Ellenzék, 1936. június (57. évfolyam, 125-148. szám)
1936-06-17 / 137. szám
ti L L UN Z ÉK 1 'J J 6 Junius / /. « HÁRMASOK I hfort-remy 33. lit;: : Dr. Manca Domokos 1 KÖZLEMÉNY A tűz s/.iiutével a segélyhely alatti völgy lenekén iu l facsoport közé húzódunk, hol iák és bokrok altban utászok ássák a lövészteknöket. A rögtönzött fekvőhelyen, nem törődve a még jjel is búgó repülőkkel és a sivitó ellenséges grana tokkal, halálos alomba merülünk. Alig pirkát! junius 20-ik napja, a csapatok iar- k assz emel néznek egymással. Megtiltották a tama- last, az olasz pedig kábult rémiiletes vesz teugei tői. Összeköttetéseink a Piávén el vannak vágva. Nincs utánpótlás ... A halál torkában vagyunk. Az olasz lövedékek percenként tépik szét a telefonvonalakat: a telefonisták éhségtől gyötörve, állandó életveszedelemben szünet nélkül járják a vonalakat és helyreállítják az összeköttetést. Egész nap vizes lyukakban fekszünk. Étel, ital, dohány nincs, — az éhség görcse tépi beleinket. 1 e- ietonon jelentik: A Montellot nem célunk tovább tartani, a visszavonulás el lesz rendelve. Junius 21 -re virradunk. Szakadatlan bőgnek az igyuk, körülöttünk tűz és pokol. Kábult vagyok. Egész nap kimeredő szemekkel, látott szájjal, lihegve ••kszem. Lövészteknömben mozdulni sem tudok. Hihetetlenül kínoz az éhség és szomjúság. Este parancs jön: Az ezred fele Ghyczy Béla őrnagy vezetése alatt éjjel visszavonul. Hat emberrel hátrahagynak. Be kell várjam Pálffy kapitányt, hogy átadjam az állást. Besötétedik. Minden századnak felét kivonjuk az arcvonalból és 11 órakor megindítjuk a visszavonulást. Mi még 24 óráig itt maradunk. Reszketek a nedves hidegtől és a gyengeségtől, alig van jártánvi erőm. Szél zug a bokrok között, nehéz lövedékek búgva suhognak fölöttem. Bátorítom embereimé1, várakozás halálos perceiben. Koromsötét a táj ... Messze az ég peremén most emelkedik ki vérpirosán a hold. Égő szemekkel figyelek, végre megzördül a bokor. suttogó hangok hallatszanak. Megérkezett Pálffy kapitány. Átadom az állást. Telehold emelkedik az égre, nappali világosságot árasztva a tájra. Észak-keleti irányban haladunk a remegő holdvilágban. balra elhagyjuk a segélyhelyeket s leereszkedünk egy terjedelmes völgybe, bokrok, fák árnyékában megbújva s hangtalanul, mint a kísértetek, suhanunk tovább. Éles berregés hallszik a levegőben. Ellenséges repülő jön. Levágódunk, beletapadunk mozdulatlanul az árnyékba. Aztán nehézkesen feltápászkodunk, kínosan vonszoljuk testünket a völgy túlsó felén .. . Kiérünk az élre. Alig állunk lábainkon, Izzadva, lihegve, drótkerítéseken mászunk át s a fennsíkon to- vahaladva, a távolban csillogni látjuk a Piávé vizét. Elértük a gépkocsi utat. Jobbra, mind közelebb felénk, sürü egymásutánban csapódnak a húszon - nyolcas gránátok, mennydörgésszerű robajjal dübörögnek a lövedékek és rémiiletes dördüléssel robbannak. Rakéták gyulnak százával, remegő sárga lángjukkal világítva be az utat. Sebesült halálorditása hallszik. a gránát mindkét lábát leszakította. Szembe velünk Pribék József huszár jön. Vezetése alatt elérjük a keresztutat és innen a gyalogösvényen erőnk utolsó megfeszítésével felfelé mászunk egy dombra, melyről szűk völgykatlanba ereszkedünk. A katlan fenekén pokoli sötétségben nyílás tátong előttünk: angol fedezék bejárata. Tizlépés után beérünk a domb gyomrába, hol sötét, kigerendázott nagy fedezékbe kerülünk. Felettünk 30 méteres földtömeg. A fedezék sürü, nedves párával teli lett, árva gyertyaláng fénye küzd a homállyal. Bokáig érő viz és sár. felülről, a gerendák közül szüntelenül csepeg, csurog a viz reánk. Borzalmas börtön. A nedves, áporodott levegő mellünkre fekszik. Mégis megkönnyebbülés sóhaja száll keblünkből, itt a nehezebb gránátok ellen is védve vagyunk. Tompa dörgés hallszik. Márton kapitány legénye több tiszüszolgával együtt berohan s jelentik, hogy a kijárat melletti fedezéket a gránát szétzúzta. Hozzák kezükben a hátizsákokat, melyeket a gránátszilánkok szitává lyukasztottak. Végigfekszem a rothadó prics- csen és kábult álomba merülök. XIV. Junius 22-ikén fuldokolva ébredek. Az éhség, szomjúság és a sürü, párás levegő gyötör . . . Körülnézek: mindenkinek hamuszinü, reménytvesztett az srca. Hangtalanul ülünk, csak a csepegő viz loccsanása baliszik, ügy érezzük, hogy végítélet előtt állunk. Mede őrmester, ezredtrombitás előveszi hátizsákjából imádságps könyvét s hangosan kezdi olvasni a haldoklók imáját: a többiek halkan utána mormolják. Lélegzetem mind nehezebb, már a fedezék levegője is fojtogat, tagjaim ólomnehezek. A kijárathoz vonszolom magam, kikémlelek. Bairrtner parancsot küld pálffy kapitánynak, bogy az utotisó embereit is vonja vissza. Mann Dénes és Mólosán hadnagyok egy egy sza kassza! hátramaradnak utóvédnek. A kilencedik huszárezred Falsénál a hídon megy át, mi a hídtól nyugatra pontonokon. indulunk a halálaira. Rettenetes erővel zuhognak a nehéz gránátok a fedezék körül, köröskörül felszántva az egész környék. Halábsápadtan szorongjunk a kijáratnál és várunk. Végre messzebb csapnak a gránátok és elindulunk. Kimászunk a völgykallanból, végigszalad un k a fennsíkon s leérünk az. útra. Hangtalanul, nesz nélkül, sötét embercsoportok húzódnak el mellettünk: a harminckettesek, a hármas bosnyákok és a kilences huszárézred emberei. Gyorsüterrilben megyünk. Az életért megyünk most! Köröskörül hullák hevernek az ut mellett, a hatnapos rothadástól irtózatos hullaszag terjeng a levegőben. Gyomrom hánykódik az undortól, tiz-tizenöt lépésenkint görcs szorítja beleimet és a földre ver a hányinger. Fénysávok szaladnak a földön, az olasz fényszórók kutatnak. Mint óriási tüzszemek, úgy vágják át az éjszaka sötétjét. A menetelés üteme mind gyorsabb és gyorsabb lesz. Ismét csillogni látjuk a Piávé vizét, most is zuhognak a huszonnyolcas lövedékek. Az ut meredekesen ereszkedik le a Piávé felé. A fák alatt sötét embercsoportok ülnek, a kilencedik huszárezred emberei. Leérünk a vízpartjára s a partról élesen meredő domb oldalába húzódunk. A fáradságtól elnyomva, földredobom magam és dróttekercsbe ülök, a tüskésdrót húsomba fúródik. A nehéz gránátok fejünk felett elsuhanva a Piávé vizébe és a túlsó partra csapnak. Borzalmasan szép látvány, midőn a szétrombanó gránát emeletmagasra vágja fel a vizet. Néha a kőszigeteken robban a nehéz löveg, ezer, meg ezer darabra tépve, szétszórja a kavicsokat. Kinos várakozásban telik el az idő, mig előttünk a harminckettes gyalogezred átkel a folyón. Végre Baintner ezredes parancsot ad indulásra Lemegyünk a viz színéig. Némelyik csajkával meríti a vizet és mohón issza. Magam is számba veszek egy kortyot. Oly dögletes hullaszaga van, hogy lenyelni nem tudom. A sötét ponton a parthoz simul. Belemászunk. A pionérek csáklyákkal eltolják a parttól s nemsokára az ár közepén himbálózunk. Rémitő siivöltéssel csap le egy huszonnyolcas gránát a sziget felső végén. Pontonunkat a robbanás ereje vízzel és kaviccsal szórja tele s megsebesülnek néhányan közülünk. Érezzük, hogy a ponton alja a folyó fenekét horzsolja. Kiugrálunk s térdig, derékig érő vizbe merülve, felfelé toljuk. l'lász szalad utánunk s jelenti, hogy gyalog kell átmenjünk a köszigeten s a folyó másik ágánál uj ponton vár reánk. A kősziget háromnegyed kilométer széles, ki van téve a nehéz ágyuk tüzének. Kavics gurul lábaink alatt, kínosan vergődünk előre, a halálfélelem verejtéke csurog rólunk. Az Ur védő keze lebeg felettünk. Mögöttünk, előttünk, körülöttünk mindenütt tűz. Támolyogva érjük a Piávé másik ágát. Habozás nélkül beugrálunk a pontonba és tovább indulunk. A viz sebes áradással zug, megközelítjük a meredek partot, de kikötni nem tudunk. Köteleket dobnak felénk. azokat sem tudjuk megragadni. Az ár sodorja a pontont. Hirtelen elhatározással, messze Ívben, kidobom magam a pontonból és néhány lépésnyi megfeszített gázolás után a parti gyökerekbe kapaszkodva, partra- jutok. Chiesola előtt vagyok. Megmenekültem .. . XV. Sötét éjszaka... A Faizei hídfőnél állunk és halljuk a sebes, megdagadt folyó csobogását. Haragosan csapnak a megáradt folyó tarajos habjai a meredek partoknak. Sötét minden s kísérteties. Rettentő hullaszagot hoz az éjszakai szellő. Gyomrunk émelyeg, alig csoszogunk a sáros, gránátoktól felszakitoU utón. Sernaglia előtt haladunk a minduntalan fel-fel- törő reflektorok éles fényében. Balra, a folyón túl alig vehetők ki a sötétben a Montello kontúrjai. — Átvesszük a Piávé-parti állásokat Bosco és Mira között! —- adja ki a parancsot Hayni őrnagy. Gyorsabb ütemben haladunk. Pillanatnyi csend, majd újból rakéták pukkannak és sárga, remegő lángjuk áttöri az éj sötétjét. A Montello gerincén ezer és ezer rakéta löveti magasba sárga fényét. Villan sárga lidércfénye, kísérteties fényt árasztva az átkozott helyre. Fenséges, félelmetes, feledhetetlen látvány, mint boldog békebeli kerti tűzijáték. A Piávé dühösen szalad a tenger felé. Néha-néha repülőgép berregés. Ijesztő alacsonyan röpködnek az olasz repülők fejünk fölött, ilyenkor megáll az ezred. Visszavonulunk a Montelloról, az offenziva meghiúsult. Az átkozott Piávé és az olaszok leghűségesebb szövetségese — a záporeső — megakadályozták az offenzivát. Treviso, Lombardia megszabadult a lidércnyomástól. Szomorúan halad az ezred, letört, remény t vesz lett lelkek. Gyorsan haladtunk a gránátoktól (eb,/a kitolt utón. Még az éjjel át kell vegyük az állásoka u Piávé balpurtjáu. Moriagóban megpihenünk, majd a századok balra kanyarodnak és átveszik az állásokat. Gyoi sün történik a felváltás. Az ezredtörzszse) Giusbi I- meneteliink. Szürke derengésl>eii érünk Giusin kisközségbe Néhány ház áll szomorúan, megtépázva, üresen, el hagyatva a sürü Iák között. Kis ösvényen jobbra ka nyarodunk, itt, egy kis erdő szélén, négyszögletű ré ten találjuk a földbeásolt fedezékeket. Lz lesz az. ez redtörzs szállása. A magas fii nedves, átüt a ruhán és bakancson A dekkungokba nem lehel belépni, térdig érő \iz van bennük, deszkák, rongyok, emberi piszkok usz nak rajta. Dohos, csípős levegő árad ki a sötét, rőt hadó fedezékből. Egerek ugrálnak ki az ajtón. l^edülünk a nedves fiire. — Vigyázzatok, skorpiók vannak a vidéken! kiáltják a fiuk. Félve tekintünk jobbra-balra. Félünk a vészé dehnes skorpióktól. Fáradtak vagyunk, testünk olyan, mint a nehéz ólom. A napsugarak alig birkóznak a szürke felhőkkel. Szomorúan ülünk a félelmetes helyen. Elhagyottnak, szerencsétlennek érzem magam. A nedves fii émtelyitö szaga átjárja agyunkat, hányás ingerli torkomat. Fázom. Estefelé benézek a kis házakba. Minden összelőve. Nincs egyetlen ép ház. Szétszakított ajtók, piszok, gaz, bűz csapja meg az orromat. Összetört fazék az összeomlott tűzhely felett, egyik sarokban még ott van a szakadt párna és száraz, összerágott cucli. Ijesztően sovány macska ugrik be nyávogva az ajtón. Lejjebb összelőtt kovácsmühely, a faszén szétszórva. Éjjel Mosnigóba megyek a félezred parancsnoksághoz. Polgár őrnagyot, Vadas kapitányt és Dlauchy főhadnagyot találom a ház alatti mély ka- vernában. Fennt a ház szobái teli vannak terméskővel. Gránát ellen védnek. Füstös petróleum-lámpa világítja be szomorúan az alacsony, dohos férőhelyet. A kaverna ajtónyitása sátorlapokkal letakarva Künnt ágyukat vonszolnak, konyhakocsik zörögnek a sötétségben. — Most kaptam a jelentést, — mondja Polgár őrnagy, hogy sikerült a Montellót teljesen kiüríteni, az olaszok nem vették észre a visszavonulást, csak néhány tábori ágyunk maradt vissza. Az ötödik és kilencedik huszárezred hősiesen viselkedett. Sikerült rendben visszajönni, úgy. hogy már nincs emberünk a Montellón. Az olaszok egész nap lőtték elhagyott állásainkat. — Tirolban is meghiúsult Konrád offenzivája. Most itt rekedünk, — mondja Vadas kapitány, — Hejh! pedig ha sikerült volna a lökés, most már a Pó-sikságán masíroznánk és kierőszakolhattuk volna a különbékét! . . . Másnap Moriagóba tesszük át székhelyünket, közelebb vagyunk a fronthoz. A házak összelőve, legnagyobb részük romokban hever. Ledőlt oldalfalak, kettévágott házak, levegőben csüngő gerendák, kőhalmazok. összetört ajtó, ablakrámák, üveg, porcellán cserepek, rozsdás, iitött-kopott konyhaszerszámok. Amott a szétrombolt gyógyszertár, összetört edények, némelyiken még kivehető az írás. Itt, egy „Pagliana“ gyógyszeres üveg, ismerem gyermekkorom óla. olasz fürészmunkások hozták valamikor apámnak. A patika körül érzik a gyógyszerek szaga. A földön szanaszét sárgult, átázott receptek és összetört gyógyszeres állványok. Arrébb a templom. Teljesen üres, az olaj- festmények leszakítva. Hüs árnyék és tömjénszag árad ki a szétrombolt ajtón. A falu közepén, félig-meddig épségben maradt házban ütjük fel szállásunkat. A ház alatti pince hatalmas kavernává van átalakítva. Felül vastag vasbeton fal. Itt bujunk meg az ágyutüz alatt. Mikor csend van, a földszinti szobákban tartózkodunk, itt van a félezred irodája. Szobám fennt van az emeleten, ablakai bedeszkázva. Mikor halljuk az ágyudörejt, — leszaladunk — a kavernába. Tízszer, húszszor, harmincszor ismétlődik meg az ijedt szaladgálás naponta. Ismerjük már az ágyudörejt, tudjuk honnan jön és hova megy a lövedék, annyira kifejlődött érzékünk. Dübörög, sivit a nehéz gránát: — Ez hátra megy — mondják az emberek. — Ez idevág a közeibe! Egyszerre fülsiketítő robbanás, cserepek, kövek röpködnek szét a házak között. A nyomás megrázza az emeletes kőházat. pappal a házban ülünk, vagy fekszünk, legtöbbször a kavernában fetrengünk, nem merünk kibújni a napra, levegőre. Meglát az olasz a Montello gerincről és a legkisebb mozgásra is ágyutiizzei felel. Éjjel a sötétségben kiülünk a kaverna elé. Csendben nézzük a sötét Montello vészes, mozdulatlan körvonalait, az élesen hasitó reflektor fénynyalábokat, melyek minduntalan keresik az ellenséget. Ilyen kor, fenntről, a megfigyelőből hosszú ezüst csíkban csillan fel a folyó vize. (folytatjuk.>
