Ellenzék, 1937. augusztus (58. évfolyam, 174-199. szám)

1937-08-22 / 192. szám

IO ELLEN Z fi K irja: A ZÁGONI DEZSŐ vmmmmammmm i f Vetek, s aztán felejtek Szeretem :i/ öregembereket. A (lores ha jno kat, o ráncos a>rcuktk:it., a tipegő, topogó ein- berk eket, akik már csak visszanéznek, mint bukó nop a hegy pőréméről. Szeretem ókét minden hibájukkal, bogarukkal együtt, 11a találkozom velük oz utcán, megállók. S úgy hogy ne vegyék észre, megfigyelem őket. Nézem, milyen, óvatosan nyújtják előre sétaibotjukat. Hogy puhatolóznak, hogy ke­resik a biztos talajt előbb gumi-végű setw­p.Vicájukkal s csak azután lépnek egyet. Elnézem őket, ha megállnak a kirakatok előtt. Es nem tudok elmosolyodni, ha ivs/.ré­vészem, hogy a kirakó than legelsőid.) saját- magú kőt veszik észre. (Talán azt dióm is, ami valójában a kirakatban von.) Megpöd- rik öszbecsovarodott bajuszukat, ha van, szakállukat végigsimitják. Egyikük-másikuk a nyakkendőjéhez is nyúl és megigazítja. Egv pillanatra minthta megnyúlnának, mint­ha kihuzinák magukat. S mintha egy bájos, drága huncut mosoly futna 'végig az arcu­kon. Mintha ezt mondaná a mosoly: — Na, nem vagyok én amolyan utolsó legény! Mondom, nem tudok elmosolyodni, hu >gy látom én meg az öreg embert. Magamat, önmagamat látom ilyenkor és mindazokat, akik egy szép napon megöreg­szünk. És ez jut eszembe: — Senki sem akar megöregedni, de — kell! Kell! Egy szép napon azt vesszük majd észre, hogy nehezebben kelünk az. ágyból. A derekunk is fáj. a fejünk is. Nem jut eszünkbe minden mlngyárt. Aztán a lépé­sünk se olyan határozott, mint tegnap. Job­ban esik. ha lassabban járunk. A menyecs­kéket sem vesszük úgy észre, mint régen. S ha mégis, nem nézünk úgy rájuk, mint azelőtt. Cstak épp, hogy valaki elmegy mel­lettünk. Aztán nem akarunk fenlniaradni .. vágyunk az ágy után ... jól esik ... s egy szép napon hófehéren, megcsendesedve, meg­fáradva várjuk a sort... a sort, amelyik ránk is rákerül, ahogy mindenkire . . . Milyen furcsa, az elmúlás gondolata tola­kodott a toliam alá most. amikor pedig még nyár dereka van-, a nap ebben a pillanatban ki is sütött és nevető, vidám arcok húznak ef az ablakom alatt, mint boldog fecskék a fénylő napsugárban az eresz alján .., Elmúlás, öregség... Két szó. Két igaz bizonyosság. S mégis annyian félnek tőle. Szabad-e megkomolyodni, ha erre a két szó­ra gondol az ember? Elbusulhatom-e ma­gam, ha a végre gondolok? Félhetek-e az el­jövendő holnapután tói, amikor majd én is reszkető kezekkel nyúlok az órám után, mint minden öreg s szinte tudatalattién azt számolom, hogy hány órám is van hát rnég hátra? ... Megint elborult.. . hogy újra- -kisüssön. Mint 'ahogy — ivalljuk be — váltakozó ér­zéssel gondolunk a nagy távozásra, amikor kihullunk az emberek közül, e közvetlen és hűséges barátok sorából, a legszorosabb csa­ládtagok mellől — ahogy kihull a ragyogó csillag is a kék éjszakai égboltozatból ... De ugyanakkor arra is gondolunk, hogy ez az egyetlen és egyformán átfogó igazság. .. Az a szent és örök mondat, hogy „egyszer mindenki elmegyKi korán, ki későn — de elmegy. És csodálatos — ez a megmásít­hatatlan. igazság felderít. Engem, téged, drá­ga olvasóm -és minden élő embert. Fe’ividá- mit s elfeledjük az éjszakákat, a- végtelenbe tűnő hullócsillagokat, — de miagunk elé gondoljuk a- felkelő nalpot, az uj és ragyogó reggeleket s benne önmagunkat, ahogy dol­gozunk, örülünk, szenvedünk is — de élünk! * így én, 'ahogy nézem az elvonuló emberek százait, öregjeit., fiattalj-ait benne. ■De ugyanakkor az is eszembe jut, hogy ilyen határtalan megnyugvás, az érzéseknek, a kétségeknek, a félelemnek ez a tökéletes elfekvc-se, megpihenése, csak akkor öntlheti el az embert, ha kialakult benne, vagy leg­alább is kialakulófélben van egy olyan élet- bölcselet, amelyet a napokban hallottam egy öreg barátomtól, aki tömören, három szó­ban fejezte ki ezt az életbölcseletet : Vetek s aiztán felejtek! * Ott ültünk a lankás domboldalon egy nagy diófa árnyékában. A nap átsütött a le­velek között és mint aranydarabokat, mele­get terített ránk. Egy ilyen aranyfolt öreg borátom arcára hullott. Nem tiltakozott el­lene. Nem húzta el a fejét. Hagytai, hadd -melegítse, hadd világosítsa. Csak a szemét hunyta le időnként. Olykor, amidőn egyene­sen belenézett a ragyogó, déli n-apba1. Pihenni mentem hozzá ki, kicsiny birto­kára és elég volt egy délután, hogy megpi­henjek hogy felfrissüljek és úgy jöjjek be a városba, mintha teljesen megfiatalodtam volna. öreg barátom a megtestesült bölcsesség volt Maga a [ükéleles nyugalom. Így is mondhatnám: az emberré -változott isten. Mindent tudott. S mindenen csak mosoly­gott, Lágyan, minit a gyermek, ahogy felnéz a/ anyjára és sokatmondóan. Bölcs öregember az én barátom. Most is az volt... Most, a napokban, amikor igy beszélt: A halál?... Nem tudom ugyan,, de azt hiszem, hogy cslak annak kellemetlen, csak az félheti, aki — nem készült fel rá! S megint elmosolyodott. Mert bizony, aki nem gondol a halálra, annak váratlan, ha egyszer csak elébelép és — miagáhoziiinti. — Az embernek minden percben készen kell lenni arra, hogy egyszer elmegy. Aki minden- pillanatban kész az indulásra, az a boldog ember. Rámnézett. Aztán nagy nyugalommal to­vább bos-zélt: — Hogy ennek a mindigkészenlétnek mi a nyitja? Nagyon egyszerű: úgy kell csele­kednünk, hogy ez a megcselekedett cseleke­det ne várjon kiegészítést. Százszázalékosok­nak kel] lennünk. Egész embereknek. Igaz embereknek Olyannak, aki bi/los a dolgá­ban. A hlangisuly ezen, van: a dolgában. Mert •munka ad csak igaz nyugalmat. Es az igazi, alapos munka pedig örök és biztos nyugal­mat, tökéletes felkészültséget a bármikori indulásra. ,\ nap kisütött a fa koronája mögül -teljesen ananypalástba vonta az. ón öreg ba­rátomat, aki tovább folytatta: Mindig jót akartain. Ez a jócseJékedet állandó akla-iása vezetett egész élelemben. Sobsc volt ,i szivemben sem rossz, sem gyű lölel, <lc mindig csak jóság és szeretet. A cselekedeteim é-tpugy, mint minden szó, mely az ajkamat elhagyta, ezt a jóságot (rí szere­lőiét szolgálta. De éppen ezért sohse törőd­tem azzal, hogy mi lesz azután?... A kö­vetkezmények nem érdekeltek. Igaz ember­nek ismertem magam, közpályán éltem *s minden szavam, minden cselekedetem előbb teltem mérlegre s csak aztán álltam elő vele. Ezért nem érdekelt engem, hogy mi lesz az­tán S ezután se...! Kgv pillanatra elhallgatott s csak ennyit mondott:: — Vetek s aztán feJéjtekí * S aztán bosszú ideig csend volt. Nem szólt többé erről. Egy darabig semmiről sem. Csak ült nagy mozdulatlanságban a rábo- rátoll nap aranypalástjában s éln arr-a gon­doltam, hogy mennyire -iökélietties pap is le­helen ez a z ember az elölt, amíg nyugdíjba ment Es eszembe jutottak a papoiki, a tanítók, a tanárok, az írók, újságírók, a politikusok, nemzetem mind-megannyi magvetője. S arra gondoltam: Az asszony és a mosoly\ Már kisgyermek korában másképpen mosolyog a lány, mint a fiú. Az ö mosolyában benne van az örök báj és Éva — miniatűrben. Éva az idők folyamán eltűnhet, de a báj megmarad; ez független a kortól s ha boldog pillanat, perc, óra éri, úgy ra­gyog fel, mint felhők mögül a nap. A férfiarcon a mosoly egyértelműbb, szimplább és kevesebb. Az asszony ar­cán sokrétű s van benne valami titok­zatos. Ösztönszerüleg érzi s ha rejtegetni akar valamit, mosolyba rejti. Ki tudná megfejteni Mona Lisa moso­lyának titkát. Jelentheti: Ugy-e, szép va­gyok? Jelentheti: Csak te látsz szépnek. Jelentheti; hogy: Szeretlek, jelentheti, hogy: Szelíd vagyok, jelentheti: Tudom, szeretsz, de nem szabad tudnom, jelent­heti: Fiatal vagyok és boldog, jelentheti, hogy: Nem ért meg engem senki. Mosoly nélkül a nő — férfi. Mosoly nélkül a nő rideg, elutasító, kiábrándítóan józan, sőt félelmetes. Le­het kiváló tudós, szerencsétlen, csak nem — nő. A mosoly vele együtt születik és vele virágzik ki. Asszonykorban lesz teljes. A lány mosolya zavart,, vagy boldog, vagy önfeledt, no és — gúnyos. Az asszonyé sugárzóan fehér, mint a napsugár, benne a szivárvány minden színével. Mondd tréfából asszonynak: — Asszonyom, ön csúnya. Mosolyogni fog. Mosolga ezt mondja: —Tudom, hogy tréfálsz. Ha nem is vagyok éppen szép, de csúnya sem. Kis­sé rosszul esik ezt hallanom, még tréfá­ból is, de udvarias vagyok és nem mu­tatom, ismerem azt, akit szeretsz, iga­zán nem csinos,, de te nem veszed észre, mert szereted; velem azért tréfedsz igy, mert közömbös vagyok számodra, aminthogy közömbös vagy te is. Ezt mondja a mosoly. Szóval azonban csak ennyit felel: — Tudom. Azt hiszi, újat mond? Mondd, hogy bámulod férje kiváló­ságát. Fel fog villanni szeme, gyermekde­den, hálásan. — Ez kedves volt magától — mond­ja a mosoly. — (in mindig is hittem benne, amikor mások nem. Lovagias,, hogy elismeri. pedig voltaképpen ver­senytársak, mert minden férfi verseny­társa a másiknak, de hogy mennyire ki­váló, azt csak én tudom, mert senki oly közelről nem ismerheti, mint én, viszont én ismerem a gyenge oldalát is, ami azonban örök titok s titok, nagy titok az is, hogy valami részem nékem is van abban, hogy ö ilyen kiváló. Ha más nő volna a: oldalán, bizonyára nem lenne ennyire... De ezt solia az életben ki nem mondanám. Most sem árulja el, csak éppen hogy öntudatlanul ott van a szája szögletén egy halvány kis vonás, a melancholia nak a fénye. Es ez a fény ritkán hiányzik az asz- szony mosolyából. Ebben a kis rejtett fényben benne van örök tragikuma: a kisebesitett fél célta­lan erőfeszítése a teljes elismerésért. Még soha senki, egy nagy férfiú sem mondott hálát a levegőnek, amiért belé­legezhette, nem mondott hálát az álom­nak, amiért felüditette, nem köszönte meg a vizet, amivel szomját oltotta, amitől tiszta lett. Nem köszönte meg as asszonyt jóságot, amit belélegzett, mint a levegőt, felüditette, pihentette, eloltot­ta szomját és tisztává tette. Es ha meg­köszönte ünnepi alkalmakkor, udvarias színezete volt és a hála szava korlátozó­dott az anyára, a testvérre, a feleségre, de nem az asszonyra, aki anya, testvér, feleség„ ha kell külön-külön, ha kell egyben, sőt mindig egy személyben, szétválaszt hatatlanul. Örök mélabu és titokzatosság színe­síti az asszony mosolyát. A legboldogabb mosolyban is benne van a lemondás, az eltitkolt szenvedés és az inkognito, mely azt mondja: — Nem ismertek engem. Nem, valóban nem sejtjük lelkűknek titkos erőit. Férfiről megjósolható, hogy megpróbáltatások idején borba temeti-e szomorúságát vagy meghal, rendes fává válik-e lelke, vagy a béketürö Jób moso­lyával viseli-e keresztjét? Nőről soha. Láttunk törékeny nőt, akit csak a gyengédség tartott életben és amikor egyedül marad gyermekével, két ember helyett is dolgozott és harcias, elszánt lett; láttunk nőL keményet, harciasai, akit egy szomorú szerelem örökre halk- szavuvá, szelíddé változtatott. Titokzatos must, amiből nem tudha­tó, hogy mi lesz? Ha borrá válik, nem tudható, mennyit öregszik egy nap, egy óra alatt. Ma még könnyű asztali és egy óra múlva olyan aromás, nehéz, mint pókhálós-üvegek féltve őrzött kincse. Egyetlenegy mosolyuk közös csak. Ha gyermekükre néznek. Ekkor arcukra rajzolódik a lelkűk, mosolyuk zavartalan, egyszínű, mint a tiszta nyári égbolt s egyetlenegy mon­datot jelent: — Ezé a gyermeké vagyok annyira egészen, mint senki másé. (—s. i.). I t 93 7 augunztus 2 2. '■IQf’ir/-' Vájjon ők tudják-e, aimkoi v'-n hogy miit cselekszenek? Vájjon Inda tabun vaníliák é annak a hatalomnak, nm y Imi 1 okúikban van: a tolit és az élőszó lilioma nak? Vájjon ez1, a haltul inat, i/| az e-iot an­nak a nemzeti célnak a szolgálatába állít ják-lé, amely .nemzet Halinak ér/ik vagy tail ják magukat? S vájjon merilk- mondán-;, hogy vetetitek s hogy vetnek7 l>e kiiíö.nö' - n van-é bátorságuk birdö ni és vallani hogy felejteni is tudnak? Vájjon nyugodl-e a 1 I- klHwn er értik? Miogteftflékazt a kötete vvégeit nemz-elükkel s igy magukkal sz.-emb-n. am y kötelességt-el jc-iilésre szükség-e van annak, alkÜ nyugodtan akar érni és nyugodtam ;ud majd meghalni? ♦ A nagy diófái megrázta egy hirtelen szél. — A halál i-s igy jöhet el. Hinteilen. Vaj- jo)n felkészül be erre mi nden olyam •oinb'-T, akim-ek rendeltetése, hivatásai, elhivatottsága vau? A válasz? Csuk mindenki bent és magának adhat erre választ. Ki-ki a maga lelki ismerete sze­rinti. — Rendben vám — folytatom — az egyén­nek. mindegy, ha nie-m ás tud rá nyűgöd.! vá­laszt adni, azonban mi -1 esz a nemzette], airueflymek; egy részéi az egyén, a pap, a la- mitó, a tainár, az iró, az újságíró, a politikus irányítja? Mi lesz ezzel a nemzettél? Mi lesz a maggal!, amil ill elvei elltek? Kikü-l-e? S ha igeoi, mi lesz a kikelt magból? * Talán csak az tud szép n íruegöv-egedmi, akit életén keresztül a bec-üietes szándék, a Úszta és ijóságos akarat vezdlett. Talán csak az megy nyugodtam végig az utcán. Talán csak az tud bemosolyognii a kiraka­tokba s tudja mag-abizón megpödörni hófe­hér bajuszát, aki vetett, okosan, tudatos cél­lal', beosüilettel. S az ilyen ember — felejt­het js. * Szbr-etem az ilyen öreg embereket. S ahogy én, úgy a nemzet minden gondolkodó tagja is szendii. S nem is felejtik el. Soha. És akit nem felejtenek el, az nem halt meg. Az él. Örökké. abbazia HOTEL CRiSTALLO Közvetlenül! a tenger partján a fürdőhely vezető 'szállodája. Saját sfrand. A legjobb közönség előkelő hotelje. Mérsékeli! árak. Gyönyörű fekvés. Bár. Kitűnő konyha! hogy Ürmössy Magda Balatonlellén nyaral. így nem lép fel a tordai ujság- irónapon; hogy a Segítség örököltem című uj Indig Oltó-filmnek nagy sikere volt a szakbemutatón. A közönség sokat tap­solt Agai Irénnek, Vaszary Piroskának, Uray Tivadarnak, Rajnay Gábornak és Gázon Gyulának s a kitűnő dialógusok­nak. hogy a Szent István-ünnepékén óriási sikere van Budapesten a Gyöngyösbok­réta előadásoknak. A külföldi vendégek elragadtatva tapsoltak a ragyogó népi táncoknak és daloknak; hogy Indig Alfréd, a hires hegedűmű­vész, elutazott Kolozsvárról. Innen Ausz­triába utazott Indig Alfréd; hogy Beleznay Margit a pesti Nemzeti Színház volt fiatal tagja, feltűnő sikerrel játszotta el Pestszenterzsébeten a Fekete­szára cseresznye Irina szerepét. HA INFLUENZÁJA VAN, gondoskodjék ar­ról is, hogy gyomra, ér. belei a természetes FERENC JÓZSEF keserüviz használttá át.tal gyakran és alaposan kitisztittassék. Az orvotok ajánlják. Meghalt a kisgörgényi véres falusi bál ál­dozata. Beszámolnunk arról a vérbafuliadt falusi táncmulatságról, amely a napokban zajlott Je a marosmegyei K.isgörgélny köz­ségben. Mint ismeretes, Iocz-e József .szabad- s'átgos kalonát 'társai megtámadták és fején késsel h-a'ta'llmias sebeit ejtettek, mert tánc közben egy községben leányt idegen köz­ségből jött barátjának adóit át. A fejszurás folytán ínczie agyvérzést szenvedeti). Beszál­lítanák a m'airoisivásárhelyt Czalkó-szanátó- rí'um-ba, ahol azonban mi'ndetm gondos or­vosi kezelés ebenere meghalt. A gyilkosság ügyében a késelő falusi legények ellen a vizsgálat még folyik.

Next

/
Oldalképek
Tartalom