Ellenzék, 1936. október (57. évfolyam, 227-253. szám)

1936-10-09 / 234. szám

r fíELfíHZfiK 1930 október 9. Al K n-SZ Ml! IÁI Y I SÁRI DOLGOZNI JÁR I RhUÉNY, 2. KÖZLEMÉNY. Anna eltávozott, Sári pétiig hozzálátott az étke eshe/. Lassan szürcsölgette a langyos teát s ropog­tatta hozza apró, hófehér gyöngyfogaival a kétszer- sültet. Mindenből evett egy falatot, aztán unottan, ét- vágytalanaul lökte el közeléből az asztalkát s leku- szot az ágyról. Formás, kicsiny, rózsaszínű lábait a selyem-pouiponos szattyánbör papucsba bujtatta s át sietett a fürdőszobába. Néhány másodperc múlva már hallatszott is a fürdővíz csobogása... Félóra múlva frissen, üdén, mint a hajnali har­matban kinyílt rózsa, tért vissza Sári a hálószobába. Tenyérnyi nagyságú sárga virágokkal mintázott bő ujju kék selyem pizsama volt most rajta, amely pom­pásan illeti arauyszöke hajához, mély tiizü, szürke szeméhez. Gömbölyű, hófehér, lágyvonalu nyaka úgy nyúlt ki a kihajtott, széles gallérból, mint valami dus- nedvii, csodalatos egzotikus virág húsos szára a drága mivü, márkás terakotta vázából. És amint hajához nyúlt a falra szexeit, földig érő metszett tükör elölt, hogy a fürdés közben szétzilált fürtjeit rendbehozza,- könyökén túl visszacsúsztak a kürt-szabású ka bátujjak s megmutatták a fiatal lány pompás karjait s a telt, gömbölyű könyökök formás vonalait. Szokása ellenére most csak néhány másodpercet töltött Sári a tükör előtt, aztán az egyik selyem huzatu fotólybe hullatta filigrám testét s elgondolkozva merengett maga elé. Amit eddig sohasem tett, életmódján kezdett töprengeni. Igen. Földes Sárit, az Egyesült Acélművek dús­gazdag vezérigazgatójának. Földes Gábornak, a köz- gazdasági élet vezéralakjának egyetlen lányát élet- problémák gyötörték, idegesítették. Ezen a gyönyörű, napsütéses, izgatóan ragyogó nyárelei dételőttön váratlanul ráeszmélt eddigi élete céltalanságára ... ürességére, tartalmatlanságára . .. Mint valami film, pergett le előtte most eddigi élete. Amyddig csak vissza tudott emlékezni, idegen nevelők vették körül, akik szinte légmentesen zárták el a külső világtól, lefoglalták minden percét, hogy a legkülönbözőbb tudományokkal tömjék meg elméjét. Csaknem valamennyi európai nyelvre megtanították. Angolul, franciául, németül, olaszul úgy beszélt és irt, mint anyanyelvén. Sőt annyira belenevelték a tanulás vágyát, hogy amikor egyszer meglátogatta apját hi­vatalában s áthaladva az irodahelyiségeken, látta, hogy a vele egykorú lányok mily ügyesen gép- és gyorsírnak, — azt követelte, hogy őt is tanítsák meg ezekre a tudományokra. És néhány hét után ver­senyre kelhetett volna akármelyik hivatásos gép- és gyoTsiró nővel... Tizennyolc éves koráig tartott ez a tudomány- gyómöszölés, amikor aztán szélnek eresztették mellőle a nevelőnőket, nyelvmestereket, zenepedagógusokat s bevezették a társaságba. Ez időtől kezdve a hozzá ha­sonló társaságbeli lányok életét élte. Ekkor ötlött elő­ször eszébe, hogy mindaz a sok tudomány, amelyet eddig magaba szívott, hasznavehetetlen számára. Semmi, vagy legalább is alig valami szüksége van reá­juk. Mert napjai ezután a tenniszpályán, zsurokon, kozmetikai szalonokban, ötórai teákon, divatos tán­cok között morzsolódtak le és folytak szét. Még azok­ban az előkelő külföldi szállodákban, amelyekbe nyári vagy téli utazásai közben került, sem volt szüksége nyelvtudására, mert a figyelmes Maitre d'Hotel min­denütt magyar kiszolgálókat osztott be melléjük. Ko­rán megállapította, hogy akiknek annyi pénzük van, mint nekik, azok előtt nincs nehézség, nincs akadály, azoknál felesleges minden tudás, mert pénzzel a Föld valamennyi pontján egyformán könnyen érvényesül­hetnek. A pénz az a nemzetközi nyelv és érintkezési eszköz, amelyet éppen úgy megértenek a lappok föld­jén, mint az Egyenlítő tájékán .. . — Mi szükségem volt hát a sokféle tudományra és a megszerzésükkel járó gyötrődésekre — tépelő- dött már az első időkben, — ha úgysem vehetem hasznukat? Éppeii csak hogy valamivel eltöltsek né­hány esztendőt? . .. Ezért igazán nem volt érdemes, mert hiszen az évek úgyis elmúltak volna . .. Ezek a tépelődések azonban hamarosan elmúl­tak. A társasági élet eleinte annyi újszerűséget hozott számára, hogy nem sok ideje maradt a gondolkodásra. De alig egy-két év után unni kezdte a napról- napra változatlanul ismétlődő szórakozásokat... Az úri sport, tánc, ruhapróbák, belvárosi csavargások pi­henőiül szolgáló lim-kttn-vásárlások, a minden nehéz­ségek néSciű megszerzett esti szórakozások: szinházi premiérek, hangversenyek, stb. nem jelentettek szá­mára többé szenzációt. Ellenben mohó vágyakozással, sőt irigységgel kezdte észrevenni a dolgozó embereket, amfkor késő délelőtti ébredéskor kitekintett ablakán a nyüzsgő utcára. Megfigyelte, hogy ezek az emberek egész másként tudnak örülni, sőt csak ezek örülnek a napi mtmka után adódó szórakozásoknak, nem úgy, mint ő, akinek a szórakozás csupán programmpont volt az egyébként üres napban. Programmpont, amely azonban nem jelentett változatosságot, célt, jutalmat a napi fáradozásért és igy nem is hozhatott örömet sem.., Már ezért a tiszta oromért is érdemes dől gozni állapította meg alig lnisz éves korában. Későid» még egy nagy igazságra eszmélt rá. Arra, hogy a tudás nem öncél, hanem azzal a kötelességgel jár, hogy azt tovább adjuk. Aki a megszerzett tudást nem osztja szét, az tulajdonképpen az emberiséget lopja meg .. . És amikor mindezekre rájött, nagy nyugtakinság és önmagával való elégedetlenség lepte meg. Már na­pok óta tartott nála ex az. állapot, anélkül, hogy tudta volna, mit tegyen ellene. A néhány szavas beszélgetés Annával még inkább növelte zavarát. Meri egészen váratlanul egy megdöb­bentő kérdés vetődött fel lelkében. — Mi történnék, ha neki is dolgoznia kellene? Ha rászorulna arra, hogy maga keresse meg a kenye­rét, mint annyian?... Vájjon, meg tudná-e állani a helyét a nagy küzdelemben, vagy éhen pusztulna, el- züllene?.. . Ezek a kételyek nem hagyták nyugodni, álmaitól rabolták meg s csak egyetlen menekvést látott: dol­goznia kell, fel kell készülnie egy bekövetkezhető megpróbáltatásra, amikor nemcsak passzióból, hanem kényszerű szükségből kell a kenyerét megkeresnie... Lehetetlennek tartotta, hogy ne tudjon elhelyez­kedni azzal a tudással, amellyel rendelkezett. Csupán két nehézség tornyosodon elébe. Az egyik, hogy szü­leivel hogyan intézi el ezt a dolgot. Mert bizonyosra vette, hogy a leghevesebben elleneznék szándékát. So­hasem egyeznének bele, hogy ő, Földes Sári, a társa­ságbeli urilány, az írógép mellé üljön. Órákig töprenkett, hogyan gyűrhetné le ezt az akadályt. Végül azonban megkönnyebbülten moso­lyogta el magát: Egyszerűen nem is szólok nekik! — határozta el. — Hiszen éppen a hivatalos órák idején úgysem szoktam itthon tartózkodni és még soha eszükbe nem jutott megkérdezni, hol jártam, mit csináltam... Ez­után sem fognak érdeklődni... És ha mégis? . . . Leg­följebb majd kitalálok valami mesét. Bőségesen válo­gathatok az ezerféle programm között.. . Egész boldog volt, hogy rábukkant erre az egy­szerű megoldásra. De annál jobban aggasztotta a má­sik akadály: Hogyan tud álláshoz jutni? Hogyan kell elindulni? Hová kell fordulni? Azzal tisztában volt. hogy ha azzal állítana he valamelyik vállalathoz, hogy ő Földes Gábornak, az Egyesült Acélművek v ezérigazgatójának a lánya, azon­nal alkalmaznák. De éppen ezt nem akarta.. Mert igy előbb-utóbb megtudná apja s nem engedné, hogy dol­gozni járjon, már csak a saját tekintélye miatt sem. Aztán meg valami szociális megsejtés is tiltakozott benne, hogy apja nevének előnyével induljon mun­kát keresni. Lenéznék,, megvetnék, vagy legalább is idegenkednének tőle jövendőbeli hivataltársai és eset­leges sikereit nagyszerű összeköttetéseivel magyaráz­nák. Nem, ezt semmiesetre sem akarná ... Teljesen ismeretlenül, mint bárkinek a szürkék hatalmas tö­megéből kell álláshoz jutnia. De viszont ennek az ut- ját-módját nem ismerte. Sokáig gondolkozott, amig valami biztató ötlete támadt. — Elmegyek a papa vállalatához, — határozta el magát — s ott kikérdezem valamelyik lányt ... Nem is habozott tovább. Gyorsan felöltözködött s elindult. Az utcán megállított egy taxit, bemondta az Egyesült Acélművek cimét, aztán elhelyezkedett a kopott, gödrös, kényelmetlen ülésen. Csaknem egy teljes félóráig tartott, amig a rozoga kocsi, átvergődve a minden utcakereszteződésnél fel­bukkanó forgalmi akadályon, végre nagyot zökkenve megállóit a Váci-uton épült, hatalmas kiterjedésű ipartelep főbejárata előtt. Sári frissen szökkent ki a kocsiból s egyenesen befelé tartott a széles kapun. A portás azt sem tudta, hogyan kapja le sapkáját, amikor megpillantotta a vezér lányát s kérdezés nélkül is sietett közölni: — A vezérigazgató ur fent van a szobájában .. , — Be lehet hozzá jutni? — kérdezte a lány ba­rátságos mosollyal, éppen csak azért, hogy szóljon valamit, mert látta, hogy boldoggá teszi vele ezt az embert, akinek bizonyára eseményt jelent, hogy a ve­zérigazgató lánya beszédbe elegyedett vele. És hogy most maga is a dolgozók tábora felé törekedett titok­ban, közelebb érezte magát ehhez az egyszerű ember­hez. Hiszen — gondolta — annál a vállalatnál is lesz portás, ahová talán már egy-két nap múlva be fog lépni. Az lesz az első ember, akivel találkozik, aki mindent tud, mindent lát a vállalatnál. Szükséges lesz vele barátságos viszonyt tartani. Nem árt tehát, ha máris gyakorolja magát a barátkozásban. A portás tényleg megilletődött a szívélyes hangú kérdésre és alázatosan válaszolt: — Ó, a kisasszony bejelentés nélkül is bejuthat azonnal. — Nono, — nevetett 'Sári — az nem olyan bizo­nyos. Papa nagyon szigorúan betartja a hivatalos formákat. De azért vannak kivételek — bölcselkedett a portás és hosszan utánabámult a tovasiető lánynak. Sári jól ismerte a járást a telepen s tudta, hogy van egy melléklépcső, amelyen közvetlenül bejuthat apja hivatali szobájába, de most szándékosan elke­rülte ezt a csupán a legbizalmasabbak részére szol­gáló utat s arra a feljáratra tért, amely az irodákhoz vezetett. Amikor benyitott az első szobába, a tisztviselők, az osztályvezetővel együtt, felugráltak helyükről, úgy üdvözölték a vendéget. Az osztályvezető, aki szemé lyes ismerőse is volt, mert bizonyos alkalmakkor a vezér meghívta házához ;j magasabb rangú tisztvLv löket, hozzásietett s túlzott tisztelettel kérdezte: — A papához méltóztatik, Sárika? — Ha be lehetne jutni hozzá .. , — Tessék parancsolni. Majd elkísérem. — Ne fáradjon, Bódog ur, — hárította e>l magá­tól Sári egyedül is odatalálok. Es már sietett is tovább. Amerre elhaladt, a fia talemberek ábrándos pillantásokat küldtek utána s egyszerre eszükbe jutott valamennyi érzelgős törté­net, amelyet mozikban, színházakban láttak, vagy re­gényekben olvastak a hatalmas vezérigazgató lányá­nak és az egyszerű kis tisztviselőnek boldog házas­sággal végződő szerelméről. A lányok pedig, hátge­rincükben az egész napi gépeléstől eredő fájással, szá­jukban egy kis keserű Ízzel, irigykedve lopták feléje tekintetüket. Sári jobbra-balra bólogatott, úgy fogadta a tisz­teletteljes köszöntéseket, miközben kutatva jártatta kö­rül tekintetét, keresve, hogy melyik lányt szólítsa meg. Csak most érezte, mennyire gyáva, mert egyre halogatta a dolgot. Már-már az utolsó teremhez ért s még mindig habozott Végre bátorságot vett magá­nak s mintha csak véletlenül történnék, megállóit az egyik gépiró lány asztalkája előtt. Mit dolgozik, kedves, olyan nagy igyekezettel? — szólította meg a vékony, szemüveges, pattanásos arcú lányt. A gépírókisasszony olyan zavarba jött, hogy alig tudott válaszolni.- London érdeklődik a gyártmányaink iránt, — mondotta aztán, amikor kissé magához tért — arra válaszolok ... Szóval a kisasszony angol levelezőnő — ér­deklődött tovább Sári. — Igen. — És már régebben van a vállalatnál? — Harmadik éve. —Nehéz volt bejutni? — Bizony, nem volt valami könnyű. Nagyon so­kan pályáztak. Pályázni kellett? — csodálkozott Sári, mert ez valami uj logalom volt előtte. — Ig\ nevezik az ajánlkozást — magyarázta a lány. — És személyesen kell pályázni? — tudakolta most Sári. — Rendszerint Írásban szokták benyújtani, de tehet személyesen is. — És honnan tudta a kisasszony, hogy itt szük­ség van angol levelezőre? — Tudni nem tudtam, csak próbálkoztam itt is, ott is. Több helyre adtam be a pályázatot, amint ez szokás s aztán vártam, hogy valamelyik helyre meg­hívjanak vizsgázni. — Hát még vizsgát is kell tenni? — lepődött meg Sári. — Ha nincs az embernek protekciója. A protek­ciósokat vizsga nélkül is felveszik. Sári mindent megtudott, amit akart. — Nem zavarom tovább, kisiasszony — mondotta ekkor s kezét nyújtva az angol levelezőnőnek, tovább indult. Bejelentés nélkül nyitott be a párnázott vezér­igazgatói ajtón. — Szervusz, papa! — köszöntötte apját. Földes vezérigazgató ur felkapta fejét az előtte fekvő nagy halom írásból s meglepődve kiáltott fel: — Hát te mit keresel itt, kislányom?! — Elaludtam a tenniszt, — magyarázta Sári — anyu meg elment otthonról. Unatkoztam, hát elin­dultam egy kicsit csavarogni s útközben betértem hozzád is. — Nagyon kedves vagy! — örvendezett őszintén az alacsony, köpcös, mosolygós szemű ember. — Fog­lalj helyet s most már várj meg. majd együtt megyünk haza, csak éppen a délelőtti postát irom még alá. Sári leült s aztán megkérdezte: — Igaz, hogy elutazol, apu? — Igen. Bécsbe kell mennem a délutáni gyorssal. — Meddig maradsz el? — Valószínűleg már holnap vissza is tudok jönni. Egy tisztviselő lépett be s nagy halom levelet tett a vezér asztalára. — A délelőtti posta — jelentette. — Köszönöm — vette át a leveleket Földes ve­zérigazgató ur. — Talán az előszobában megvárom, amig alá méltóztatik imi — mondotta a tisztviselő, látva, hogy vendége van a vezérnek. — Tessék csak maradni, azonnal kész leszek, mert sietek. Gyorsan átfutotta a leveleket, most nem akadé­koskodott, mint máskor, alákanvaritotta jellegzetes aláírását s már vissza is adta valamennyit. — Mehetnek — mondta. A tisztviselő eltávozott. — Kész is vagyok, kislányom — fordult ekkor Sárihoz. — Ha úgy tetszik, mehetünk. (Folytat ink.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom