Ellenzék, 1936. július (57. évfolyam, 149-175. szám)

1936-07-12 / 159. szám

Off $€ittlizts ¥2.

15

K0ZCAXMSÂC;

Keíi-e valutafeiärai fizetne a régebben behozott áruk után?

(CLUJ. (Az Ellenzék <ttad<5rirájától.) A Textília hosszabb cikkben foglalkozik a kereskedelem és ipar legsúlyosabb kérdésével. Keh-e ez évekkel előbb bahozoűit árucikkek után 38 százalékos valuta-felárat fizetni? A Textília dr. Totoay Jánost, a. textilszakma 1 eghivatJoctabb szakemberét szólaltatja meg, áld álláspontját következőként indokolja:

— A kiilföldi államokkal] szemben fennálló régi devizamagántartozások (aneratok) kérdése napról -napra aktuálisabbá válik, mivel a nyugati államokkal, ig,y Angliával, Hollandiával, Belgiummal stb. kötött kereskedelmi egyezmények alkalmazásának időpontja' mindjobbani közeledik. Ez pedig súlyos csapást jelent iparunkra és ikeneske- döimünlcre nézve, amelyek az életben lévő intézkedéseknek megfelelően

kötelesek lesznek megfizetni különböző, évekkel ezelőtt importált árucikkek után a 38 százalékos valuta-felárat, amelyet pedig gyártott termékeik eladásának időpontjában nem számoLtak be és nem vettek figyelembe az eladási árak megállapításánál].

A kereskedelmi és iparvállaltaitok közül igen sokan, minden törekvésük mellett sem lesznek aíbban az anyagi helyzetben, hogy az illetékes tényezők ezen követelését teljesíthessék, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nincs meg a szükséges pénzügyi ellen- áLlóképességük ahhoz, hogy a vaiuitaprómiu- mot manapság 'kiegészítsék és elviselhessék ezeket a veszteségeket, most

az illető áruk importálása és viszontd- adása után eltelt évek múlva.

Ennek a követelésnek a teljesítése azt eredményezné, hogy

a romániai iparosok és kereskedőknek az elmúlt évekre vonatkozó mérlegei ameny- nyiben külföldi hitelezőkkel szembeni tartozásokat tüntetnek fel, egyik napról a másikra hamisakká válnak.

Még a legszámottevőbb iparvállalatok, amelyeknek például milliókra rugó franktarto- zásuk állott fenn Franciaországgal -szemben s amelyeket évekkel ezelőtt lejben kiegyen- . Ültettek, sem lesznek abban a helyzetben, hogy a mai kritikus időkben azonnal tízmilliókra rugó készpénzzel rendelkezzenek az illető tartozások kiegészítése céljából.

Hogy ezeknek a rendelkezéseknek az igazságtolkunságál ás kereskedelemellenes mivoltát feltüntethessük, elég megemlítenünk annyit, hogy még ennek a 38 százalékos felárnak a kifizetése sem mentesíti az érdekelt iparosokat és kereskedőket a további valutám kockázattól, mivel a transzfer pillanatáig a jövőben is ki vannak téve ilyenféle veszteségeknek.

Azt hiszem, hogy ebben a vonatkozásban a Svájccal költött megegyezésünk tartalmazza a legigazságosabb megoldást. Ez az egyezmény úgy intézkedik, hogy 1935 junius 10-ig, tehát

a valutaprémiumos rendszer bevezetésének napjáig, a banca Nationalához befizetett összegek után semmiféle kiegészítő fizetést nem kell eszközölni, mig mindazon fizetések és részfizetések, melyeket ezen idő után eszközöltek, kötelező- leg a valutaprémium alá esnek. Azt hisszük, hogy ez méltányos megoldás is, mivel mindazoknak, akik a valuitaprémium bevezetésének időpontjáig nem teljesítették készpénzben fizetéseiket, válfalniok is kell ezen mulasztásuk következményeit és veszélyeit. Az ezen utóbbi cégek által visszatartott összegek mindmáig birtokukban maradtak, növelték forgótőkéjüket és így méltányosnak tartjuk, hogy az a rendszer alkalmaztassák velük szemben, amely rendszer a tényleges fizetés napján életben van. Egyébként

ezt a rendszert alkalmazza a joggyakorlat is. az összes késedelmes fizetésekre vonatkozólagAz az iparos, vagy kereskedő azonban, eki a Banca Naţionala kérésére, az akkor érvényben volt törvények és a stabilizációs törvényeknek megfelelően 1935 junius 10-ig befizette lejben a fennálló külföldi tartozásainak ellenértékét akár részben, akár egészben,

joggal követeli, hogy mentesüljön minden olynemü utólagos fizetések alól, amelyeket a fizetés megtörténte után életbelépett törvényes intézkedések rendelnek el.

Az hisszük, nincsen oly jogfelfogás a világon, amely ne ebben az értelemben oldaná meg a kérdést, mig az ily esetekre előirt szankciók másutt számos oly kártérítési keresetre és közigazgatási perre adnának okot, amelyek súlyos veszteségekkel járnának az államra cs a jegybankra nézve.

Ezekre a jogi és elméleti megjegyzésekre azt az ellenvetést halljak, hogy sem az állam, sem a Banca Naţionala nincsenek abban eu helyzetben, hogy a saját eszközeikkel eleget) tegyenek ennek a 38 százalékos felár- fizetésnek.

Erre az ellenvetésre a következőkben vá- Saszdlhiatunk:

a) A Banca Nationalánál, vagy az autori - zált bankoknál 1935 junius 10-ig zárolt lejszámlára eszközök befizetések alig 20 százalékait' képezik az ,,arieratx>knak“, igy tehát a probléma nem' is olyan súlyos, mint az első pillanatra látszik.

b) A különböző árfolyamdifferenciák haszna révén a Banca Naţionala és a kincstár elégséges anyagi eszközzel rendelkezik ennek a veszteségnek pótlása végett, amely hat év alatt fizethető és nem tesz ki többet, mint 38 százalékát mintegy 2 milliárd lejnek, tehát 5—600 millió lejt, vagyis 100 milliót évente.

Ezernyi kisegzisztencia, valamint a legmagasabb jogi és erkölcsi elvek megmentése, párosulva az ipar és kereskedelem fölösleges megrázkódtatásának elkerülésével megér- 1 nék ezt az áldozatot.

Eta túlzott fiskálizmus miatt visszautas!- 1

Egészséget vesz akkor, amikor a legbiztosabb és a legjobbnak bizonyult „Primeros“ gyártmányt kéri. Mert ma semmi sem létezik jobb, mint a

tanák fedezethiány óimén ezt a megoldást, akkor véleményünk szerint igazságosabb és egyszerűbb volna egy uj királyi rendelet életbeléptetése, amellyel a mult kiengesztelése érdekében a 38 százalékos valutafeláron kiviiil további 2 százalékos felárat vetnének ki a különböző importcikkekre. Az iparban és a kereskedelemben minden a kalkulációtól függ, mindent meg lehet oldani a jövőre nézve, de

semmit sem visszamenő hatállyal, miután a már máskép kalkulált áruk eladásra kerültek.

Ez a mi gyakorlati felfogásunk egy égető kérdés megoldására nézve, mely a ma érvényben lévő rendelkezések szerint, az elkövetkező hónapokban igen súlyos zavarokat okozhatna külkereskedelmünk menetében.

Egységesítik az európai vasutak

személy- és poggyász-díjszabását

BUCUREŞTI. (Az Ellenzék tudósítójától.) Úgy mint a többi európai országok idegen- forgalmának kényelmére és külföldi áruszállításainak megkönnyítésére szolgálnak azok az uj vasúti tarifa- és szállítási tervezetek, melyeket junius 25—27-én Kopenhágában, az Internaţionala Eisenbahn Transport Ko- mite rendezésében, az európai vasutak részvételével tartott nemzetközi értekezleten megbeszéltek. Az értekezletről az alábbiakat közöljük:

Az európai vasutakon utazó közönségnek állandó panasza a személy- és árupodgyász viteldijaknak különbözősége, egyes vasutakon túlzott nagy díjtételekben való felszámítása stb. A mostani kopenhágai értekezleten azokat a javaslatokat tárgyalták meg, melyeket a Transport-Komité vezetősége a személy- és árupodgyász tarifának szállítási és kezelési szabályainak és vasúti vámkezelésének európaszerte egységesen való megállapítására előterjesztett.

Hasonlóképpen tárgyalásra került a különféle utazási és menetjegyirodák által kiadott jegyfüzetek (körutazási stb. jegyek) kiállításának teljes egységesitése is, ami nemcsak a szelvényfüzetek szövegezésének és tipográfiai kiállításának, hanem még a füzetek boríték lapjának egységesítésére is vonatkozik s ami majd kiküszöbölheti azokat a ma az összes európai vasutak vonalain a j egy ellenőrzéskor és kezeléskor nem ritka az utazóközönség és a vaisuti személyzet között kölcsönösen felmerülő nézeteltéréseket, helytelen értelmezéseket, melyek nem egyszer az utazás sima lebonyolításának akadályául szolgáltak.

Ugyancsak tárgyalt az értekezlet az utazási és menetjegyirodák jegykiadási és podgy ászfel adási rendszerének egységes feltételekkel és szabályokkal való megállapitásárói is, ami a kezeléseket pontosabbá, gyorsabbá lesz hivatva tenni. Az értekezlet után remény van rá, hogy az emiitetti intézkedéseknek európaszerte való bevezetése immár a közeljövőben meg fog történni.

a KORDÉ

FORDÍTOTTA: SZLGÖ ISTVÁN

„Hallgasson csak ide egyszer, Don Laureano, ön mégiscsak tiz arroba-t számit a ládáért, amely alig nyolc. Hogyan követelhet tőlem tizenöt peso fuvart?“ — mondja a kereskedő.

Don Laureano megfelel: „Don Miguel, önnek mégis meg kell adnia azonban azt, hogy a láda nagy és nehéz. Én nem is tudom, mi mindent tett ön bele. Tizenöt peso valóban elég olícsó. Azt sem tudom, hogy emellett hogyan hozzam be költségeimet. A kukorica folyton drágább lesz és a muchachok mindig magasabb béreket követelnek. Ön jól tudja, Don Miguel, hogy az ut majdnem negyven legua, én azonban ön nek csak harmincötöt számitottam fel. Mindamellett én sem vagyok annyira hajthatatlan és mi máskor is kötünk egymással megint üzleteket. Jó, fizessen ön tizenháromötvenet. Ezt azonban valóban megfizetheti, Don Miguel.“ ----Azután megegyeznek tizenkét peso nyolcvan cen- tavóban, mindenki boldog és az alkuból nem marad vissza bosszúság.

Ha Don Miguel a vasútnál gyorsfuvart fizet, akkor centavora pontosan annyit ad, amennyit a fuvarlevél mond. Mert a vasul nem csinál magának gondot abból, hogy Don Miguel barátja marad-e vagy nem. És a hivatalnokok, akik a vasútnak fuvartételeiért nem felelősek, nem bocsátkoznak hosszadalmas párbeszédbe Don Miguellel. Megvan a pontosan megállapított munkaidejük és amikor az letelt, hazamennek, akár megkapta Don Miguel a ládáját, akár nem.

VII. FEJEZET.

Andreu most tizenkilencedik évében járt. Több mint. három esztendeje dolgozott Don Laureanonál, mint carretero. Huszonöt peso tartozását, amelyért Don Laureano birtokába jutott, régen megfizette és most már hosszú idő óta készpénzben kapta meg bérét.

A béri ugyan nem fizették minden hónapra ppnB. 7RAVEN

tosan, mint ahogyan voltaképpen kellett volna. Don Laureano úgy fizetett, ahogyan kedve tartotta és amikor azt gondolta, hogy az a néhány peso, mennyit a bér kitett, nélkülözhető, anélkül, hogy üzleteiben kárt kelljen vallania.

Andreu időközben nagyon megfelelő és ügyes carretero lett. Olyan jól ismerte az utat Arriaga és Balun Canan között, hogy akár a legsötétebb éjszakában is tudott haladni és minden gödröt és utbeomlást biztos szemmel kikerülni; mert ismert az utón minden követ, minden egyes kanyarulatot, a mocsarakat és minden folyót, amelyen át kellett gázolni. Ismerte hüvejknyi pontossággal a folyóknak mélységét, melyeken át kellett kelni, tudta, hol van a legjobb hely a folyógázlókon junius közepén és hol szeptember közepén. Ezek a mélységek a lezúduló eső mennyisége szerint változtak. Az esős évszakban némelykor néhány órát vagy éppen félnapot kellett kivárni a folyó partján, mig a viz eléggé lefutott ahhoz, hogy a car- reta portékái nem lettek nedvesek. Ismert minden táborhelyet az utón azon a nevén, ahogyan az első car- reterok nevezték el, akik kétszáz esztendőnek előtte elsőizben pihentek meg ott. Ismert minden utbaeső legelőt aszerint, hogy mennyit ér, mint az ökrök ta- karmányozó helye és terjedelme szerint, hogy mennyi carreta fér el rajta. Ismert minden ranchot és minden egyes utjukba eső indián kunyhót és ismert mindenkit, aki az ut mentén lakott. Megtanulta, hogyan kell a portékát alkalmatosán felrakni és tudott megfelelően bánni az ökrökkel úgy, hogy a legmagasabb munkateljesítményt hozhassa ki belőlük és érteit mindenféle javításhoz és ügyesen fogott hozzá, ha egy kerék, vagy kocsirúd eltörött. Nem történhetett útközben semmisem, aminek ne tudta volna módját, még ha egyedül volt is. Sokszor már kis csapatokat is vezetett egészen önállóan, mint encargado. Don Laureano nem mondhatott rá, sem munkájára egyetlen neheztelő szót sem. Mindenféle tekintetben beletalált a munkába még sokkal jobban, mint ahogyan gazdája valaha várta.

Éppen ezért bérét fel is emelték. Most negyven centavot kapott napjára, tizenkét pesot egy hónapban. Igen szép és pompás summa, ha összehasonlította azzal a havi négy vagy öt pesóval, amelyet azok a peonok kerestek, akiknek cukornialmokban, pálinka üzemekbe^ selyeiiLszövőkben, téglagyárakban,

famegmunkálókban, — azokban az üzemekben, amelyek az ut közelébe estek —, tizenhat órát kellett dol- gozniok naponta és családjukkal együtt alacsonyabb sorban éltek és nyomorúságosabban laktak még az állatoknál is.

Összehasonlitva ezekkel a munkásokkal, éppen- clyan kemény életet élt, de szabad élete volt. Társaival nem volt órához kötve. Eléggé nehéz munkát végzett, de nem törté-marta, nem hajkurászta magát a sorvadásig, mint azok az örökké éhező peonok a mezőgazdasági termelvényeket feldolgozó haciendákon. Ha rakománya rendben és carretája jó állapotban volt, ha az ökrök nem voltak elcsigázottak és lankadtak és az ut jó volt, akkor órák hosszat ülhetett fent a carreián és tűnődhetett magában, vagy eltelhetett a környező természet szépségeivel.

Az ökrök, melyeket már évek óta dolgoztattak, sokszor még a carreteroknál is jobban ismerték az utat, amelyet tucatszor végigjártak. Ez természetes volt, hiszen az ökrök orrukkal és szemükkel közelebb voltak a földhöz, mint a hajcsárok. És a tapasztalt ökrök semmiesetre sem annyira ostobák, amint az ember gondolná, hogy egy ökörnek lennie kell, amikor ezzel a névvel egy embertársát szidni, vagy bosszantani akarja. Igen lassan ballagtok odébb, mert nekik édes-egv-mindegy volt, hogy a carreta ma vagy pedig a következő héten éri el utjának célját. Volt idejük és adtak is maguknak időt a kérödzésre, éppenugy, mint a munkára. Talán tudatában voltak annak, hogy mindig ökrök maradnak és hogy carretát kell huz- niok, amig csak lábukon állnak. Filozófusok voltak és igen jól tudták, hogy sorsukon mitsem változtat, akár gyarsabban haladnak menetközben, akár nem. Mindig csak proletárok azok, akiknek kevesebb eszük van, mint az ökröknek és ezért azt hiszik, hogy egy napon valóban gyárigazgató, vagy felügyelőbizottsági tag lehet belőlük, ha szorgalmasan törik magukat és ráhúznak munkájukra, hogy hajcsáraiknak készséget mutassanak és kedveskedjenek. Éppen ezért az örökre sértés, nem pedig a proletárokra, ha az egyik proletárnak azt mondják: „Ember, hogy te micsoda egy ökör vagy!“ Az ökörnek lenne joga, hogy becsű- leisértési vádat emeljen és nem a munkásnak. Mert kereken számítva ezer proletárra esik egv gyárigazgató.

CFjügtotjukJ