Ellenzék, 1936. július (57. évfolyam, 149-175. szám)
1936-07-22 / 167. szám
6 ELLENZÉK & „Ha ezt lennem“, jelentette ki Don Luureuno, ,,éppen elegéé ostoba lennek. A nuiehachok romlón elinnák az. összes pénzt a/ első tiendahan, melyet útközben találnak, vagy eljátszanak a kockajátéknál, vagy a peso leldobósclinál. Ismerem őket, kicsodák.“ Meglehet, gyűjtött efféle tapasztalatokat. De tény maradt, hog\ a carreterok nem kaptak pénzt, Csak tanusitványokal adott neki és ezekkel útközben kukoricát vásárolhattak az állatok szamara. Jótálló leveleit, melyeket személyesen irt alá és pecsételt le, mindenki elfogadta az államban, mert olyan biztosak voltak, mint a készpénz. Az ökröket jól kellett tartani takarmánnyal. Mert ha egv ökör útközben elhullott, egyetlen earre- terot sem vonhatott felelősségre, hiszen az. ökör valahol a legelőn mérges leveleket is ehetett, vagy egy kígyó megmarhaita. Az. elhullott ökröket nem lehetett újonnan pótolt részekkel megint telirissiteni és ezért a carretcro nem lehetett hibás. Mert ami egy ökörrel megesett, felsőbb hatalmak akaratából történt, akik a verebekre örködnek, hogy kifejezett parancsuk nélkül egyetlen toll se hulljon ki a farkukból. Mikor a carreteroknál sem pénz, sem jótálló levél nem volt, hogy a carreták javítására szükséges anyagot megvehessék, rájuk volt bízva, hogyan és mi módon teremtettek elő anyagot. Rendben kellett tartamok a carretákat, hogy el ne veszítsenek néhány havi bért. Ezért az anyagot elő kellett teremteniük onnan, ahol esték ráakadhattak. Még a beléjük vert hit a tul- világi félelmetes megtorlásban sem óvhatta meg őket attól, hogy az anyagot olyan módon szerezzék meg, amely a legkevésbé volt egybehangzásba hozható a földi, az égi és még kevésbé az állami törvényekkel. Legelsősorban a közeliekvö dolgokra kellett gondol - niok, azaz, hogy mindenesetre elkerüljék a szekér sérüléseit. Mert egy jó, hűséges és engedelmes szolgának első kötelessége, hogy szolgálja urát, lendítsen annak jóllétén és megoltalmazza mindenféle károsodástól. Minden további kötelesség várhat. 8. Mintahogyan egy carretának egyes részeit nem egy és ugyanazon az évben illesztették be, éppen olyan kevésbé voltak maguk a részek is ugyanabból az anyagból. Némelyik tartozék mahagónifából, majd ébenfából, más részek megint cédrusfából, tölgyfából, vagy fenyőfából készültek. A carretákon fel volt lelhető minden fa, amelyre a karavánok útjukban ráakadtak. Néhány kilométer távolságban Balun Canan-tól, az El Puente felé vezető utón, csodálatosan szép feny- veserdö állt, a legfelségesebb fákkal, aminőket csak el lehet képzelni. Alkalmasint ennek az erdőnek a szépsége indította a régmúlt idők indiánjait arra, hogy ezt a pompás erdőt isteneiknek otthonul ajánlják fel. Közepében piramis-csoportozatot és oltárokat emeltek, hogy azokban az istenek örömüket leljék. Aligha tehető fel, hogy az indián istenségek még mainapság is abban az erdőben laknak; de a piramisok még mind ott állnak. Ez az erdő nem tartozott sem Don Laureano, sem carreteroi, sem a többi carretero tulajdonába, akik itt a prérin táboroztak és carretáikat javítgatták. A carreteroknak nem volt idejük arra, hogy a piramisokat megnézzék. Nem is érdeklődtek irántuk, nem is állt érdekükben, hogy megtekintsék, mert minden gondjuk csak a carreták jóállapotához fűződött. Proletároknak soha sem teszen jót, hogy olyasvalami iránt érdeklődjenek, aminek semmi köze sincs a munkájukhoz. Dolgukra kell gondolniok és a piramisokat és történelmet átengedniök azoknak, akiket az állam választott ki, hogy a világtörténelmet az államnak szükségletei szerint igazítsák helyre. Minden egyes állam jólétén lendít és nyugalmáért és rendjéért kezeskedik, ha a varga a kaptafánál marad, a munkás engedelmes szolga és a közgazdaság tudósa a gazdasági élet kérdéseit elleplezi. Nagyon messzi is volt a carreteroknak, hogy a piramisokig menjenek. Csak éppen annyira kerültek beljebb az erdőbe, amig felhasználható fákra találtak, hogy azokból szükséges kocsirudjaikat, igásru- dakat és küllőket hasogassanak ki. Azután odahajtották az ökröket és a használható pótdarabokat a táborba cipelték. Az erdő birtokosa ezalatt alkalmasint az egyik pincérnő ölelő karjaiban volt Szent Caralampio tiszteletére. Ezért nem sokat törődött azzal, ki tolVajko- dott az erdejében. A carreterok azonban még egyéb fontos holminak is híjával voltak, hogy gazdáik carretáit jókarban tartsák. Ezért éjjelente kilopództak a prérire és levágtak néhány marhát. Szükségük volt a bőrükre, hogy azokból uj szijakat hasíthassanak, mert a régiek megrepedeztek. A carreterok a maguk számára sohasem loptak. Bár könnyűszerrel emelhettek volna el útközben itt egy tyúkot, amott egy malacot, hogy kiadós ebédjük lehessen, amelyre mindig olyannyira szükségük volt. De mivel a marhákat ill egyszer már úgyis levágták, a néha ébredező lelkiisniereten igen keveset változtatón, ha ugyanakkői még néhány jókora szelet marhahúst is magukkal vittek a táborba. Mivelhogy mindegyik karaván, amelyik ilt táborozott, egyforma körülmények közölt volt kénytelen élni, mindig rászorult uj marhabörre. Emiatt hullott el az időn több jószág a szállítmányozok jóllétének kedvéért. A falopás kínos és kellemetlen dolog volt, ha rajtakapták a carreterokat. (Soromba szavakat es meglehet jónéhány csattogó ütést zúdítottak a lovagló korbáccsal a nyakuk közé. De marhát leölni egészen kényelmetlen dolog volt, ha éppen egy tehenesz- legénynek kellett meglátnia őket. Akkor börtönbe kerültek. Don Laureano persze nem hagyta earreteroit a tömlőében, mert munkájuknak hasznát vette és mert adósságuk volt, amit le kellett dolgozniuk Ha nem tartoztak volna, talán mindegy lett volna neki Tőkéjét azonban meg kellett mentenie. Ezért, ha hírét vette ilyesminek, megfizette a csorda tulajdonosának a marhát és fizetett a polgármesternek és a helység politikai főnökének, ahol carretero ja a cârcel municipal-ban ült, busz peso szívességi pénzt és car reteroját szabadon engedték. A költséget, amit Don Laureano erre fordított, a megtérített marháért éppen úgy, mint a szívességi pénz fejében, a carretero adósszámlájára irta. kis teljes joggal. Mert Don Laureano sohasem adta carreteroinak azt a megbízást, hogy fát lopjanak, marhákat vágjanak le, a házakból szögeket emeljenek el és az éj leple alatt a kovácsoktól vasat orozzanak el. Ilyetén megbízatásokat Don Laureano sohasem adna életében, még akkor sem, ha egyik karavánja egy hétig lenne kénytelen útközben ugyanazon a helyen vesztegelni. Mert községének nagvrabecsült és tiszteletben álló tagja volt. Alázatossággal viselkedett a szentegyház iránt és az ország törvényeiről azt tartotta, hogy egyes esetekben ugyan a birtokosok javát szolgáló újításokra szorulnak, általában azonban kitűnőek; mert megvédték igaz utón szerzett tulajdonát és azokat, akiknek semmiféle vagyonuk sem volt, illő korlátok között tartották. Mégis mindettől eltekintve a earreterok, akik itt a prérin ütöttek tábort, a carretákat rendbehozták. Minthogy mindazok az emberek, akik zavaróan hathattak volna, Szent Caralampio ünnepi mámorában vettek részt, a szükséges anyag megszerzése küny- nyebb volt és gyorsabban ment, mint ahogyan a car- r eter ok várták. így maradt végre bőven idejük, hogy az ünnepséget közelebbről is megnézzék és ne mindig c.sak odakint az örökké szeles prérin legyenek, oly mesz- szire a várostól, hogy a harangok zúgását és a tűzijátékok mozsarait éppen csak néha-néha hallhatták. Mint mindenkinek, aki egy ünnepre tart, nekik is megvolt az a meg nem gondolt reményük, hogy ott valamiféle különös és érdekes dolog lehet, vagy hogy valami kellemetes ajándék pottyanhat a markukba. Ünnepek alkalmával azonban csak akkor történik meglepő dolog, ha az ember nem várja. Mindenesetre a earreterok sürgősen rászorultak arra, hogy egyszer néhány órára egyebet halljanak, lássanak és szagoljanak, mint csak mindig és örökösen carretákat és ökröket. Még az intellligens ember is fölötte hamar változik át ökörré, ha napról-napra nem lát maga körül mást, mint ökröket. IX. FEJEZET Késő délután volt. Szent Caralampio ünnepe tetőpontján állott. Zsibongott és nyiizsgött a sok ember a szűk téren, az alsóvárosi főtemplom előtt. Gágogtak, mint egy nagy csapat lúd, kiabáltak, lármáztak, beszéltek, rikoltoztak. Ittas emberek kurjongattak és nagyhangon énekeltek. Mindenütt zenebanda játszott. A zenészek mezítláb és csupafolt nadrágban és rongyos flanelingekben. Egy cirkpsz előtt, amely az egyik szomszédos mellékutcában egy polgárháznak tágas, patio-jában ütötte fel sátrát, marimba játszott. Egy másik marimba a plazán a cabildo, városháza előtt. Rendőrök vonszoltak és hurcoltak minden tizedik percben egy részeget a városházára, hogy ott a carcelba dugják. Az ittasok többnyire peonok, vagy indián parasztok voltak. Bírságot nem tudtak fizetni. A részegségük miatt kirótt büntetést le kellett dolgozniok. Reggel, amidőn mámorukat kialudták, egy csészében forró és cukrozott feketekávét kaptak. Amikor ezt megitták, ki kellett takaritaniok a tereket és utcákat és ezért, ha a takarításból, amire egy rendőr ügyelt fel töltött fegyverrel, visszatértek, kávét, két kanál feketebabot és néhány tortillát kaptak. Az utcák tisztántartása ennyi és ennyi napibérrel gyönyörüszépen könyvelve állott a város háztartásának elszámolásaiban. De mert mindennap elég részeg embert vettek őrizetbe és ha ilyenek nem voltak, vándorló indiánokat vádoltak részegséggel, még ha nem is voltak azok, a polgármesternek és a pénztárfőnöknek nem kellett kifizetniük azokat a béreket, amiket oly szépen könyveltek el. A foglyok élelmezésének költségeit is elkönyvelték természetesen. Ha valaki a foglyok költségének elszámolását látta, megállapította, a foglyoknak sokkalta jobb dolguk volt, mint a város derék és tisztes polgárainak. A foglyok, amiként a költségelszámolásban megtekinthető, húst, tojást, gyümölcsöket és cigarettákat kaptak. Az ember voltaképpen csak azon í 9 3 0. Julin* 2 4.. ...................HM—MlfflWlfM 1— csodálkozhatott cl, hogy a szegény indián földműn kások miért nem fogatták d magukat mindennap ilyen Kitűnő bánásmód mellett; ugyanis sebolsem le betelt jobb dolguk, mint a város börtönében. 2. A templom előtti tér igen mélyen feküdt. Esős évszakokban a teret többizbcn néhány napra teljesen elárasztotta a víz. Most azonban a teret árusító sátrak, lacikonyhák, céllövö bódék, játékbankok és kockajáték asztalok árasztották el. A járás ezek között a bódék és állások között olyan szűk volt, hogy az. emberek, akik itt összevissza tolongtak, csak lassan tolakodhattak előre. Örökösen tóduló sokaság, lökdösődés és öldöklés volt itt. Ez azt a benyomást keltette, mintha néhányszor tízezer ember lenne a téren, inig, ha valaki megszámlálja, aligha jutott volna többre, mint háromezerre. Hogy ezek a szorongó és tolongó, lökdösődő és nyomakodó emberek itt voltaképpen mit kerestek, azt egészen bizonyosan maguk sem tudták. Nem volt ilt mit vásárolni, amit éppen olyan jól, sőt jobban és olcsóbban és sokkal megbízhatóbban meg ne vehettek volna bármely kedvükre eső időben a városnak akármelyik boltjában. De mindenkinek olyan kifejezés ült az arcán, mintha azt várná, hogy itt valódi aranyakat vásárolhat, darabját egy pesoérl. Mindazt, amit az emberek itt vásároltak, nem azért vették, mert szükségük volt rá, hanem mert meglátták, mert olyan hangulatban voltak, hogy pénzt akartak kiadni, mert ügyes kalmárok rábeszélték az embereket, hogy ezt vagy amazt csak náluk vásárolhatják és senki másnál kerek e világon és nagy szerencséjük, hogy ide jöttek és ha a vásárolt holmira e pillanatban nincs is éppen szükségük, holnap minden bizonnyal hiánvozi fog, de akkor már igen késő lesz és az életükben előforduló eme nagyszerű, kedvező alkalmat elszalasztották. Ilyenformán az emberek egyfajta szédületbe estek. A kiáltozás, a lárma, a zene és a kalmárok marasztalásának hatása alatt, befolyásolva a körülöttük tolongó emberektől, a lökdösődő sokaságtól, akik vettek és vettek, mintha másnap valami nagy katasztrófa mindent elpusztíthatna, az emberek elvesztették önmaguk és cselekedeteik uralmát. Zúgott és nehéz lett a lejük és nyugodt gondolkodásuk eltűnt. Tehát vásároltak és vásároltak, megvették a legértelmetlenebb és legostobább holmikat, olyan tárgyakat, amelyek ruták és csúnyák voltak és semmiféle használati értékük sem volt. Es vettek és vettek, mert azt látták, hogy körülöttük valamennyi ember ugyanezt teszi. Hasonlóan folyt a dolog a céllövő bódéknál és a sátraknál, ahol kéreg papírból készült, felállított, fekete macskára lehetett labdákkal dobálni. Tiz centa- voért lőhettek légpuskával háromszor egy nyilat egy kis célkarikába. Ha az egyik céllövőnek sikerült háromszor a feketébe találnia, jutalmul virágvázát kapott, amely igen kacskaringósan kicifrázott és aranynyal befestett volt. Ezeket a vázákat darabonként húsz centavoért kínálhatta volna a nagyobb városok valamelyik boltja és senki sem vette volna meg, akinek csak valamennyire is volt ízlése. Még itt ebben a kisebb városban is, ahol ma az volt a divat, ami a nagyobb városokban már harminc esztendővel előbb elavult, aligha adhatott volna el egy kereskedő ilyen vázákat vevőinek, sem pedig olyasmit, amit még ajándékoztak a céllövő bódék és kockajátéksátrak. De ha az ember ilyen holmit egy bódéban szerzett, ajándéknak számított. Hazacipelték és elhelyezték a házban. Minden összehangzást megzavart ugyan odahaza, de kinek volt bátorsága, hogy ilyen szépen aranyozott vázát a sutba dobjon. Megpróbálták, hogy vázának használják. De ha valóban dugtak bele virágokat, eldőlt a díszedény a vízzel együtt, mert a csehszlovák gyárosok ezeknél az edényeknél kevésbé gondoltak a vázák helyes arányára, mint inkább arra, hogy az edényeknek fényűző külsőt kölcsönözzenek. És mert a vázát a világon egyáltalán semmire sem lehetett használni, tehát csak elhelyezték a vadásznak lakásában. Ezért nem törött el sohasem és nemzedékről nemzedékre szállhatott. Ilyen módon mindig olyan volt az emberek Ízlése, hogy mindegyik uj generáció azon fáradozott, húszszor három lövést tegyen tiz-tiz centavoért valamelyik céllövő bódéban, hogy7 egy ilyenféle díszedényt nyerhessen. Természetesen egyáltalában nyerni valamit a bódéban nem volt olyan könnyű. Az ember csupa véletlenből nyert és a véletlen csak akkor következett be, ha már háromszor egészen máshova céloztak, mint ahova találni akartak. A légpuskáknak olyan volt a felszerelésük, hogy még a véletlenek is igen ritkák voltak. A céllövőbódé tulajdonosa vázáival, szakállas uraknak készült csészéivel, japáni legyezőivel a Saale melletti Haliéból, ébresztőóráival és Má- ria-képeivel két esztendőn keresztül negyven különböző feriara és szent ünnepre utazhatott és ha az ember egy napon megint találkozott vele, még mindig ugyanazokat a vázákat és ébresztőórákat rakosgatta fel. És az emberek még mindig tettek három lövést tiz centavojával, hogy ébresztőórát nyerjenek, amelv a hosszú állásban rozsdás és a sok ki- és becsomagolástól össze-vissza horpadt volt. (Folytatjuk.) fürdessen az ELLESZÉK-ben!
