Ellenzék, 1937. április (58. évfolyam, 75-99. szám)
1937-04-11 / 84. szám
* 1937 április 11. »EEBW2B IP 15 Sürgős figyelmeztetés ! Óvakodjon a mindig rossz minőségű hamisítványoktól. Kérje mindig az orvosok által ajánlott egészséges és antiszeptikus „Primeros“ gumi-készitményt KÁVÉBÓL KÉNY ÉK. Rio 5de Janeiróból jelentik: Tudott dolog, hogy Brazíliában évek óta többmillió zsák kávét öntöttek a tengerbe, hogy megakadályozzák a kávé árának csökkenését. Ugyanebből a célból később hatalmas területeken kiirtották a kávécserjéket. Mindez azonban nem sokat használt, míg hosszas fejtörés után Brazilia kormánya most végre kedvezőbb megoldást talajt. A kávébogyó-föl'ösleget a jövőben lisztté őrlik és búzaliszttel keverik és ugyanekkor kötelezővé teszik a kenyérnek ilyen lisztből való sütését. Állítólag a kávé liszt alakjában sem vészit üdítő hatásából. Súlyos gépkocsUzerencsétlenség Zalau mellett. Zalaiu-ról jelentik: Zauberer Sámuel Sltnleuil'-Sil'vaniiei-'i cipészmestier és családja egy rokonuk eljegyzésére akartak Dej-re utazni gépkocsival. Zalau közelében azonban taxijuk kormárayszierkiezi&tie hirtelen elromlott s a nagy sebességgel rohanó autó az egyik utszéti fának szaladt. A gépkocsi pozdortjává töri, a benneülők pedig suiyo- ■sara megsebesültek. Zauberer Sámuelt súlyos sérüléseivel a Gluj-i kórházba szállították. Zauberer Irénke könnyebben megi sebesült. Riport a törvényszékről Zokogó emberek a vádlottak padján CLUJ, április hó. Ha valaki egyszer fekenné a kérdési: melyik az a szó, melyik az a fogalom, amely a legszebb mindannyi Iközül, aUg lehetne mással felelni, mint ezzel az eggyel: megbocsátás. Talán sehol sem igaz annyira az a megállapítás, mini itt, hogy az értelmén túl is van valami mély összefüggés a szavak külső alakja és a fogalmukban.. Elég párhuzamot vonni a „harag“ nyers csengése s a jelentés között és a párhuzam világos. Mennyire más, menyivel lágyahb, szelidebb a másik: megbocsátás... És milyen gazdag a jelentése! Van benne szeretec, gyöngédség,, szelídség, jóság és megértés. Egy meleg sugár a lélek szépségéből, egy csepp a szív jóságából. Megbocsátani sértést, szitkot, bántalmakat; elfelejtem fájdalmaikat, megaláztatást és könnyeket. Meglbocsátani ,a hitvesnek, a gyermeknek, szülőnek, testvérnek... Megbocsátani... Nem külsőleg: szokásból, jólnevellségből, hanem a szó igazi, kétezeréves krisztusi értelmében Az Igazság oltára előtt Úgy jutott eszembe mindez,hogy itt állok az Igazság templomában. Mögöttem a mindenre kiváncsi tömeg. A szenzációra, a vara liánra szomjazó sokaság, amely néha talán azért gyűl itt össze, hogy kéjelegjen az Elégtelenben. Mintha mindegyenest valami különös tudatalatti vágy hajtana a tárgyalóterembe. O'yanféle ez, mmt a rombolás ösztöne, mely a pusztulásban talál kielégülést'. És az indulat a védő, vagy vádbeszédek nyomán — -melyet szinte lélegzetvisszafojtva szívnak magukba — ug,y hullámzik lelkűkben,, mint a sebesen rohanó áradat. És a szemükben részvétlenség, tekintetük hideg s a könyörtelenség kegyetlensége omlik szét az arcokon. Előttem pedig és a hosszú, iratcsomókkal halmozott emelvény eilőtt, hol fekete talárban ülnek törvényt a komolyarcu birák, három ember várakozik: anya és fia s aki mögöttük áll a terem ófar-agásu korlátja mellett, a férj és apa. Pedig a fiam volt... — Miért nem kér bocsánatot az apjától? A maga viselkedése nem helyes, édes fiam és az önvédelem ebben az esetben egyáltalán nem indokolt. Apjára bottal támadni!... Tudja-e, hogy suyos testi sértésért kell felelnie a törvény előtt? — A fiú könnyezve hallgatta a törvény ősz papjának szavát. Úgy érezte, minderre nem tud feleletet adni. Az elnök tovább folytatta: — A fiú nem emelhet kezet apjára azért, hogy az megfeddette, rendreutasitotta... Néhány hangtalan pillanat telt el. — Apám ittas volt — -tört ki a fiúból a szó. — Veszekedett anyámmal és meg akarta ütni. Ezért támadtam rá, mire ő mellen ragadott és fojtogatni kezdett, Alig tudatra kimenekülni kezei közül... Szava elakadt, arcán könnyek folytak végig. — Aztán — kezdte ismét — nem kértem j bocsánatot, mert mindig ittas volt és hara- I gos. Nem is jött többé haza, elköltözött. Ismét csönd leli. Az utcáról nehéz társzekér dübörgése tört fel a terembe. A napsugár ebben a pillanatban érte el az -ablak felső széiét és vékony fénynyalálb szökött a terembe, mely ezüstösen sziporkázó glóriát tűzött az emelvényen a Megfeszitett feje fölé. A zokogó asszony Az elnök most az asszonyhoz szólt: — Miért dobta meg -a férjét? — Tekintetes Elnök ur! — kezdte köny- nyeit törölve — én nem is tudom, hogyan történhetett... Sohasem bántottam, pedig ő sokszor megvert. De szereltem, mert jó ember, csak ha egy kicsi ittas... — Szavait ismét elfojtotta a feltörő zokogás. Úgy zokogott az asszony, mint -aki halálosan fájlalja lettét. Időbe került míg ismét erőt vett magán és ei-elcsukló hangon megszólalt: — Akkor este is itta-s volt... Veszekedett velem és meg akart ütni. És akkor. . nem is tudom, hogy hogyan mertem... — Nem tudta folytatni. Szavai zokogásba fulladtak, arcát kötényébe temette és lerogyott a korlát melletti padra. — Akarja-e a vádlottak megbüntetéséi? — kérdezte a férfit az elnök. — Nem. Megbocsátok! — A két szó kemény volt és nyers s kiütközött a terem hangulatából. Csönd. Az ügyész emelkedett szólásra. Néhány szót mond. elejteli a vádat; az eljárás megszűnt. A férfi úgy ment ki a teremből, mintha számára valami érdektelen megbeszélésen veit volna részt, melyet csak véletlenül ha lga- tott végig. Az asszony zokogva lépdelt utána, mögötte a fiú. Megbocsátás Kint a folyosón az ablak elé ál t. Köh.n- iett, majd megkopott, fekete tárcájából cigarettát vett elő. Tenyerével megsodorta az ablak párkányán és rágyujott. A fia és az asz- szonya a háta mögött voltak, ő nem vette észre. Szórakozottan bámult le az udvarra, ott barnacsikos, piszkos fegyencruhában homokot hordtak a rabok.. A fm egy ideig tétovázott, aztán végső e határozással az apja mellé állt az ablakhoz, majd csöndesen, lopva az asszony is oda furakodott a fiú mellé. A gondolataiba mélyedt férfi nem vette észre őket. A fiú s-zóla't meg: — Édesapám, én és anyám... A férfi a megszólításra összerezzent. A fiú felé fordult, kivette szájából a cigarettát és az égő szivarkát ujjal között tartva magadott, érthetetlenül bámult a fiára. — Mit akarsz? — szakította félbe. — Nem érdekel, amit mondani akartok!.. Eredjetek!... -— E’fordult tőlük és* kemény léptekkel indult a lépcsőház felé. A folyosó tömve volt emberekkel, egy .isz- szony a tömegben felzokogott. (zs. b.) SZABÓ ISTVÁN A bűnügyi regény lélektanához A teremben a csönd ünnepélyességét csak az asszony elcsuk ló zokogása töri meg. A fiú szeme is könny.fátyolos, de mögöttük a férfi arca csak közömbösséget árul el. Mmtha mindaz, ami előtte történik,, idegen volna számára. Pedig most, alig néhány perced ezelőtt úgy határozta, megbocsát cs nem kér elégtételt. A 'birák, az ügyész, a védő és vádló megilletődve néznek a zokogó, fáradt arcú asszonyra, a könnyes szemű fiúra és amikor az őszhaju elnök tekintete a férfi részvétlen arcára téved, mintha -megfeledkezni látszana a rideg paragrafusokról: szánalom és sajnálkozás csendül meg hangjában: — És mégsem tud megbocsátani? — szól hozzá. — Hát nem lehet elfelejteni mindazt, ami maguk között történt? A férfi közömbösen legyint jobbjával. Bal karja fáradtan, meredten csüng., mintha nyomorék volna. — A feleségem kővel hajított meg, a fiam botot emelt rám. Reám. Az apjára!... — Elhallgat, majd kis idő múlva folytatja: — Közöttünk már nem lehet béke! János úgy halad e! mellettem, mintha halálos ellensége volnék. Pedig a fiam... És sohasem szól hozzám..., A hangja most kissé megenyhült, rövid szünetet tart, aztán ismét beszélni kezd: — Nem mondom, hirtelen ember vagyok és olykor hirtelen cselekszem is. De mégis... az apja vagyok... Elemle vártam, hogy majd csak meglágyu:, eljön és... me-gbékülnek, hiszen a — fiam... — Az utolsó szavakat érezhető -akaratlanságg-al mondta. ... nem békülök! Menjenek a maguk utján... — Most már mindegy. — Éj minden szó- tagot külön hangsúlyozva folytatja: — Én nem békülök! Menjenek a maguk utján! — Szinte ellenséges tekintettel méri végig a két előtte siró embert. De amikor a zokogó asszonyra téved pillantása, mégis mintha a szánalomnak valami enyhe kifejezése tükröződne arcáról Az elnök a fiúhoz fordul: Ma már kevés értelmiségi tagadja el, hogy igazi nagy élvezettel, némileg pihenő időnek szánva olvassa a bűnügyi és detektív regényeket és látogatja a hasontárgyu filmeket. A nagy példák közül elég, ha Babits Mihály, ra hivatkozunk, aki nyíltan bevallja, hogy megerőltető munkája után pihenésül, de nem minden haszon nélkül olvassa a detektiv- irodalmat. Nemrégiben a fáradtságról panaszkodó Nagy Endrének, Molnár Ferenc egy koffernyi bűnügyi regényt küldött a lakására — orvosszerül s £ sorok Írója még élénken emlékszik arra a nagytudásu és kemény munkát végző filológusra, aki, ha a könyvtárból cédulái halmaza közül szabadulhatott, szenvedélyesen „bújta“ a detektivfii- meket. A vékony és szürke érzelmi mártással leöntött, nyúlós és lélektani ,,mélységeket" mímelő, bölcselő pózban szenvelgő irodalom után, a háborús nemzedék valóságos nosztalgiával fordult a geometrikus szellem felé. Á zenebohócok csörgője és fintorai s a színpadias személyiséghajhászás után a nagy tömegekben és az értelmiségiekben rs mint egyedikben, feltámadt a vágy a tiszta és szabályos, de lehetőleg secundum artem készült irodalom után. A nagyközönség elsősorban és természetesen anélkül, hogy számot adott volna magának a jelenségek okairól, ösztönös és egészséges megérzéssel vetette bele magát a bűnügyi regénybe, esetleg a keresztrejtvény fejtésbe. Valahogyan megkedveltük a bűnügyi irodalmat mert értelmesen és hasznosan köt le és foglalkoztat. Az iró megtartja a maga személyiségét barátjai és családja számára s nem szenvelgi ránk ilyen vagy olyan be'lső magatartását. Tehát mi is megtarthatjuk magunknak személyiségünket és az önvizsgálat és összehasonlítás fájdalmas percei elmaradnak. A bűnügyi regény vagy film mindennél előnyösebben vezeti le a nagy tömegek számtalan gátlását és elégíti ki megoldásokra feleletet kereső metafizikai vágyódását. Mert mi is lényegében a detektivregény? Nagyjában majdnem míndenik egyforma. Egy sereg talányos haláleset... Kinyitják egy lakás ajtaját, előrebukik egy hulla... A detektív behatol a betörő-rejtekhelyre s ott találja saját feleségét holtan, aki a körülményeknek átláthatatlanul bonyolult láncolatán keresztül került oda... Két ember találkozik ., barátságosan beszélgetnek, váratlanul és átmenet nélkül egyik előhúz egy revolvert... és lő... Alfája és ómegája minden bűnügyi regénynek vagy filmnek a titokzatos Gonosznak üldözése, akit a kalandok és kombinációk végtelen sorozatán kérészitől egy okos ember, a detektív, a jónak, a rendnek és a logikának megszemélyesitője végre meg is talál. A bűnügyi regények tulajdonképpen nem is regények, míntahogy a bűnügyi dráma, nem dráma, hanem mindkettő kombinációs játék: kártya, sakkjáték, vagy rejtvényfejtés. A tettest, a vétkest elfogni, íme egy gondolat, melynek hihetetlen varázsa van éppen a mai bizonytalan időkben a tömegekre s azoknak tízezeréit ez csalja be a moziba, vagy ülteti le a detektivregény mellé olvasni. A logikus és kombinációs játéknak: a Gonosz üldözésének igen mély lélektani indítékai vannak. Az olvasható, vagy látható Gonoszra, megmozdul a lélekben az élet egész bizonytalansága és nyugtalansága s feltámad az ős-Go- nosz, a ,,mindennekoka" tükörképe. A tömeg viharos és nehezen kielemezhető lelke rendíthetetlenül hisz abban, hogy nyilvánvaló elégedetlenségének, valami feltétlenül kitapinthat majdnem azt mondtuk, ^letartóztatható“ gonosz az oka. Mély, mitikus áramok hatnak közre abban az örömben, mellyel az olvasó vagy a néző a bűnös kézre- keritését követi. Hogy az okozati összefüggések, melyek a tettesnek, a vétkesnek leleplezéséhez vezetnek, igen gyakran valószínűtlenek, ez semmiképpen sem érinti a tömeget. A tömeg a mitikus gonoszát, az ős-Gonoszt megszemélyesítve akarja látni, ki akarja tapintani. Ennyi az egész. Ez a mitikus elégtétel magyarázza meg a középkor ördögalakját is. S mindebben a törekvésben benne rejlik az örök emberi jobbálevés víziójának is a magja. S hogy mindezek mögött egy éles. vagy kevésbé éles, de tisztán csak kombinatorikus értelem működik s ez mozgatja ezt a végtelenül bonyolult és előre be nem látható rejtvényjátékot, keveset számit. Credo quia absurdum. A detektivregény elsősorban az értelmen alapszik. Szigorú mértani szellemben állítja fel a problémákat s mesterien vezet el a lehetséges megoldások mellett a végső kifejié- sig. És ez a műfaj az, amelyik sosem érzelmes. De fejleszti az értelmet s a drámai érzéket, tehát mindenképpen tárgyias magatartásra késztett. A szellemnek tiszta, számító és tárgyias indítékokat ad s leszoktat a személyiség sallangos ízlésről, személytelen reflexiókra késztet s leszoktat az üres szavak hamis páthoszáról, ami az izlés eltévelyedésének biztos kezdete. A bűnügyi irodalmat majdnem kivétel nélkül mindig megelégedéssel olvassuk. Meglepetés nem érhet: ez az irodalom, ha jobb termékeit vesszük, klasszikus abban az értelemben. hogy feltétlenül Ízléses, eszméi jóérzésről, rendről és erkölcsiségről tanúskodnak, személytelenek és hijjavai vannak az érzelem hiábavalóságainak. A bűnügyi regény, vagy film legjobb ellenszere az irodalmi cukrászda rendelésre készült habosainak,
