Ellenzék, 1936. július (57. évfolyam, 149-175. szám)
1936-07-01 / 149. szám
/» \ € 12»' H. TRAVEE j fl KORDÉ ■ I Regény I i ORDÍTOTTA: SZEGŐ ISTVÁN „Huszonöt peso“, mondta röviden Don Laureano röviden és olyan hangsúllyal, amivel éreztette, hogy tv a legvégső összeg, amit ajánlani hajlandó. „Aeeptado, elfogadom*', felelte Don Leonardo. A játék lepergett és Don Leonardo vesztett. Elővette revolverét az övéből és kezében mérlegelte. Valahol máslielyütt a játékosok felugrottak volna, hogy Don Leouardót megóvják egy elhamarkodott öngyilkosságtól. Jóllehet mindegyik ur látta Don Leonardo mozdulatát, egyik sem készült lefogni Don Leonardo t. Mindegyikük rendelkezett elegendő egészséges filozófiával, hogy igy szóljon magában: „Ha agyon akarja magát lőni, az ö dolga, egyáltalában nem tartozik mireánk. Illendően eltemetjük, mert ez kötelességünk, mint eaballeroknak és mint barátoknak.“ Az urak azonban sokkal inkább voltak mexióiak, sem hogy ne tudták volna, senki sem lövi agyon magút annyira gyorsan. Amig ranchoját, házát, apósának házát és még hozzá legjobb lovát el nem veszítette, addig nem kell tartani attól, hogy öngyilkos lesz. Mexikó ehhez túlontúl szép, senkinek sincs bizonyossága egy másik életről, még kevésbé arról, hogy azt ismét Mexikóban tölti. Éppen ezért jobb, ha az ember megtartja, amije van és nem kisérti az isteneket. Don Leonardo szeretettel megcirogatta revolverét és azután letette Don Laureano elé. Don Laureano abbahagyta a keverést, a kártyákat félretette és szemügyre vette a revolvert, úgy ahogyan az ember egy remekművet néz meg. Mérlegelte, megforgatta, belenézett a csőbe, megvizsgálta a szerkezetet és igy szólt: „Harmincnyolcas kaliber. Bueno, muy bueno. All right, ötven peso.“ Az egyik játékos közbekiabált: „Hatvanat adok érte.“ „Én is megadom“, szólt Don Laureano szárazon. „Ajánl valaki többet?“ kérdezte körbepillantva. Senki sem kínált többet. „Jó, hatvan peso“, biccentett fejével Don Laureano Don Leonardo felé. „Aeeptado“, felelte Don Leonardo. „Bent hagyja Ön a hatvanat, vagy kevesebbet kivan tenni, Don Leonardo?“ kérdezte Don Laureano. „Látni akarom az első lapomat, aztán teszek.“ „Bueno, amint ön akarja, amigo.“ Don Leonardo felemelte a kártyát, amit kiosztottak neki. Hetes volt. „Beteszem a hatvan pesot“, mondta. „ Jó“, adta vissza a szót Don Laureano. „Otra, még egyet, vagy elég“ Don Leonardo gondolkozott egy pillanatig. A hetes olyan jó lap volt, hogy badarságnak kellett nevezni, további lapot nem kérni. Ha elvesztette a revolvert, csak nyerge és aztán a lova maradt még. Kénytelen lett volna kölcsönkért lovon lovagolni vissza és ez egy caballerora csak nem olyan szégyenletes, mintha éppenséggel gyalogolnia kellene, mint egy indiánnak. A mexikói caballero csak akkor mehet gyalogszerrel, ha a lova összeroskadt alatta. Gyalogolni ott, ahol az ember lovagolhat, még ha nagy fáradtsággal is és lóra, lovasra állandóan leselkedő veszedelmek közepette, ezt csak az amerikai kutatók teszik. És ez okból a mexikói caballerok nem becsülik sokra ezeket a kutató utazókat, mégha munkálkodásukkal nevet is szereztek maguknak az egész civilizált világon. Don Leonardo még egy pillanatig gondolkozott, miközben a kártyát, amint Don Laux-eanó már félig- meddig kitett a játékból, olyan áthatóan és élesen nézte, mintha azt remélné, hogy a hátsólapjáról leolvashatja a kártya értékét. Eldöntötte, hogy ‘azt mondja: „Elég, Gracias.“ Azonban egészen akarata ellenére kibökte: „Otra, még egyet.“ A kártyát átnyújtották. Egy darabig azonmód tartotta, amint kapta, színével lefelé, mintha félne megnézni. Valamennyi játékos rája pillantott, hogy feszültségét teljesen kiélvezhessék. Hiszen a játékok csak azért olyan érdekesek, mert az ember mindig két feszült állapotot él át, a sajátját és a vele játszókét. Don Leonardo óvatosan megforgatta a kártyát. Valamennyi játékos tudta már, hogy vagy hatosa, vagy hetese van; mert ha kevesebbje lett volna, akkor nem habozott volna uj lapot kérni. Látta, hogy egy királyt kapott. Kitakarta mindkét kártyát és fojtott, nehéz lélegzettel mondta: „Siete y Medio, caballeros; hét és fél, uraim.“ Nyugodtan, mintha másképpen ki sem üthetett volna, fogta revolverét és visszadugta övébe. Behúzott néhányszáz pesot és azonkívül megnyerte a bankot. Aki a bankot tartja, annak mindig egy fél pont jó, amivel megelőzi a többi játékosokat. 4. A játék tovább folyt. Délután öt óra tájt kijelentették az urak. hosy BLLBN/* kiosztják az utolsó három játékot és azután mór "'•in lohet kérni több revunso! és adni s‘*m kőtelező. Ebben megegyeztek, meri mindnyáján olyan elcsigázottak voltuk, hogy még a kártyákul is alig tudták lógni és a számolást már itt olt (“Keletiek. Don Leonardo visszanyerte minden p* n/.i t cs még körülbelül kétezer és néhánys/á/ pesot. A nyereség és veszteség összegeinek cgybevetesé- nel kisült, hogy egyik ur sem vérzett el. A kel 'agy háromezer pesot, amit egyikük vagy másikuk elvesztett, nem vették tragikusan. Akik veszteségben maradtak, kiszámították, félig már álomban, bogy a portékát, amit eladni szándékoztak, mennyivel magasabb áron kell tartani, hogy a játéknál vallott kárt kiegyenlítsek. Mikor a számvetésnek vége van, többnyire kiderül, hogy nem mindig a játékosok azok, akiknek a veszteséget fedezniük kell. Más valakinek kell v érez nie, aki a játékban egyáltalán nem vett részt. :5* Tántorogva álltak fel a férfiak és beléptek a porticoba. Az inasok, akik ott lebzseltek és gazdáikra vártak, odaugrottak és a székeket a teremből, ahol a caballerok játszottak, kihordták a tornácra. A férfiak fáradtan estek a székekbe. Néhányan elbóbiskoltak, mások meg álmosan hiábavalóságokat fecsegtek, inkább azérl, hogy ébrentartsák magukat, mintsem,, hogy komolyan beszélgessenek. Félórával később szólt a ház gazdája, hogy a férfiak átmehetnek enni a comidőrba. Miután az urak befejezték az étkezést, felálltak, nyújtózkodtak és készülődtek kimenni az utcára, hogy megnézzék, mi történt időközben a világban, megköthetik-e az alkukat, kivel találkozhatnak és kivel beszélhetnek. Don Laureano Don Leonardóval ment. Mindkettő ugyanabban a fondában szállt meg. Midőn a kapu elé érkeztek, olt állott Andreu a szögletnek dőlve és egy másik legénnyel trécselt, aki szintén gazdáját várta. Don Laureano megérintette Andreu vállát és igy szólt hozzá: „Hogy hívnak, hijito, fiacskám?“ „Andreu Ugaldo, su servidor, senor“, válaszolta a fiú. — „Tehát Andreu“, mondta Don Laureano. „Dolgoztál már valaha ökrökkel?“ „No, senor“, válaszolta a legény. „Nem olyan nehéz“, folytatta Don Laureano. „Hamar meg fogod tanulni. Erős fiú vagy, s az arcod igen okos. Azt hiszem, van jövőd. Nemsokára meglátjuk majd. Tudod, hogy most az én mucha- chom vagy.“ Andreu Don Leonaróra pillantott és igy szólt: „Az ön igen kegyes engedőimével, patron, én azonban Don Leonardónál vagyok.*‘ Don Laureano megfordult, Don Lconardóra nézett és megkérdezte: „Don Leonardo, nem mondotta ön meg a fiúnak, hogy most már nálam van?“ Erre a kérdésre Don Leonardo mintegy álomból visszaemlékezett, hogy a fiút tétnek tette a játékban és elvesztette. Mikor a revolvert tette fel és nyert, nagyon igyekezett, hogy azt ismét magához vegye és övébe taszítsa, sokkal sietősebben, mint ahogyan a pénzt szedte be, melyet ugyanabban a játékban n}rert meg. Abban a játékban, amint most még jobban ráemlékezett, a bankot is megnyerte. És attól fogva mindig csak arra a summára gondolt, amit elvesztett és vissza akart nyerni. Azt azonban, hogy a fiút elkártyázta, teljesen elfelejtette. Máskülönben, mikor Don Laureano délfelé egyszer nagyon megszorult és már a magánál hordott értékesebb tárgyakat kezdte pénz helyett betenni, azt kívánta volna tőle, először a fiú legyen a tét, hogy igy Don Leonardónak alkalmat adjon, visszanyerni a fiút. A játék azonban már befejeződött. Don Laureano nem tartozott a fiút visszaadni, még a huszonöt peso fejében sem, amennyit a fiúért betett. Mexikóban nincs emberkereskedés, egy embert sem lehet megvenni, senkit sem lehet eladni. A kons- titució tiltja ezt; az alkotmány a köztársaságnak minden egyes lakosát ünnepélyesen szabad, független és illethetetlen embernek nyilvánítja, akin bizonyos feltételek mellett csak szülőjének, rendőrségnek, az államügyésznek és az államnak van testi, anyagi hatalma. Ezért Don Leonardo már semmi módon sem tehette jóvá hibáját. Nem ajánlhatott fel Don Laure- anonak huszonöt vagy ötven pesot a fiukért. Ez embervásár lett volna és mind a kettőjükre, Don Leo- nardóra éppen úgy, mint Don Laureanora, súlyos börtönbüntetést mérhettek volna. Jó és igazhivő katolikusok is voltak, akik bűnnek tekintették, eladni egy keresztényt, még ha az indián volt is. De szégyelték is volna magukat, mint caballerok és mint mexikóiak, hogy pénzt ajánljanak fel vagv fogadjanak el a köztársaság egyik fiáért és saját polgártársukat, mint ' alami árut kezeljenek. Mindenesetre ez ellenkezett a jó erkölccsel és a bevett szokásokkal. Az erkölcs azonban, és nem csupán a mexikóiaké, olyan bonyolult, hogy semmiféle helytelen, tiltott, szennyes dolgot nem látnak abban, ha játék közben az urak feleségük, gyermekeik, vagy szüleik tulajdonai teszik fel tétül és hogy elfogadják, ha az inuk asszonyukat, feleségük, leányuk, vagy kedvesük testi tisztességét teszik fel, hogy tovább játszhassanak, amikor a pénzük fogytán van. Jelen esetben a morál csakugyan egjeszen \ ílagos. Andreu peon volt, aki egy fincának ingatlan vagyonához tartozott. Eladni ugyan az alkotmány rendelke1 9 J 6 I ul I u » I. ■,(.se folytán nem W|,(1teU, :>/ ",:,k kí('M',Y'1 ték A piont nem kérdfczték, ^urja .• ««/ uj gazdát, vagy sem Az egyhfe és a latit und.umbu tokosok olyan r l|rk ">«*g. hogy • arra, csal • 11,11 apró szóé ■ 11 ,s 1:l'’ ' '"" 1 ni csere-ben lese ellen. Ez engedetl< nseg lelt volna egyetlen prolinak sem volt joga ahhoz, hogy enged* i len legyen. Ilonjaihoz kevésbé ragaszkodott a hnquero,min. szeretett lovaihoz Don Leonardo sem iagasz.kod.ol * tüzön-vizen kérésziül Andreuhoz. Amint hazaért, szer zeit egy másik Imi apósának fincájárói Almosán szóll .Igen, ez igaz, \ndreu Te m > Don Laureanónál vagy muchacho.“ Ezzel az ügyet !* is zárta. Folytatta :| beszélgetést Don Laureanoval, ahol félbeszakadt. Kártyaveszteségen senki sera kesereg és senki sem siránkozik. Nem lehet az ember zsugori. Egy caballero mindig nagylelkű. 6. Egy héttel később Don Leonardó ismét otthon volt Tenejapában. Kísérőül egy legény volt vele, akit La Concordiában vett fel az útra. Kifizette, és visszaküldte. Donna Emilia nem érdeklődött nyomban Andreu ról. Azt hitte, hogy Andreunak valamilyen megbízatása van és később fog megérkezni. Es ha férj és teleség három vagy négyheti távoliét után viszontlátják egymást és házasságuk még nem vált nagyon unalmassá, akkor egyéb mondanivalóik vannak terrnész.e- tesen, fontosabbak és kellemesebbek, mint egy indián muchacho elmaradása. Mikor azonban Andreu két nap múltán sem érkezett meg, Donna Emilia megkérdezte hitvesét: „Ugyan hol marad Andreu? Egyáltalán még a színét sem láttam.“ Don Leonardó egy pillanatig arra gondolt, hogy ezt a választ adja: „A fiú szerencsétlenül járt útközben. Egy mule agyonrugta és el kellett temetnünk.“ Ezt eszelte ki hazafelé vivő útjában Don Leonardó. Mikor azonban most ki akarta mondani, ostobának találta. Közönyösen szólt tehát: „A fiú? Vagy ugv? Három mulémat elvesztette útközben és időnkbe és pénzünkbe került, hogy a mulékat ismét befogjuk. Teljesen odavoltak. Nem tudom, mi ütött a fiúba. Semmire sem használható többé. Makacs és arcátlan lett. La Concordiában faképnél hagyott. Azt mondta néhány másik legénynek, hogy Tapachulába szándékszik menni, aliol több pénzt kereshet. Nem szaladtam utána. Ha menni akar, úgyis megy. Ezt kapja az ember azért, hogy fáradozott vele. írunk atyádnak, hogy küldjön a fincáról nekünk egy másik megfelelő fiút.“ Az asszony, minthogy éppen akkor különösen kedvére volt férje ölelése, ami gyakori következménye a kellemes megszokoltságot félbeszakító hosszabb távollétnek, nem akart vitatkozni. A vitatkozás akadályozza az édes viszontlátás ünnepélyességeit. A dologról tehát nem beszélt többet. Andreut elfelejtették. Az uj legény, akit Don Arnulfo küldött, helyét csakhamar jól megszokta. És mert, még egészen romlatlanul kerülvén oda a fincáról, igen engedelmes és alázatos volt, urának és úrnőjének minden reggel, minden este alázattal kezet csókolt, ahogyan a fineán megszokta. Donna Emilia és Don Leonardó megegyeztek abban, hogy az uj szolga jobb. dolgosabb, készségesebb, engedelmesebb, hűségesebb, becsületesebb és megbízhatóbb, mint Andreu. IV. FEJEZET. Don Laureano Figueroa comisionista volt. Ez olyasvalami, mint kereskedelmi ügynök. Chiapa de Corso-ban lakott. Mexikó City, Puebla, Monterrey, USA, Spanyol- ország, Franciaország kétszáz vagy háromszáz kereskedőházát képviselte és még néhány más országét, melyeknek csak nevét tudta, egyebet nem. Kerületében övé volt a főképviselet varrógépekben, kukoricamorzsoló masinákban, porcellánáruk- ban, épületfödéllapokban, hullámbádoglemezben, petróleumban, Írógépekben, spanyol elültöltő fegyverekben, virágmagvakban, szögesdrótban, újságokban, palacksörben, borokban, cigarettákban. Elfogadott fuvarokat és teherszállításokat a világ minden pontjára, amint ez levélpapirosának fején olvasható volt. Vett és eladott tőidet, házakat és ingatlanokat. Neve az ország minden egyes városkájában ismeretesebb volt, mint a kormányzóé, vagy a politikai főnököké. Mert hiszen nem volt az államban egyetlenegy mexikói lakta helység sem, ahol valamennyi boltban, fondában, hotelben, hivatali helyiségben nem függött egy falinaptár, amely olyan szinpompás, csodálatos tájékot ábrázolt, aminőt Mexikóban sehol sem találni. E szép táj fölött kövér betűkkel állott a firmája és a képet mindazon cikkeknek nyomtatott neve keretezte, melyeknek főképviselője volt. (Folytatjuk.) az Ellenzék-bei
