Ellenzék, 1936. július (57. évfolyam, 149-175. szám)
1936-07-05 / 153. szám
193 6 fit Fia s 5. ELLENZÉK 'iEO. ^WWWi'« nransro mvrjmT Dsssz Gál >3 Holtrafáradtan zökkentem le egy padra. Reggel óta tartó lótás-futás után, megroggyant inakkal alig birtam idáig vánszorogni... Most végre egy perc pihenő a sok hercehurca után. Félnapi sikertelenség, meddő futkosás után behunyt szemmel dűlök hátra a pádon. Jói esik kicsit elnyujtozódni... csak gondolkozni ne kéne. Igyekszem semmire sem gondolni, lehetőleg tökéletes testi és lelki tétlenségbe helyezkedni, de nem lehet. A gondolatokat nem lehet kikapcsolni. Itt zugnak, kavarognak, zajonganak halántékom megett... Állás- talanság... mi lesz holnap?... kit is lehetne még egyszer, utoljára megvágni? . .. Harangzúgás ver fel letargiámból. Dél van, tizenkét óra, az emberek most kezdenek ebédelni... Mindegy... nekem ma úgysem terítenek... Hol is vagyok csak?... most kezdek először körülnézni. Mellettem, mögöttem, előttem keresztek, obeliszkek meredeznek, sirhalmok domborulnak. kripták sötétlenek, virágko- szoruk hervadoznak... A temetőben vagyok... Hogy kerültem ide? Igazán nem tudom... éppen úgy mehettem volna a sétatérre, vagy a kisparkba is... Házsongárdi temető!... Hányszor bebarangoltam, ismerem minden zegét- zugát... mégíis körülnézek, olvasom a sírfeliratokat. Jobbról tőlem hatalmas síremlék szürkéllik, rajta féldomboru- müvii fej és a szűkszavú felirat: E. Kovács Gyula, 1839—99. Ennyi, semmi több. Istenem! A mult század egyik legnagyobb szinésze. Mennyi kaland, mennyi regény, küzködés, nyomorgás,, siker, dicsőség, adósság, szerelem, fény, pompa, ünneplés van erre a kis helyre eltemetve. Csendes szél lengedez, a lombok közt enyhén szűrődik át a tavaszi nap, a fenyőfák halkan, finoman susognak, a sirdombokon halkan csörgeti a szárazvirágokat a szél... Vöröses, barna, sárga, szürke, lilás, zöldes szinvegyületek csillognak, viliódnak... Végig fut emlékezetem a nagy színész életén, félelmetesen nagyszerű, fenséges halálán, az utolsó szereplésén. Eszembejutnak diákévei, az ifjúkori kemény küzdelmek... Egyszer csak, mintha villanyütés ért volna, lüktet ki agyamból valami rándulás, végigszalad a nyakamon, yégig a gerincemen s visz- sza a koponyámig sugárzik az emlékezés. Felegyenesedem ültömben és halkan suttogom magiam elé: „Dasz Gál“... Figyelek, hallgatózom, de csak a szél iütyörész, a fenyőágak közt megindul egy tavalyi toboz csendes koppanások- kal s a bokrokon halkan perceg a levél... Most már valamivel hangosabban ejtem ki: „Dasz Gál“... Erre már mintha halk, visszafojtott nevetés ütne meg. Hátamon végigborsódzik a rémület, nem merek megfordulni, ülök meredten, a síremlékre szegezett tekintettel. Szemeimben biztosan látszik a borzalom, de nem merek tükörbe nézni... vagy nincs is tükröm, nem jutott eszembe. Meredten nézek a síremlékre s akkor, mintha látnám, igen, egész biztosan látom, hogy a kőbe vésett müvészfej finoman mosolyog. A szél megáll, a nap mosolyog, a fák is nevetnek, halk, csiklandós kis sikolyokkal, apró elfulladt kacarászással. Agyamon ismét végigszánt az emlékezés. Igen: E. Kovács Gyula Írja emlékirataiban egy helyen, ahol éppen a diákéveiről beszél, ő írja valahol, hogy hajdanában, amikor még a debreceni FALK: 8 breviárium mümelléidettel Most 92 Lei, később 113 Lei. — Postán utánvéttel, -ná':, Cluj Kérj n teljes j gyzékeí. _ kollégiumban tanult, volt három iskola- társa, a három Gál. Ezeket pedig barátaik a könnyebbség miatt a der-clie- das-szal- különböztették meg. A két első nem volt különös legény, de a harmadik, a „Dasz Gál“ annál különlegesebb: szürke, savószinü, hosszú, keszeg legényke, akire még rá sem kellett nézni és már is röhögött az ember. „Annyira nevetséges volt — Írja E. Kovács —, hogy ha nekem a síromba le- sugja valaki azt: Dasz Gál, még onnan is felnevetek rá.‘‘ Hát, tessék! Most lesugtam... S tényleg nevetett, vagy csak mosolygott? Vagy tévedek? Nem, az lehetetlen, egész biztosan láttam, hogy a kövérkés, bo- rotváltarcu niüvészfej, mintha mosolyra húzná a száját... Még a fák is mosolyogtak... Vagy tényleg csak. képzelet? Játékot üz idegeimmel a képzelet?... Most már meg kell győződnöm róla. összeszoritom a fogam, keményen felvágom a fejem s hangosan, határozottan mondom magam elé: „Dasz Gál“... Csengő kacagás rá a felelet... Lábaim földbegyökereznek, a hajam égnek mered. Nevetett... hát mégis nevet... Ismét rám száll a borzalom, mozdulni sem FUSTOLOSZER elpusztítja a házüélősdieket, poloskákat, bolhákat, íetveket, konyhacsótányoket (sváb bogarakat) $tb. „BAYER“ I. G. Farbenindustrie Aktiengesellschaft. Abt. Pflanzenschutz, Leverkusen A/Rh. Romániai vezérképviselet : Pharma Studeruset Co. Bucureşti I., Str. Brezoianu 53. Tel. 3-92/86. Nincs szükség semmi- nemükészülékre! Nincs robbanási veszély! — Használati utasítás minden csomaghoz mellékelve van ! — merek... Ismét csengő kacaj, vidáman trillázik a lombok felett. De ez már élő, hus- vér kacagás, igy a kő nem nevet!... Felállók végre és megnézem, hát tényleg egy szerelmes pár a másik pádon, a sirkő megett... Nagy Kálmán. A medve nyomán FeÜejthetetíen napok a havasok között Uh Ideiglenes szolgálatot teljesítettem, egy havasi vadászterület bérlőjénél, szarvasbő - gáskor. A területet még nem ismertem), a bérlő tehát vezetőül mellém rendek egy ir- galmalan hosszú rutént — kinek féknéríöl- des lépteit, bár magam sem vagyok apró ember, nehéz volt követnem. Augusztus 6-ikán indultunk útnak, egy élelemmel és pokrócokkal alaposain megtómött hátizsákkal, mely a Fedor hátán (idézem' az ő szavait) „lingott“. Alig értünk ki a faluról, találkoztunk egy rutén pásztorral, ki ép arról ,a havasról jött;, melyre mi igyekeztünk. „Dohre dán“ köszönés után a két ember beszélgetésbe kezd, melyből én egy szót sem értettem, de az arcuk játékából és a szavak hangsúlyozásából annyit kivettem mégis, hogy valami nagyon különös dologról tárgyalnak. A beszélgetés nem tartott sokáig, ■mi tovább folytattuk az utunkat. Kevés idő múl via Fedor beszédbe kezd. „Pánesku! a rikityói sztinától a medve ellopta egy ti- nócska\. behúzta a kámincku patakocskába, megölte, de kevés megette belőle“. Meggyorsítottam lépteimet, hogy Fedort ne keljen minduntalan lassúbb menésre intenem; neki mit sem szóltam, nehogy gyorsabban kezdjen menni. A Szokoló vize mellett haladtunk felfelé, vagy egy óra hosszat, majd jobbra térve, nekivágtunk a Recito-i csúcsnak. Szótlanul haladtunk a meredek havason fölfelé; elhatároztam, hogy nem szólítom Fedort pihenésre; mert nálam csak puskám és agy hegymászó bot volt; majd fog szólam Fedor, hogy pihenjünk egy keveset, hiszen az ő hátán „iling“ a 25—30 kg-os hátizsák. De elhatározásomat meg kellete másítanom, a rettentő melegben rólam csurgótt a viz, néha 8—10 lépésre is elmaradtam vezetőmtől; mig végre, bár szégyenkezve meg- szólliaitam: talán jó volna pihenni egy keveset. És már le is ültem, egy szél által kidön- tött hosszú fenyőtörzsre. A hosszú ember szó nékül ledobta' fejszéjét, a hátizsákot nem vette le a hátáról, de úgy ült egy tuskó mellé a földre, hogy a hátizsák a tuskóra került. Levette kalapját s a homloka teljesen száraz volt. Még csak nem is sóhajtott, mint ahogy fáradt ember szokott, ha lepihen. Ezu az embert csak egyszer láttam izzadtnak. Pihenés közben megkérdeztem' tőle, hogy messze von-e még a Recito-i csúcs. így felel-t: ,,ez a kicsi dombocskát átal lépünk, megérkezünk egy kicsi patakocska; és van, még egy kicsi dombocska, az is átal lépünk és már ott is vagyunk; nincs messze.“ Semmi nem' volt neki messze. A „kicsi dombocskát“, amiig átal léptük, körülbelül egy óra telt el és mintegy másfél, mig a másik dombocskán is átal léptünk. Késő délután érkeztünk meg a Recito-i vadászházhoz, melynek se ajtaja, se ablaka nem voilt. Lepakkoltunk, falatoztunk, majd utána jót pihenve, első dolgom volt lemenni a 4—500 lépésire levő esztináho-z. hogy megérdeklődjem, hol találom' meg ® medve által megölt tinót. Fedor velem jött, fejszéjét kezében hozva. Lehetünk még jó 80— 100 lépésre az esztinától1, egyszerre csak kutyaugatást hallok; éppen kiértünk a fenyőfák közül, hát uram Isten, 14—15 alaposan megtermett kutya' rohan felénk irtózatos csaholábisiaJi. Szerencsém volt hosszú hegymászó botommal, bár egyet sem tudtam megütni vele, de mégis távol tartottam magamtól őket, úgy, hogy nem haraphattak belém, amire pedig úgy láttam, nagyon vásott a foguk. Jó pár percbe telt, mig megszabadultunk a bátor nyájvédőktőí. Azután mosolyogtam rajta, hogy milyen ugrásokat tettünk, előre, hátra, egy katonának dicséretére vált volna, oki vezényszóra teszi ezeket a mozdulatokat. Megérkeztünk az eszti- nához s miután megtudtam, hogy merre hajtotta el a medve a tinót, elindulunk megkeresni azt. Egy darabig nyom nélkül haladtunk a komor fenyőfák közt; egyszer csak megszólalt a hosszú ember, aki tőlem balra 15—20 lépésre haladt a sziklaroncso- lókfcal ágyazott meredek patakoldalon. ,,Pánesku! Pánesku! itt ölte meg a medve a tinócska“. Odamegyek a Fedor állal jelzett helyre és megállapitiom, hogy tényleg ez ia hely, ahol a medve leütötte a tinót; idáig maga előtt hajtotta. (Ne csodálkozzon senki, ha azt írom, hogy a -medve maga előtt ■ hajtotta a tinót, mertl ez igy van. A medve beront ia gulyába,, a marhák megijednek, szaladni kezdenek, a medve rendesen azután veti miagát, amelyik állat legelői szalad és 'bár nem kiszámított irányba, de maga előtt hajtja-, csak akkor végez áldozatával!, mikor ta pásztorok és a kutyák üldözőzaját jó távol hallja maga megett). Tovább már köny- nyen haladtunk célunk felé; a felhasogatott ■avar, a letört kisebb bokrok, iitit-ott nagy. feketére száradt vérfoltok ponto-s útmutatóink voltak. Nem is sokat kellett mennünk, körülbelül 50 lépésre a kis patak közepében megláttam a gyönyörű, olgani tinót élettelenül. Első pillanatban azt hitű lem, hogy teljesen egészben van, csak tüzetesebb szemlélés után láttam, hogy a jobb lapockájából1 ki van marvia. 2—3 kg,-nyi hús. Úgy ilátszik a gyilkos jóllakott vérrel. Körülnéztem nyomok után s mivel a talaj vizenyős volt, nem sokáig kellett kutatnom, megláttam az inlióza- tos áíllat nyomait. Fedor egyik első lábnak a nyomára tette kalapját és akárhogy igazgatta., sehogy sem tudta teljesen eltakarni a nyomot. A patak jobb oldalán), a tinótól 3 —4 méterre álló bükkfára csináltunk egy kezdetleges, magas liest, fölültünk reá és lestük, vártuk a medve jövetelét. Nem mintha meg akartam volna lőni, hiszen a medve elejtéséhez minisztériumi engedély kell, ott ez nekem nem volt, de figyelni, tanullmányozni akartam a szokásait. Minden várakozásunk azonban meddő 'maradt. Hajnali 3 óráig; ültünk fönt a fán, de ,Miklós bá“ nem jött a tinóhoz. Kezdett hajnialodni amikorra felértünk a «almához. Én az esztinánái maradi tani, Fedort fel- küldtem a vadászitázhoz a csomag után s miután jótl befrustukoltunk, az egész napot pihenéssel, alvással (töltöttük el. Még jól le sem áldozott a nap és mi már megint a bükkfán ültünk. Ha a tegnap este nem jött el a medve, ma este jönnie kell. Sejtelmem valóra váltt; a nap leáldozott, de a tele hold ezüstsugarai uralkodtak az éj sötétjén. Tőlünk féftbalra előre, egy kis ré- tecske volt és ón éreztem, valami súgta, hogy ott fogom megpillantani a medvét. Fedor valamivel lejebb ült a fán és úgy látszik, ei- bóbiskált, mert suttogó figyelmeztetésemre sem vette észre, amikor a medve ámyéksze- rüen áthaladt a kis Pojánán. De valami gyanúsat vehetett észre, mert visszafordult és lejött a patakba egész addig, ahol Fedor a kalapját a nyomra -tette. Itt pár pillanatig megállt, valami prüszkölésszerü hangot hallatott, szép csöndesen megint megfordult, megint áthiaiiadb a Pojánán. be az erdőbe, lépteivel törve a száraz fenyőcsapokat. Ezt már a rutén is meghallotta, feltekintett rám és suttogva mondta: ,,jajj! Pánesku jön a medve“. A medve áthaladt a sürü fenyők közt és kiént) arra a vak ösvényre, melyen mi jöttünk le, tőlünk mintegy 6 lépésre megállt, szembefordult velünk, két szeme mint két reflektor világitott, fekete bundáján csillogott a hold ezüst sugara. Egy-két percig állt igy mozdulatlanul. Gyönyörű homloklövést adhattam volna le reá. Most lehajtotta a fejét, szaglászott., majd irózatos bődüiássel, melyet hatalmas ugrás követett, eltűnt az erdő fenyvesei közit, törve, zúzva a száraz gályákat. Leszálltunk a fáról. Fedor nagyot sóhajtotlt, levette kalapját, keresztet vetett és inge ujjával törülte homlokát melyről omlott a viz. Ki volt izzadva. Most láttam először és utoljára izzadtnak és fáradtnak az alatt az idő alatt, melyet együtt töltöttünk a havasokban. Indulni akartam, de a hosszú ember nem engedett, mig ki nem lőttem a puskámat, hogy elriasszam a medvét, mely ő szerinte, meg van bújva és várja indulásunkat, hogy reánk rontson. Mosolyogva tettem eleget kérésének, aztán elindultunk. Amikor megérkeztünk az esztinához. a pásztorok a kérdé. sek özönével halmoztak el, hogy meglőt- itiem-e a medvét? Vigasztaltam őket, hogy igen, — hej pedig sok nyugtalan éjszakát szerzett még nekik. Másnap reggel elindultunk a Recito-élen, érintve a Bőkul Kámi- nec nevű havasokat, neki a Kopilásnak, mely havason még jól látni a háborús maradványokat. Lehetett d. u. 3 óra, amikor, jól megéhezve. érkeztünk a Bárszányeszkun levő esztinához. Csak egy öreg., 55—60 éves ember volt az esztinánái!, ki éppen készítette a sajtot. Megkértem az öreget, csináljon nekem halmost, de jó sokait, ment nagyon éhes vagyok. Az öreg elkészítette a halmost, előmbe tette és egy fából készült villát is adott hozzá. Én szinte haragosan tekintettem az öregre, hogy fogok én ebből jóllakni, hisz az egész bálmos nem volt nagyobb, mint a két öklöm. Az öreg ember észrevette kétkedésemet és megszólalt; ..domnule! eredeti ca nu va> fi de stul; dacă o mănăncati toată, pe •poliţă este 23 de cas fie a dumiinle“. (Uram, gondolja, hogy nem lesz elég; ha mind megeszi; a polcon van 23 sajt, legyen az öné.) És az öregnek igaza volt. Már a 7—8-dik falásnál savanyú tejet kellett kémem, mert nem csúszott. Nem mintiiha rossz lett volna, felségesen finom volt; sokszor ettem bál- most, de ilyet soha. Talán felét sem ettem meg és úgy j<Sl laktatott, mintha egy 5—6 fogásos menüt fogyasztottam volna el. A Bárszányeszkuról leereszkedtünk a Szo- kolo-völgybe, onnan le Havasmezőre, a faluba munkásokat fogadni, hogy nekifogjunk a cserkészutak kijavításához. Rázmán Gábor. Az ELLENZÉK a haladást szolgálja. A kisebbségi és emberi fogok elöhareosM
