Ellenzék, 1936. április (57. évfolyam, 76-99. szám)

1936-04-26 / 96. szám

s '£^1 1936 április 26. BLLBNZ6K 5 L30;OSZTOLÁNYI DEZSŐ: FÜST 1. Amint este üt a lámpánál, betüt- Vtüre vetve, vékony, éles csöngetést Ml. Leteszi tollát, figyel. Valahol csöngetnek. De nem kívül, unem belül, őbenne. Csöng a füle. Med- ig tart ez? Percek múlnak. A csönge- s nem szűnik: nem erősödik, nem gyön- ül, mindig ugyanaz. Rettenetes ez a makacs, hosszú csön­Vtés. Mintha vészcsengő berregne, jelezve, >ogy abba a zárt palotába, melyet testé­nek neveznek, alattomos veszedelem kő- dedik, valami betörő, valami gyilkos, Oki hamarosan végezni fog majd vele. Csak nem a halál csönget? ÍI. Rápillant balkezére. Mutatóujja, meg nagy ujja közt észreveszi a cigarettát. WUhelyt fölébred, a fogai közé harap gyet s az utolsót akkor köpi ki, amikor 3 ágyba dől. Hányadik ez ma? A harmincadik. ü'em, a negyvenedik. Mindezt előre megjósolták neki. Or- ■Qios-barátjai részletesen leírták a tüne­teket: a szédülést, az érgörcsöt, a fül- söngést is, ezt az ijedelmes csöngetést. Fölugrik a székről. Még mindig csöng füle. Lehet órákig, napokig, évekig eiallgatni ezt a förtelmes muzsikát? In- v:ább főbelövi magát. III. De nem: élni fog, egészségesen, becsü­letesen, okosan. A cigarettát, melyet reszkető ujjai kö- ött szorongat, mint bűnjelet, magasba -meii, szemügyre veszi, aztán beledobja a vízzel telt hamutartóba, melyben még -ok-sok csonk úszkál, a mai nap do­hány-abrakja. Nem is negyven, hanem ütvén. Ez volt az utolsó cigaretta az éleiben, n legutolsó cigarettája. Nézi, amint bíbor parazsával beleser- cen a vastag, barna lébe, imbolyog ben­ne, aztán lassan megfullad. Micsoda csömörletes főzelék. Ilyen sötét, raga­csos lehet az ö nikotintól megmérgezett vére is. IV. Kétségtelen, hogy az öngyilkosságnak nem a legkellemesebb módja a dohány- j zás. Van ennél fájdalmatlanabb, gyor­sabb is. Schopenhauer joggal vetette meg a dohányzókat. Bamba csecsemők ezek, kik úgy szopják a dohány-rudacskát, mint holmi keserű emlőt. De vájjon tud-e majd dolgozni nél­küle ő, aki már több mint harminc éve megszokta. Bárgyú kérdés. Musset ciga­rettázott, Aischylos azonban nem ciga­rettázott. Mindez fölöttébb megnyugtatná, csak a füle ne csöngene oly veszetten. Arca fehérebb, mint irópapirja. Berohan a fürdőszobáiba, nyitja a víz­csapot, alá tartja fejét. Ha a tűzoltó- trombiták rivallanak, oltani kell a tüzet. Utána valamivel jobb. Fülel a négy égtáj felé. Úgy rémlik, hogy a csönge­tés megszűnt. Vagy csak képzelődik? V. Egy kissé lecsillapodva átsétál a má­sik szobába. Ott a felesége meg a fia olvas az asztalnál. Leül közéjük. — Nagy újságot mondok, — szól ün­nepélyesen. — Leszoktam a dohányzás­ról. — Mikort — kérdezi felesége gú­nyosan. — Ebben a pillanatban. Soha többé nem veszek szájamba cigarettáit, amíg élek. Az asszony mosolyog. Hányszor hal­lotta már ezt tőle. — Most azonban nem tréfa. Tudniil­lik az előbb kissé megijedtem, — vall töredelmesen, mert jólesik vádolni ma­gát. — Egyszerre csöngeni kezdett a fü­lem. Legalább tiz percig csöngött. Azt hittem, megőrülök. — Lásd, — szól a felesége — lásd. En hiába beszéltem. Az, amit te művelsz a szervezeteddel... — Helyes — szakítja félbe az asz- szonyt, mert a vád már nem esik jól — Szóval vége. — Sápadt is vagy. — Talán adjatok egy kis tejet. VI. A fehér, émelyítő folyadékot, melyet gyermekkora óta utál, lassan kortyol­gatja. Közben arra gondol, hogy Aischy­los tejet ivott, Musset azonban feketét. Így biztatja magát hangosan: — Ezután a feketének is vége. Regge­lire, ebéd után, ozsonnéra tejet iszom. Azonnal dob jóitok ki összes cigarettái­mat. Nálunk többé nincs cigaretta. Ven­dégeknek sem. Odahozatja dohány-dobozát, melyben vagy négyszáz cigaretta szunnyad, gon­dosan fölraktározva, arra az eshetőségre is, ha például házát körülzárnák, ostro­molnák s kívülről nem szerez hét ne do­hányt. Átadja a szobaleánynak, hogy holnap reggel korán mind ajándékozza el s az máris viszi a konyhába a cigarettákat, újság papirosba csomagolva. ő pedig óriási, mahagóni dohánydo­bozát sürgősen kinevezi levélszekrény­nek. Kwmm AZ ODOL-SZÁJVIZ megakadályozza a szájban az erjedési és rothadási folyamatokat. ODOL legyőzi a kellemetlen szájszagot, ODOL felfrissít és életvidámmá tesi. Az ODOL-SZÁJVIZ módot nyújt szája alapos és tökéletes kitisztitására. ODOL megőrzi fogai egészségét és hozzájárul ahhoz, hogy jól érezze magát. Folytasson ODOL - SZÁJÁPOLÁST ! Ezzel nemcsak fogainak egészségét óvja, hanem a legjobb egészségápolást űzi. VII. Elhatározáséitól megedzödve, frissen lép dolgozószobájába. Becsületesnek, tisz­tának érzi magát. Szciz évig akar élni. Látja, amint ősz hajjal, bőrsaruban, meztelen térddel mereng unokái közt s pásztorkölteményeket irogat a lugasban. Alighogy leül Íróasztaléihoz, elsápad. Ismét hallja azt a vékony, éles zajt, mely mint valami rovar zürrög, rágcsált ja agy­velejét. Leheveredik a divánra. Ott hal­kabban hallja, de azért hallja. Ennek a fele se tréfa. Ágyba, hamar, lefeküdni. Jeges tömlőt a szivére, a fe­jére borogatást, orvosért, orvosért. Vili. Az orvos nyugodt, bölcs ember, hall­gatja panaszait. Elégedetten bólogat, mintha örülne, hogy a tünetek annyira j egybevágnak azzal, amit hajdan az egyetemen tanult. — Naponta ötven cigareta — ismétli nyájas mosollyal — néha egy-két szivar is, ülő életmód, semmi testmozgás, éj­szakázás, izgalmak. Mit csodálkozik ezen? Azon kellene csodálkoznia, hogy nem előbb jelentkezett és nem végzete­sebb formában. Örüljünk, hogy még idejekorán elcsípjük a bajt. Tehát sem­mi dohány, föltétien nyugalom és tej, tej, tej. IX. Mánap már kutyabaja Tejben-vajban fürdik. Rozskenyeret reggelizik, sajttal, ebédre tejet iszik, uzsonnára aludtejet, tejfölt. Olyan sza­got áraszt, mint egy juhakol. Az utcán szánakozva nézi azokat a vad-indiánokat, akik bűzös dohánylevet égetnek szájukban. Micsoda sivár lelkek. Érintkezhet ezután velük? Megbocséi- tóan elhatározza, hogy azért érintkezni fog velük. Este meggyujtja lámpáját, dolgozni akar. Homlokát kiveri a halálos verej­ték. Megint hallja. Csöng a füle, a kopo­nyája, az egész teste. Most már nem idegeskedik. Próbálja megszokni. Lógatja a fejét, rámered üres kéziratpapirjaira. Beletörődik a vál- tozhalallanba. Órákig figyel erre a ret­tenetes zenére, mely arra inti, hogy nemsokára el kell majd innen mennie. X. Benyit a fia, hogy lefekvés előtt el- bucsuzkodjék. Nem panaszkodik neki. Megcsókolja, bágyadtan int utána, mint­ha atyai áldását adná rá. Fia kifelé menet a szoba közepén megáll, hallgatózik. Ezt kérdezi: — Mi zug itt? — Itt? — Igen, itt. — fiát te is hallod? Keresni kezdik a lárma forrását, mint amikor ,,tüzet-vizet“ játszanak. Az ajtó­nál alig hallani. — A lámpa — kiált a fia, — az iró­A MOSTOHA Irta: HUNYADI SÁNDOR Piroska ötéves vök, amikor az édesanyja megjhalit. Akkor rokonokhoz került kosztba’, kvártélyba. Csak vasárnapon látta az apját, aki vil­lanyszereid voit, egész nap dolgozott és nem ért ná a kenyere miatt sokat törődni a kis­lányával. Pedig nagyon szerette a gyermeket és in­kább miatta házasodott meg egy esztendő múlva, mint a maga kényelméért. Legyen otthon Piroska. Lássa, játszadoz­zon vele, bújjon melléje egy kicsit este az ágyba. Isteni játékszer minden derékszivii apának a hatesztendős kislánya. Igen rendes, csinos, gyermek dolgokban jártas, malett, barna nőt vett el, aki olyan lomhán és ijedten mozgott a külvilágban, amilyen serény vklámsággal végezte odahaza a munkájárt. Az asszony — szakácsnő volt azelőtt — őszintén szerette a gyermekeket. És tiszta lélekkel tette föd, hogy valóban az édesany­ja lesz Piroskának az anyja helyett. Nem is rajta múlt, hogy ez nem sikerült, hanem Piroskán, aki agy viselkedett a mos­tohájával szemben, mint egy gőgös, kis jég­csap. ■ Jóeszü gyermek volt, fiidelt, leskelődött. Tudta, hogy miért viselt három hónapig fe­1 kete flórból karszalagot a kabátkáján. Amiig a rokonoknál volt, tel eszivódott a képzelete a nagyok elhullatott beszédeiből, hogy ő ár­va és mostohája lesz. A mostoha fogalma olyan volt a szemé­ben, mint a krampusz. Ijesztő, idegen, ellen­séges. Nem akarta a mostoháját szeretni. Amikor hazakerült, arrogánsán nyávogott az igazi anyuskája után. Nem is akarta sem­mimódon a második asszonyt mamának szó­lítani, akármilyen szigorúan ráparancsolt öz apja. A szorgalmas, kövér asszony bánatosan bocsátotta a kötényébe munkás kezét: — Nem akar engem szeretni! — gondolta busán. — Megfésülni sem hagyja magát, nem tud rámnézni, nem tűr. Jó isten! Még azt fogja gondolni az apja, hogy nem bánok vdle elég jól. Éis nem adta föl a küzdelmet, hogy ezt az akaratos, kis som-virágot magához édes­gesse. Dehát a mostohának nagyon nehéz a dol­ga.. Ez az asszony is tele volt szűrve aggo­dalommal, hogy csakugyan mostoha talán? Nem elég jó, nem elég figyelmes. Öt is nyugtalanította a babona. És, hogy messziről se hasonlítson a tündérmesék gonosz bo­szorkánymostohájához, tulerőltette a barál­kozást. Mézes-mázos volt, hízelkedő. Idegen, természetellenes. Amivel csak azt érte el, hogy Piroska inpertinenciája napról-napra nőtt. Végül olly szemtelenné vált, mint egy kis légy, amely minduntalan az ember or­rára száll. A mostoha zokogott az ura nyakába bo­rulva: — Váljunk el, Kálmán. Nem akar hoz- zámszokni a kislány. Soha még mostohának nem volt rosszabb dolga árva mellett, össze voltak zárva egesz nap a konyhában. És Piroska parányi agyá­nak 'találékonysága nem mulasztott el egyet­len alkalmat sem, hogy viselkedésével ki ne mélyítse árvaságának gyászos állapotát. Rossz viszony volt közöttük. Ingerlékeny, feszülten udvarias. Mint két állam között, 'amelyek még a diplomácia hangján érintkez­nek, de már kevés választja el őket a had­üzenettől. Történt egy délután, hogy a mostoha igy •szólt az árvához: — Állj föl Piroska arról a Ládáról. Ki akarom venni belőle a faszenet. Piroska nem állt föl. Ez uj győzelem lett volna. Ilyesmit eddig mégsem csinált. Nyil- 'lan nem szegült ellene nyílt parancsnak. Most megpróbálta. A mostoha szelíden megismételte: — Állj föl kicsikém... Piroska olyan közömbös arcot csinált, mintha nem törődne vele, hogy hozzá be­szélnek. A mostoha hangja könyörgőn remegni ■kezdett: — Piroska szivem! Piroska orrán erre szemtelenül gúnyos kifejezés jeleni meg, mintha azt mondaná: nekem le nem parancsolsz!“ Az asszony hirtelen elveszítette a türel­mét. A homloka is elpirult a haragtól. És szabadon engedve az anyák fegyelmező ösz­tönét, megfogta Piroskát és megverte. Már ahogy kisgyermekeket szokás megverni. Ne- gyedgozzel meghúzta a fülét. Fölhajtotta a szoknyáját és a tenyerével néhány pukkanó- sat ütött a ülepére. A verés csöppet sem fájt. De Piroska azért úgy bömbölt és sikoltozott, hogy kijöttek a gangra, az emelet összes konyháiból a cse­lédek. Itt van tehát a mostoha! Ez ő, ilyen lesz ezután, most megmutatta igazi arcát. Fele­lem és mélységes megaláztatás szégyene emésztette Piroska lelkét, amikor húsz perc­nyi, teli tüdőből való sikoltozás után csen­desen sirdogjálni kezdett, a fai felé fordulva, hogy ne lásson semmit az egész világból. Csönd volt. Piroska csak apró neszeket hallott, amiből tudhatta, hogy a mostohája ott dolgozgat a konyhában. Sokáig állt, elfáradt, megunta nézni a li­lát, meg is éhezett, öt óra, jelentkezett egv vékonyka korgás a gyomrában, ilyenkor szo- kott uzsonnázni ezelőtt. Na dehát mostan uzsonna! Piroska már az éhhalái szoronga- f sát kezdte érezni, amikor egy nagy karéj

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom