Ellenzék, 1937. május (58. évfolyam, 100-122. szám)
1937-05-23 / 116. szám
ii 1937 május 23. BLLBNZeiB VASÁRNAPI KRÓNIKA ___________________ÍRJA MÄRAI SÁNDOR___________________ Tintoretto (UtifegyzetfeU VELENCE, május hó. Déld'lfítit megnéznem :a Ti.ntanettio-ikiiálilú- tást a iPesano-patotában. .Megnéztem, micsoda könnyű szó! A látogató átmegy a termieken,, megáll a képek előtt, visszatér az isin er őstebb jelenetek elé, megbámul egy arcot s aztán zavartan, szemdörzsölve megy eil a palotából!: nemcsak képeket látott, hanem egy világot, egy korszakot. Az arcok, alakok és csoportok ez áttekinthetetlen bőségéből húsos-el evemen, tapi áthatóan elevenedik meg az olasz tizenhatodik század; a kissé homályos tenmleklben, aihol a drapériák között © .niaipoíkban a konok velencei májusi eső függönye is eltakarja a színieket, győz a rajz, „győz Firenze“, mint a renaissance idejébten hirdették; képeket Játtunk, s mintha mesét hallgattunk és történetet olvastunk volna. Ezen a tiörténleten gondolkozom, amjig a gőzös a San Marco felé visz. A déli órában, a szemergő esőben megtelik a gőzös velencei néppel, mely munkahelyéről ebédelni siet; a fedélzeten, az esernyők alatt különösen ismerős aincoik fordulnak felém, arcok, melyeket az imént láttam Tiin- toitetto képein, arcok, amelyek csodálatos változiaitonsággal éltnek tovább e titokzatos, évezrede az egész világ felé nyitott, s mégis oly Rejtélyesen bezárt városban, a képeken, a szobrokon, .s az élet csaknem változatlan formáiban'. Ez az öreg ur, eső köpeny ben, amiint dlmierültien olvassa a füstölgő hajóké- ' mény alaitt a ,,Gazettiná“-t, mintha a dozse- paitota valamelyik miein:n(yezetk>épéről szállott volna le, az időhői és Tintoretto világából; ez a fiatal velencei nő, aki festői mozdulattal, nagy mügonddal rajzolja kiszállás előtt ajkának rúzs-vonalát; ezek a szernek, ez az arc, fejtartás az előbb a „Depozieionie“, vagy a „Pnesentazione“ egyik mellékalakjakén! fordult félém. A velencei aircoikon van valami váiltozatlan:; az utcán néha Marco Polo sugárzó kai and őrszemei villannak feléd, s egy pékmühelyben megpillantod az ,yArfLannia“-t. Mintha a művészet túlélt volna miniden halandót, mulam dót és emberit e Vámosiban; túlélt nagyságot és bukást, időt és politikát, mintha a város, titkos formáiban, őrizne egy arckifejezést, ami változatlanul „velencei“, ma is, mint a öozslék idejében, mint Tintoretto és Tizian idejében lehetett. A kép, a szobor már cisak következmény, gondolom. Mindazt, ami itt él, épületiben, mozaikban, kőben és emberben, azt az egységes, velencei lélek alkotta, mely- inek a]|egnagyobbalk osiak szerencsés tolmácsai voltaik. Firenzében, a korszerűben, már nem érzem annyira azt a „köztársasági“, •toscanai lelket, mint Velencében a sajátost, az elevent, a történellemf-öiliötbit; ez a liélék olasz városokban rögzítve él, rögzitvie múzeumokban és a tempHomok, közterek remekeiben. Die Velencében még az utcán is él, a susztierboltban, a csapszékiben, a kikötő rongyosai között. Halbataíflan lélek. S leülök, íkimierült’en, a Flortlán elé. Ez a bőség, Tintoretto bősége találni csak egyszer volt a müvés®eltben; bet'vfenibat évet élt, több, mint hatvan éven át festett, ezzel a könnyűséggel, ezzel az áradó készséggel, ezzel a pazarlással, —• festett dozsékmak ési iskoláknak, hercegeknek ás király óiknak, templomoknak és magánosoknak, festett, ahogy más ember lélekzilk, óriási képeket, egész falakat, mennyezietieket, s arcképeket, alka'l1- m,i arcokat, szenátorokat, cselédeket, mindent, almit az élet miegviHamtott előtte. — Festett, mert nem 'tudott másként élni:, mert Tintoretto vollt. De festett, mert a kor, amelyben élt, csodálatos igénnyel követelte a művészébe tét; mindennapi 'kenyere mellett igénye volt a szin és a rajz, a kőben és vásznon örökített aulány. Erről van1 szó, gondolom, s szörpölgetem az ünmöst. A tér, ez a „szalon“, miint Napóleon nevezte, üres e déli óráiban,, a márvány padló síkos az esőtől, valahol Zenélnek, távolabb kürtőinek a hajók, a galambok faoenan és falánkam őgy elégnék a templom kapu előtt, a mennyezet a tér fölött szürke kárpit, az árkádok oszlopain esőtől nedves, elrongyolt pinkátok Tagiadnak, melyek az abesszinliai győze- lem évfordulója alkálimábóll a királyt és császárt éltetik. Különösen üres és nyugalmas mosií a tér, soha nem láttam még ilyemnek. A történelem egyik nagy szinpadia ez a tér s változó korok prominenseinek örök, nem is titkos becsvágya volt, fellépni e „szálon ban s fogadni az idő éis a tömeg hódolatát... Az a politikai nagyság, amit Velence jelenített, eltűnt, felolvadt a nemzeti történelemben; de az a különös becsvágy és igény, mely megépítette e palotákat, templomokat, megtöltötte a termeket müreimfekkel, amely csuk úgy, Isten dicsőségére, vagy a maga gyönyörűségére, falidiszt írendelt egy Tizian- tól, portrét egy Tinborettótól, ez az gény halivány derengéssel él még a városban. Ritka tünemény, gondolom. Szerények lettünk. Tehetségeink vannak ma is, e civilizáción belül, szerte a világon ... de igényünk, áhitatunk nincs már hozziá. Az a velencei koldus, aki, Tintoretto korában, éppen ilyen koldusán, gyapjasán és topromgyosan kuporgott a templom kapujában, mint ahogy kuporog e kései és vészedé mes pillanatban ez a velencei koldus, négyszáz év előtt, undorral szemlélte volna a köznapi és ünnep élet valamely népszerű használati tárgyát, jelmezét, amely számunkra ma oly természetes, talán tetszetős is. Tintoretto mindig csak egy van egy évezredben; de a hozzávaló igény rliS csak egyszer imyillákozik meg egy nép életében. S most máin tudom — a tér közben teljeslen elnéptelenedett s az esőn át, a szemközti kávóházból, oly kétségbeesetten .szól a zene, mintha egy hajjó sülyedn/e valahol —, mi hát a kérdés, mielíyat az elébb, mikor Titoretlo képeit nézi tern, szórakozottan és nyugtalanul szerettem volna fogalmazni? Ez a „kiiiáílH'itás“, ez a csodálatos megszólalás, figyelmeztet valamire, ami, mióta gondolkozom, nyugtalanít: oly korban élek, amely nem tudja többé mindem következménnyel megszólaltatni zsenijeit, miért nincs kérdése hozzájuk. És a zseni csak akkor szól, ha kérdik. Ez a művész festett, mert Tintoretto volt, természetesen; s festett, mert korai szívós és lármás, makacs igénnyel követelte, hogy megszólaljon. Hiszek a zseni ellenálló, világot újrakezdő erejében; de ez erőinek van mértéke és határa. Nem hiszem, hogy egy Tintoretto úgy és ennyire megfestette volnó koromban mindazt, uimii! megfestett, miül. ahogy elköltötte s kifejezte magát a tizenhatodik században. Nem tudok arról, hogy királyok és fő urak, uj gazdagok és régi előkelőségek oly heves igénnyel követelnék m'a a művésztől a kifejezést, mint követelték a renaissance idejében, mikor niév, rang, vagyon még csakugyan „kötelezett“; a ma sznobja szemtelenül közönyös . . . De ez a hiány, a mecénás, a diszifkező és pompázni vágyó, a művészetet hire, rangja szolgálatába állító sznob hiánya csak másodrendű tünemény; ami elsőrendűen hiányzik, az a névtelen igény, amely egy korszak embereinek leikéből szól a művészhez. Tintoretto festett, mert, kortársalnak vádja szerint, „mértéktelenül becsvágyó“ volt, mert túl akarta festeni Tiziu.nt és Michelangelót. festett1, mert egy-egy iskolába kellett egy falikép, mert egy szenátor arcképet akart hetvenedik születésnapjára — festett, nemcsak, mert mecénások akarták, huntem mert az egész kor akarta, mert a renaissance embere -nem tudott betelni a szépséggel., mert politika és emberi nyomorúság fölött csodálatos sugárzással világított egy emberi égbolt, mely tele volt fénnyel és csillagokkal. A művész csak abból a bőségből s csak atnnyira tud adni művészetet, 'amit korában megtalál s amennyire követélik; lehet, hogy él ma is Tintoretto, le. hét, hogy akad mecénása is, de nem lehet, hogy e süketségben és igénytelenségben, mely egy ipari civilizáció szélességi és hosszúsági körein belül Ízlést diktál, teljesen kifejezze magát. Kimondjuk ezt a szót: „renaissance“, s csillagos égboltot látunk. Ez égbolt alatt, e csillagok alatt ábitatos embertömegek térdelnek, nyomorban/ és pompában s megtelve igézettel. Ki tudja magyarázni?... Népek életében néhla csodálatos csillag jár ás kezdődik. Szociális okok, politikai okok, eszmék és hitek, micsoda rejtélyes folyamat, mely a görög fazekast arra késztette, hogy lánag- rát csináljon, a Tintoretto korabeli nyergest, ötvöst, keímeszövőt, hogy az élet köznapi kellékeit is remekműnek alkossák meg? A zseni csak akkor feslhet ilyen bőséggel remekműveket, mikor a korabeli szobafestő is művész kissé. Nincs külön Tintoretto s külön, egyidejű olajnyomat-miivészet, nincs külön Dante, ha ugyanakkor a korabeli analfabéta lelkében nem 'él a költészet varázsa, nincs külön művészet, irodalom, mely a felhőkben jár s külöb egyidejű publikum, mely beéri valami olcsóbbal, valami csillogó vacakkal, ami iillüzióit tükrön'éti. Nem, Tintoretto csak a tizenhatodik századiban festhetett. Ezzel a pazarlássá!, ezzel az életpuszti- tó tékozlással csak akkor felel egy maivész. ha torkát szorongatják a válaszért. Egy korszakban élek, melynek már csak díszítménye a .művészet. De a kor, amelyben Tintoretto festett, egyszerűen niem tudott élni a művészet magasabbrendii Öntudata nélkül. Erre gondotok Velencében, délben egykor s elindulok ebédelni, mert' éhes vagyok s mert ,a> jó konyhában is tovább 'él kissé Tintoretto s minden, ami kultúra és hagyomány. Szent Márkus temploma előtt megyek el s megnézem még egyszer azt az esőtől csillogó kőkockát, melyre előző este barátom figyelmeztetett. s amely, <a tér márványpadíózalá- nak egyik Maradékába illesztve, feliratával ennyit mond csak: „Bomba Austrica, 1916“. Itt esel! le a bomba', három méterrel a szé kesegyház kapuja előtt. Bombák között, melyek már leestek s bombák között, melyek még nem estek le, éllek és megyek ebédelni; s arra gondotok, hogy ki kell használni minden pillanatot, amikor, sértődötten és egyre mélyebb honvággyal megállhatok még a megsértett és hal hatatl an Művészet előtt. Wéc*s I ujj veíses-körfede igéken 119 lej az Ellenzék könyvosztályiban Cluj Piaţa Unirii. Vidékre utánvéttel is azonnal szállítjuk. HOEÁN JENŐ Rövid felköszöntő magamnak Egy negyedszázad nem nagyon feltegetni való vagyon. (Negyedszázadnyi életem: ennyi a bűnöm s érdemem.) Bizony, nem kincs, de ennyi a- enyém: huszonöt volt-tavasz. - (Tavasz: a tél beléje nyúlt. Viharigázta, satnya mult.) Előttem áll mosti, nagy halom velem elkopott furcsa lom, időszerűtlen semmiség, együtt: a ma, tegnap s a rég. Ez lenne hát az életem? Elemezni, jaj, nem merem! Riaszt valami torz iszony: Huszonöt év! Jenő!... Iszom. Folyó-arany a bor színe. (Arany-remény a rég dísze.) Siklik ize a torkomon. (Tán közeimulti könny oson?) Kurjantva hajrázó szavaik ugornak ajkamon. (Szavak adják össze a mát, szegényt. Szavak áltatnak sok legényt.) Iszom, köszöntgetem magam, hajbókolok sűrűn magam előtt: hinném el én botor, hogy boldog áldomás e tor.
