Ellenzék, 1936. június (57. évfolyam, 125-148. szám)
1936-06-19 / 139. szám
6 ELLENZŐK I 9 3 6 Inni u s I 9. HÁRMASOK ffit-reur, 35. KÖZLEMÉNY hl,. : L)r. !'tánca Domokűs Giacomo Ritvo altiszt, fiatal 122 éves, erős ember, -nívósán roncsolt sebekkel kézigránát roncsolúsok, a jobb lábszár, jobb kézfej roncsolása, súlyos lejsérülések. Ijesztően ordít: Manna a mia! . .. Mamma mia! . .. Bekötöm a súlyos sebesültet, csillapítót adok, de nem hallgat a szerencsétlen. Nem bimm hallgatni, állandóan az édes anyját kiáltja. Halottsáppadt. borotválatlan arca ijesztően hat a hajnali derengésben. Megsajnálják a többi sebesüllek és magyar szóval csititgalják. A „gyengélkedő'* tele van sebesültekkel. Várjuk az estét, hogy hátraküldhessük őket a hadosztályhoz. Tóth-Kovács Ferenc, Pillán János, Dán János, Józsa Imre, Pálfv Lajos, Tóth István, Kabok János, Kitesz- ku Vlágo, Beca Marku, Vigh János. A sáncban Oravec Sándor, Czákó János és Maku- licza huszárokat találom súlyos sebbel. Nyögnek a tájdalomtól. Melletiik olasz sebesültek és loglyok. Megtudjuk, hogy két zászlóaljnyi olasz erő akart átjönni pontonokon, hogy hídfőállást készítsenek Mo- riagó előtt. Utánuk aztán nagyobb olasz erők jöttek volna át a Piávén. Tüzérségi tűz akadályozta meg tervüket. Hanyat-homlok menekültek visza a gyilkos /árótüzben és sokan szétszakítva, véresen a viz.be futták. Reggel élénk ágyutüzet kapunk. — Gázgránátok! — jelentik a századok. Tiz óra felé sürgősen Fontigo községbe, Juhász kapitányhoz hívnak, kit gázmérgezés ért. Parlagon heverő földeken, szőlőindák és eperfák között, szabad területen szaladok. Jobbra a Montelló mered ream, mint valami nagy zöldszem, belelát vesémbe. Hátam mögött a szanitéeek futnak hordággyal. Kezem minduntalan a gázmaszkot tapintja. Mikor a futóárokhoz érünk, feltesszük a gázálarcot, igy Intünk, kövekbe, harántgátakba botolva, a templom i rá - inában. A Piávén túl, a Montelló kertes hegyoldalán sárga földhányásokat, olasz állásokat, drótkerítéseket látok. Messzebb, a hegygerincen, szürke figyelő léggömbök függnek mozdulatlanul. Fontigo községben, a templom mögött, mély ka- vernában — Rózsaity őrnagy állásán — találom Juhász kapitányt. Kék az arca. nehezen lélegzik. Sietve hordágyra tesszük és szaladunk vele a segélyhelyre. Meg-megbotlunk. elvágódunk. Nehéz, fullasztó a légzés a gázálarc alatt. Veríték csorog testünkön, mintha szétszakadna tüdőnk. Mázsás teherként nyomja fejem az acélsisak. A szanitéc megbotlik és nyögve terül el a földön. Megfogom a hordágyul és remegő térdekkel szaladunk teljes erőnkből a nehéz teherrel. Nem bírom a gázmaszk fullasztó terhét, úgy érzem. megfullaszt. Arcom duzzadt, szemeim égnek, mintha parázs érné őket. Megállunk egy pillanatra, letépjük a gázálarcot. Nehéz, rothadt szénaillat tör be tágult, forró orrlika- inkon. Gyötör a hányás, testem csupa veríték. Nyitott terepen szaladunk, félve sandítunk balra, a Montelló- ra és a legkisebb zajra megrázkódunk. Juhász kapitány nyugtalanul fekszik a hordágyon, fején nehéz acélsisak. Megfeszítjük erőnket és futólépésben szaladunk, izzadtam elálló lélegzettel, zugó fejjel, remegő térdekkel érünk Moriagóba, a segélyhelyre. Térdre rogyunk a hordágy nehéz terhe alatt. Éles szúrások hasítanak fáradt tüdőmbe, éles nyilalások tépik régi sebesülésem helyét, szivem ijesztően lüktet. mintha szétrepedne agyam. Nehéz ágyudörgések és lövedékek siiviiése remeg- !cti meg kifáradt agyunkat, szivünket. Forró a levegő. Émelyítő gázok törnek be a tüdőmbe, kínoz a s/omjuság, földrever a hányinger. Orgonás és Miron legényembe kapaszkodva próbálok kiegyenesedni, de nem enged az átkozott nvilalás oldatomban, ismét visszatántorgok a nedves fűre, fekhelyemre. XVII. Nyugalmasabb napok következnek. A nedves kaverna, a bedeszkázoft ablaku szobák dohos levegője mindjobban ráfekszik tüdőnkre. Napról-napra jobban fogy erőnk, hamuszinü arcunkba mélyen belesüppednek a fekete karikával övezett égő szemgolyók. Utáljuk már magunkat, a dohos, rothadt szagu levegőtől émelyeg gyomrunk. Könnt meleg van, júliusi forróság, mi pedig lenni a kavernában fázunk. Várjuk a felváltást, úgy látszik, itt felejtettek bennünket. Hét-hét után telik és mi még mindig itt vagyunk. Néha-néha kilópozunk és a rombadőlt liá zak között, a templom mögötti csermelyhez húzódunk. Olyan jól esik a hüs, csobogó viz paskolása. Hűsíti fáradt, dagadt lábainkat. Csendben, félve megmosakszunk és a forró napsütésben szárítjuk áporo- dott, izzadt ruhánkat. Egyik délután a patak partján keskeny biirün, a templom védelme alatt Kulka egészségügyi hadnagy- gyal beszélgetek. Nézzük a csobogó, tiszta vizet és a fénylő, kék olasz eget. A Campanile sarkában, mint lusta, kövér zöldhernyó poshad a Montelló a velencei síkságban. Gondosan parcellázott eperfákkal, kertek, itf-ott emeletes köhá/.ak és beültetett olasz állások rajta. Csend, remeg a levegő a forró napsütésben. Egyszerre valami hideg lül végig hátamon. Kúp rázik a szemem. Fázni kezdek, reszketek. Kulka rám néz és ijedten szól: Rosszul érzed magad? Vacogni kezdenek fogaim. Kulka karon fog, igy megyünk házunk leié. Táncol a Montelló, fogaim ősz s/eütödnek, tagolva mondhatom ki a szavakat. A padlón, a frissen tépett fii re dűlök szobámban. Magamra húzom bárány bőr mentémet, pokrócokat raknak iráni, Tompa üléseket érzek lejemben, mintha nehéz pörölyökkel döngetnék agyam. Ijesztően fázom. A nedves fűtől émelyítő levegővel lelt szobában homály van. Az ablakok bedeszkázva. Csak a deszka közötti réseken tódul l>e néhány fénysugár, millió porszemet nyársalva fel útjában . . . Ügy érzem, forog velem a ház . .. Könnt ágyuugalások. Nehéz gránát süvít felettünk. óriási robbanással hányja szét a falu házait, l’jabb robbanások, reccsenések, taglóütések . .. Szolgám kifulladva szalad a recsegő falépcsőn. — Főorvos ur! Lőnek az olaszok! Tessék lejönni a kavernába! Reszketve feltápászkodom meleg, párás fekhelyemről és remegő térdekkel a kavernába szállók. ÍR vannak a fiuk: Polgár őrnagy, Vadas, Dlauchy, Szántó, a telefonisták, küldöncök, Lisztiszolgák egymásba szorulva. Mélyen lennt a földben, erős gerendákon nyugszik a vastag belontetö. Vizcseppek hullnak ritmikusan a sápadt, dermedt emberekre. Hideg veríték ül ki rajtam. Vizcseppek Roppannak hideg, izzadt arcomra, nyakamba, kezemre. Lennt a szennyes vízzel teli padló loccsan. összezsugorodva gubbasztok egy kőrakáson. Kívülről, a meredek kavernaajtón, a fényes olasz ég mosolyog. Körülöttünk zeng-zug. ropog, recseg minden. Házak omolnak össze, kövek, gerendák, cserepek röpködnek az izzó napsütésben Csendesedik a zaj. Ismét előbujunk. Szobámba megyek, ledőlök, mint egy élettelen anyag. Láz gyö tör, kínoz a szomjúság. Tágranyitott szemmel nézek a félhomályba. Anyám, drága jó anyáin hűsítő kezét várom, mint régen, gyermekkoromban, mikor hűsítő anyai kéz simogatta fájó, forró homlokom. Ismét dübörgés, robbanás. Szolgám sírva könyörög: Gyorsan le a kavernába! Ide lőnek a szomszédba, Szétlőtték a szomszéd házat. Fájó, zugó fejjel, csukló térdekkel, kapaszkodva megyek a kevernába. A zaj elültével alig vánszorgok vissza a nyikorgó lépcsőkön. Nem bírom már. Szolgám ismét elsírja: Az Isten szerelméért, le a kavernába! Ide lőnek az olaszok! . . . Nem bírok már lábra állni, visszatántorgok nedves fekhelyemre. Szolgám könyörög, sir, fel akar támasztani a padlóról. Remeg a föld és a kőház. Nem birom. Testem minden porcikája fáj, élesen belehasit a fájás. — Hagyj békét! — ordítom. — Hagyj békét! Beléd lövök, ha még egyszer feljössz! Mars ki! Sírva megy ki jó szolgám a szobából, egyedül maradok. Forog a ház, repül az idő. Az ablaknyilásokon betóduló rezgő fénysugrakon furcsa alakokat látok: Torzonborz törpék és óriások törnek a félhomályba, vigyorgó ábrázattal környékeznek és nehéz pöröllyel ütik az agyam. Az ütések tompán koppannak. Vérem ijesztően lüktet, szétszakad agyam. Kiabálni szeretnék: Miron!... Miron!... Édes anyám! ... Anyám! .. . Torkomon akad a szó . . . Pa- nos, Gräber, Papp. Miletics, Gálzó, Tekler, Gál Demeter, Schreiber jönnek lázamban. Furcsán nevetnek . . . Mozgó, táncoló fakeresztek . .. lidércfények . .. reccsenő hangok . . . Majd belepottyanok a végtelen semmiségbe. Órákig fekszem eszméletlen állapotban .. . Késő éjjel térek magamhoz. Mellettem Miron legényem és Orgonás gyógyszolgám ügyelnek hűségesen. Miron sir, kezeit tördeli. Az egyik ablakról letolták az ablakdeszkát. Velence hüs levegője tódul a dohos szobába. Újra élek! .. . Szívom magamba a lágy, üditő levegőt. .. Könnt a kék éjszaka ég a milliárd csillag parazsában. Messziről — a Monte Sulderből, a Monte Grappa és Monte Tómba felől tompa robbanások zaját hozza a tengeri szél. Házunk előtt, az utcán nehéz kocsikerék nyikorog, szerszámok ütődnek össze. Halk emberi hangok. Megjött a konyha, a régen kihűlt étellel. Nekünk az élet. Hatodik napja vergődöm élet-halál között szobámban. Várom, jobban leszek s ezredlemmel maradhatok. A sárgakeresztes gáz — melytől ugv féltem — testemre tette bélyegét. Marcangol a fájás, beleszar feneketlen éllel, minden porcikámbau érzem, szétszakad tüdőm. Kulka kollégám van mellettem, szeretettel kezel, tekintetéből látom mélységes baráti érzésének melegét. segíteni akar. hogy átvergődjek a bajon. Haza- küldene, de nem mehetek, köt a szavam, az Ígéretem, amit gról Tisza miniszterelnöknek adtain az anyámért, a bátyáméit .. . Mélységes szeretetem ragaszkodásom a hármas huszárezredhez kot, mcl\ szivébe logadoll Bajtársaim, a legénység, kikkel mi sodik esztendeje jóban rosszán együtt élek, mindig együtt, baráti szereidben. Nem lebet ez.l könnyen ill hagyni... Próbálok kiegyenesedni, de az átkozott színá nem enged. Visszatántorgok a kis zöld, rothadó fura kásrn, fekhelyemre Megszoktam mái az átmelegi dett, émelyítő fiiillatot. Óriási ágvudiihörgések, nű lenlő csattanások, égető forróság van könnt, én pr dig deszk ázott ablaku szobámban fázom ... A desz ka közötti réseken néha fehérfodros bárányfelhőket látok. Az ablakhoz tántorgok Orgonástul és Mironba kapaszkodva és szívom a tiszta, üditő tengeri levegői Hatodik napon, virradatkor kocsizörgést hallok Polgár őrnagy lép szobámba. Doktor! — mondja. — Hátiaküldelck az egészségügyi intézetbe. Pihend ki magad, azutár. visszajössz isinél hozzánk Nem tarthatlak tovább Megfogadom a jótanácsot és embereimbe ka paszkodva, remegő térdekkel megyek a recsegő la lépcsőn a ház elé, hol szénával rakott kocsi vár. Ráfekszem a szénarakásra, szomorúan búcsúzom bajtársaimtól Orgonás gyógyszolgám sírva szó ritja kezein . . . Elindulok a pirkadó hajnalban, lépésben hajt a huszár, az ut tele gránáttölcsérekkel, meg-megrázkó- dik a kocsi, úgy érzem ilyenkor, hogy szétszakad a tüdőm. Az utón huszárok, altisztek jönnek a kocsihoz, búcsúznak . . . Jobbra a Montelló hosszú gerince húzódik félelmetesen a félhomályban. Pillanatnyi csend, csak a Monte Tómba felöl hallatszik egy-egy tompa ágyu- dörej. A szürke hajnali csendben hallom a sebes Piávé csobogását. Semaglia falu főutcáján hajtunk keresztül, balra a gyönyörű templomtorony, melyen óriási gránátlyukak tátonganak. Kelet felől most jelenik meg a nap korongja ezüst sugarak csillogásában. Szomorú vagyok. Itt kell hagyjam az ezredemet. a bajtársakal. Visszatérek-e még? Fájdalmas, szomorú gondolatok marják lelkem. Piávé de Soligho-n. a tábori kórház előtt megáll a kocsi. Bevisznek a kórházba, hol Mladin Virgil főorvos barátom fogad. Fehér, puha ágyba fektetnek. Állapotom nem javul. Napról-napra fogy az erőm. Néhány nap múlva Vittorio-ba visznek, honnan a főtörzsorvos rendeletére „hátrább“ küldenek: — a „Hinterlandba“... XVIII Hordágyon visznek ki a vasúti állomásra. Nyolcad magammal fekszem a vasúti kocsi hordagyain Alattam súlyosan sebesült osztrák főhadnagy: gerinc és keresztcsont sérüléssel. Gipszbe van téve a szerencsétlen. Hasmánt fekszik a hordágyon, nem látom arcát. Velem szemben fiatal hadnagy fejlövéssel, magával hozta az acélsisakot is, melybe félig bele van fúrva az acélgolyó. Nyögések, nehéz sóhajok vegyülnek a vonatkerekek kattogásába. Állomásokon megyünk keresztül, mindenütt szomorú, hallgatag emberek néznek a nyitott ajtón a kocsiba. Éjjel a függő-ágyon fekvő súlyos sebesültnek felfakad sebe. A pislogó olajmécses gyéren világítja be a zakatoló kocsi belsejét. Hangok ütik meg fülemet. Vér csorog a sebből, — az alant fekvő súlyos sebesültre. Bejön Costinean ügyeletes orvos, próbálja elálliíani a vérzést. Holtan szedik le szegényt a következő állomáson .. . Fáj a lelkem. Elhagytam a bajtársakat. Ki tudja, hányat fogok viszontlátni? Megyünk a végzet utján. Nincs megállás. Fájón szivembe nyillalik Panos dudoiása: „Üres a ház, nincs kacagás“ . .. Szomorúan, fájón szól a zümmögő ének, felsebzett, békére áhítozó lelkünk fájdalmas emlékei perzselik sziveinket. „Üres a ház, nincs kacagás“ . . . Csak véres roncsok, sirhantok, korhadó fake resztek... OTTHON. I. Éjjel elindulok, haza a Jiul völgyébe. A vonaton már jönnek a frontharcosok, érzik a forradalom szele. Erős kurjantások a sötét éjben. Mind nagyobbszámu katonatömegekkel találkozom. Mindenütt jókedv, klárinét hangja tör fel az éjbe. Élénk fegyverropogások. A vonatablakokból katonák lövöldöznek az éjszakába. Csörömpölve hullnak alá a szétlőtt ivlámpák az állomáson. Megbomlott a fegyelem. Puskatussal törik az ajtókat és ablakokat. Eles csörömpöléssel esnek le az üvegszilánkok. Ököllel , lábbal, puskatussal döngetik a kocsioldalakat. Ijedt, síró asszonyok és gyermekek kuporodnak rémülten a vagonok padjain, várótermekben és folyosókon. Éles fegyvertüzelés a sínek között. Részeg katonák ugrálnak mozgó szerelvényre. Robogó vonatablakokból sortüzeket adnak a szabadságtól megrészegedett katonák. Haza mennek, viszik a foradalom lángját a faluba. Viszik az erjesztőt, mely felbomlasztja a százados fegyelmet. A vonatkerekek kattogását elnyomja a részeg katonák ordítása, a fegyverropogás, szöges bakancs dorombolásé, ajtókat csapkodnak, láncolnak, összecsókolóznak. Ijedten halad az éjben a megtépázott vonat. {£ uiytatjuk^
