Ellenzék, 1937. április (58. évfolyam, 75-99. szám)
1937-04-04 / 78. szám
1937 április 4. VASÁRNAPI KRÓNIKA írja: MÁRAI SÁNDOR né7 gyvenéyes lérfs A negyvenéves férfiről keveset beszélnek. Minduntalan a.„ifiiatakkról" van szó, anélkül, hogy egészen pontosan megmondanák, kik hát azok a fiatalók, akük ilyen időszerűek, milyen korhatárnál kezdődik s hol végződik az az ifjúság, amely közügy? — s szó van az öregekről, akiikao az elélbb említett fiatalok időnként félre nem érthető célzásokkal biztatnak, hogy ideje lesz átadni helyüket azoknak!, akik úgy érzik, nincs idejük tovább várni. A hangulat kissé ideges, az egészén fia t alól ki és az öregek között; ideges, sértődött és nem ritkán tragikus. A „helyet az ifjúságinak“ jelszava mellett időnként komoran felcsendül a ,,helyet az öregeknek“ bánatosabb jelszava; ma mindenki generációs elméletekben gondolkozik, ad programot és követel érvényesülésit. A két nagy front, az ifjak és az öregek frontja között, a követelők és a ragaszkodók frontja között — s amit (követelnek és amihez ragaszkodnak, nemcsak a kenyér, hanem a szellemi és világi uralom, szőröstől-bőröst ül, mert az alku és óvatos osztozkodás idejét multa! — a két front közöl.) élnek valahol a negyvenévesek. Nincs pártjuk, Nincs mozgalmaik. Ahhoz idősek és tapasztaltak már, hogy a fiatul fafkákkai járjanak, ahhoz csalódottak és gyanakvók, hogy fenntartás nélkül fújják az öregek kardalát. Néha elhangzik egy beszéd, egy cik'k érdekükben, az „őszülő ifjúság“ érdekében. Valahol élnek, mozgalom nélkül; s mert abban a korban élnek, amikor amerikai romantikus orvosok és társadalom-szemlélők szerint „kezdődik az élet“, nem annyira jelszavakkal,, mint inlhább cselekedeteikkel jelét adják;, hogyan képzelik el az életei. Abban a korban vannaík, amikor az ember már nem programokkal, hanem müvével kénytelen az élet kérdéséire felelni. Most felelt egy; s hónapok óta nem tudom ezt a választ elfelejteni. Mindig eszembe jut, munka közben; s mindig visszatart valami, hogy beszéljek róla — visszatart a szemérem:, mintha legbensőblbi, személyes ügyemről keltene beszélni. Jean Guéhenno inta azt a francia könyvet, melynek „Egy negyvenéves férfi naplója" a cime; s emlékét nem tudom elfeledni. Mintha sorsomról olvastam volna ebben az Írásban. Hónapok óta hallom e könyv hangját, álomban is. Az a sorsközösség, az az élményközösség, mely e könyv lapjairól hozzám szól, kötelez reá, kötelez mindannyiunkat, akik, párt, jelvény és mozgalom nélküli, a negyvenes évek jegyében élünk, hogy feleljünk — nem is a könyvre, erre a nagy hívásra, hanem a 'kérdésre, mely minden negyven felé közeledő, vagy a negyvent éppen meghaladott európai ember lelkében él s melynek a franoia iró hangot adott. Hallom e könyv hangját; olyan erővel, szomorúsággal szól, ahogy soha még emberi lélek nem szólt hozzám. Hallottam bölcsebbeket, nagyobbakat, erkölcsösebbeket és erősebbeket. De ez az én ügyem, amelyről szól, s az én rokonom, ez az ismeretlen — legalább is mifelénk kevéssé ismert — negyvenéves francia iró. „Az emberélet utjának felén... az idézet: banális, de miért is ítérjek ki belőle, mikor úgy Igaz, hogy hetek óta ez van ajkamon és szivemben?...“ — így kiezdi könyvét. Igaz, nem lehet kitérni előle. Ez a könyv nem életrajz, nem is regény; egy ember elmondja, hogyan lett negyven éves, mit vár, mitől fél e világiban? Guehen- no proletár családból született, az École Normale növendéke volt s valamilyen szerény hivatalnokságból tépte kii a háború. Gyermekkorának legnagyobb élménye a szegénység s valamelyik francia köztársasági elnök vidéki látogatása. Az egyetemen — az „ő idejeben“ — még Barrés szelleme lebe-, gett. A proletárok! közül hivatalnokságba kallódó szellemi ember vallomása ez; nemcsak környezetet és osztályt változtat, hanem becsvágyat is, a szó mélyebb, szellemibb entelmeben. Ez az ifjúsági, amely a felsőbb iskolák padjai közül vonul ki a lövészárokba, ez az európai ifjúság, amely gyanútlanul szajkói eszményekről, hisz Európában és a humanizmus megbékítő erejében, gyönyörű frázisokkal ajkán indul a meszesgödörbe. Az átmenet ostoba és váratlan, a tragédia kirobbanása csaknem görögösen kegyetlen Az európai meszesgödrök fölé hajolva, látja először a valóságot ez a nemzedék. Addig valamilyen klasszikus ködben élt. Hirdette és banultá, hogy a világ feltarthatatlanul halad előre, a célszerű, az erkölcsös, az emberi, a szép eszményei felé. A társadalmi szerkezei óriási lehetőségeket ígért. A háború nemcsak meggyilkolta, hanem meg is gy alá Zita ezt a hitet. A húszéves Guehenno s millió és millió sorstársa Európában nemcsak szenvedett és meghalt e csalódásban, hanem, arhii mindennél kegyetlenebb sorsi, életben maradt és szégyelte magát az életért. A csalódás, melyet e „nemzedék“ hordoz, oly mély és fájdalmas, hogy legtöbben beszélni sem mernek róla. Ez a hallgatag nemzedék. Hallgatásuk nemcsalk a tapasztalat és felelősségérzet, hanem a bűntudat hallgatása is. Műt kellett volna tenni? Lehetett-e lenni ellene valamit? Hol vétkeztünk? Tud fiatalok voltak-e, hogy lillakozzanalk ellene, vagy tudatlanok és tehetetlenek?... Ez a nemzedék mintha igazolásra, felmentésre várna. Most eljutott abba a korba, mikor meg (kell tudnia, hogy ezt a felmentést nem kaphatja meg többé .senkiitől. A negyvenéves férfi ezzel a csalódással éL A politika,t gyanakvással szemléli. De nem térhet ki előle s ezért vállalja, legalább is Közép-Európában, a „rechts- stehen- und- linksdenlken“, jelszavát; az anarchiával szemben vállalja a karhatalommal a szövetséget s amikor „jobbra“ áll, iparkodik minden erejével szociálisan gondolkodni és cselekedni. Ez a iközépeurópai többség; természetesen akad kivétel is, de a zöme (kiállt e fonák és veszedelmes pacira. Nyugaton, mint az ifjúság, a negyvenéves férfi is inkább a végletek frontján sorakozik fel; sorbaáll a szélsőjobb vagy szélsőbal rohamszaikaszaiban. Ami megkülönbözteti őket a fiataloktól, akilk most indulnak először rohamra, az, hogy tudja e roham igazi értelmét, hsmeri e harc reménylelenségét. A negyvenéves francia férfi', aki „balra“ áll, valahol a Front Populate zászlaja alatt, amely nemzeti is, vörös is, nem tud igazi gyűlölettel gondolni ^ negyvenéves német férfira, aki a horogíkereszles lobogó alatt menelcl; öklét rázza feléje, mert ELIDA SHAVING STICK Finom iSlalosiloH kiváló minőségű boroivaszap- pan. Kellemessé és könnyűvé teszi a borotválkozást. így kívánja a (történelmi napiparancs, de az a habzószáju, eszelős düh, amely eltölti a fiatalokat, akiknek mindez még „mozgalom" és „világnézet“, hiányzilk indulatából. Harcol, de nem gyűlöl; itéi„ de ismeri azt, akiről ítél; tudja, hogy egyszerre bíró és vádlott, mint mindenki, aki ma a negyvenes évek bélyegével él Európában. A negyvenes férfi abban a korban van, mikor át kell vennie az apák hagyatékát. Az előtt ejáró nemzedék elfárad és kidül; Isién és ember törvénye szerint ő van most soron, övé a felelősség, övé a kötelesség, megmenteni a hagyatékot. Ezt a hagyatékot illúziók nélkül szemléli. Most van abban a korban, mikor az ember eleget tud már az életről, hogy ne várjon csodákat tőle s elegei, hogy a múló, csodálatos kaland iránt érzett áhítattal és vágyódással forduljon minden felé, amic az élet adni ;ud. „Tessék, negyvenéves férfi“ — szól az idő. — Itt az örökség;. Ülj birtokba, nevess és igazgass, ahogy a klasszikus példa biztat." De örökös talán soha nem érezte igy felelősségét, mint ez a nemzedék érzi. Mikor az életet ikelletir volna megismernie, megismerte o, halált. Mikor még hinni tanult volna, (kétségbe esni és szégyenkezni tanult meg. A humanizmusból induld el, s az anarchia előlit hőkölt meg, Száz év előtt léleikben minden negyvenéves ember dandy volt kissé; ma .mindegyük névtelen röbolos szeretne lenni, aki elbújhat a mü mögött egyénisége titkolt bűntudatával. Soha nemzedék még ilyen gyanakvással nem vetít át örökséget'. Ali a helyén és őriz valamit, hűségesen. Eszmélete még telítve a polgári hőskor emlékeivel, idegeiben a „nagy műveltség" reflexei, az elődök szó'.lanul nyújtják át nek a kormányrudat és a hatalmi jelvényüket boldogulj, ha tudsz! — mondja néma, gya nakvó pillantásuk. Áll a helyén és őriz va lamit, amiről nem tudja egészen biztosan van-e még és annyit ér, hogy érdemes érni és meghalni érette? Sorsáról ritkán beszél Család, osztály, nemzet, az európai sorsközösség,, mindenki reá tekint, tőle várja a csodál De mdkor éppen ezt vették el tőle, húsz év előtt: a csodát, a hite; az életben, hitet az eszményekben, melyek fenséges feszítőerővel toltuk meg az élet brutális kalandját. Ez a nemzedék megbízható; csak már nem bízik semmiben. Semmiben? „Nem mondom, hogy üres az ég“ — (kiáltja könyve utolsó sorában a negyvenéves francia férfi. — „Érzem az örökkévalóságot benne; az emberi örökkévalóságot...“ Szavak, szép szavak? Talán az utolsó, ami meg maradt e nemzedéknek1, a páthosz képessége. Páthosz nélkül nincs nagyság. S nyomorult sorsából az ég felé kiállva, kifosztva és ugyanakkor megterhelve minden felelősséggel, ott érezve a sárikéban egy egészen uj, barbárán hangos és páthosz mentes, fiatal emberiséget, amelyért felelős, ame'ynek szálláscsinálója s amelyre hagynia kell valamit, ha nem akar gyalázattal a sírba szállni: az emberi nyomorúságból az emberi örökkévalóság hitét kiállja fel az égre. S ikernél, őszülő fejjel, az időben: meghalot- tálk-e szavát valahol?... A ZÖLD POKOL ELSZÁNT KATONÁI Harc az elsiltycdt „Isió-városírí “ Filmfelvételeket készítenek a Luzitania kiemeléséről rdfok fel, hogy a zöld pokolban, a 'tenger fenéken megküzdhessenek ama számos veszedelemmel, amii ott-tanlózjkodásuk idejére fenyegeti őket. LONDON, április hó. Az évekkel ezelőtt fllsülyedt Luzitania kincseinek felhozatalára az előkészületek a legnagyobb mértékben folynak. Az elszánt búvárokat a legmodernebb készülékkel szerümfeivtf elett sí zöld póttól ménjén A hajoroncs kiemelese fölötte nehéz, bár j ségben fekszik, de a «tenger azon a részen a hajó mindössze nyolcvan méternyi mély- | igen viharos és amellett1, mint eddig megái KISS JENŐ: Ne aggódj Ne aggódj, Jenő, ne aggódj, ha mind kevesebb lesz az igaz szó s az igaz biztatás, — barátaid hullnak, akár hajszálaid, de azért ne aggódj. Ha már mindenki elhagy, kapod magad s kimégy a me; hol régi hived a lelkes gólyahir és rajong érted minden kőkénybokor. Árnyában felkeresed az ibolyát, oly meleg lilát ny/'/atkozott rólad I s hired elbeszélte a vadméhnek is. A margaréták szintén tisztelőid, bókoi, marasztal mindenik s fehér tányérján mézzel kinái meg: ,.vegyél.“ Miért aggódsz hát, mért aggódnál tehát, a szeretet nem múlik el, csak átlényegül — lám a pipacs vörös borral köszönt fel, majd vállukra kapnak a fák s úgy visznek téged, átal a tavaszon, visznek, hangos virágokat kiáltva I l-apitanti sikerült, számos fenék-szikla nehezíti meg a kotrótársaság alkalmazottainak munkáját. Egy amer'-íkai filmvállalat szerződést kötőt; a kotrótársaság igazgatóságával, amelynek értelmében megkapta az engedélyt arra. hogy a kiemelési munlkák során, úgy a kotróhajón, miint a tengerfenéken filmfelvételeket készülhessen. A fölvételekhez különleges szerkezetű filmfelvevőgépet, kellett gyártani, amit erre a célra egy vastagfal'u, üveggel ellátóit acélburába helyeznék el. A filmfelvevők munkája nehéz, meri minden tiz percben felszínre kell szállniok. Küzdelem az elsülyedt kincsért Annál nehezebb a búvárok munkája, akiiík- nek robbanó patronokat kel] dhelyezniök az elsülyed; hajó páncéllemezei közé, hogy igy a hajóroncs belsejébe juthassanak'. A kotró- vállalat igazgatója, nem minden ok nélkül nevezte a búvárokat a zöld pokoj elszánt katonáinak, mert hiszen életük kockára van téve és egy rossz ikarlendités, vagy csákányütés eltépheti a levegőt szolgáltató tömlőt, úgy, hogy a búvár pár perccel később már holtan terülhet el a hajóroncsok közölt. A búvár a tenger mélyén A Luzitania kiemelésével kapcsolatban felmerült a kérdés, hogy -mily mélységibe esz- kedhetnek le a búvárok a tengerbe. Eddig mindössze 157 méter mélységbe sikerül; egy német búvárnak) leereszkedn e, aki igen komplikált buváröltönyében, két percet töltött el a tengerfenéken. Tovább nem birta ő sem. A viz nyomása oly erős volt, hogy a legnagyobb gyorsasággal vissza kellett emelni a hajófedélzetre. A Luzitania kincseinek felszinrehozalala elé a legnagyobb érdeklődéssel és várakozással tekintenek.
