Ellenzék, 1936. augusztus (57. évfolyam, 176-200. szám)
1936-08-09 / 183. szám
T93^6 atfg aszta# 9. ellenzék 1;> JP B. TRAVEr* 39. 1 i n ko R D E Regény | FORDÍTOTTA: SZEGŐ ISTVÁN 1 1 A vágyódás valami meghatározatlan után, ami azonban szép is volt, feltörő bizonytalansággal és félelemmel kapcsolódott össze érzéseiben. Egyszerre félni kezdett a nőtől. Ehhez olyasvalami' fűződött, amit nem értett meg rögtön. Csak az az egészen józan érzés maradt meg benne, hogy egyedül anyját értheti meg, egyedül anyja az egyetlen nő a földön, akitől nem fél, most sem és sohasem. De ugyanakkor, amikor a nő idegenvoltától félt, Kívánta is, hogy hallja a nő beszédét és az asszonyi hang anyai jósága simogassa és cirógassa. Mélyen elszomorodött és elfogta a sirás heves vágya. A lányok lassan tovaballagtak. Látta, amint megint a többi közé tolakodtak, akik táncosokra vártak. És amint a lányok, látszatra nem törődve vele, eltávoztak, rájatört az az érzés, hogy most — noha tömeg ember szorongott a plazán —, teljesen elhagyatott és magányos lett. Nem volt barátja. Senkije sem, aki jólelkü szókkal beszélt hozzá. Senkije, akivel beszélhetett volna arról, mit érzett és mi ment benne végbe. Lassanként fáradtságot érzett. Abban reménykedett, hogy ilyen könnyen és fájdalom nélkül múlhat ki a világból. Még ebben a pillanatban. Anélkül, hogy fel kellene egyenesednie. Ebben a puha, lebegő tűnődésben felismerte vágyódását. És a vágy, ami eddig oly határozatlan és ködszerü volt, most világosságra sűrűsödött. XII. FEJEZET 1. Andreura nézve bizonyára nagyon szomorú dolog volt, hogy nem hatolt be eléggé mélyen a vallás misztériumaiba. Ha igy lett volna, most betért volna a templomba az égi királynőnek két nagy, vastag, tarka papírral bevont gyertyát áldozott volna és bensőségesen fohászkodott volna hozzá, hogy adja meg, amit szivében kívánt. Az istenekhez és istennőkhöz könyörögni kényelmesebb az embernek, mint saját magát törni, hogy az óhajtott dolgot megszerezze, akár munkával, akár a kínálkozó körülményeknek okos és értelmes felhasználásával. A dolgok, amiket az ember komolyan megkíván, nem mindig teljesülnek és csak ritkán válnak be pontosan úgy, ahogyan kívántuk. De azok, amikre az ember komolyan áhítozik, sokkal közelébb kerülnek és amint eléggé meg- közelithetőek, már könnyebben meg is foghatók és megtarthatók azoknál, amiket az ember csak félsziv- vel, vagy egyáltalában nem kíván. Ez egészen természetes és egyáltalán nem rejtélyes. A kevéssé müveit és kevéssé intellingens embernek imádkoznia kell, hogy minden erejével kivánságaihoz tapadhasson. És ezért egészen mindegy, kihez imádkozik, mert nem az ima, hanem a komoly vágyódás hozza közelébb az áhitott dolgot. Andreu régi tapasztalatból csakugyan jól tudta, hogy egyetlenegy üreg sem tömődik be az utón, ha az ember imádkozik. Ha ő, vagy companeroi nem egyengetik el a gödröket kövekkel és nem ügyelnek gondosan, akkor a carreta darabokra törik szét. Tudta, hogy a patron egy fél reál béremelést sem ad, ha órákhosszat térdel a Szent Szűz előtt. Maga kénytelen ezt gazdájától kierőszakolni, egyenes vagy görbe utón. És ha lezuhan egy ökör a szakadékba, semmilyen, még oly bensőséges ima sem hozza vissza. A carrete- roknak kell órákhosszat tartó véres és kemény munkával megint az útra ráncigálniok az ökröt, a lasszók- hoz kénytelenek nyúlni, fákat alárakni, lépcsőt kivájni és árkot ásni. Noha a templom oly szivrehatóan szólongatta tárva-nyitva álló portáléival, másodpercre sem ötlött eszébe az a gondolat, hogy istennek szent anyjához folyamodjék, adja neki azt a pajtást, akit kívánt. 2. Andreu tétovázott, mit tegyen. Indián módra guggolva, alig mozdult meg, ahogyan kuporodott ott. Kis távolságból nézve úgy tűnt a támaszul szolgáló falnak árnyékában, mint valami a házhoz tartozó figura vagy diszitmény. Még a fejét sem forgatta. Mindent láthatott, amit látni akart abból, ami a félig megvilágitott téren történt szeme előtt, anélkül csaknem, hogy a szemét kellett volna forgatnia. Csak bensejében lett nyugtalan a lányokkal történt találkozás miatt. Itt tovább már nem üldögélhetett, de elmenni sem akart. Uj látnivaló most már nem volt. A legények és lányok tovább táncoltak. De annak, aki csak nézi, üressé és értelmetlenné válik a táncolás. A préri koromsötét éjszakába süllyedt. A carreterok aludtak és akik nem aludtak, részegek voltak és értelmetlenül nyögdicséltek. Carretákat, ökröket és carreterokat mindennap láthatott. De egy feria, amit tunyán végigülhetett és háboritás nélkül végignézhetett, ritkaságszámba ment életében. Ki tudhatja. mikor ünnepelheti a következő fiestát igy lustálkodva, mint az ittenit. Egy vagy két esztendő is elmúlhatott addig. Arra .gondolva. hogy talán évekig nem járhat egyetlen szent ünnepségen sem, ha munkája nem engedi és hosszú utón lesz, végül is elhatározta, hogy még egy kis ideig kószál az árusító bódék, lugasok és rulettasztalok körül. Mégis mindig volt ott valami érdekes látnivaló. Arra gondolt, hogy egy cantinába megyen és lehajt egy kis comitecot. Talán megtörténhetik, hogy egy lányra akad, akinek nincs kedvese és aki éppen olyan árván őgyeleg körül. Ez a gondolat, hogy egy lánnyal találkozhatik, talán éppen a három lány egyikével, aki benne oly izgalmat keltett fel, olyan újnak és különösnek tűnt, hogy fel- forrósitotta vérét. Lehetséges volt, hogy találkozik egy lánnyal, aki hajlandó szóbaereszkedni vele, táncolni és a vásáron keresztülmászkálni, sőt hajlandó talán egy darabig ki is ballagni vele a legszélső házakig, a kis hidakon át és egészen a legkülső tanyákig, ahol már a préri kezdődött. 3. Kinyújtotta lábát. Azután magas háncskalapja után nyúlt, amely lecsúszott a fejéről. Amint kinyujtózkodott, hogy felálljon, elfojtott sóhajtást hallott. Abba az irányba nézett, jobbkéz felé. A hosszú idő alatt, amíg itt kuporgott, egyetlen egyszer sem történt meg, hogy abba az irányba nézett volna. Mélységes sötétség volt arra, ami még sűrűbb lett ott, ahol egy kis utcácska nyílott. Nem volt ott semmiféle érdekes dolog. Mert minden, amit látni érdemes volt, előtte és balkéz felé történt. Csak a templom állt jobbfelől, de távolabb. Midőn most közelebbről nézte meg, egy kis em- ber-batyucskát vett észre, amint szorosan a ház sarkához bujt. Egészen összegörbedve, mintha félne, hogy túlságosan sok helyet vesz el a világtól és az emberektől. És úgy látszott, ez a batyucska azt hitte, hogy egyáltalán nincs joga itt bármiféle helyet elfoglalni. Olyan összegörnyedten kucorgott ott. A batyucska nem mozdult. Sem feje, sem lába nem volt látható. Az egész csaknem észrevehetetlenül kussadt be egy fekete, gyapjúból készült kopott, szürkesávos jorongba. 4. Andreu nem tudott magyarázatot találni arra, hogyan került ide a csomagocska annyira közel, hogy majdnem érintette. Meglehetett ugyan, hogy gondolatai messzire elkalandoztak és nem figyelte meg, mikor és hogyan kuporodott le melléje a batyucska. Meglehet, már itt volt akkor, amikor leült. Mindenesetre: nem vette észre. És mivelhogy ennyire váratlanul talált rá, úgy tűnt neki, mintha a nyalábocska az égből pottyant volna le. Egy kissé közelébb csúszott hozzá. És amint igy tett, úgy látszott, mintha a csomócska még inkább összébbhuzta volna magát. Csöndes sóhajtást hallott megint, úgy hangzott, mint valami hosszú sirásnak elcsukló nyöszörgése. Halkan megkérdezte: „Miért sirsz te, kicsi lány?“ Nem kapott feleletet. Eszébe jutott, hogy talán nem ért spanyolul. És most megkérdezte anyanyelvén, tseltal szóval: „Kislány mért vagy szomorú?“ A batyucska megmozdult és kissé felemelkedett. „Nincs anyád?“ kérdezte Andreu. „Muquenal“, szólt a batjmcska halkan és felsóhajtott megint. „Tehát a temetőben“, válaszolta Andreu. „És atyád?“ kérdezte megint. „Mee muquenal, tat milvil, nebahachisch, mucul aquil namal“, szólt a batyucska. „Édesanyám a temetőben, apámat agyonverték, árva vagyok, szülőföldem nagyon messzi van innen.“ Ezzel a néhány szóval valóban elmondotta egész történetét. 5. Andreu még közelébb húzódott. És igy szólt: „Segíthetnék rajtad, kislány?“ Darabig hallgatott, mintha meg kellene fontolnia a dolgot. Aztán megszólalt: „Bocon, most elmegyek.“ „Ugyan hova akarsz menni ily késő éjszaka? Megharapnak a veszett kutyák. És háborgatni fognak a részeg emberek, akik odakint henteregnek az utakon.“ „Nem félek“, felelte rá. „Nagyon élesek a fogaim és ujjamon kemény köröm van és fogok két jókora követ és magammal viszem.“ Miközben beszélt, lassan-lassan kibújt jorongo- jából. A feje most már szabad lett. „Mennyi idős vagy?“ kérdezte Andreu. „Jolajuneb, tizenötéves“, válaszolta. „Anelvaneg, szökevény?“ kérdezte Andreu. „Igen, anesvil, elszöktem a fincáról“, mondta a lány. Haja kuszáit volt, hihetetlenül borzas és fésületlen, szutykos és amint Andreu hirtelen meglátta, tetvekkel volt tele. Arcát és kezét már napok óta nem mosta meg. Bőre sötétbronzos volt. Szeme mélyfekete, mint fonatos haja, igen nagy és ragyogó. Mindezt Andreu csak most láthatta meg, hogy a lány arccal feléje fordult és a vásár fénye ráesett. „Nincs fekvőhelyed éjszakára?“ kérdezte a fiú. „A prérire megyek ki“, felelte a lány. Andreu rámosolygott. És amidőn látta, hogy a lány a nevetést vonakodó mosollyal viszonozta, igy szólt hozzá: „Magammal viszlek a carretákhoz és kellemes meleg és puha helyet készítek neked a/, egyik carretán. Akarod?“ „Jó vagy hozzám, Binash Yutsil, te szép ifjú“, szólt egyszerűen. És ezzel a meghívást elfogadta. 6. „Hadd menjünk azonban előbb a kúthoz“, tanácsolta Andreu. „Miért?“ „Suquel, hogy megmosakodjunk.“ Andreu uriasan udvarias volt. Mert úgy vélte, hogy a lánynak meg kell mosakodnia. De mert mosi - közösen tették meg, nem okozott fájdalmat meghallani azt, hogy a mosakodásra igen-igen szüksége volt. Andreu szappandarabkát szedett elő a zsebéből és átnyújtotta. A lány megmosakodott a kút peremén, ahol a viz az itatásra odahajtott állatok vályúiba folyt. „Várj itt egy pillanatocskát“, szólt Andreu és elrohant. Egy perc múlva már visszatért és egy fafésüt hozott, melyet az egyik sátorban vásárolt öt centavoért. „És most elmegyünk és nagyon szépen megfésül- jük a hajunkat“, mondta. Kézenfogta, visszamentek a ház árnyékába, ahol összetalálkoztak. A lány hozzákezdett és gondosan kifésülte a haját. Ez hosszú ideig tartott. Haja, természettől fogva igen sürü és göndör, olyan volt, mint valami kócos gombolyag. Andreu ránézett, ránevetett és beszélt hozzá, mintha már esztendők óta ismerné. A lány bizalmas lett hozzá, mint a fivéréhez. Úgy látszott, szokatlanul jót tesz neki, hogy talált valakit, akivel kibeszélhette magát. Ez a meghittség, amivel feléje fordult, Andreuí különösen meleg érzéssel töltötte el. Úgy érezte, mintha meleg napfényben fürödnék a szive. A fény egész testén végigcsorgott. A vágyódás, ami annyira szomorúvá tette, mert úgy látszott, hogy nem irányul semmire sem és csak vágyódás volt magáért a vágyakozásért, csöndes és nagy örömmé oldódott fel benne. Nem tudott nevet adni ennek; mert egészen uj öröm volt ez és az eddig ismert érzésekkel nem kapcsolódott össze. Az volt a kívánsága, sohase érhessen véget ez az éjszaka és hogy a lány szünet nélkül csacsogjon és csacsogjon. Amikor fésülés közben hátravetette, megrázta haját, aztán félig lehajtott fejjel a fiúhoz fordult és hozzáhajolt, rámosolygott és fehér fogait nevetve csillogtatta, mintha uj világ született volna meg And- reuban. Végtelenül gazdagnak érezte magát, hogy fésűt vásárolhatott a leánynak és még gazdagabbnak, hogy egy carretát ajálhatott fel, amelyben otthonos fekvőhely volt. Végül a lány elkészült a fésülködéssel. Visszacsapta haját, teljesen a fiú felé fordult és ránevetett. A kifésült hajszálakat kitépegette a fésűből, a kövezeten kiveregette a fésűt és átnyújtotta Andreunak. „Ez a te fésűd, vásárfia a szent ünnepség alkalmából“, szólt a fiú. „De nincs zsebem, amelyben hordhatnám“, vélte mosolyogva. „Nem akarod a te zsebedben hordani részemre?“ Andreu elvette a fésűt és eltette: „Oly vidám vagyok, hogy hordozhatom neked. Most aztán mindig hozzám kell jönnöd, ha meg akarod fésülni hajadat“. „Ezt valóban szívesen teszem meg“, felelte a lány. Andreu felállt: „És most, vehel ta hacabaltic, hadd menjünk vacsorázni. Akarod? Éhes vagy?“ Hátravetette fejét és guggoló helyzetéből a fiú -'szemébe nézett: „Szörnyümód éhes vagyok, te szép és jó fiú, Binash Yutsil, két napja semmit sem ettem.“ 7, A kis indián konyhához mentek, ahol xAndreu este enchiladáit megvásárolta. „Nos, mit szeretnél vacsorára, tu jóm ants?“ kérdezte Andreu barátságosan. Ezekre a szavakra a lány elpirult és szégyenlősen nézett rá. Mert „tujom ants“ annyi mint: szép asszony. És ahogyan mondta a fiú és közben rámosolygott, abban sokkal több volt, mint csak bámulat. De aztán felé fordult a lány, fejét oldalt hajtva, nevetve nézett rá, félig csukott szempillával. „Na?“ kérdezte ismét. „Mit akar a kislány vacsorára?“ „Tibal“, válaszolta. „Húst, jó sok húst, igen éhes vagyok.“ Andreu megrendelte az enchiladákat. Mig nézték az étel elkészítését, igy szólt a lány: „De én egyáltalán nem vagyok már kislány. Nagy vagyok. Már több, mint egy éve van vérzésem. Ezt elhiheted nekem, Binash Yutsil huinic, te kedves legény.“ És megint nevetett. (Folgtatjuk.) Hirdessen az Ellenzékben
