Ellenzék, 1936. augusztus (57. évfolyam, 176-200. szám)
1936-08-12 / 185. szám
I f Mezítláb volt A feszes, fekete gyapjúból készült , lsöszoknva, amely lyukas volt és a rászáradt sár li>l foltos, csak éppen izmos combjáig úri. Lábszára i-s karja olyan volt, mint a könnyeden fényezett ma i.agóni fa. Lábleje igen kicsiny, lábujjai azonban szú- sen álltak szét és erősek voltak. Növésüket cipő sunasem gátolta Ugvlátszolt, hogy nem visel inget a szoknya i Mellét azonban fehér gyapjubluzocska fedte, égéi vét vörös fonallal hímezték ki, primitiv vonal- iá és csillagocskák diszitették. A blúz sötétszürke ill a szennytől és a beevödött portól. A blnzocska felett hordta a jorongot, fekete, írva gyapjukendöt, melyet kopott szürke sávok szőlek át. llasiték volt a gyapjukendö közepén, ebbe ingta be fejét. Így a jorongo védőn a mellére omolt. Rövid volt és csak csípőjéig ért. Itt a csípőnél a gvapjuszoknyát vastag degeszre szedte fel, mert inán módi szerint, oly bő volt, hogy sohasem kellett iiozzátoldani, ha viselője állapotos volt. Széles, vörös g yapjuszalag tartotta, melyet csípője köré tekert és összesodort. Karja könyökig csupasz volt. Nyaka szabadon, nyakszirtjét azonban sürii, vastag, boglyas, a fésü- ós mellett is még mindig borzas haj fedte, mely csípőjéig hullott. Az enchiladák végre elkészültek. A fiú fizetett, adatott még egy kis sót egy banánlevélre és egy kis citromot. Aztán igv szólt: ,.Ott lent a templom lépcsőjén lógunk enni és később majd visszajövünk ide és mindegyikünk megiszik egy csészike kávét.“ „Hutsil“, mondta nevetve a lány. „Nagyon jó lesz igy.“ 8. „Nem ennél te is?“, kérdezte a lány, mikor letelepedtek a lépcsőre. „Ettem már és most nem vagyok éhes.“ „De mégiscsak először neked kell leharapnod mindegyik enchiladából, különben egyáltalán nem izük nekem és éhes maradok“, mondta a lány és egy enchiladát tartott a szájához. „Hogyan hívnak, kislány?“ Nincsen még nevem. Édesanyám és édesatyám mindig azt mondták nekem, Huntic, gyermekecské- nek hívtak. És az úrnő, a fincán mindig csak antsil vinic, szolgálónak szólított. És Jose, a gazda fia, mindig mejayel-nek nevezett.“ „Miért mondta neked, mejayel?“ kérdezte And- reu dühösködve. „Ilyen gyűlöletes névvel illetett, kicsi lány. Micsoda alávaló fickó lehetett az a Jose! Odalent a cantinában látod, mindegyik kifestett lány, aki ott comitecot visz a férfiak asztalára, a térdükre ül és tűri, hogy a férfiak szoknyája alatt tapogassák és meöét fogdossák, hogy ezért jó pénzt kapjon, minden ilyen lány mejayel. Nem értett meg mindent, mert az, amit Andreu beszélt, annyira uj és érthetetlen volt, mint egy normális embernek az eredendő bűn meséje. De felfogta, hogy egy idegen és szokatlan világ nyílt meg előtte. Ennek az uj világnak eseményeiben nem látott még semmiféle összefüggést. Azt hitte hát, legalább is első látásra, nem ismér fel öszefüggést. De amint gyakrabban prHarrtgatott oda le a cantinára, többször figyelte meg a lányokat és magaviseletüket. És megkísérelte közben, hogy azt, amit látott és megfigyelt összehangolja azzal, amit éppen magyarázóit Andreu és lassan-lassan érteni kezdte a dolgot. Sőt még gyorsabban tisztázta és szedte rendbe az összefüggéseket, mint ahogyan Andreu várta. És amint egy ideig odanézett és gondolkodott, felismerte, hogy abban a cantinában ugyanazt tették, amit a fincán látott volt. A cantinában, a katedrális tőszomszédságában csupán az öltözködés és a világítás volt más. Ez volt az egyetlen különbség. És gondolatait szavakba szedte: „Jose hazudott. Most már tudom, mi egy mejayel. De Jose hazudott, én nem vagyok mejayel. ö azonban azzá akart tenni. Most már tudom. És ez az oka, amiért elszöktem a fincáról.“ „Mindent el akarok neked mondani, Binash Yutsil“, szólt megint, mikor megevett. „Igyunk csak meg előbb egy csésze kávét, bizonyára szomjas vagy1, tanácsolta Andreu. 9. Aztán megint a templom lépcsőjén ültek. A templomból kihallatszott az imádkozó asszonyok örökös mormolása, imitt-amott egy monoton ének. A kereskedők lármája és kiáltozása a téren lelap- padt. Még mindig sok ember őgvelgett; de már senii isem vásárolt semmit se. Élet csak a játékasztaloknál volt; a rulettbanknál; a kockajáték asztalainál; a nagy zörömbölő számkeréknél, ahol a csapnivaló, arannynlmázolt virágvázákat, japán legyezőket és a berozsdásodott ébresztőórákat játszották ki; a nagy Mátoknál, ahol az emberek babszemeket raktak a apókra, hogy valahányszor kikiáltották a kijátszott B I. I. /. a /. , K ammmmmaammmmmmmmmmamimmmmmmmammmmmwmm kártyákat, négy képet kapjanak sor szerint és ezzel papír virágcsokrot, pálinkás üveget, vagy egy fésűt nyerhetlek, c/ekcn a helyeken most sűrűbb embergo- uiolyag állott, az emberek részint játszottak, részint nézők voltak. Ezeknél a nagy asztaloknál foly a játék a leghan- gosabban. A férfi, aki a kártyákat felfedte, kiáltozott: ,.h[ Diabolo!“ és „El Diabolo!“ ismételte meg segédje, hogy igy mindegyik játékos a kijátszott kártyát, ha az megfelelő lapra esett, egy babbal megtehesse. „El Globo. — El Globo“; „El Alacran — El Alacran“ „La Vaca — La Vaca“. A kijátszóit lapok kikiáltói, amint felfedlek a kártyák képeit, mesterkedésü kel beszéddel szerették fűszerezni és erről azt hitték, hogy tréfás és mulattató. Néhány árus hozzáfogott, hogy asztalát olajos lenvászonnal takarja le; mások portékájukat ládákba csomagolták; megint mások a kirakott árukra gyé- kénytakarót terítettek. Amikor ezt elintézték, lefeküdtek az árusok és kofák az asztal alá vagy az asztal mellé egy takaróra és aludtak. Mindig több és több kormos lámpa aludt ki és kihunytak a bádogkannákban parázsló olajba mártott gyapotdarabok. A lel- és alácsászkáló emberek kisér leties árnyaknak tűntek az árusoknak asztalai között, akik a mai napra becsukták boltjukat A kút körül azonban még vígan táncollak tovább. Valamelyik távoleső utcából egy marimbának fájdalmasan hullámzó fuvolázó, mormoló hangja hallatszott. Néha mint hárfa hangzott, néha mini különféle nagyságú oboák, néha úgy hallatszott, mint a mély, teli asszonyi hangok éneke, némelykor, mint egy szelíd harangjáték. A városnak valamelyik pol gára magánünnepséget tartott házában vagy egy lány nak adott kedvese éjjeli zenét, vagy egy család ütme pelte az egyik családtag védőszentjének ünnepét. „Nem táncolnál velem egy kicsit?“ kérdezte Andreu. „Szeretnék táncolni veled, én kedvesem, de félek „Nem kell félned, kicsi lány“, nyugtatta meg Andreu „Nem táncolnak ott ladinok, valamennyien indiok, mint mi, mint te, meg én. Menjünk csak.“ A táncotokhoz mentek. Senkisem vetett ügyet rájuk. A fiú nem különbözött a többi legénytől és a lány is éppen olyan külsejű volt. mint a környék falvainak leányai, akik az ünnepre jöttek. Tarka nyakkendőjét a lány kezébe adta; és táncoltak... táncuk az indián zapateado volt... vidáman és aggodalom nélkül, mint a többi idegyült táncoló. Teljesen megfeledkeztek arról, hogy csak két órája ismerték meg egymást. Es egyiküket sem zavarta, hogy nem tudta a másiknak nevét. Mindkettőjüknek úgy tűnt, mintha már ismerték volna egymást abban a távoli időben, amikor a világ létre ébredt. 10. Késő éjszaka lett. A muzsikusok kifáradtak. Mast már három hét óta játszottak éjjel és nappal, sokszor kivilágos-ki- virradtig. Nem kerestek sokat. Mert annak, aki hozzájuk ment táncolni, csak kevés kidobnivaló pénze volt. A zenészek azonban, akik indiánok voltak, mint a többi itt, látszatra ugv érezték, elegendő fizetséget kaptak azzal, hogy örömet szerezhettek a többi ember nek, elfeledtethették minden egyes résztvevővel a gondokat és bajokat, mégha csak az éjszaka néhány vidám órájára is. „Most megint elmegyünk egy korsó kávét inni és édeskenyeret vásárolunk hozzá“, ajánlotta Andreu, amidőn a lány visszaadta a kendőcskéjét. „Ahogyan akarod, Binash Yutsil“, mosolygott rá. „Parancsolj és én engedelmeskedem neked.“ Karonfogta és igy vezette az indián asszony konyhájához, aki álmosan kuporgott kályhácskája melleit. Ez az asszony éjjel-nappal itt ült és főzött a betérő éhes indián vendégeknek. Már Sapaluta-ban is oft volt az ünnepen, éppúgy, mint a kereskedők és játékasztalosok zöme. Nem lehetett kitalálni, voltaképpen mikor aludt. Bizonyára meg volt az az adománya, beérje azzal, hogy akkor alszik, mikor kis kályhája mellett guggol és egyetlenegy vendég sincs éppen az asztal előtt. Vendégei sohasem siettek, sohasem sürgették, nem beszéltek nagyhangon és bosszúsan, ha az enchiladák nem készültek el elég gyorsan. Az indián nő tehát bóbiskolhatott, mig látszatra a kályhánál foglalatoskodott. Amidőn látta, hogy senkisem áll az asztalnál, rebozoját egészen arcára húzta és nyomban olyan mélyen aludt, hogy hortyogott. De egyik lányának csak félhangosan kellett szólnia: „Madrecita, dós con polio, dos con res, kettőt tyukocs- kával és kettőt marhahússal“, máris újból ébren volt, és mint valami automata, készítette a kivánt enchi- ladákat, anélkül, hogy valaha is elvétette volna a különféle salátákat és szószokat. Első mozdulata... éppen ilyen automatikusan... amint álmából felébresztették, az volt, hogy felélesztette a hunyorgó tüzet. Az indián asszony, amint felébred, legelőször a pislogó tüzet éleszti fel, amely a földön vagy egy agyag- tüzhelyen parázslik éjjel-nappal; ugyanígy cselekszenek az indián legények is, akik utast kisérnek a dzsungelben és az őserdőkben. 11. Most már egészen érezhetően hideg lett. És a forró kávé, megtetézve néhány piscocho-val, édes19 3 6 uuyunzíuu * kenyérrel, jól tett a fiatal emberkéknek, mindkettő jüket megvidámitot'ta. „ligy gondolom, kislány, te most csakugyan igen fáradt vagy“, szólt lágyan Andreu. „Mi lenne, ha most már aludni mennél? Pompás meleg fekvőhelyet vetek neked az egyik randán, ahol addig és annyit alhatsz, amennyit csak akarsz.“ Elfogulatlanul válaszolt a lány: „11a ezt párán csolod, akkor csakugyan engedelmesnek kell lennem.“ „Mindig“, volt az egyszerű válasz, „mindig, mert te jó vagy hozzám.“ Áthaladtak a hosszú, csendes utcákon. Mennél jobban eltávolodtak a plazától, annál sötétebb lett. Az utcalámpák kialudtak. Sokszor botlottak meg. A hatóságok ugyanis, vagy pontosabban, azok az emberek, akik hatósági tisztséget viseltek, a pénzzel, melyet az utcák javítására kellett volna fordi- taniok, olymódon éltek, ami hasznosabbnak tűnt, tehát személyes céljaikra fordították, az utcák ezért siralmas állapotban voltak, amint az ember nem a város középpontjában járt. Széttört kövek, mély gödrök és árkok... ha beleesett az ember, három méter mélyre merült el..., mély csatornák és barázdák, teli nyálkás ganajjal és bűzös sárral, pocsolyák és a kiömlő pöcecsatornák tócsái, fatörzsek, deszkák, car- retatengelyek, lezuhant háztetők és leomlott házfalak zsúfolták keresztül-kasul a külső város utcáit. A büröknek közepén nagy lyukak ásiloztak, néhánynak volt korlátja, de nagyrészt szétmállott, némelyiknek pedig egyáltalában nem volt kariája. Még nappal is elég nehéz munka volt, veszedelem nélkül járni ezeken az utcákon Éjszaka azonban minden tiz lépésre az leskelődött az emberre, hogy kitöri a nyakát és megfürdik a bűzös gödrökben. Andreu nadrágja hátsó zsebéből vázsut, szurok- fenyöforgácsot szedett elő és meggyujtotta, hogy világítsa az utat Villamos zseblámpát... életének egyik leghőbb óhaját eddig még nem tudott beszerezni. Nem is látott egyetlen még oly távoli lehetőséget sem arra, hogy életében valaha is ilyen lámpának juthat birtokába. De, miként a lány is, hozzászokott volt a szurokfáklyához. Sem odahaza, sem a munkánál nem vojt más világitó szerszámuk. Természetesen mindegyik carretának volt lámpája. De ez a lámpa oly keveset ért, hogy a carreterok, ha valóban megfelelő világításra volt szükségük, szurokfenyőfáklyát használtak. Carretájukon éppen ezért mindig megfelelő készletük volt szurkos fenyőből. A szurokfáklya az uraknak egyetlen egy centjébe se kerül; mert a carreterok Htjaik közben fenyőfákról hasították le, ahol csak lehetett és nem kérdezték meg a fákat, kihez tartoznak. így uraik sokkal kevesebbet adtak ki a lámpák petróleumára. A város igen terjedelmesen épült; ugyanis minden család külön házban lakott és minden egyes háznak tágas patioja volt. Ezért jóidöbe telt, mig a két emberke elérte a város legszélső házait. Itt az ut már biztosabb volt, mint a városban; mert a nagy préri szélesedett szemük előtt. 12. Andreu egy dombhajlatra telepedett le és igy szólt: „Pihenjünk meg itt egy kicsit és füstöljünk el egy cigarettát. Akarsz?“ „Igen“, mondta a lány és mellé ült. A fiú cigarettákat sodort és az egyiket odaadta b: Súlyosan és terhesen sűrűsödött körülöttük és ?i felettük a mély éjszaka. De nem érezték, hogy rájuk A nehezedik, nem érezték fojlogatónak. Távol és közel a homály és a jótevő nyugalom hullámzott szélesen. A prérin hegedültek, zümmögtek és fuvoláztak Ai a tücskök és a fűnek minden élő és örvendező bo gara. Nagynéha, a messziségből egy jószág mély bődülése hallatszott, vagy egy mule hangos trombi- -ţ, tálása. A csillagok úgy fénylettek és csillogtak felettük Aj trópusi, vakító tisztaságban, mint valami kis napok. Közvetlenül fölöttük denevérek röpködtek el, M visszatértek és majd széles, majd szükebb ivekben rr« szálldostak körül. A városból néhány elveszett fénypont pislá- é költ ide. Egyszer-egyszer elkésett rakéták durrogtak a vá- -e ros felett és imitt-amott néhány röppentyű ropogott j( a levegőben, hogy Szent Caralampiot megint felébressze. Hát csak még sincs szándékában éppen szü letésnapján aludni! Ezt nem lehet megengedni. 13. És beszélt a lány: „Ha felnézek a csillagokra, .rj-j melyek szerte-szórodnak a mélyfekete és mégis any- nyira világos égboltozaton, ragyogva, mintha be ac szélni akarnának, akkor édesanyámra kell gondol- ío nőm. Talán éppen valamelyik csillagon lakik. A nagy/s természet minden tüneményénél jobban szeretie a csillagokat. Éjszaka órákhosszat tudott elüldögélm n a kunyhó előtt, nézte a csillagokat és örvendezel mig engem ölében vagy a térde közt tartott. És egy szer az egyik ilyen éjszakán, midőn atyámat a fin quero néhány napra elküldötte volt a jószágokkal édesanyám egy történetet mesélt el nekem a csilla gokról. (Folytatjuk.)
