Ellenzék, 1936. június (57. évfolyam, 125-148. szám)
1936-06-21 / 141. szám
8 ELLENZfiK tmmnwMHtuntm 193 0 I u ni un 21. !ja SIKER! Riport azokról, akik már érvényesültek és akik mégis mindig hazavágynak Siker. Karrier. Érvényesülés. Minden fiatal erre vágyik, ezt akarja, erről álmodik, ennek a bekövetkezését'várja. Minden fiatal színész filmre vágyik, budapesti nagy színházhoz, külföldre, 'Hollywoodba. Minden fiatal újságírónak legalább egy-kót darab és regénytómája van odahaza a fiókjában és sziveseu gondol rá, hogy mi történne akkor, mi lenne, Istenem mi is lenne, ha ezeket elfogadnák, kiadnák? Sokezres példányszám, elismerő kritikák, pénz, hírnév, utazások. Ha előadnák a darabját s a darab legalább százszor menne telt házak mellett. Bankett, primadonna mosoly, kis hir az újságok pletyka rovatában a tehetséges fiatal szerzőről, aki egy csapásra „befutott“. Minden fiatal muzsikusnak van legalább egy operettre való tangója, fox-trottja és angol valcere, melyek természetesen felveszik a versenyt a mai divatos, felkapott szerzők úgynevezett slágereivel. És minden fiatal képzőművész, szobrász és festő úgy érzi, hogy munkái valamelyik nagyváros előkelő kiállító termébe valók s megérdemlik a legmagasabb elismerést. Mindenki karriert szeretne csinálni, de azért maga döbben meg a legjobban, ha tényleg karriert csinál. Ezer közül egy esetben tényleg fővárosi színész lesz a fiatal tehetséges vidékiből, kiadják és elismerik az eddig ismeretlen fiatal tehetség müvét, előadják a darabját és kiállítják és felfedezik a képeit. Megtörténik. Nagyon-nagyon ritkán, de megtörténik. Ritkán, mert nagyon sokan írnak, szinészkednek és festenek, de nagyon kevés közöttük rendkívüli, kimagasló, igazán átütü erejű tehetség, akinek amellett szerencséje is van. Mert ez a döntő, a legfontosabb, a szerencsés véletlen a „sansz.“ Egyetlen pillanat — és a százszor megálmodott pályafutás élő valósággá ;lesz. És ilyenkor döbbenetes és furcsák és izgalmas napok virraduak arra, a.dt ebben a percben annyira irigyelnek a többiek. Hihetetlen az egész. Hogy vele történt meg mindez, hogy ténvle?, hogy csakugyan ő az ! Bele lehet ebbe zavarodni, meg leh.t ebbe mámorosodni kicsit. Az első siker-hetek deliriumos láza aztán normális hőmérsékletté változik át, a sikeres fiatal úgyszólván beletörődik a változható t anba, az uj életkörülményekbe és kezdi eiölről a vágyakozást. Hogy ez mennyire igaz és mennyire illusztrálja azt az igaz- ágot, hogy az ember sohasem elégedett önmagával és a világgal, bizonyítsuk be azzal, hogy beszélünk bárom befutott, fristen beérkezett fiatallal és igyekszünk szó- szerint leírni azt, amit elmondtak. Színész az e;yik, iró a második, a harmadik muzsikus. A színész Fiatalember. Mond uk huszonötéves. Egy nagy pesti színház tagja. Országszerte ismert neve van, szerepelt filmen, rádión, hangját gramofonlemezre vették fel. Sze- mélyiaé . Az utcán utana fordulnak a szi- nészrajongó pestiek. Beérkezése nem egészen újkeletű, már évek óta hires. Külföldre hivják. Gyerekkora óta ismerjük. Tizennégy éves kora óta feltűnően lefo- gyot, do egyébként ugyanaz a gyerekarc, ami volt. Kicsit unott, kicsit fáradt, Budapest sápadttá és blazirttá formálta. Valamikor rajongott és műkedvelő volt. Mikor „műkedvelői“ láttuk (ö igy nevezte a dolgot) meg mertünk rá esküdni, hogy a fiúból sohse lesz szinész. Túl modoros és patétikus volt. Szavalt és gesztikulált. A bak isok rajongtak érte, mikor mély, búgó hangon szavalt. Mi azt mondtuk, hegy a pap ttja nagyon okos ember, hogy az egyetemre akarja adni és nem szinésziskoiába. Mert ha ebből színész lesz, akker semmi sem lehetetlen. Ugylátszik, semmi sem lehetetlen. A fiú kiverekedte, hogy Pestre menjen, hogy beiratkozzék az Akadémiára és olyan hamar szerződtették egy nagy vidéki színházhoz, hogy még el sem végezte a három évet. Mindössze egy évig szinószkedett vidéken. A színházi ügynöknek meglátni és szerződtetni őt e^y perc müve volt. Első fővárosi szereplése pedig olyan hatalmas sikert jelentett a számára, hogy az egészen mesebeli. Papája büszkén mondta: „Mindig tudtam, hogy nagy színész lesz a fiúból“... Mert a papák már ilyenek. Most aztán itt van, pihen interv jut ad Úgy adja, mint egy öreg, mindenen túllévő művész,. Pedig, amint ixcuk 25 éves lehet mindössze. Azt mondja a szinész: — Mikor Pestre szerződtetlek, a kollegáim rettentően irigyek voltak. Szembe elhalmoztak szerencsekivánataikkal, hátam mögött megtárgyalták, hogy milyen tehetségtelen alak vagyok és milyen „mázlista.“ A szinész már ilyen. És most nem fogja elhinni, amit mondok. Rettentő izgalmas, fárasztó, szörnyű hetek után ott ülök Pesten az öltözőben és készítem ki magam. Tudom, hogy ez minden, ez a döntő este, ettől függ, hogy itt maradok-e, hogy igazam volt-e, mikor hittem magamban, vagy pedig mehetek vissza vidékre. ■— Semmi sincs bennem, mint irtózatos fáradtság és elkeseredés. Uj rendező, uj fölényes kollegák, valami szörnyű vállveregetö tónus, remegés, hisztériás partnernő, csupa idegen, uj, ellenséges arc. És most ez az este. Csöngetés. Ki kell mennem a színpadra. Azt várom, hogy szétreped a mellem a szívdobogástól. Semmi. Félelmetesen és ijesztően nyugodt vagyok. Kezdődik a darab. Kimegyek. Játszom. Belemelegszem. Érzem, hogy megszületett a kontaktus köztem és a nézőközönség között. Ezt csak szinész érzi. Olyan ez, mint a meleg áramlat, villanyosság, ilyesmi. Nem látom, de érzem, hogy lenn csillognak a szemek és kipirulnak az arcok. Most jön a nagy „szósz“, a szerző csodálatos mondatokat ad a számba. Félig gyerek vagyok, félig férfi és embertelenül szenvedek. Felvonásvégén csak úgy zug a taps. Kimegyek egyszer, kétszer, nem tudom hányszor. Most lenézek a nézőtérre. Fehér ingmelleket látok és csillogó ékszereket és női meztelen vállakat. A proszcénium páholyban nem ül az édesanyám. Nincs előttem a megszokott kedves, szerény, utcai ruhás publikum. Úgy érzem, hogy ez a taps más, nem az igazi, hiába zu? és ismétlődik. Zavaros este, bankett, ahol megtudom, hogy számtalanszor hivtak a vasfüggöny elé. Gratulálnak. Partnernőm megcsókol. Aztán végre hazamegyek, halálos fáradtan. Az éjjeliszekrényen, nem vár a langyos pohár tej, amit édesanyám készített oda. Nincs is éjjeliszekrény, szörnyű modern csőbuto- rok vannak a panzióban. Zug a fejem. Künn transzparensek. És én vonatra szeretnék ülni és hazarohanni a régi eletembe A közfelfogás szerint az embernek mindössze ötféle érzéke van: Látás, hallás, szaglás, ízlés és a tapintás. Ez a felfogás .azonban téves, vagy legalább is felületes. A ,,tapintás“ gyűjtőszava alá például egész sereg egymástól müködésbelileg eltérő érzék sorolható. Ilyképp a tudományé« valóság az, hogy az embernek nem öt; hanem több, mint tiz különféle érzéke van. És ami még inkább bonyolítja a dolgokat: az egyes érzékszervek működése között nincsen válasz- fai!, a külvilág érzéki benyomásai nem min- d'-g kizárólag a megfelelő érzékszerven át hatnak testünkre. Az utóbi esztendők tudományos kutatásainak egyik legmeglepőbb eredménye ez. Példáuík ka azt állítom, hogy nemcsak a szem, hanem a bőr is „lát“, ez a mindennapi élet szempontjából, nyiiVánme- rő képtelenség. Pedig dr. Ehrenwald, a bécsi ideg- és elmekor tani klinika orvosa vagy kétesztendővel ezelőtt bebizonyította, hogy ha bekötött szemű, vagy éppenséggel vak kísérleti személyek arcára színes fénycsóvát ejtenek, kiterjesztett karjaik önkéntelenül el- mozdutoak. Még pedig más irányban, ha piros és másban, ha kékszinü a fénysugár. Ami •nem magyarázható maisképp, mint hogy az arcbőr fényérző és tetejébe meg is tudja különböztetni a színeket. Persze ez a ,,iátás“ nem tudatos, de a bőrfalület, az őt érő fény színének megfelelően, az idegek, illetőleg 'az agy velő közvetítés évül, különböző irányba dirigálja a karizmokat. Most azonban egy másik, nem kevésbé meglepő és rejtélyes emberi érzékről lesz szó, amellyel1 mostanában kezd a radományos kutatás tüzetesebben foglalkozni. Ez pedig a vak ember többé-kevésbé éles tájékozódó-képessége. Manapság már igen gyakran kutya vezeti világtalan gazdáját s fehér bot, .hatósági intézkedések könnyitak meg a járás-kelést e szerencsétleneknek a nagyváros ezer veszedelmet rejtő utcáin. Hanem mindezeken kívül a Természet a vakok egy részét még •azzal a csodálatos adomáimyalí ruházza fel, hogy minden segédeszköz és figyelmeztetés nélkül, messziről! észreveszik és kikerülik az akadályokat. Regente, mikor sokkal több vak botorkált magában az utcán, mint ma, de akárhányszor még ma is, meglepő Hatványt nyújt; mikor a világtalan többméteres távolságból mégneszeli az útjába szegeződő házfaés olyan halálosan boldogtalan vagyok, mint uzolőtt soha, soha... Az iró ... — Tudod — mondja cigarettázva — mikor elértem azt, hogy egy nagy és hires fővárosi laphoz kerüitoin, hetekig transzban éltem, valami hihetetlen boldogságban. Es most tudod mi van bennem ? Keserűség és nagy fáradtság. Borzasztó, hogy itt mit kívánnak az embertől. A legkisebb hibáért nagy jelenet. Az élet fokozottabb ritmusa az oka talán, de százszor idegesebb a levegő, szinte puskaporos, mint nálunk a régi szerkesztőségben. Nem panaszkodom, egy regényemet most szedik, hangjátékomat elfogadta a rádió, színdarabot irok egy neves szerző társaságában. É3 mégis. Itt vagyok a legboldogabb. Úgy irigyellek benneteket, hogy az hihetetlen. A régi kedves szobák, a telefonfülke, s az a kiegyensúlyozottabb, emberibb élet itt, ahol lehet egy kicsit beszélgetni, vitatkozni, ahol a tízórai kiflit hozó ember arca is kedves és megszokott. Úgy érzem, hogy az itt töltött évek voltak a legszebb idő az életemben és az a legszomorubb, hogy ez soha többé nem jöhet vrisza. Mert ami ezután jön, az munka, munka és megint csak munka. Magamért és másokért. De vájjon érdemes-e igy hajszolni a sikert? Sokszor megdöbbenve jövök rá, hogy nem érdemes és százszor boldogabb voltam idehaza... A muzsikus A klubban ül, vállas, fekete, vékony fiú. — A legfurcsább az a sikerben — kezdi —, hogy az ember követelővé válik önmagával szemben. Hosszas küzdelem és munka után elértem azt, hogy egy nagy szinház függönye előtt hajlongtam a lelkes „szerző, szerző !“ kiáltásokra. És most azt kérdezem magamtól: mi ez a nagy csend körülöttem ? Senki se tapsol, senki se brávózik, senki sem ünnepel. Gyorsan írni kell valami mégszebb muzsikát, mert a siker olyan, mint a legnagyobb narkotizáló méreg. Aki egyszer beiekósoi, nem tud meglenni nélküle, mindig nagyobb és nagyobb adagokra van szüksége, mert különben belepusztul az utána való vágyakozásba. — Boldog? — kérdezzük tőle. — Nem — mondja csöndesen — legalább nekem a siker egymagában nem hozta meg a boldogságot. MARTON L1LÍ. ■lat, lámpaoszlopot és megbecsülvén az akadály térbeli kiterjedését, ügyesen megkerüli. Valami rejtélyes erő dogozik-e itt, ami épsze- mü embernek megfoghatatlan? És mi az a titokzatos őrangyal, amely például a játszadozó vak gyermekcsoportot szemmeLláthatóan kézenfogva vezeti és megakadályozza, hogy mindunoaíun egymásba, vagy tárgyakba ütközzenek és magukon komoly sérülést okozzanak? — Nos. egyszerű a magyarázat — mondták erre eleinte az éretbuvárok. Nincsen benne semmi rendkívüli. Hiszen köztudomású, hogy ia vakok hallása sokszorta élesebb, mint az éplátásu emberé. Következésképpen az akadályokról visszaverődő hanghuíllámok révén igen jól tájékozódhatnak a térben. Valóban, ez tetszetős magyarázatnak látszott mindaddig, míg kiderült, hogy például1 teljesen siket vakoknak is meg van ez a csodálatos ,,távolbaérző“-képessége, viszont sokszor gyenge fokát tapasztalták olyan éledis iá.i világtalanoknál, akik 40 méter távolságból meghallják a halk beszédet. A tüzetesebb vizsgálatok kimutatták .rzt us, hogy a titokzatos ,,távoi'baérzés“ székbe, lye a homllok és a halántékok környéke. Csak akkor ,érzi meg távolból" az akadályt a vak, ha arccal fordul feléje. Egy kísérlet a!- kaimával üvegtáblát mozgattak a vak közelében. A kisérlot teljesen zajtalanul folyt, ám minél gyorsabban mozgott a tábla, annál erősebben érezte a kísérleti személy, hogy szilárd test közelit hozzá. Dr. A. W. Kellner német orvo6, aki ezzel a kérdéssel részletesen foglalkozott, ebből és hasonló ki serietek 'állapján arra a következtetésre jut, hogy a vakok ,,távolbaérzése“ nem valami uj, eddig ismeretlen érzékszerv tevékenysége, hanem egyszerűen a homlok- és halántékbőr tuLfinomitott tapintókészségén alapszik. A vakok tapintása különben is jó- val érzékenyebb, mint az egészségeseké; a Természet mintegy többi érzékszerveik meg- élesútésével igyekszik kárpótolni őket hiányzó látásukért. De a bőr tapintók épessége, a mondott helyeken, az érzékenység olyan fokára juthat, hogy megérzi azokat a végtelenül finom légáramlásokat, sűrűsödéseket és ritkulásokat, amelyek a térben elszórva lévő szilárd testekről kiindulnak. Igaz, hogy tulajdonképpen maga a hang sem más, mint a levegő sűrűsödéseinek és ritkulásainak szapora egymásutánja (tudós tolvajnyelven: ,,longitudinális közeghuilámzás“) és hogy hangérzet nemcsak a dobhártyán, hanem a koponyacsontokon keresztül1 is lehetséges (csontvezetés). Azonban ezeket az elképzelhetetlenül gyenge 'levegőmozgásokat: semmiféle hallószerv nem tudná felfogni; csak a bőrfelület taplntó-testecskéi finomulhatnak bizonyos körölmények között odáig, hogy meg- érezzék és észleljék őket. Dr. Kellner bizonyítékul felhozza még azt a megfigyelését is, hogy a ,,távolbaérzésc< -működését a levegő általános nyugalmi állapota és hőmérséklete nagyban befolyásolja. De lényeges szerepet visznek benne a vak egyéni tulajdonságai is; figyelme, emlékezőtehetsége, mindenekfelett pedig gyakorlata. Állandóan vezetett vaknál gyengébben, illetve nehezebben fejlődik ki, mint, aki sokat jár egyedüli; az önállóság tehát fejleszti a képességeket. Nekünk, épszemüeknek, akik teljes fény- és szinpornpájábzn élvezhetjük a világot, egyszerűen elképzelhetetlenek azok <ai rejtélyes érzések, amelyek a tapogacodzó vaknak megsúgják, hogy több méternyi távolságban akadály van előtte, sőt nagyjából körülírják számára -az akadály méreteit. Rejtélyesek, bármily világosan tárja is elénk a tudományos kutatás. Ami mindenesetre azt bizonyítja, hogy az emberi érzékszervek rendes körülmények között nem fejtik ki elképzelhető legnagyobb képességüket. Minden érzékszervünk — mondhatni — a kiaknázatlan lehetőségek tárháza, mikor begyakorlás, élesítés révén, egészen rendkívüli teljesítményeket érhetnek el. Jóllehet a kultúra némely érzékszervünket, mint pl. a szaglást, elsatnyulásra Ítéli, a tények tudományos felismerése és a civilizáció uj szükségleteihez való alkalmazkodás érzékszerveink érzékelési területeit lassanként nem sejtett határok felé tágíthatja ki. És ki tudja; élesedésük még milyen meglepetésekkel és képességekkel ajándékozza majd meg a fejlődő, tökéletesedő emberi fajt. Az ország legszerencsésebb sorsjegy FŐELÁRUSH ÓJA: EAKCa ROMÂNĂ OE POKERT BUCUBEŞT HELYI KÉPVISELET: ELLENZÉK KÖNYVOSZTÁLYA! A junius hó 15-iki húzáson az alábbi főnyereményeket nyerték a tőlünk vásárolt sorsjegyek: 6,C00.000 lejt 18.409 szám, 1,000.000 lejt 204.027 szám (mellék-sorsjegy), 400.030 lejt 27.864 szám, 400.000 lejt 53.844 szám, — 200.000 lejt 39.056 szám, 100.000 lejt nyert a 39.075 szám Ezenkívül rengeteg 70.003, 30.003, 20.000, 10.000 és 7.000 lejes nyeremény került kifizetésre ! — Jól jegyezze meg ! ! Sorsjegyet csakis nálunk vegyen ! ! ! & VNÍcN IN’.-. & tf V/ HÚZÁS : JULIUS HÓ 15-ÉN A „távoíbaérzés“ titka H
