a maga ágyába, a szivéhez szorított és én megcsendesedtem. De nem tudtam többé lehunyni reggelig a szemem . . . — Másnap szombat volt. Egész nap a zsinagóga körül kóvályogtam a zsidó gyerekekkel. De bemenni nem mertem, pedig úgy szerettem volna, mert éjjeli virrasztásomban kigondoltam valamit a vétkem jóvátételére. Ámde féltem a zümmögő, hajbókoló, nagy szakállu zsidóktól. — „Gyere be már !“ — unszolt ügy. uzsonnatájban vagy huszadszor már Náci, a Klein ur fia. — „Most nincs benn senki, tSak később jönnek a nagüok. Nézd meg a templomunkat!“ — Sóhajtozva, különös, szorongó érzések között végre megindultam befelé. De a leghátsó pádon túl nem mertem menni. — Körülnéztem . . . Egyszerre csak a pad hátához erősitett nagy fapersely ötlött a szemembe . . . — Remegő kézzel nyúltam a zsebembe s megtapogattam benne az ötkrajcá- rosomat . . . Aztán kivettem s gyorsan beledobtam a perselybe. — Náci odavolt a csodálkozástól. — „Milyen jó fiú vagy!“ — mondta. — „Pedig keresztyén vagy!“ — Elpirultam s szaladtam kifelé, meg se állva hazáig. Hiába kiáltozott utánam Náci . . . Olyan könnyű lett a lelkem és olyan nyugodt, boldog az álmom ... De attól fogva soha, soha el nem vettem volna engedelem nélkül még csak egy tésztát se a kredencből... Eddig van. Elmehettek! (Nehezen mozdulva, halottfehér arccal támolygott ki az irodából a két kis papgyerek . „ .) «5 A tiszteletes ur, magára maradva, lehiggadt, de szomorú bensővel az Íróasztalhoz ült. Elővett egy könyvet, de csakhamar behajtotta, visszatette. Nem ment az olvasás. Kiballagott hát a kertbe, hogy megszellőztesse a fejét. Ott dolgoztatott valamit Rozival, a szolgálóval a felesége. Odament hozzájuk s nézte, nézte őkét. Kérdezték, felelt is rá, de, hogy mit kérdeztek és mit felelt, nem tudta volna megmondani. Egyszerre, a háta mögül ráköszönt Valaki. — Alázatos szolgája, tiszteletes ur! Meglepetten ocsúdva fordult a pap a hang irányába s a jövevény felé tartott. Ez bemutatkozott. — Wéber József vagyok, kérem, a Rennerberg ur megbízottja. A javitandó orgonát jöttem megnézni. Most érkeztem a vonattal. Nem tetszett megkapni a levelünket? A pap a homlokára ütött. — Hát persze ! . . . Hogyne, hogyne, kérem. Van szerencsém! — Akkor, ha lehetne, most mindjárt szeretném megtekinteni az orgonát, amíg világos van. Ott a sípok között s főkép a fujtatónál később már sötét . . . — Hogyne, hogyne! — készségeske- dett a tiszteletes ur. — Hozom is a kulcsot. Besietett a házba, de a kulcsot nem lelte a helyén. Bosszankodva jött ki. — Hol a templomkulcs? — kiáltotta a kert felé. A kiáltásra nyilsebesen előfutott két nagyobb fiú lihegve-kipirulva, szinte beleszaladt a tiszteletes urba. A tornác előtt várakozó mester gyönyörködve nézte őket. — Hol van a templomkulcs? Nem láttátok? — kérdezte izgatottan az apjuk. — Itt van — nyújtotta oda Gyurka az ormótlan, nagy kulcsot, szemlesütve reszketve, — Hogy van nálatok?! — A templomban voltunk. — Miért ? ! Gyurkának elöntötte a szemét a könny. Szepegve, fuldokolva, jajgatva felelte: — Ne tessék . . . hara . . . gudni! Á perselybe . . . tettem . . . egy tiz-Iejest.., Az Ön s állodá a BUDAPESTEN a €01VI1 SZÁLLODA Budapest szivében, a Nemzeti Szintűk mellett : Vili., Csokonay-utci 14 szám. Tökéletes, modern komfort. Folyóvíz és központi fűtés minden szobában. Budapest valamennyi villamos vasuta és autóbuszok a Intel közvetlen kö’.elében. Egyágyas szobák már 3 pengőtől, kétágyas szobák 6 o. töl. teljes penzió 6*5) r> nm.
