Ellenzék, 1936. június (57. évfolyam, 125-148. szám)
1936-06-26 / 145. szám
fl ti LLh /v z a K 19 3 6 I u n i u \ 2 6. uni ■ B. TRAVF.N 4. Regény II KORDE FORDÍTOTTA: S/lüÖ ISTVÁN Donna Emília azidütájt két ízben látogatta meg apját a fincában, bogy két újszülött gyermekét odahaza megmutassa és megcsodáltassa. Ezekre az utazásokra Andren kísérte el. Már olyan nagy legény volt, hogy Don Leonardo nyűgöd tan rábízhatta feleségét és gyermekeit. Andreii tehát viszontlátta apját, anyját, testvéreit és rokonait. Es apja uj petatet és uj gyapjutaka- rót adott neki, amidőn látta, hogy a fiú holmijai milyen szegényesek. A gyapjutakarót a patron bodegájában kellett megvenni. Kilenc pesoba került, mert jó gyapjutakaró volt, a chaxnula-beli indiánok készítették. A petatet is gazdájától kellett megvásárolnia és ezért egy peso hetvenötöt fizetett. Mert a finquero boltjában minden ötven-száz százalékkal volt drágább, mint a városban. Criserio természetszerűen nem tudta megfizetni a gyapjutakarót és a petatet, mert bért sohasem kapott. Emiatt hitelbe kellett megvásárolnia a holmikat gazdájától és számlájára felíratnia. Don Arnulfo így szólt: ,,A takarónak kilenc peso az ára.“ ,,Ez nagyon drága, patron“, — válaszolta Criserio, „Simojovelban öt pesoért vehetem meg.“ „Megteheted, Criserio, ha van pénzed.“ „Nekem azonban nincsen pénzem, patroncito, macskám“, adta vissza a szót Criserio. „Nem kell takarót venned, Criserio, ha drágának tartod“, mondta Don Arnulfo és a takarót visszacsusz- tatta a polcra. „De mégis kell, hogy legyen takaróm, hijitomnak, fiacskámnak akarom adni, hiszen megveszi a hideg“, felelte Criserio és arca meg sem mozdult. „A takaró kilenc pesoba kerül, Criserio. Olcsóbban nem adhatom. Ha nagyon drágának találod és máshol olcsóbban veheted meg, szabadságodban áll. Nem kényszer, hogy nálam vásárold meg. Vagy úgy, hiszed talán, azt akarom, hogy adósságot csinálj? Bizonyára nem. Jobb szeretem, ha fincámnak munkásai, egyetlen muchacho sincs adósságban. Akkor nem kell bosszankodnom és muchachóim szabadok és mehetnek, amikor jól esik. Nálam nincs rabszolgaság.“ „Nagyon jól tudom, drága uram“, szólt Criserio. „Egyikünk sem esclavo, szabadok vagyunk és mehetünk, amikor akarunk és ahová csak akarunk.“ „Ha nem tartozol nekem, igaz-e, ezt nyilván tudod?“ „Tudom, uram. Ha nincs adósságunk a patronnál.“ Criserio úgy mondta fel ezt, mintha kívülről tanulta volna meg. Az értelméről nem gondolkozott. Ez nagyon távol esett tőle. Don Arnulfo azonban röviden végzett. Nem volt ideje arra, hogy egy peonjával tárgyaljon és az adósi függőségről, vagy a szabad költözésről álljon vele szóba. Ezek a kérdések sem számára, sem a többi finquero számára nem voltak problémák. Ez volt a száraz, nyers tényállás. Állam, kormány, katonák és rendőrség védték hitelezői jogait. „Kell a takaró, vagy sem? Mondd meg, mit akarsz és ha nem kell, ei'edj utadra. Az ára kilenc peso. Nem kell megvenned, ha nem akarod magad adósságba verni.“ „Megveszem a takarót és a petatet“, jelentette ki Criserk). „Elelyes“, vélte Don Arnulfo, „beírom tehát a könyvbe, a számládra.“ „Igen, uram, irdd a számlámra, szükségem van a takaróra és a petatera, fiacskámnak adom, aki olyan távol él tőlem.“ Don Arnulfo felcsapta a könyvet, fellapozta Criserio Ugaldo számláját és miközben irt. igy szólt: „Várj, mig minden teljesen rendben lesz.“ „Igen, patroncito, várok.“ Criserio összecsomagolta a holmikat és hóna alá csapta. Don Arnulfo megkarcolta a tollat, mert nem fogott és hangosan számolt: „A takaró kilenc peso. így van, Criserio?“ „Igen, rendben van, uram. Kilenc peso.“ Don Arnulfo irt és aztán mondta: „A petate egy peso hetvenöt ceníavo.“ Patron“, szakította félbe Criserio, a „petate azonban csakugyan nagyon drága. Yajalon-ban egy jó petate ára csak hét reale.“ „Por diabolo, az ördögbe is, kell a petate, vagy sem. Tisztázd végre, mit akarsz és mit nem. Nincs több időm.“ Don Arnulfo nagyon haragos lett. Es hogy ne bosszantsa tovább, igy szólt Criserio: „Igen, hogyne, patron, kell a petate, fiamnak, Andreunak.“ „Buenom egy peso hetvenöt. Rendben van, Criserio?“ „Rendben van, uram.“ „Muy bien“, mondta Don Arnulfo irás közben. Akkor kereken számolva, tizenegy peso. . „Rendben van Criserio?“ „Rendben, uram.“ „Tehát tizenegy peso. Es mert tizenegy pesoval adósom maradsz és nem fizetsz, az tizenegy pesot tesz ki, azaz összesen huszonkét peso. Tizenegy peso a takaróért és a petateért és tizenegy peso, mert nem fi ?.e'ed meg és adósom maradsz. Rendben van Criserio?“ Criserio nem tudott számolni. Olyan hamar ősz szegezni semmi esetre sem tudott. S a számok megzavarták, mert felfogása nem volt oly gyors és gazdáját sem akara megharagitani. A gazda a számokat mind spanyolul mondta s bár Criserio spanyolul jól megértette, de ésszel felfogni nem tudta; tehát egészen természetes volt, hogy Criserio igy szólt: „Rendben, u ram.“ Minthogy a patron mondta, rendjén kellett lennie. Mert az ur, büszke és vagyonos ember, nem gazdagodik meg hamis eszközökkel a szegény indiánokon. „Elismered, Criserio?“ kérdeze Don Arnulfo. „Elismerem, patron“, felelte Criserio. Don Arnulfo nem engedte meg, hogy Criserio a számlát egy odamázolt kereszlecskével erősítse meg. Criserio a szép és tiszta számlakönyvet, amely „Isten nevében!“ kezdődött, még összemocskolta volna tintafoltokkal. Nem is volt szükséges, hogy ott álljon az. elismerés keresztvonása. Ha egyeztetésre került volna a sor, ami sohasem történt meg, egy tisztviselő sem kérdezősködött volna a keresztről. A keresztjelek különben is teljesen fölöslegesek; mert sem Criserio, sem a finea bármelyik peonja, nem tudta elolvasni, amit kereszttel kellett volna megerősíteni. Tehát teljesen mindegy, hogy ott áll-e a kereszt, vagy sem. Don Arnulfo megkérdezte: „Rendben van?“ és Criserio felelt: „Igen, uram, rendben van.“ Finquero és peon között felmerülő peres eljárásban Mexikó minden bírája jogérvényesnek fogadta el a szóbeli megerősítést. A peon megerősítette és ezzel az adósságért, amit csinált és elismert, felelős volt. Don Arnulfo tisztességes és becsületes úriember volt. Peonjaival jobban bánt, mint a többi ismerős fineuero. A földesurak többsége kevésbé volt lágyszívű. „Az ing öt poseba kerül. Rendben van, igen? Jó. Ej mert az inget nem fizeted meg, az öt peso. Es mert adósom maradsz öt pesoval, az. is öt peso. És mert a pénzt sohasem kaphatom meg tőled, szintén öt peso. Tehát öt meg öt, meg öt meg öt, az annyi, mint húsz peso. Elismered?“ „Igen, uram, elismerem.“ A peon sehol sem vásárolhat inget, ha szüksége van egyre; nincsen hitele sehol a világon, csak gazdájánál, akinél dolgozik és akinek szolgálatából ki nem léphet, ha csak egyetlen centavo adóssága is van. Nem rabszolgák a peonok. Mexikóban megszüntették a rabszolgaságot, amidőn a függetlenségi nyilatkozattal kimondották az elszakadást Spanyolország tói. Mexikóban nincs rabszolgaság, erősítette meg az alkotmány. Az isteni világrend egyik részében kifizetődik, ha a proletárok tudnak olvasni. írni és őrült gyorsan számolni; ennek a bölcs világrendnek egy másik részében viszont megfelelőbb, ha a proletárok nem tudnak számolni és nem tanulnak spanyolul. Aki pénzt akar keresni, annak csak azt kell eldöntenie, hogy melyik részt kívánja kihasználni. Aranybányák mind a kettőben vannak. 2. Criserionak a legcsekélyebb aggálya sem volt afelől. hogy jogszerint folyt le az üzletkötés, vagy sem. Gondolkodóképessége nem ért el olyan messzire, hogy megérthesse és felfoghassa az ilyen üzleteket. Bárki beszélhetett volna vele órák hosszáig, hogy felvilágosítsa gyalázatos rászedetéséről, nem látta volna be. Meghallgatta volna türelmesen és igy szólt volna a végén: „A gazdának igaza van; mert a patron előkelő ember, nem csapja- be a szegény indiánt. És egészen helyesen számol, mert valóban adósa maradok tizenegy pesoval és akkor az összeg éppen huszonkét peso. A dolog egészen rendjén van.“ Don Arnulfo kétségen kívül más módot is találhatott volna, hogy hasonlóképen huszonkét pesot hozzon ki. Egyszerűen azt mondhatta volna, a takaró és a petate összesen huszonkét pesoba kerül, vegye meg, vagy ne vegye. Az indián azonban tudta volna, hogy ez uzsoraár. Nem vásárolta volna meg és valami ma gakészitette pótlékkal, például elejtett állat bőrével segített volna magán. Mert a holmik árával tisztában volt. Megértette azt is, hogy a fincán minden árunak valamivel többe kell kerülnie, mint a város piacán, mert a finquerónak szállítási költségei is voltak. És nem tudta azt sem, hogy a finquero milyen áron vásárolt be. Az egyszerű árakat megértette a peon, de nem látta átal és nem tudta követni azokat a gyors manipulációkat, amiket a finquero a számokkal és számolásokkal végzett. Mert, ha a számolási művelet ölön tulment, már nem volt értelme a peon előtt. Teljesen mindegy volt azután, hogy tizenöt, huszonkettő, vagy hatvanhét pesot tett ki az összeg. Az ilyen számoknál annyira megzavarodott, hogy valamiféle hipnózisba esett. És ez a hipnózis még mélyebb lett volna, ha ehhez még hozzájön, hogy a bíró, vagy más tisztviselők vizsgálják át a finquero számláit, annak megállapítására, hogy történt-e jogtalanság az indián földmunkásokkal. Az egész világon csakis egyetlenegy embert ismertek, akihez valami panasszal fordulhattak: földesurukat. De mindegy: szegény indián vagy nem szegény indián az áldozat. A civilizált országokban ugyanaz az isteni rendszer áll fenn: a katona, akit följebb valója megfenyít, csak feljebbvalójánál tehet panaszt. És ez a felettes dönti el, hogy a panasz jogos-e és továbbit- ja-e, vagy sem. Ezért egyáltalán nincs oka arra egyetlen civilizált állam katonájának sem, hogy büszkén és szánakozva tekintsen a szegény, tudatlan peonra, akinek mindent türelmesen kell elviselnie. Számtalan módja van a földön unnak, hogy az embereket rabszolgaságban tartsák és kizsákmányol ják, oly módszerek, aminökel egyetlen értelmes és normális ember sem tudna kifundálni, ha a valóság ban nem lennének meg. 3. Criserio boldog volt, hogy fiacskájának takarót és petatet ajándékozhatott. Megmondta, hogy a hol mik ára tizenegy peso Azt azonban nem említette meg, hogy ezzel huszonkét pesora rugó adóssági kő telezettséget vállalt magára Különben kialakult benne a dolog képe. Az áru tizenegy pesoba került. Rendben volt. Hogy azonban a valóságban huszonkét pesoval tartozott, ahhoz a takarónak semmi köze sem volt, hanem adóssága az ért tett annyit, mert a tizenegy pesot nem tudta készpénzben megfizetni. Ez okból nem tartotta szükségesnek, hogy fiával a dologról beszéljen. Andreu még akkor sem változtathatott volna ezen, ha tudta volna. Azonban ismeretes volt előtte, hogy apjának tizenegy peso milyen hallatlanul magas összeget jelentett. Mert ismerte egy finea peonjának anyagi viszonyait. Talán, amidőn elhagyta otthonát, még nem tudta, hogy, vagy nem fogta fel. De éret tebb lett már és a fincán tett kétszeri látogatása alatt szüleinek és a többi peonnak kunyhójában sok min denröl beszélgettek. Ha a peonok kunyhóiban ezekről a körülményekről szó esett, nem bíráló módon tör tént. A dolgokat elfogadták, úgy amint voltak. Úgy tekintették, mint a sors örök végzését, amely meg nem változtatható, épp úgy, amiként az ember meg nem másíthatja, hogy a folyóvíz lefelé, nem pedig felfelé folyik. A gazda volt a gazda és a peon, — peon. így volt, igy marad. A peon fiából ismét peon lesz. És ha a linca ura fiára hagyja, vagy eladja birtokát, akkor a patron neve megváltozik ugyan, a körülményekben azonban semmi sem. Ha valóban bi ráltak valamit, csak annyiból, hogy a föld, amelyet egyiküknek, vagy másikuknak a patron kiutalt, túlságosan sovány, nagyon köves, hepehupás, vagy hogy az embereknek lehetne még egy darabka földjük; beszéltek arról, hogy a kereskedőktől felvásárolt disznók árának huszonöt vagy ötven centavoval kellene magasabbnak lenni, mert két peso nyolcvan egy7 jól hízott disznóért valóban nagyon kevés. Nem birálgatták azonban, hogy a patronnak elővételi joga volt minden disznóra, kecskére, vagy juhra, amit peonjai eladtak és a kiszemelt állatok árát is maga határozta meg, hogy továbbadhassa. A peonoknak először engedélyét kellett kérniük, ha kis jószágukat el akartáJi adni az arra járó kereskedőknek és mindenből, amit eladtak, ötven, vagy hetvenöt centavot, sőt egy pesot is át kellett engedniük a patron részére. Mert ehhez a patron, ’iák joga és jussa volt. Hiszen fincáján nőttek fel a disznók, juhok és kecskék, a peonoknak azonban a malacokat és a gödölyéket saját pénzükön kellett meg- \ásárolniok és az állatok elé a magukvetette kukoricái adniok. A peonok fölös kukoricájukat, babjukat sem adhatták el földjeikről tetszés szerint a vándorkereske dőknek, vagy a legközelebbi helység piacán. A patronnak itt is elővételi joga volt és ezeknek eladásához is engedését kelleti kérniök és a kapott pén* egy- részét beszolgáltatniok. Ha tartóztak és mindnyájuknál ez volt az eset, akkor nem adhattak el semmit sem, hanem kénytelenek voltak mindent a gazdának átadni. És a gazda leírta az adósságból azt az összeget, amiben az árat megjelölte. Mindez igazságos volt és az égi hatalmak törvénye és rendelése, amit az egyház is megerősitett. Mert az istenek a patronnak voltak vérrokonai és semmiképpen sem álltak rokonságban, vagy sógor- ságban az indiánokkal. Ez igy volt és ezen semmit sem változtathattak. Mindig ez volt, mindig ez lesz. A peonok nem tudtak jobbat. Csak azt az egyet tudták, hogy a világon mindenütt igy van; mert bárhonnan is jönnek, bárhová is mennek, a szomszédság minden fincáján egyforma volt a helyzet. Tehát a földön mindenütt ugyanígy kellett lenni. Földjük, vagy pontosabban szólva, amit földjüknek és világuknak ismertek, az a kerület volt, ahol az egy anyanyelvet beszélő indiánok laktak. Ahol nem azt a nyelvet beszélték, az idegen és ismeretlen világ volt. Az ott uralkodó körülményeket nem ismerték és nem is tapasztalhatták meg. Körletükben sok falu feküdt, melyek függetlenek voltak. Ezeket a falvakat többnyire azok az indiánok lakták, akik sohasem váltak valamely finea peonji- vá. Vagy a föld olyan nyomoruágos, hogy egyetlen spanyol sem vágyakozott birtoklására, vagy az indiánok voltak olyan ellenséges indulatuak, nyakasak, vérengzők, hogy egyetlen spanyol sem maradhatott meg közöltük. így volt ez Baehajon-ban és több más faluban. De ha a peonok jobban szemügyre vették a dolgot, azt látták, hogy a független indiánok élete rnég sokkal nyomorúságosabb. Ezek a független indiánok némelykor olyan szűkölködő sorba jutottak, hogy szívesen hagyták el független falujukat és szegődtek be egy fincára. Erre számtalan okuk volt. Az indító okok nagyobbrésze az indiánoknak jellemtulaj denságaiban, szokásaiban és erkölcseiben gyökerezett. Azonban a fő ok az indiánok szerfülötti tudatlansága volt és a földesuraknak, meg a velük szövetkezeit egyháznak ügyessége, ahogyan az indiánokat megtartották tudatlanságukban. \( Folytatjuk.)
