Ellenzék, 1937. augusztus (58. évfolyam, 174-199. szám)
1937-08-01 / 174. szám
Egy évig tart a szökevény útja az iJ'rdögszigetrői a newyorki hotelszobáig René Beíbenoit vándorlása őserdőkön, indián táborokon, csempészutakon át Panamától Newyorkig NEW YORK, jtilius hó. Bérié Beíbenoit, akinek a szökése a: Ördögszigetről tavaly nagy feltűnést keltett világszerte, egyszerre váratlanul beállított a NANA newyorki szerkesztőségébe. Beíbenoit elmesélte, hogyan jutott egyévi szörnyű szenvedés után Panamából dzsungeleken, elhagyatott hágókon, titkos csempészutakon, lóháton és gyalogszerrel Newyorkba. Beíbenoit története, amely példátjQ lehetne annak, milyen szenvedések várnak arra, aki pénz nélkül és egyetlen sor igazoló írás nélkül akar óriási országokon át céljához jutni, a következőkép hangzik: Bizony hosszú az ut Panamából Newyorkba és elképzelhetetlenül széles .szakadék választja el u ráérő ember s-étálásál az Ördög- sziget menekültjének kényszerű gyaloglásától. Egész világ választja e: a fiilléntelen szö- jam a fészerében. Abból próbáltam valami kiis színekre festem arccal Panama dzsungelében lesi a iószerencsét attól az embertől, aiki most egy newyorki hotel kényelmes karos székében ülve irja a visszaemlékezések azzal a biztos tudattal', hogy csak ki kell nyújtania a kezét és jéghideg vizet engedhet magának a csapból, vagy bekapcsolhatja a rádiót, amely egyszerre az egész világot feltárja előtte. Magam sem tudom, hogy hány mérföld a távolság Panama és Newyonk között, pedig javarészt gyalog lettem meg ezt az utat és pihenésnek éreztem már azt is, ha lóra i? hettem, nem beszélve arról a luxusról, ha sikerült feflopóznom potyautasnak valamelyik teherhajó ra. öten szöktünk meg Francia-Guyana poklából. Csak hárman értük meg életben a szárazföldet, ahol azonban még mindig nem érezhettük magunkat boldogságban. Nem is tudom elmagyarázni (kétségbeesett helyzetünket. Aki at akarja vágni magát az ősvadonon, annak erősnek kell lennie és elsősorban jóllakottnak. Talán nem fogják megérteni, akik nem voltaik hasonlló kétségbeesett helyzetben, de azért bevallom, hogy amikor egyik hal ál raf áradt társunk karjaink között meghalt, mi kenten, akik életben maradtunk, kénytelenek voltunk húsából meríteni erőt. Amikor 1936 jullius 22-én Panama városába érkeztünk, már nem voltam többé René Bel- benoit: kannibál voltam, aki legfeljebb végső szorultságát hozhatta fel mentségére. Panamában elnézőek az emberek az ördögsziget foglyaival szemben, ügy egy derék telepes megengedte nekem, hogy meghúzódjam a fészerében. Abból próbáltam valami kis pénzt szerezni, hogy kijártam az őserdőbe lepkevadászatra, mert ezeknek a gyönyörű exotikus lepkéknek egészen jó áruk van Panama városában. Hét hónap a kuna indiánok közölt Egyizben kuna indiánokkal találkoztunk, akik álmékodva nézték a kezemben levő lepkefogóhálóc, ment fehér ember nem szokott ilyen mélyre süllyedni még Panamáiéin sem. Sokat meséltek nekem törzsük falujáról, amely tizenhat házból áll s amely rr ke lebt Managuáig megtennem a/, utat. Sze rencsére Panama Cicyl>ől ajánlólevelet hoz tarn magammal egy Managuában élő arnrr; kálihoz, aki valami kis pénz.' adott nekem. Sajnos, a pénz nem voit elegendő rra, hogy vonatra, vagy hajóra ülhessek, így gysiog vágtam át egész I londurason és San Salva doron. Még Gautemala cs Mexikó választott el az Egyesült-Államoktól, de ez már tul- .ságovun sok >ek volna halálra csigázott testemnek. La Li'bertadban éjndk idején fellopóztam egy behergőzösre, (amelynek a kéményéből füst kígyózott az ég felé a küszöbönálló indulás jeléül. Azt .vem tudtam, hogy hova megy a hajó, de bíztam jószerencsémben, hogy talán érinti az Egyesült-Államok partját. Két) hatalmas kötélcsomó között bújtam meg é«> iüt rejtőztem hél napon ác. Éjnek idején végtelenül óvatosan kibújtam rejtekhelyemről és összeszedtem, ami a matrózok vacsorájából megmaradt. Egy hét után a hajó lassítani kezdete* majd a horgony leeresztése jelezte nekem, hogy kikötőbe érkeztünk. Megvártam, míg megkezdődött a kirakodás, hogy azután c- vegyü-ljck a fedélzeten nyüzigő ‘tömeg között. Arra számitatfcum, hogy a fináncok azt fogják hinni, hogy a hajó személyzetéhez tartozom, a hordárok pedig matróznak larlan'ak. Számításom kitünően be is vált és mos: már bizonyosra vetítem, hogy zavartalanul partra szállhatok. Lent a hajóhíd végén két finánc állt, akik megmotozraik mindenkit, akii ehagyta a hajót. Ettől a formalitástól nem féltem:, hiszen igazán nem volt semmi rejtegetnivalom. Átjutottam ezen a két emberen, aurákon legnagyobb megdöbbené:emre egyszerre csak két határőrt láttam magam előtt. Már attól rétem. hogy ezek majd útlevelet és igazoló okmányokat kérnek tőlem, de szerencsére csak azt kérdezték félvállró , hogy mi az a könyv, amelyet hónom álhitt szorongatok. Lelrhaftta»:- lan örömmel mutattam meg nekik a fényképalbumot, amelyben panamai félvétöek voltak, mert angolul :ebték fel a kérdést nekem és ebből megtudtam, hogy sikerült elérnem az Egyesült-Államok földjét. A kikötőben felültem az első vüllamosrd, amelyen az állt, hogy Long Beach. Szivem mélyén még mindig reizikettem, hogy egyszerre csak utánam kiált egy rendőr és az utolsó pillanatban elzárja előlem az ígéret földjét), de szerencsére senkii nem törődött velem és a vil lamos csőröm pöl've robogott a város bek-e je felé. Sírni szerettem volna az örömtől és alig tudtam visszatartani magamat, hogy Ikiabí-- nü ne kezdjek: — Bolondok! Miért nem kacagtok, énekelitek, táncoltok boldogságotokon? A szabad Amerikában éltek és rnem kell félnetek semmitől. Most már nem törődtem semmivel és még a köp 'alia®: is boldogan elviseltem. Nyomban (i-rtam egy honfitársamnak Newyorkba. aki útiköltséget iküldöM nekem. Felültem az első autóbuszra, amely Newyorkba ment és szerencsésen megérkeztem. Huszonkét éves korom Óta most először éreztem magam szabad embernek. Az Ördögszigecen eltöltött tnzenö; leírhatatlan esztendő után megint ember ele belőlem: René Beíbenoit vagyok, aki uj életet fog kezdeni, hogy jóvá'tegye, ami>l elkövetett, ha az Ördögszigeten eltöltött tizenöt1 esztendő után egyáltalán van még jóvátenni- valom... ŐSZ Irta: BIBÓ LAJOS Gondolkozott: egyáltalában érdemes-e? Ott a hiba, állapította meg magában, hogy élete valamennyi válságában alulmaradt. Megfizetett mindenért, eleget látott, eleget hallott, eleget tapasztalt, döntő pillanatban ennek ellenére mégis mindig cserbenhagyta a találékonysága és hidegvére. Most is: tudván tudja, ostobaságot művel, maga ellen cselekszik, mégis erre az egyetlen érzésre tette fel egész életét. Az órára tekintett. A mutató az ötös számon állott. Szó nélkül felemelkedett, felvette a kabátját, fejére nyomta a kalapját és megindult. Negyedóra múlva már ott ült a kávéházban, szemben az asszonnyal. Már rágta is a száját. — Ezek szerinte kérdezte, hogy ő legyen az első, aki összegezi az eddig történteket, levonja a következményeket és felteszi az utolsó, mindent befejező kérdést. Az asszony nem felelt rögtön, egykedvűen bámult maga elé. Később vállatvont. — Kérdésében ott a felelet is. Nagyon sajnálom, de vége. Nincs tovább. ügy tett, mintha máris kifárasztotta volna a beszélgetés. Hangja unottan, üresen csengett. Igen, vége. Vége a nyárnak, a nagy érzés elszállt, a hatalmas szerelem kihunyt. Különös, de igy van és még különösebb, hogy ez mindig és minden esetben igy szokott történni. A férfi irtózatosan szenvedett. Az asz- szony a hiúságán is megsebezte és a tehetetlen düh valósággal marcangolta. Nem voltak érvei, nem tudott már mit mondani, legjobban szeretett volna felugrani, hogy egyetlen ökölcsapással szétzúzza maga körül a világot és ott vesz- szén ő is, az asszony is a romok alatt. Kint az utcán szitált a nyirkos köd, bent a kávéházban, ahol ültek, a késő őszi délután kietlen sivársága hallgatott a levegőben és a kopott bútorok mögött. A férfi keveset várt, akkor ismét megszólalt. — Hallgasson rám — kezdte. — Tisztázzuk ennek a kérdésnek legalább az esztétikai részét. Helyes, — vége. Nem akarom a kijelentését se magamhoz, se magához megfellebbezni, de sért és kimondhatatlanul szenvedek amiatt, hogy maga ilyen nyugodtan viselkedik és semmi részvéttel nincs a szenvedésemmel szemben. Holott láthatja, tudhatja, kegyetlenül és embertelenül szenvedek. Én nem tehetek erről és nem tehetek arról sem,, hogy én nem tudom különb módon a múltat megbecsülni és nem tudom férfiasabban kifejezni azt, amit maga iránt érzek. Az asszony nem értette ezt az okoskodást. — Mit tegyek? kérdezte könnyedén. — Szenvedjek én is, könnyeket hullassak, vagy hallgassak a hiúságomra és rendezzek komédiát dühömben? A férfi alig birt magával. Hiába beszél, hiába fejezi ki akármilyen egyszerűen és világosan, az asszony nem érti meg, mert lélekben és testben rég eltávolodott tőle. — Mindig másról beszél, mint amiről én. — Hogyan? maga miről beszél? — Arról, hogy a maga számára csupán kaland volt az egész. — Ez nem igaz. — De igaz. Sohasem szeretett. —- Teljes szivemmel megszerettem, amikor megismertem. — Nem veszi észre az ellentmondást a viselkedése és állítása között? — Nincs semmi ellentmondás a két dolog között. — Miképpen lehetséges mégis, hogy valóban szeretett és most nem akar emlékezni semmire. Nem sajnálja ami volt, ami elmúlt, nincs egy hálás és meghatott szava sem azokért az örömökért, amelyeket állitólag egymásnak szereztünk? Az asszony elmosolyodott: — Ostobaságokat beszél. Mindent saiöt napnyira fekszik a folyón felfelé. Az indiánok elbeszélése szeget ütött a fejembe és amikor egy nap váratlanul két rendőr jelent meg vendég áló házigazdám farmján, elhatároztam, hogy szedem a sátor- fámat és még messzebb menekülök. A lepkefogásból szerzed kis pénzecskémen vettem egy sörétes puskát és ezer töltényt. azonkívül gyufát, petróleumod húskonzervet és bagót az indiánok számára. Nagynehezen találtam két lindiánt. akik hajlandók vofltek felevezni velem a kurta törzs táborozóhelyere, Payába. Mcgérk'ezé- semlkor az indiánok hanyatt-homlok rohantak a part ra, hogy szem ügyre vegyék a fehér embert, -aki közéjük merészkedett. Egyik közülök szerenc érc tudóit spanyolul és lefordította kérésemet, hogy engedjenek letelepedni maguk »közöd. A törzsfőnök futároka; küldöd, hogy hívják össze a törzs mind a íjo tagját s azzal] megkezdődött a nagy tanácskozás afölött, hogy megtürndk-e maguk köad vagy tovább kell folytatnom utamat. Három napon át éjjel-nappal szakadatlanul folyt a törzs tanácskozása, de végű közölték velem a jó hirt, hogy maradhatok. Hálából ünnepélyesen egy-egy pofa bagót nyújtottam át minden jelenlévőnek. Hét hónapot töltöttem a kuna- indiánok között. Tovább is maradhattam volna és zavartalan ű élhettem volna indián feleségem pálmalcvelekből épüli kunyhójában, azonban csakhamar kezdtem elviselhetetlennek érezni az életet. Mindössze három zor jártam cz- a att a hét hónap alad fehér emberek közönt, különben a vadak eletet éltem. Tizenkét jaguárt -lőttem és számtalan vaddisznót, egyébként aludtam, halásztam, álmodoztam a forró napsütésben. A legtöbb bajt a koszt Okozlia. Nehéz még az Ördögsziget után is megzokni azt, hogy az enrber színét se lássa kenyérnek és főze- éknek. Örökre csak banán, disznóhus. kacsa pecenye és rizs szerepelt az étlapon, melyet valami benszülött-pálinikával önilözlem le. Folyton az Egyesült-Államok képe lebeged előttem, ahol annyi kenyeret ehetem, amennyi csak belém fér és dúskálhatok a főzelékekben. Tudtam, hogyr ismét csak örökös bujkálás vár rám a francia törvények sújtó ökle elől. de azért mégsem tudtam ellentállni a vágynak és több mint félév után búcsúi mondtam a kuna indiánoknak Banditák kifosztják a szököU fegvencet Leeveztem a folyón és eg,y barnán száléi tó hajó jószivü kapitánya elvitt Panama Cityig. Id egy ujságszállliró teherautó soffőrje megkönyörült rajtam és elvitt Costarica határáig. Márt azt hittem, hogy minden rendben van, araikor éjszaka valósággal belerohantam két lovasrendőr karjaiba. Rögtön az Írásaiknál kérték, mert Írások nélkül niem ember az ember és nekem persze semmiféle okmányom nem volt, hiszen az ördögszige'en nem «zoktâk a szökevényeket igazoló okmányokkal ellátni. Szerencsére másnap reggel a bíró, aki az ügyemet megvizsgálta, megkönyörült rajiam és amikor szavamat adtam arra, hogy azonnali folytatom utamat, szabadon'bocsátolit. Vonaton Porto Armuellebe mentemi, ahol egy csempészhajó kapitánya tiz dollárért hajlandó volt Punra Areniasba vinni. Itt napi egy doi- •'érér; lovait béreltem és öl napon át tartó ut után megérkeztem Guanagastiba. Gyerekjáték volt átszokni a niikaraguai határon, azonban irt már He kellett mondanom a lovaglás luxusáról, mere azon a csempészösvényen. amelyen áthall adtam, legfeljebb kecske, vagy ember juthatott át. Volt bőven pénzem, a gyomrom is tele volti, csak éppen a hosszú magány után emberi tár óságra vágytam. Tizenöt év után mod először kezdtem valami boldogságfélét érezni, amely csak fokozódott, amikor egyszerre tábortűz vláglots fel előttem az egyik szik-lakatlanban. Nyomban odairányitoltain lepleimet és boldog kiáltással telepedtem le a tűz körű] ü]ők között. Az emberek vigyorogva fogadtak, majd egyszerre csak egyikük revolvert 'Szegezett a mellemnek és röviden felszólított), hogy adjak át mindent, ami a zsebemben van. — Barátaim, én magam is bandita vagyok! — kiáltottam fel és azzal meglobogtattam előttük a Panama City-ü újságokat, amelyek leírták szökésemet az Ördögszigetről. Egyik bandita 'Szerencsére tudott olvasni és igy münden rendbejött, azonban társai, sajnos, kiforgatták a zsebeimet. Egyetlen zsebem kerülte csak el a ikiüritést, de, sajnos, ebben csupán hét dollár szomorktodoitt. A banditák, amikor megállil'apitotillák., hogy tényüeg kolega vagyok, megvendégeltek és megmutatták nekem az utat, azonban odáig már nem menitele, hagy pénzemből akár egy centet is visszaadjanak. Potyautas egy teherhajón Leirhatiatlan 'keserűséggel a szivemben folytattam ván-dorílásomait és most már gyailog
