Ellenzék, 1937. január (58. évfolyam, 1-25. szám)

1937-01-31 / 25. szám

— 8 1: LLBN 7 ÉK 19 37 január 31. mi Vasárnapi levél írja : ZÁGONI DEZSŐ Két könnycsepp Murára gondolák most, hogy Írom ezt a par sort, Ivánovics Iván, de valójában még­sem magának írok, hanem mindenkim k. Küldöm r/.t a levelemet mindenkihez aki nemcsak néz, de lát Is. Ivánovics Iván, maga már akkor sem látott, hiálxa nézett kelet felé és beszélt nagy szeretettel a maguk Oroszországáról. Nem tudom él-e még, hol van, s ha meg is van valahol u nagy orosz szteppék mé­lyén, nem tudom, mit gondol, hogyan vélekedik mindarról, ami már idestova húsz éve történik maguknál. Istenem! Húsz év! Tudja, Ivánovics Iván, hogy hányszor sirtani vissza azt a húsz év előtti fiatalsá­got, örömet, szenvedést egyaránt, amelyben részem volt. Maga nem sírja ezt vissza, Ivánovics Iván? Húsz év! Emlékszik még arra a tavaszi meleg napra, amikor ott a Kárpátok keleti oldalán 1570 méter magasban a fenyőfa mellett összetalálkoztunk? Emlékszik még. amiket nekem mondott? Én emlékszem. Ivánovics Iván. Emlék­szem a szavakra, emlékszem a délutánra, a napsütésre, mindenre, ami ott a fenyves szélén történt. Fényképem is van róla. Itt. Nálam. S most — hogy ezeket a sorokat irom — előttem, az íróasztalon. Nézem a képet, amelyiken rajt' vagyunk, vagy' hú­szán. Oroszok, magyarok, s minid katonák. Mind fiatalok. Frissek. Életre indulók. Ra­jongók. Maguk közül ketten voltak tisztek. Az egyik maga, Ivánovics Iván. Én ott állok kettejük között és balkezemmel átölelem magát. Nem furcsa. Ivánovics Iván, hogy ott, két lövészárok között oroszok, magyarok összegyűlnek, beszélgetnek, etteáznak. bé­késen megférnek egymással, nevetgélnek. S rá egy pár órával ismét megdördült az agyúja és kattogott tovább a géppuskám. Maga bennünket lőtt. Én magukat. Vallja be, Ivánovics Iván, hogy bizony sok furcsaság van az életben. A mi éle­tünkben különösen. A magáéban. És az enyémben. Vallja be, hogy bizony, mi ket­ten már ott, első ta’álkozásunk alkalmá­val sean értettük meg egymást. Pedig né­metül elég jól beszéltünk mind a ketten. S mindez most hirtelen jutott eszembe, Ivánovics Iván, amikor veszem a hirt és adom tovább, tovább mindenkihez: „Nava- cin Dimitri j szovjetorosz újságírót Parisban a Bois de Boulogne-on egy Idegen férfi megtámadta és leszúrta. Navaein a földre- zuhant és pillanatok alatt meghalt. Valószí­nűnek látszik, hogy Navaein politikai gyil­kosság áldozata lett. Mint kitudódott, jó barátja volt Rad k reek, Rikovnak, Szokol- nikovnak és a többieknek, akik most a szovjet bíróság előtt állnak, Navaein az ál­lítólagos összeesküvésről valószínűleg túl­sókat tudott és ezért kellett meghalnia.“ Ivánovics Iván! Ezt a hir-t már maga is tudja. Valószínű, hogy ennél többet is tud. Az is bizonyos, hogy ezt a hirt maguknál másképpen magyarázzák. De ez nem Is fontos. Jelen pillanatban nem. Mit számit ma egy emberélet? Még annyit sem, mint busz évvel ezelőtt, amikor összeismerked­tünk. Emlékszik, Ivánovics Iván? Maguk oro­szok átjöttek hozzánk. Barátkozni. Akkor már maguknál, — hogy is mondjam csak — egy kissé meglazult a fegyelem. Maga ezt Így mondta: — „Uj és friss szelek fújnak az orosz puszták felől.“ És beszélt nekem arról, ami Oroszország­ban volt. Az elnyomatásról, Szibériáról, a borzalmakról. Mindazokról, amiket én ol­vastam az orosz regényekben és amiket megtanított az orosz történelem. Aztán beszélt nekem arról is, ami majd tikövetkezik Oroszországban. Beszélt ne­kem. Ivánovics Iván, a szabadságról, jólét­ről, kacagásról. Beszédközben *— mintha most is látnám — le-lekapta nagy fehér kucsmáját a írjé­ről és megtörő te csapzott, hosszú szőke haját. S amikor visszatette fejére a fehér kucsmát, megakadt tekintete a sapka-ró­zsán, ahogy maguk mondták ,az atyuska szemén“, s emlékszem, gyűlölet szikrázott ki két kék szeméből. Ezt a pillantást meg­értettem. El'smert m. De a többit, amiket elmondott, nem hittem el magának. Sem a szabadságot, sem a jólétet, sem a kacagást. — Hogy a hó alatt szabadság legyen? — gondoltam. — Hogy jóiét legyen ott, ahol évszázadokon át nyomorúság volt? És ka­cagjanak az emberek ott, ahol a történe­lem csak sírásról tud? — Nem, Ivánovics Iván! Én már akkor is megmondtam magának, hogy mindezeket vem hiszem. Emlékszk, — szinte meghara­gudott, amikor az! mondtam, hogy ahol orosz csizmák jártak és orosz lovak pat­kója taposta a füvet, ott a smbwdság virágú nem nyílt ki sose... Akkor maga azt válaszolta, hogy a cár ... n cár ... mindennek a cár az oka. FurcsiUlottmn egy kicsit, amit mondott. Egy kicsit nem Is értettem. l)e aztán pár napra olvastunk bizonyos Kerons/.ky nevezetű ügyvédről, forradalom­ról, ami bent kezdődött és kiömlött a frontra, ahol maguk, Ivánovics Iván, ott hagytak mindent és haza mentek, — „ren­det csinálni.‘‘ Hogy azóta mi történt maguknál és a vi­lágban, Ivánovics Iván, jól tudjuk mind a kitten. Maga tudja, mi van maguknál és egész Európában. Én uzonban uzf tudom, hogy mi nincs maguknál. Mert, hogy mi van, azt úgy hiszem senki sem tudja. Ber­nard Shaw sem, akit etökelöbbreél-elő- i kelőbb hotelekbe» vezettek, hogy semmit se lásson. H. G. Wells sem, aki nem tudott négysz: inköztj beszélgetést lefolytatni Sztá­linnál. Gide sem, aki hazatérve, kiábrán­dult magukból. És a magyar Illyés Gyűl a sem, aki pedig azért ment el, hogy lásson. Csak inuguk tudják, hogy mi van ott maguknál. Maguk, egyedül maguk, akiknél az is van. ami nincs. Maguknak ezt igy kell tudni, igy kell látni. Kell! így pa­rancsolják! Ivánovics Iván, gondolkodott-e már maga azon. miket mondott nekem húsz évvel ez­előtt és ini valósult meg ezekből a mai Oroszországban? Szabad-e ott egyáltalán gondolkodni? S tia már gondolkodniuk sza­bad, lehet-e a gondolatokat másokkal kicse­rélni? Milyen jó, hogy nem olvassa ezt a leve­lem. Nem kell felelnie rá. Mert úgysem fe- leHi tne. De felelet helyett eszébe jutna j Trockij. Znovjev, Kamenev, Radek, So- kolnikov, Rlkov és a többiek mind, akik mertek gondolkozni. Hogy* sajnálom én magát, Ivánovics Iván. És sajnálom mindazt a sok Ivánt, Sergejt, Dimitrijt, akik szent fölhevülésiikben meg- esrnálták azt, ami írni van, hogy megszaba­duljanak az elnyomatástól, — és talán so­se voltak ugv elnyomva, mint most. Mert ugy-e, Ivánovics Iván, maga is jól tudja, hogy ha van különbség a cári idők rendőr­nő Dísztereinek kopói és a GPU emberei között, úgy ez a különbség csak a cári ko- pók javára iródhatik. Ugye, Ivánovics Iván, igazam volt, ami­kor húsz évvel ezelőtt azt mondtam, hogy „orosz csizma nyomán nem nyílt még soha ki a sxalwulság virága.“ Még must Ls maga in előtt látom fanatikus nézését, szőke haját, meleg szláv tekintetét, amikor arról beszélt nekem, hogy mennyire vágyik mindenki Oroszországban a lelki fel- s/abadultság után, a nagy, igazi, emberi függetlenség után. Bizony, Ivánovics Iván, az emberi függetlenség, a gátlás nélküli lelki és szellemi szabadság — mindenek­előtt .. .! De vájjon inegvan-e mindez a nuri Orosz­országban? Én csak olvastam, de maga, Ivánovics Iván, át is élte a Katejev „Hajrá!“ eimU regényében agyondicsért munka megdicső­ülését. Vájjon jutott-e eszébe valamikor, Ivánovics Iván az, hogy az ember mégsem gép? Az ember mégse* csavar, vagy szeg, egy hatalmas konrstrukciólwin, amelynek semmi más célja nincs, mint rekordon belül el teljesíteni egy bizonyos munkát, felfokozni a tempót...?! Ivánovics Iván! Az ember nem lehet csavar, nem lehet rész, nem lehet szeg egy gyönyörűen meg­konstruált gépben, hiszen az ember egyma­ga a legtökéletesebb, a legszeld), a legcso­dálatosabb konstrukció. Azonban próbálja csak ezt valaki odaát maguknál hangoztatni! Merjen csak valaki valamit is szólni! Csak egy szót is szóljon valaki a megtervelt, kiagyalt rendszer ellen. Úgy járnak, mint Zinovjev és Kamenev, vagy Radekék, vagy Navaein. De minek is folytassam én ezt, drága ba­rátom, Ivánovics Iván? Nt in akartam én magának kellemetlen perceket szerezni. Hisz azt sem tudom él-e, vagy már meghalt? S ha történetesen még élne, az Írásom ugysem jut el magához. De nincs Is mit írjunk egymásnak, hiszen mi már szétváltunk akkor, amikor először ta­lálkoztunk fenn a tiszta levegőjű Kárpátok gerincén, a fenyvesek alján. Szétváltunk örökre. Húsz évvel ezelőtt, amikor maga még hitt, lelkesedett, Ivánovics Iván. Vájjon most, amikor azt hallja, hogy Bueharint kizárta az orosz akadémia tagjai sorából, amikor arról hall. hogy Tucha- csevszky, hadseregük vezérkari főnöke is gyanús, amikor arról tud, hogy Trockij fiát csak azért tartóztatják le, mert apja más véleményen van, mint Sztálin, — mondja csak, Ivánovics Jván — mit érez? Náthaláz, reuma, idegzsába ellen használja csak a „KOMA“ b^dürzsölőszert Az Anglián kívüli világ Irta: HUNY ADY SÁNDOR Tegnap este Ed­várd hercegről hal­lottam diskurálni. Még pedig olyan társaságban, mely­nek egyik-másik tagja talán többet tudhat a világhírű szerelmi ügyről az újságok híranya­gánál. Kialakult a társaságban az a véle­mény, hogy a király talán nem kizáró­lagosan a szerelem miatt mondott le trónjáról. Hanem a benne lévő határta­lan szabadságvágy miatt is. A király rab. Rabja a kötelességnek, az etikett­nek. Rabja egyetlen ország területének, amelyet csak nagyon ritka alkalmakkor hagyhat el, szinte börtönőri diszfedezet alatt. Edvárd herceg nem érezte elég erős* nek magát a hermelin viseléséhez. A fügr getlenséget szereti. Utazni szeret. Termé­szetének alaptulajdonságai nagyon előse­gítették, hogy esetében a szerelem győ- zedelmesked jék. Hajóra szállt, amely a téli este ködé­ben kifutott az angol vizekről. Hogyan érezhette magát a lemondott király, ami­kor visszanézett Britannia elmosódó partjai felé? Talán úgy, mint az a férfi, aki elve szít i hazáját, de megkapja he­lyette az egész világotl Lehet, de itt na­gyon sajátságos a csere. Hamarosan kiderült, hogy az ,>egyet­len, szűk ország“ ebben az esetben majd­nem nagyobb, mint az egész világ. FI óva menjen a herceg, ha nem akar hazája földjén maradni? Franciaországé­ba? Az még nagyon beléesik Anglia su­gárkörébe. Nem volna nyugta az angol weekendezőktől. Oroszországba? Ez nem lett volna ildomos, sőt higiénikus. Né­metországnak túl penetráns politikai jel­lege van, a Skandináv államok éghaj­lata kemény, Spanyolországban éppen egy túl hangos lakodalom folyik. Vala­melyik egészen keleteurópai vagy bal­káni országba? Ez bizarr dolog lett volna. Amerikába? Az Egyesült Államok is Anglia voltaképpen. Hirtelen nagyranőtt öccse az idősebbik testvérnek. Angol: Ausztrália, angol: India. Angol érdekte­rület Ázsia és Afrika jelentős része. Bi­zony, ha meggondoljuk, a herceg hosz- szabb motorcsónakkirándulásokat tehe­tett volna az angol vizeken, mint a világ egyéb tengerein. És a szárazföld civd^- zált területéből is éppen elég fölött leng Nagybritánnia kék-piros zászlója. Nem is volt olyan szűk az az egyetlen ország és nem is olyan tág határain túl a világ. Van valami szimbólum benne, hogy a herceg, aki szereti a finom kivitelű dol­gokat, a kényelmet és a kulturált, az ele­gánsan kicsiny Ausztriába szorult. Most ott van. De hová fog onnan menni vagy „kirándulni“, ha elunta magát? Mily érdekes dolog. Miig világosan mutatja meg ez a királyi szerelmi ka­land Anglia példátlan nagyságát. Szinte kiegészíti Anthony Edennek most el­hangzott nagy békebeszédét. Általában Nagybritannia minden világpolitikai ügyben való állásfoglalásának karakter rét és belső életének tükröződését. Ha az ember meggondolja, a dolog ma úgy áll, hogy ha valaki nagyon vá­gyik a béke és szabadság tiszteletének, magáinak a szellemi és fizikai szabad­ságnak friss levegője után. annak az embernek a széles világ legtöbb pont­járól el kellene mennie ama bizonyos „egye‘ országnak szűk börtönébe. Ang­lia ma nagyobbnak tűnik, szabadabb, tisztább széljárta földnek, mint vele szemben majdnem az egész világ. — Halló! Gyógyszerész ur! Halálra kínoznak a nyilai ások és a köhögés, úgy érzem, megfulladok! Seg.lsen rajtam! — Az Ön állapotán cs;k a „HORIA“ bed írzsölés seg: hét! trrJwaaA ~.j Mit érzett, amikor Navaein megöléséről hallott hírt? Arról a Navaciufóit, aki esetleg többet tudott erről a parádés, erőltetett perről, — amely most Moszkvában lepereg — mint mások. De mit is kérdem én ezt magától. Érzett? Istenem, éreznek-e ott maguknál egyál­talán ma már az emberek? Az emberek, akiknek szivük sincs már. Csak gépalkat­rész ott minden ember, abhan a nagy ro­hanásban, a nagy hajrában, amit maguk­nál munkatervnek hívnak. Nem gondolja. Ivánovics Iván, hogy nincs ott ma már szív, ahol Radek kegyelmet kérő édesany­jának táviratát nem is továbbítják? Meg­halt maguknál minden, ami valamikor is emberi volt. Vagy* talán ez az emberi, ami mcst történik? Ne válaszoljon semmit. Úgy sem válaszol­hat. Azonban bizony os vagyok benne, — ha él — válaszként kitöröl a szeméből két nagy könnycseppet, Ivánovics Iván. Két könnycsepp! Ennyi maradt meg abból a sok rajongás­ból, hevületből, ami húsz évvel ezelőtt élt magában. Két könnycsepp megmaradt. Magában megmaradt. Ivánovics Iván. de hányból már ez a két könnycsepp is hiányzik. Elfogyott, kiapadt. A sok borzalom láttára. Ivánovics Iván, maga busz évvel ezelőtt hitt az emberi függetlenség visszaállitásá- han, a szellemi, a lelki szabadság feléledé­sében. Ma már tudja, hova vezetett ez az ut. Ma már tudja, hogy a sztálini önkény borzalmasabb a cári önkénynél. Sajnálom magát, Ivánovics Iván, magát és azt a sok milliót, aki ma már tisztán látja mindezeket. S éppen ezért azt üzenem, csak sírjon. Sírjon keservesen, mert jussa van hozzá. Emlékszik mit mondtam: „az orosz csiz­ma nyomán nem nyílik virág?“ Tegnap sem nyílt. Ma sem. Sohasem. \ Az erdélyiek találkozóhelye Budapesten VII., Rákóczi-ut 58. Olcsó,kényelmes,modern szó- i bák. Patináshirükiváló ko ty- | ha. Cigányzene. Jazz. Tánc Már crak a mu-té! VILÁG- SZABADALOM! Megszűnik « nők szekszuá’ls zavarokból származó idegessége. CASANOVA készülék, francia gyártmány (nem gyógyszer) használatával bármilyen korú ép még a legsúlyo­sabb impotenciában szenvedő férfi is azonn-p akcióképessé válik. Érdeklődők kü djenek 3 5 AA pénzben, vagy bélyegben, melynek ellenében pon­tos ismertetőt küldök. Készülékek állandóan r~ta­táron, FISCHER, Bucureşti, Str. Doamnei ... Et. V.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom