Ellenzék, 1936. április (57. évfolyam, 76-99. szám)
1936-04-26 / 96. szám
7936 április 26. BLEBNZBK SB 15 ms»m ftADBLM UU.0F5 I I —I A MÁSIK VB. AG 77. B Fordított«: PINTÉR LÁSZLÖ Az asszony szótlanul nézte, majd kisvártatva, halkan megszólalt: „És nem fogja nagyon egyedül érezni magát, Tuan a Mim nélkül...?“ „Nem, Asminah. Ha nem mentél még férjhez és kedved van hozzám jönni...“ Nincsen férjem“, — felelte Asminah. „És Dúl?“ Az asszonya sötét szeme felragyogott. Megfordult és rámutatott a fiatal fiúra, akit halászni látott Pieter. „Ilyen nagy ember lett belőle. De nem vagyunk gazdagok és azért nem hord ruhát“. Azután odaszólt a fiúnak, aki vizsgálódva nézegette Pietert; „Dúl, köszönj a Tuannak.“ Tabeh, Tuan Besarl“ Erre a szóra felujjongott valami Pieterben. Tuan Besar. Milyen régóta nem mondták ezt neki! Megsimogatta a fiú kócos fejét: „Dúl...“ Hármasban mentek be a faluba. A többiek kis csó- portokba verődve tárgyalták a nagy eseményt. A Tuan visszajött a hatalmas, gazdag országból, itt akar élni közöttük. Asminah előre ment, egy kis faházikó felé. Pieter ment utána. A házban egyetlen szoba volt csak, kis veranda és konyha. A Verandán bambuszrudakból összetákolt nvugszék állott, a szobában keskeny ágy, szekrény és egy nagy asztak „Ez bizony kis ház csak, Tuan...“ „Majd tágítunk rajta, Asminah...“ „De Tuan csak nem alhat szalmazsákon...'* „Miért nem, Asminah? ügy akarok élni, mint ti. Nem akarok többé úgy’ élni, mint a fehérek világában...“ Az asszony nem kérdezett semmit. Pieter valamikor elküldte. Elutazott, anélkül, hogy egy búcsúzó szót mondott volna. És visszatért. Most vendég a házban. Ma még vendég. Holnap már az ő háza lesz. Holnap már újra házvezetőnő lesz és Pieter Tuan, Nagy Ur: Egy nagy fehér csészében kávét hozott be és édességeket. Elmesélte, mit csinált az elmúlt években. Elmesélte, hogy szomszédjukkal, Si Alanggal közösen van egy halászcsónakjuk, halászni járnak és a fogáson harmadrészben osztoznak. Sok halat fognak és bár mostanában nagyon leestek az árak, meg tudnak élni a halászatból. Dulról mesélt.. Elmondta, hogy a faluban mindig csak úgy beszélnek róla: A Tuan Besar Dúlja. És milyen más, mint a többi fiuk, mert ereiben fehér ember vére folyik. Nézze csak meg Tuan, mennyivel magasabb és erősebb Dúl, mint a többi benszülött fiuk, mennyire tisztelik és félnek tőle. Nevetve mondta: „Dúl valóságos kis zsarnok, fehér ember fia.“ Nevetésében büszkeség csengett és Pieterben is felébredt a büszkeség ennek hallatára. Mintha valami váratlan ajándékot kapott volna, álmai, vágyai testet öltöttek volna fiában, akit mindenki tisztel és első a férfiak között. Maga előtt látta Dúl nvilt tekintetét, hallotta tisztán csengő hangját, mikor nemcsak, hogy teljes cimét megadta neki, hanem szinte mindenki előtt kihirdette, hangsúlyozta. Ez az egy szó elég volt, hogy Pieter újra a sziget ura legyen. Ez az egy szó elmosta mindazt a keserűséget, amit állásának elvesztése, vagyoni összeomlása, Betty szemrehányásai okoztak neki. Újra az lett, ami volt: A Tuan Besar, a sziget ura... És Asminah háza a Tuan Besar háza. És Asminah a Tuan Besar nyaija. Dúl a Tuan Besar fia. És később már a csónak is a Tuan Besar tulajdona volt. És a Tuan Besar hálóit és halait mindenki megkülönböztetett tisztelettel kezelte. Még aznap délután nekiindult Pieter Asminah kíséretében az ültetvény felé vezető útnak. Az ut most nagyon hosszúnak tűnt Pieternek, hiszen soha nem ment rajta végig gyalog. Asminah elbeszélte az utolsó é< történetét. A kulikat mind hazaküldték Jávába, a Tuant elbocsátották. Elmondta, hogy Balingot a ben- szülöttek és a kulik Tuan Gilah-nak, az őrült Tuan- uak nevezték. „Tényleg bolond volt, Tuan. Talán nem is hiszi e! Tuan, de nem köszönt az senkinek. A kraninak sem, a manduroknak sem. Csak a békáknak köszönt...“ „Békáknak?“ „Igen, Tuan, ha meglátott egy békát, megállt és kalapot emelt. A kulik úgy is hívták, hogy Tuan Ködök, a Béka Tuan.“ Pieter nagyot nevetett az elbeszélésen. Nem nagyon hitt az efajfca mesékben. Elfelejtette, hogy őt magát is milyen hóbortossá tette az elhagyatottság, az egyedüllét, mely azonban csak akkor nehezedik kínzó súllyal az emberre, ha kínzó vágyak egy más élet felé hajtják az embert. Van Beekre és Balingra gondolt. De csak külső megjelenésüket tudta felidézni szeme előtt. Baling, a zord, emberkerülő. Van Beek, a csinos, izmos legény... És látta magát, a Tuan Besait, vasalt, fehér ruhájában felügyelő kőrútján. Egy pillanatra felbukkant előtte Betty képe is, amint a ve randán áll. De mintha elsülyedt volna benne egy világ, már eszébe sem jutottak azok a kínos esték, amikor az őserdő magánya gyötrő szenvedés volt, amikor polipkarokkal fojtogatta őket rettenetes egyedüllétük, amikor, mint ellenségek álltak egymással szemwmmmmmmmmammmwmmmsmmmammmmmmwmmmmm ben, feszült hallgatásban. Mindent elfelejtett és gyönyörködve bámulta meg az utmenti szálas kókuszpálmákat, a magas, üdezöld füvet a tisztásokon, ahol békésen legelésztek a kecskék és a zebu tehenek. Feje fölött az ég végtelen kékje, amely lágyan borul az óceán tükörsima vizére és bezár egy kis területet, ahol mindenki boldog és gondtalan. Vidáman hallgatta Asminah csacsogását, nevetett és ugyanazt a végtelen nyugalmat érezte, mint mikor az őserdő keskeny ösvényét járták kettesben. Elérkeztek az ültetvényhez. Itt elhalkult beszéd jak. Előttük a nagy foltos, fehértörzsü, sötétlombu fák. bgy álltak egyenes sorban, minha parancsra várnának. Pieter és Asminah szótlanul álltak az elhanya- * golt fasorok között. A három hónap alatt felburján- zott a gaz, a fákat ellepték a kúszó növények. A fák törzsén már nem lógtak a csapoló tálak. Néhány csésze a földön hevert, rendetlenül elszórva. A hangyák hosszú sorokban vándoroltak a kúszó növényekkel befutott fákon. A vihar néhol leszaggatott egy-egy ágat, a holt ágak kókadtan csüngtek vékony háncsukon, vagy a fák alatt, a földön hevertek. Lépteik zajára felröppent egy tarka madár, szárnyai suhogva csattogtak, sokáig fülükben maradt ez a hang. Pieter csak állt és előremeredt nyakkal figyelt. „A gyár...“ — szólalt meg oldalt fordított fejjel — „a gyár... leállt...“ És valami hirtelen nyugtalanság lepte meg. Mintha kisértetek járnának a pusztulás helyén, mintha holt lelkek sóhaját hallaná, akik visz- szavágynak a földi életbe. Lassan nekiindultak, szinte lábujjhegyen járva. Pieter minden rendetlenségre fejét csóválta. — Ezt az ágat le kell nyesni... gondolta és megszokott mozdulattal jelt állított egy letiizöft ággal egyik fa mellé. És cipője orrával rátapintott egy lágy helyre az egyik fatörzsön és halkan mondta: „Mindjártgondoltam* ezt gyógyítani kéne...“ Elmentek az asszisztensház mellett, melyről zsaluk és ajtók hiányoztak. „Tuan Baling végig itt lakott...“ — mondta Asminah... „Nem akart beköltözni a nagy házba. Mióta Tuan elment, ott nem lakott senki...“ Bementek a gyárudvarra, megálltak az épület előtt, a fehérre meszelt fal előtt, melyre együgyű ábrákat, otromba betűket rajzoltak valami megszenese- dett fadarabbal. Biztosan akkor tették, mikor megszűnt a fegyelem a telepen. Pieter megbotránkozva nézte a kusza jeleket és úgy érezte, mintha azokból valami kihívó, kárörvendő figyelmeztetés szólna hozzá: „Vége. Látod, vége a fehérek hatalmának.“ A gyár mögül barnán emelkedett ki a két hatalmas száritóépület. Az egyik előtt hiányzott a feljárólétra. A száritó melletti széles medence vizén, piszkos, szürkés tajték úszkált, a vízből áporodott gurnmi- szag áradt. „Gyerünk innen...“ — mondta Pieter halkan. Végigmentek a kulitelepen. Üresen állnak a tágas faházak, ajtajuk tárva, mintha éppen most hagyták volna el lakói. Mindenütt elszórt lim-lom, poros szalmazsák, üres üveg, konzervdoboz. A ház gerendáin patkányok futkároznak. A pókok zavartalanul szövögetik terjedelmes hálóikat. A ház előtti térségen még ott áll a tong-tong, mellelte függ a vaskos ütőszerszám. Pieter kézbeveszi az ütőt és nagyot csap a tong-tong dobjára. Kongva száll a hang az üres téren, százfelől visszhangzik a kihalt ültetvény felöl. Pieter összerezzen, gyorsan elereszti az ütőt. „És mi van a házzal, Asminah?...“ „Azóta sem jártam ott, Tuan...“ A házhoz sétáltak. Körüljárták. Megrázták a zárt ajtókat. A verandáról végre be tudtak jutni. A vászonernyő rongyokba foszlott. A földön elszórt gyümölcs- héjak hevertek, az éjjeli őr ételmaradványai. Az egyik sarokban fecskefészket találtak. A falon, egy nedves helyen moha zöldült. A kertet belepte a gaz, vadvirágok nőttek a hajdan jóMpolt virágágyakban. Mindketten hallgattak. Pieter révedezve kereste a régi emlékeket. Mintha választ várt volna kérdésére. De a ház nem adott választ; idegen volt, komor és barátságtalan. Mint egy haldokló, megadással várta, hogy sorsa beteljesedjék. Zordul, kopár falakkal, magányosan állt a friss, zöldlevelii pálmafák árnyékában. A lenyugvó nap utolsó sugarai aranyfénnyel borítják el a házat, pálmákat. Még megcsillantak egyszer-kétszer az aránylóitok a kopott, fehér falakon, azutan újra fakó lett minden, kialudt a fény... Szellő suhant az ágak között. A tengerből finom köd szállt felfelé. Hazatértek a vadgalambok és halkan kurrogtak az ágak között. Pieter mégegyszer, lassú léptekkel, botjával a kavicsot veregetve, körülsétálta a házat. Asminah mögötte ment. A melléképületben nyitva találtak egy ajtót. A lomtár ajtaját. Nem volt a szobában egyéb, csak egy üres petróleumhordó. Pieter megböködte a poros bádoghordót. Valami mozgást halllottak a hordóból. Egy mókus ugrott elő belőle és vad iramodással menekült ki a kertbe. Valami alkatalan tömeg feküdt a földön, Pieter megpiszkálta. Asminah lehajolt. „A kigyóbőr... nézze csak Tuan... de milyen piszkos.. “ A kigyóbőr. Pieter is lehajolt és végigtapogatta. Kiteregették. A bőr alaposan tönkrement, a patkányok Ivukakat rágtak belé, a sok por és piszok leülepedett felületén, alig lehetett kivenni a hát görbe mintáit. A farkrész teljesen hiányzott. „Cc... cc... pedig, mikor Tenah Merahból idehoztuk, még alig hiányzott a farkából valami...“, mondta Asminah szemrehányóan. Beltynek szólt a szemrehányás? Vagy csak sajnálkozás volt valami fölött, ami az ö múltját jelentette? „Vigyük magunkkal, Asminah. Holnap kitisztítod. És majd újra felakasztjuk. A verandán egész jól fog mutatni.“ „Jó, Tuan.“ Becsukták az ajtót maguk mögött. Az égen halványan pislákoltak már az első csillagok. Asminah felnézett az égre: „Sietni kell... esni fog...“ Gyalog bandukoltak haza, a hosszú, hosszú utón. Asminah egyre ismételgette: „Siessünk, Tuan, mert bőrig ázik“. Pieter azonban nem törődött esővel. Ürült, hogy talált valamit a házban, ami Tanah Me- rahra emlékezteti, arra az időre, mikor csendes békességben élt Asminahval Közben sötét este lett. A bokrokon apró fénypontok, ezer és ezer kis szentjánosbogár csillámlott. Egyszerre szél kerekedett, az égen fenyegető sötét felhők rohantak. Gyorsabban kapkodták lábukat, de az eső elérte őket. Rájuk szakadt a zivatar és Pieter érezte, mint lesz nedves, tapadós pillanatok alatt ruhája. Kalapjáról patakokban csörgött a viz. Már nem szaladtak. Már úgyis hiába. A sötétben kísértetiesen fehérlettek a kókuszpálmák karcsú törzsei, a vihar lecsapta ágaikat, a leveleket pas- kolta az eső. Mögötte Asminah loholt a kigyóbőrrel. No, annak legalább nem árt az eső, — nevetett Asminah —, azt úgyis le kell majd mosni... Pieternek azonban megártott. Három napig nyomta az ágyat magas lázzal. Asminah ananászlé- vel gyógyította. „Az ananász leve éppen olyan jó, mint a kinin“. Kinin úgysem volt a szigeten. VI. Az idő mulott-mulott, valahol messze a nagy világban. A szigeten azonban nem ismerték az időt. Napokból, hónapokból évek lettek... ők nem vettek tudomást róla. Az utolsó tong-tongütéssel megszűnt számukra az idő. Az utolsó tong-tongiités után elcsönde- sedett a sziget. És a csöndben csak nappalok voltak és éjek. Ujhold és telihold. Esős évszak és száraz évszak. Apály és dagály. Eleinte még megkérdezte Pieter = „Hány óra lehet, Dúl?“ Dúl felnézett az égre, tenyerét védőleg szem elé tartotta és nap felé nézve mondta: „Délfelé járhat. A nap már ma jdnem delelőn áll.“ Vagy kitekintett a tengerre: „Nemsokára lenyugszik a nap... késő van. Már látni a hazatérő csónakokat.“ És Pieter ilyenkor követte szemével a fiú tekintetét és leste a bárkákat. Később már nem kérdezősködött időről. Megértette, hogy7 semmi értelme, semmi célja az idő számontartásának. Hiszen semmi sem változik ebben az életben. Megjön az eső, megjön a szárazság, nem marad el az apály és a dagály. És a nap felkél a tengerből és visszatér oda. És diadalmasan úszik a telihold az égen, óriás, fényes korong, ezüstre festi a tenger sima tükrét, viliózva játszik a nagy fák rezgő levelein, fehér fénybe vonja a falu minden kunyhóját és Tuan Besar házát. A Tuan Besar háza most kiemelkedik a putrik közül. Az nem áll rozzant, düledező cölöpökön. Vastag támaszok tartják, teteje sem falevélből készült, hanem cinklemezből, messzire fénylik a többi tető fölött, minden apró kölyök és minden vaksi agg tudja, hogy melyik a Tuan Besar háza. A faluban alig vaD ember, aki nevét tudná. De ez nem is szükséges. Tuan Besar, igy hívja mindenki. És Asminah a Tuan Besar nyaija, Dúl: a Tuan Besar fia. Tekintélyét nem rontja hogy fehér ruhája leszakadt róla, benszülött viseletben jár ő is, a Tuan Besar megtanulta, bogy a boldog élethez fölösleges a jó ruha. Igen, az idő áll ezen a kis szigeten Már vagy harmincszor olvadt sarlósra a telihold fényes gömbje, mióta ideköltözött. Asminah kezdetben számlálta is, de később összezavarta a számokat, nem emlékezett ha nényelykor szóba került, csak találomra becsülték fel az időt. Egy napon félredobja az ember az időt és attól fogva nincs mult, nincs jövendő, csak jelen van, csendes szemlélődés, lassan parázsló élet. Az ember csak nézi, hogyan nő fel mellette valaki és egyszer csak azt mondja: — No ez miár nem is olyan fiatal, van ez már busz éves is. — Figyeli, hogy mellette valaki megőszül, elkopik, összeaszik és fejét csóválja: Bizony... bizony... ez már nemsokára meg fog halni, nagyon öreg lehet szegény. — Az idő nem számit. A napok múlnak, minden évben megjön a nagy nap, az újév, melyet a hadzsi tart számon, aki figyeli a hold változásait. Mit is számit az idő? Hány éve is van annak, hogy a Tuan Besar elküldte a nyait és fehér asszonyt hozott házába? És hány éve van, hogy visszatért és a nyaival él és ugyanúgy öltözik, mint a benszülöttek? Sok, biztosan sok éve annak, hiszen a kis Dúl akkor még apró. pókhasu kölyök volt, most pedig nagy legény, feszülő izmu, erős térti. És mégis, Asminah alig változott azóta, kissé meghízott talán, de azt is alig venné észre az ember. Az, hogy a Tuan Besar megroppant, az nem az időtől van. Azl a láz teszi, az állandóan visszatérő láz. Azért olyan halvány, bőre azért átlátszó, azért soványodotl le, azért huzza be ugv a vállát, mintha örökösen dideregne. És a faluban sokan azt gondolták, hogy a I. uan Besar lehet már vág}7 ötven éves... Emlékezetükben is nagyon távolinak tűnt fel az az idő, mikor még iga?.1. Tuan Besar volt az ültetvényen. (Folytatjuk
