Ellenzék, 1937. március (58. évfolyam, 50-74. szám)
1937-03-14 / 61. szám
1937 március 14. ELLENZŐK NÉGY FAL KÖZÖTT A ház amelyben Tóbiás lakott, j külváros. legszélén állott, nem messze a mező,ól. Tovább nehány viskó támaszkodom a földnek és 'az egymás olda ának. Mögöttük elfogyott a város. A mező következet! s mesz- sze, a láthatár legszélén a hegyek. * A szobában sötét van, csak az utca túlsó oldalán égő lámpa jóvoltából derengenek halvány körvonalak. Hatalmas árnyak látszanak s iül-ott egy-egy világosabb folt. Az ablak, mint egy óniá:; lámpa, rábámul a homályra. Olyan ez az egész szoba, mint egy sivár sivatag közefpén magára hagyott ne- hányfás oázs, ahol csak árnyék van a fák mögül behulló fény, tikkasztó hő közölt és semmi több azontúl. Nem jut el innen fölhöz a kiáltás és nem ju! cl ide segélyvivés-. Nem jó ilyenkor egyedül lenni. Ebben a magányban hatványozok!an érzi az ember az életének szűk határait, amelyek «súlyosodnak és fojtogatják gondolatában ,a reményeket. Az árnyak csaknem élnek ilyenkor, szinte hallani lihegésüket s néha egy-egy perc, mintha megmutatná parázsként Izzó szemüket is. A rokkant bútorok pattogva sírnak s olyan ez a ritkán hangzó zene, mintha egy távoli halott világból közvet line baljós üzenetet... Nem jó ilyenkor egyedül lenni. Ebben a kilátástalan magányban születnek a legfeketébb gondolatok. Ilyenkor gyávui el a józan ész s erősödnek egyre fenyegetőbbre az őrültséget bevezető értei emszédü lé: ek. A férfi ott ül a kályha előtt. Karját összefon ra a mellén s fejét előrehajtja. Mély lélegzése rendetlen ütemben emeli, .sülyeszti a karokat $ minden lázzal gyűlő lélegzetvétel után bólintva helyesel a fej. Aztán tekintetét a mennyezet sötétbe vesző mezője felé veti és úgy marad sokáig. Rajta kívül nincs senki a szobában, csak a homály s a csend, amelyet lázas lihegése : benne fakadt néhány eltévedt szó színez. Mégis úgy érzi, mintha rémek gyűlnének körülötte. Olyan az egész ember, mintha elveszített vo m' minden kapcsolatot a külvilággal. Szeme keskeny nyílásra szűkülve önmagába mered, majd néha egészen kerekre tágul a niadozó valóság utáni kapaszkodással fordul az ablak felé: .talán a szökni készülő öntudat menekülésének akar ott még eí.ébe vágni. Gondolatai is a valóságot akarják megkötözni. Erőszakolt ráv-gyázássaj szavakat bogoz egymásután, de a láz már öntudatába folyik s összekuszálja, majd betegen kiélesáli a mondatokat. Úgy beszél önmaga felé, mintha valaki másnak, akárkinek mesélne egy történetet, kinosan vigyázva arra, hotgy el ne veszítse a csapást, amelyen a beszéd elindul!; Gondolatban igy érzi tudatába sivár magányát, múltját, életét: ... Csend van körülöttem, olyan csend, amely a legüármásabb zsivajnál jobban gyötör. Mintha a végtelen határai között megdermedt voma minden élet s a rrundenség rengetegében nem mozdulna egyetlen kacagás, sem egyetjen sóhaj. A jegesre dermedt világban nincsen senki élő rajtam kivül. Nehez a csend: fojtogat, megtipor, dider- get. Mintha a kikerülhetetlen végzet jönne nesztelen lépésekkel egyre közelebb benne. A hálái leihet ennyire mély és ilyen fenyegetően nesztelen! A megsemmisülés, a lélek felolvadása a nagy semmiben!... És mégis élet, az enyém, az én uj életem, a múlt iiszkein termett szomorú lélem. — Tóbiás... Mért mondtam hangosan ezt a nevet? És miért mondottam egyáltalán? Most félek, hogy az ajakamró! hu» lot: egyetlen szó lökése mindent öiszedön: körülöttem és recsegve omlani kezd ream a hasadó világ, hogy halálba tiporjon maga alatt... Milyen bolond gondolataim vannak! Akár egy részeg, olyan vagyok... Őrült vagyok talán?! Lehet: valami érthetetlen kényszer ismét ajakamra űzi a szót s ki kell mondanom: — Tóbiás. A varázs megszakadt. Most már józan a hangom s értemem 13 utána ismétli: Tóbiás. Már homlokomon sem hüvösködik verejtékbe a csend. Mintha az árnyak is hátrább húzódtak volna. Vagy éppen megnőttek s megváltozó alakjukkal kopott le róluk, a fenyegetés? A tűz már leégett és. nem világit s egy éjszaka hancurozó suhanc az utcai lámpát leverte: kiterjedt, mozdulatlan a sötét. — Tóbiás, Tóbiás! Az én nevem, az én nevem. Ez a név az a levél, amelybe beirtani egy félig élt élet kalandjait és szenvedéseit. Ez a név volt az a ■ szabadjegy, amellyé,; beengedtek a itársada- I lom közösségébe, hogy azután elejtsenek és elfelejtsenek. Nem sok hasznát vettem idáig, de becsülöm mégis, mert az enyem: be- lémnőt, hozzámtartozik, az egyetlen valami, melyet még egészen magaménak mondhatok. Mi ketten egy egész vagyunk: az ember és a név, együtt egy társadalmi tényező, nagy könyvekben nehány fekete szó, hivataloson bejegyzett tétel. Bárhova megyek, előrekül- döm: én Tóbiás vagyok... és bárhol szóba kerül a nevem, megkeresnek mögötte en- g einet. Én a nevem vagyok s a nevem en. Mi ketten együtt: Tóbiás, az ember... — Tóbiás... Tóbi.., Simul a szó az ajkamon, szelíden melegít, így hívott néhány cifra asszony és egy fénylő szemű leány. S így »becézte rám jó szeret e- tét egykor, nagyon rég, .az anyám. — Tóbiás. így mondták egyszerűen, színtelenül és hivatalosan a nevemet sokan és sokszor azok, akikkel elfutó találkozásokra összehozott a sors, hogy aztán kiessünk az egymás életéből s emléket se hagyjunk magunk után. —- Tóbiás! Így rikoltva is hullottam már ezt a nevet, a nevemet, mikor valaki ezzel akarta altoind rámvádoló indulatát. Ó, hányszor és hányféleképpen súgták, kiáltották el ezt a nevet, .amely én vatgyok, amelybe engem skatulyázott bele egy életértelem! Hányféle dallam muzsikába bele a végtelen időbe, hogy aztán elfúljon megint s most a rengeteg szerkezetben ne egyen senki, aki tudná: van valahol egy Tóbiás, aki embermódra szeretne élni, enni, ölelni, hinni — s megkérdezze: mi van vele. — Tóbiás... Miért is hívnak Tóbiásnak?... A kérdés szinte öntudatlan és a tüdőből felszökő levegő perzseli a száj szakadó prémjét. Jön közelebb, rhind közelebb a minden esiték társasága, a láz és vele a színeik, amelyekéi a múltból lépett csokorba az emlékezés, hogy a reménytelen jövő halálos bizonyosságának rohanása elé terítse vigasztalásnak, vagy nagyobbra növelje a kétségeket. A Tóbiás melle zihál s- tekintetére valami meleg olaj kezd fényeledni. Mintha hintázni kezdene az ablak is, úgy érzi. Aztán feláll. Gyengén inog s biztatja önmagát: — Lefekszem, * Kérdezhetik: kicsoda há: Tóbiás, ez a béna árnyék, aki didergő szédülések közt zuhan át az életen?... Tóbiás csak egy szürke em-ber, tépett, kopott egyéniség s nincs ben11 Aranyerek! Az «mbar kedvetlen, ingerlékeny és az élet öröm télén ! Borzasztó állapot. Az elviselhetetlen, fájdalmakat meg kell már egyszer szüntetnünk. Használja egyszer már tényl g az orvosok által oly gyakran rendelt „Goedecke “ féle USOL AKAMYÍRKUPOKAT Ezt a szert az egész világon ismerik és örülni fog, hogy milyen gyorsan és biztosan megszünteti panaszait és fájdalmait. ■***«£$< ne semmi sem azokból a cifra jellegekből, melyek érdekessé tehetik mások előtt a jelentéktelent. Élete eseménytelen. Mikor egy vitorláshajó, .amelyen nincsen .semmi gép, sem evező, csak a hatalmas, megduzzadt vászonlepedők hajtják s a szél, — messzire minden szárazföldtől szélcsendes felületre ér, a levegő áll körülötte és nem tud előre haladni, sem visszafelé az utón. csak áll, mintha odaszegezte volna valami sorsciapás: utasai az éhhalálíal* néznek farkasszeme: s hiába lesik a távol: eget, hogy keményebb szelet ígérő felleg gyül-e rajta, vagy jön-e a láthatár domború utján menekülésit jelző hajó. Lehet, hogy holnap, vagy tatán holnapután menekülés jön, de lehel, hogy addigra már nem lesz. akit megmenteni. Tóbiás élete ilyen. KÁLI DÉNES AZ ELÍTÉLT Ott ült a harmadosztályú fülke sarkában mozdulatlanul. Szeme elmeredten szegződött előre, nézett, de nem látott. A vonat őrjöngve nyargalt bele a zuz- marás, koromsötét éjszakába, eszeveszett csattogása hasítva loccsant be ajtónyitáskor. Nem hallotta. Körülötte gyúródott, fészkelődött a helykeresők hódító népvándorlása s zajosan ünnepelte apró diadalait. Mintha egy másik csillagzatról jönne mindez, nem tudott befurakodni öntudatába. Ami benne elevenség volt, figyeléssé, gondolkozássá összpontosult, egész feszült ébersége egy szörnyű kérdést tapogatott ki, egy irtóztató felfoghatatlansá- got száguldozott körül: „meg kell halnia!“ Meg fog esni vele az az észfelettiség, hogy két nap leforgása alatt megszűnik a saját szeme láttára. Végigszaladt mindazon, amit a halál felől idáig raktárra tett, de valamennyiről kiviláglott, hogy hasznavehetetlen, csak egészségeseknek való. A betanultsá- gok úgy hullottak le róla, mint elfagyott szirmok a szélben. Mások gondolataiba, leírásaiba, elképzeléseibe botlott, csupa kölcsönkérésbe. Voltakép semmi se a sajátja s igy nem is élt jvalójóiban a saját életéből semmit. Éppen most üresedett ki, midőn egy soha elő nem fordult fölfedezés előtt áll önnön halála megismerésében. Ez a semmi már is a megsemmisülés. S az első eredeti tartalom, amihez hozzájárult öltelen ölbe hull. Aztán, mint aki alatt ropog, a jég, riadva rânduit vissza a tépelödés e zsákutcájából. ügy lökte ki magából az elvont magyarázatokat, mint hajótöröttek a rakományt, még ha a saját cóÉ-mók is az, ami lehúz. Be boldog is az, akit valami irgalmas láz jótékony önkívülete szállít át a „varí‘-ból a ,,nincs“-be. Egyszer már próbálta is a tüdőgyulladást. Most kegyelemnek venné, ha lángoló lázak őrült zagyvasága gyötörné és valahol a kiszámíthatatlanság szélén a remény mécse pislogna. Számára azonban nincs remény, nincs kiül. Meg kell halnia oly bizonyosan, mint ahogy a vonat rohan vele. A világrend nem tesz érte kivételt. Leolvasta az orvosok arcáról, kiértette a nagyon is halmozott indokolásból, a bátorításuk receptszerüségéből. Igen, ő, az „eset" meghagyta őket a jól megjátszott szerep méltó diadalában. Nem-nem, se a megfizetett biztatás, se az ösztönszerü életszeretet néni tud megbirkózni kétségbeejtő észleleteivel. Az ujjal nem éreznek, térdreflexe nincs, a szeme nem csukódik és nem nyílik, napok óta kézzel zárja, nyitja. És ez a rettenetes prés a mellkasán, mintha az egész atmoszféra nehezedne rá, hogy a gerincét gúzsba csavarja. Kereken egy hete, hogy lopva se alszik a kíntól s szinte minden lélekzetvételt tudatosan kell előidéznie. —- Mindez még az elvi- selhetőség határán mozog. De most is minden vére a szivébe menekül az iszonyattól: az arca bádog-merev, az ajka bénult és — nem tud enni, mert a fatat kihull a szájából. Ó, irtózatos, — a kutyáján is igy kezdődött... Nincs másképpen — őrlődött tovább — el kell pusztulnia nyomorultul, a legrettenetesebb módon, veszettségben. Őrjítő, hogy a folyamat ilyen kérlelhetetlenül összefüggő s a vége ily eszeveszettül értelmetlen. Minden ereszték lázadva tiltakozott benne az értelmetlen kiküszöböl- tetés e senyvesztő szertartása ellen. — S mindez egy kis késedelem miatt. Az a párnapi bizonytalankodás az oka, hogy a szérum nem hatott idejében. Dehát mit is alcar még voltaképpen? Van-e még valami várnivalója az élőktől, élettel s ettől az eléggé meg nem csodált világtól?... Igen, akar még valamit, van még egy elvégeznivalója. Rendelkezik még egy tekintetben magával: beteszi magát a drótágyba, ártalmatlanná teszi őrjöngő kínokra Ítélt testét és megpróbálja, hogy ne okozzon gondot a hullájával. Oh, hogy ragaszkodott ehhez a vékony, kis akarathoz, az élet utolsó, bucsuzkodó kézfogásához. Ha gondolhatott ilyet, felmagasztosultnak érezte magát a végzettel szemben, mert igy jóra- szántan elviselhetőbb meghalni. Erre eszébe jutottak övéi. Film-gyorsasággal vonult el előtte az a nehány ón- zinü, remegőszáju orca, ahogy a búcsú harisnya, kesztyű I BUDAPSST, IV. Ferenciek Sere 2 pillanata óta látja őket. A sorsát olvasta le róluk. Nem a betegtől búcsúznak igy, hanem az elitélttöl. Megállította eltűnő képüket egy-egy percre és lelke fenekéig elfacsarodva bucsuzkodott tőlük. Most még lehet, niég nincs az agyában a vész. Most-most sietni, mig a vadállat ki nem szorítja helyéből az embert; mig vannak könnyei... S megeredt a fagyott kút bő forrása... Száradt asszony-roncs ült az átellenes lóca sarkán. Szegény, de még félénkebb. Ülni sem mert egészen. Kendője mögül át-át pillantott. Egyszer aztán a hipnoti-v zúltak mozdulatával odahajolt: „ugy-e, az ur nagybeteg?“ — „Igen. — volt a válasz —, de már nem sokáig“. Mire az asszony óvatosan, mint ahogy makrancos gyermek álmát marasztaná, magához szorította löttyedt motyóját és lassan, lopakodva átült a túlsó oldalra, ahol nála nélkül is elegen voltak. Megértette, hogy nincs olyan nyomorúság, amely vele közösséget vállalna. Megértette, hogy már is ki van közösítve az élők szolidaritásából s legtöbb amit várhat, hogy udvariasan magára hagyják a sorsával. Mire aztán ebbe is beleegyezett — mint mindenbe, ami változhatatlan — már meg is érkezett. Átvergődött a nagy város zaján. Ott állott a jólismert váróteremben, ahol annyi emberből csinált testvért a közös rém. Az orvos is megjelent. Megérttette magát, hogy visszajött és itt szeretne maradni a — külön szobában. „Sajnos — mondta az orvos a statisztikájára gondolva — ön kifogta“. „A szérumbetegség elég ritka eset, bár nálunk előfordul“. ,,Átmegy az ideggyógyászatra és olt kezelésbe veszik.“ ..Szerencsétlenség, ideggyógyászat!“ — mily üdvözítő szavak mostan... És mozdulatlan arca idétlen, torz mosolyával ráköszöntött a sziporkázó téli napsütésre. Ggerehrnho fflvaflaDOk Usr tjoünn*? és líiihiiah: Modes d’Enfants 38, Catalogue des Modes Entfants 38, Ullstein Moden Album 40, Silhouettes Enfantines 48, Favorit Modenalbum 60, Mode Enfantine 80, Les Enfants 135, Star L’Eufant 100, Juno l’Enfant 110, L’Album d’Enfants 100, L'Enfant Elegant 435, Jeunesse Parisienne 260 lej, — Kaphatók az Ellenzék könyvosztályában Cluj, Piaţa Unirii. - Vidékre utánvéttel is azonnal szállítjuk.
