Ellenzék, 1936. augusztus (57. évfolyam, 176-200. szám)

1936-08-15 / 188. szám

attffttnzétps i5. 13 B. TRAVEN fl KORDE FORDÍTOTTA: bZhGO ISTVÁN És minthogy csak egy szárnyas kígyó van, a fiú kénytelen volt egy másik állatot keresni, amely segít­heti, hogy fellépjen az égboltra. Egy nyulat választót ki, mert a nyúl jól tud ugrani. És a nyúl segítségével csillagról-csillagra ug­rott a fiú is. De az elhunytak szellemei csillagjaikból többé már nem juttathattak annyit, mint amennyit atyjá­nak adtak. Különben a csillagok túlságosan kicsinyekké lettek volna. És pajzsa ezért nem olyan nagy és nem olyan ragyogó, mint atyjáé. De hogy közel legyen atyjához, követi az egész égboltozaton át és amikor elhalad apja mellett, üd­vözletei ad át anyjától, aki egy magas hegyen hóle­pel alatt aüuszik. A nyulat, molyét a fiú magával vitt, hogy segít­ségével jobban ugorhasson egyik csillagról a másikra, Iáhatod a pajzsán.“ í-6. Andreu körülpillantott, végig a tágas prérin és fel az égboltra. Képzeletében látta, amint a fiatal fejede­lem felfelé kapaszkodik a csillagokra. A költoiség, amit érezeti, mikor a lány elbeszélte vallásának ezt a történetét, nem magán a mesén nyugodott. A költőiséget sokkal inkább érezte abban a mesterkéletlen módban, ahogyan a lány mesélt, puha, megnyugtató hangján és főként abban, hogy a lány — miközben mesélt — megölette és éreztette vele, hogy a fiú mellett és a fiú karjában a világnak minden bujával-bajával szemben rejtve tudta ma­gát. Andreuban tudatossá lett, hogy nő és erősödik, megvédheti a lányt, meg tudja oltalmazni és hogy a lány teljesen és egészen kérdezés nélkül, fontolgatás nélkül, védelme alá helyezte magát. „Olyan, mint egy gyámoltalan énekesmadárka, amely kipottyant a fészekből“, szólt szelíden. A lány nem adott feleletet. De úgy látszott, hogy hallotta a szavakat, anélkül, hogy felelt volna. Mert még szo­rosabban belebujt és belekuporodott a fiú karjába. De amikor a fiú megint feltekintett a roppant csillagos tetőre, a mese rögtön újból erős alakot öl­tött. Megint látta, hogy felfelé kúszik a fiatal fejede­lem, látta, amint elhagyja feleségét és gyermekét és látta, hogy röpült el magasan felette lángoló Ívben a gonosz isteneknek izzó köve. És megkérdezte magában, vájjon valóban kivá- natos-e, istennek lenni és sugárzó szépségben élni. Bizonyára szükség volt arra, hogy napot szerezzenek az embereknek, amidőn nem volt és az emberek nagy szükséget szenvedtek; és bizonnyal szép és dicsőséges tett volt az, amit a fiatal fejedelem véghez vitt. Meg­érdemelte, hogy isten legyen és az emberek tiszteljék. Szive mélyén mégis örült Andreu, hogy most már volt napjuk az embereknek és hogy kinzó lelkiisme­rete és segítő készsége nem gyötörheti, hogy egyenlő nagyságú vagy hasonló dolgot cselekedjék, olyant, amit a fiatal fejedelem vitt véghez. Érezte, hogy a lány melegen pihen a mellén és ez arra a gondo­latra vitte, hogy csakugyan aligha lenne képes olyan áldozatot hozni, mént a mesének istene, hogy örökre elhagyja az asszonyt, gyereket és népét. Amint igy gondolkodott és tűnődött, most még mélyebben érzé­kelte, milyen nagy, milyen emberszerető, milyen fen­séges volt annak az istennek cselekedete, aki... hogy segítsen az embereken... mindent feláldozott, ami egy ember életét értékessé teszi. És ez a csodálatraméltó tett, még annál is nagyobb volt, mert nem halhat meg az az isten, sohasem alszik, sohasem tud felej­teni, örökkön-örökké kedveseire kell gondolni, aki­ket elhagyott, sohasem szűnik meg a veszteségen ér­zett fájdalma. Mert jóllehet tudja, hogy mindaz, amit a földön ismert, már évezredek óta halott, emlékeze­tében mégis örökké él, olyan erősen, mint azon a napon, amelyen odahagyta az emberiség kedvéért. Csak igen csekély vigaszául szolgál, hogy fia a köze­lében van és átölelheti fiát azon a ritka napon, ami­kor a földi emberek számára a nap egy órára elho­mályosul. Tehát egészen természetes volt, hogy And­reuban nem keltett fel becsvágyat az a kívánság, hogy népének istene legyen; mert amint gondolko­dott és fontolgatta a dolgot, arra a felismerésre ju­tott, hogy az istenek sorsa nem irigylésreméltó. Az istenek fényének és fenségének nagyon-nagy az ára. Î7. Kérdezni akart valamit. De látta ekkor, hogy le­ánykája mély álomba merült. Gondosan közelébb vonta magához, felemelte és karján vitte végig a hosszú utón, a carreták tábo­rához. Társa! mindnyájan aludtak. Egyeseken meglát­szott, hogy derekasan becsiptek, ahogy buzgón meg­ülték Szent Caralampio ünnepét. Álmukban nyöszö­rögtek és böfögtek és úgy feküdtek a földön, mint a fadarabok. Gyengéden letette a lányt. Majd puha fekvőhe­lyet készített cactetájá#. És amikor a fekvőhely megfelelt kívánalmainak, gondoskodóan a kordéba emelte és lefektette. A lány csak egyszer sóhajtott fel, mélyen a nagy fáradtságtól. Azután leteritette petateját a földre a carreta alatt és lefeküdt. Utolsó éber gondolata az volt, hogy egész éle­tében még sohasem aludt el ilyen vidáman, ilyen elégedetten és reményekkel tele, mint ma. Elalvás előtt, a homályosan eszmélő utolsó derengésben, tu­datossá vált szivében, hogy életének legszebb és leg­édesebb szaka kezdődött meg. Olyan időszak, amely elfelejteti kemény életének minden gondját és fára­dalmát. És álmodozó gondolataiban oly messzire tévedt, hogy igy suttogott maga elé: „Carreteronak lenni a legszebb dolog a világon.“ XIII. FEJEZET A carreterok korán keltek fel. Mint mindig. Bő­ven akadt munka. A carreták még nem voltak any- nyira rendben, ahogyan lenniök kellett ahhoz, hogy a következő heteken bajok nélkül vergődjenek át. A legények reggelijüket készítették. Néhánynak átkozottul nehéz volt a feje a rossz és hamisított tequilától, melyet ittak, mert pénzük nem volt elégséges, hogy a jobbfajta comitecotól rúg- - janak be. Andreu voll felelős a csapat megfelelő állapotá­ért. Látta azonban, hogy ma nem sokat fognak vé­gezni a karreták javításában. A fiuk az ünnep kábult ságában támolyogtak. Korán délelőtt már megint inni kezdenek. Más szórakozást és mulatozást nem ismer­tek és még ha ismertek is volna, olyasmi nem volt itt. A leghasznavehetetlenebb legényeket, azokat, akik a mámorosság utója miatt olyanok voltak, mint az el­ázott surolórongyok, a prérikre küldte ki, nézzenek az ökrök után, hogy nem kószáltak-e túlságosan messzire és sebesre ne marják az állatokat a darazsak. Ez könnyű munka volt és a fiuk valóban elvégezhették. Maga meg úgy döntött, hogy egynéhány legény­nyel: az El Puente szomszédságában álló fenyőerdőbe megy és ott tartaléktengelyeket és igásrudakat ácsol. Mikor a reggeli elkészült, Andreu a carretájához ment, hogy megnézze, mit csinál a lány. Már régen ébren volt, a carretában ült egy ládán és haját fésülgette. „Buenos dras, kislány, jóreggeltl Hogy‘ aludtál?“ kérdezte nevetve. Jókedvűen adta a választ: „Egészen pompásan aludtam. Mint már hónapok óta nem. Kívánok neked igazán szép és jó napot, Binash Yutsil.“ „Bizonyára éhes vagy most már“, szólt a fiú. „Nincs valami sok jó falat reggelire, csak fekete bab, tortillák, chile és kávé.“ „Hiszen ez olyan étkezés, mint valami gazdag em­beré“, mondta a lány, „szörnyen megéheztem már.“ Lemászott a carretáról. Azután helyreráncigálta keresztül-kasul lyukas szoknyáját, simára húzta a jo- rongót a mellén és bátortalanul közeledett a tűzhöz, ahol a legények már hozzáfogtak, hogy a babot bela­pátolják a tortillákkal és korgó gyomrukba tömjék. Valamennyien felpillantottak, mikor a lány köze­lébb lépett, de anélkül, hogy kiváncsi tekintetet sze­geztek volna rá, vagy szemtelenül meresztették volna ki szemüket. Minthogy Andreu a maga carretájából hozta ki, máris tudták, kihez tartozott. „Mi mujer“, mondta Andreu röviden és nagyon tárgyilagosan, az én asszonyom. Most velünk tart.“ Ezzel a szóval nemcsak a leány bemutatása feje­ződött be, hanem ugyanakkor érvénybe lépett a házas­társi közösség is, amit Andreu pajtásai, mint minden carretero, most már éppen úgy tiszteletben tartottak, mintha a templomban intézték volna el. Ha a leány nem adott ürügyet, akkor ettől fogva a carreterok sze­mében éppen olyan érinthetetlenné vált és megkiváná- sukon kivül állott, mint a patron felesége. A carreterok, az itteniek éppen úgy, mint a töb­biek, akik másfele voltak, túlságosan eszesek is voltak ahhoz, hogy ostobaságokkal próbálkozzanak. Életükkel fizették volna meg. Mindegyikük tudta ezt. Ha nem nyilt küzdelemben, akkor éjszaka, vala­hol a bozótban, amikor az ökröket keresték. Minde- niknek a keze ügyében volt a machete, hogy a cser­jésben megvereked,jenek. És a machete sokkal gyor­sabban csapott a bűnös hátára, még mielőtt csak tudta volna, mi is történik. A bűnöst elföldelték. A carrete- roknak külön morálja és becsülete van. A meggyil­kolttal érdeme szerint bántak el. Mért nem hagyta az asszonyt nyugton. Idejekorán figyelmeztették. És a nő egyáltalán nem kivánta. Az esetet ismerő vala­mennyi carreteronak Ítélete rövid és velős volt. Sem­mit sem lepleztek el. Nincs hosszadalmas tárgyalás, nincs egyetlen fölösleges szó sem. A patronnak el­mondják, hogy, akit elitéltek, elpusztult a dzsungel­ben, amikor az ökröket kereste. És ha mégis kitudó­dik... meglehet, valamelyik berúgott carretero fecse­gése folytán, akkor csak az történhetett meg, hogy az ítélet végrehajtójának a maga számlájára kellett át­vállalnia a megölt nek adósságát. Egyetlen biró sem törődik ezzel. Ha a biró a carreterok magánügyeivel gondolna, akkor az államnak csak szükségtelen kiadá­sai lennének a már egyszer megtörtént és igy többé meg nem változtatható dolgokra. És ha a biró a car­reterok magánjogi ügyeivel akarna vesződni, akkor a fuvarozási vállalkozóknak csakhamar egyetlenegy Egészséget vesz akkor, amikor a legbizto­sabb és a legjobbnak bizonyult „Primeros“ gyártmányt kéri. Mert ma semmi sem létezik jobb, mint a használható carreterójuk sem lenne. Ezért egyéb ten­nivalója van a bírónak, olyasmi, amiben keresetre te­het szert. A carrelerokon egyetlen centet sem tud megfogni. Mire való akkor fáradozni és miért hal­mozzák fel az ügyiratokat, hiszen azokat úgyis be­lepi a por, soha senki el nem olvassa és csak időt és erőt fecsérelnének, ha azokat az aktákat össze­írnák és rendeznékl 2. A carreterok egykedvűen szóltak: „Como estas, chica; hogy‘ vagy kicsike?“ Közben egy pülanatra sem hagyták abba a rá- gicsálást. Nem volt sem jelentős, sem uj, hogy a csoport­nak egyik tagja valahol felcsipett egy nőt és magá­val hozta. Ilyesmi majd itt, majd ott fordult elő útközben. Néha a nő éppen csak egy útra maradt a cso­portban. Aztán nem tetszett neki az ügy és szolgálati helyet keresett valamelyik községben, ahova eljutot­tak, vagy pedig egy megtelepedett földművelőre akadt, akinek életmódja megfelelőbb volt, vagy aki­nek jelleme jobban megnyerte tetszését. Erre a há­zasság megint feloldódott. Könnyek nélkül és érzel gösség nélkül. A carreterok kemény és durva élete nem tűri, hogy szivük vagy lelkűk megpuhuljon. Az életet ugv fogadják, amint van. Könnycsorgató poéták regé­nyeit, filmjeit és költeményeit, amelyek természe­tes robusztusságukat elpusztíthatnák, nem ismerik. Csak a hazug regények és csalóka poémák lehelnek az emberekbe olyan érzelmeket, aminők a valóság­ban egyáltalán nincsenek bennük és aminőket soha őszintén nem éreznek. A legények kissé összébbhnzódtak, hogy helyet adjanak a lánynak, leülhessen szorosan a tűz mellé Még igen korán volt. Félénken és bátortalanul buk­kant elő a nap. Sürü, nedves köd feküdte meg a szé­les prérit, és érezhetően hideg volt. Andreu a lány mellé kuporodott le és egy agyag csészikét nyújtott át forró babbal, amely vizes már­tásban úszott, zsir és hús nélkül. A tortillákat a tűzre helyezte, hogy felmelegedjenek. A tortillákat ide és oda forgatta a tűzön és midőn már eléggé for­róknak tűntek, átnyújtotta a lánynak. A lány falatkákat tört le a tortillából és felka­nalazta a babot. Kanál nem voli. Néhány chilét, zöld borsszemet, tett Andreu egy tortillára és odaadta. A lány apró darabokat hara­pott le, hogy az ízetlen fekete babot megfűszerezze. Aztán a fiú forró kávét öntött agyagkorsójába és elébe tolta. Maga pedig gyümölcscsészéből itta ká­véját. Minden carretero ilyen gyümölcscsészéből itta ki kávéját és valamennyiüknek hasonlóképpen csak gyümölcscsészéje volt a bab levéhez. A korsócska, melyet a lány kapott és az agyagcsészike volt csak az edényféle itt a tábortűznél, amely némiképpen emlékeztetett a civilizációra. Valamilyen magas fejlettségű civilizációra csak a kék zománcos főzőedény mutatott, amelyben a bab főtt. De ez a fazék olyan ütött-kopott volt, hogy úgy tűnt, a legjobb esetben valami lomrakásnak vagy szieméthalomnak tartozéka, amelyet a civili­záció kiköpött valahol. A bádogfazék egészen feke­tére füstölődött és olyan horpadt és szétkalapált volt, hogy az ember csak egyes apró foltocskán ismerhette meg, hogy valamikor, száz esztendővel ezelőtt kivül kékre és belül fehérre zománcozott volt. A babot a fazékban felhasogatott kerékküllő egyik darabjával keverték. 3« „Egyél derekasan, lány“, biztatgatta Andreu. Bólintott rá, mint egy szótfogadó gyerek. ,Szép sovány vagy, chica“, mondta Manuel, az égjük legény. „Hiányoznak a párnácskák a combo­don, kicsike. Mondhatom, nem lennél az én Ízlésem. Ha vidám akarok lenni, akkor azt akarom, hogy húst tapintsak a kezemmel.“ A lány odabiccentett. Nem értette, mit mondott Manuel, mert spanyolul csak keveset tudott és azt hitte, hogy valami hasonlót mondott, mint Andreu. „Nem ért spanyolul“, vágott közbe Andreu. „és egyáltalán hagyd abba a kötekedést.“ (Folytatjuk.} Hirdessen sz Ellenzékben /

Next

/
Oldalképek
Tartalom