Ellenzék, 1936. április (57. évfolyam, 76-99. szám)
1936-04-22 / 93. szám
c» * n L r f ■ v /1K I ‘V ,i 0 á p r i I i M *<40*10* HIÚ BA I I A MÁSIK VW.AC ' fj fordította: PINTÉR LÁSZLÓ A no mosolyogva mutatott beleír. Lesegiletle letöltőjét, anyás aggodalommal, rnss/.ulólug rázta le ét ay átnedvesedett ruha láttán. Valamit motoszkált a kis vaskályhában, letette kalapját, a tükör előtt eiuibeho/la haját, Előkereste kulcsait és lelnvilolta a szekrényt. Pieter leült és értelmetlenül bámult a levegőbe. Nem is tudta, hogy került ide. mi keresni valója van ebben a szobába . a no mellett... Látta a no sürgőié) «lését, hallgatta szüntelen, gyors beszédjét, mely gon óoskodón, barátságosan biztatta: ...Meglásd, mind- leit talpra állitlak. fiacskám." Borosüveget teát az. asztalra és két poharat. Majd két tányért, kolbászt és kenyeret. Kenyeret szelt és töltött poharába Biztathatta, hogy egyek, biztosan éhes. szüksége is van valami melegítőre. Pieter engedelmesen nekilátott az telnek. Az étel. a meleg szoba hamar megtette hálását. Fagyott kábulata kissé felengedett, már felelhetett az asszony meg-megujuló kérdéseire: Már regen van Hamburgban? Oh, csak reggel óta? Mi dolga van itt? — Pieter vállat vont. — Ha, ha magad sem tudod? — Honnan jött? — Oh, Amsterdamból?! - Hová megy? Pieter újból csak vállat vont, szomorú, bamba szénáméi az asszony szemébe nézett. Az asszony meglátta szemében a meg- avarodott léleik, hajszolt, segítségért könyörgő vissz- iényét és elhallgatott. Némán ültek egymással szemben az asztalra könyökölve. Két hajótörött. akit gymás mellé sodort a vihar. Az ablakot vadul verte az eső. A kályhában duruzsolva égett a tűz. Szemük néha találkozott, bátortalan, kutató pillantásokban. Idézték, hogy sorsuk rokon. Az asszony bizalmai érzett iránta és beszélni kezdett. De most misként, halkan, szomorú hangon. Hetéről. Hányalotlságá- iól. A régi, bus mesél mondta el. ami oly ősien őrök a világban, ami oly nevetségesen köznapi. Szomorú gyermekkor. Korai szenvedés. Kölyöks/ere- lem. Csábítás. Hazulról elkergetik. Törvénytelen gyerek. Kislány... Azután az utca. És a mese végén valami ironikus bölcsesség, valami büszkén leszűri, nyugodalmas megalkuvás, az egyedid maradt ember természetes vigasza. ..De azért rendesen tartom a házam táját... nem igaz?1- Kinyitotta szekrényét. A polcokon egyenes sorban felrakott fehérnemű, az ajtó belső lapjára rajzszöggel felerősített papírlapon pedáns leltár. Afölött egy kis fénykép, melyre büszkén mutatott fel. Egy kisgyerek. Két-három éves kislány. Kis bundában, prémsapkával. „Ez volt ő...‘c Mindketten a gyerekképet nézték. Majd megszólalt az asszony: ,,Már öt éve. hogy meghalt...“ Pieter nem tudta, mit válaszoljon. „Nekem is van egy fiam...“ — mondhatta volna — „Szumatrá- Lan, egy benszülött faluban... Dúl...“ De ez hosszú történet lett volna. A nő gondosan letörölgetett néhány porszemet a képről. Gyöngédség, ösztönös be- cézés volt ebben a mozdulatban. „Milyen szép kis kabát volt... Kegyetlen, hideg tél volt akkor, tudod?... és szegényke bizony nagyon gyengécske volt és olyan keservesen kellett spórolni, hogy meleg ruhát vegyek neki... Megvontam számtól a falatot és kuporgattam... nagyon drága volt a bun- flácska. De hát ez igy van, gyerekruha drágább, mint a felnőtteké... És mindenki kinevetett, hogy bundát adtam kislányomra... És szegényke két hónapig viselhette csali... Mikor meghalt, eladtam, alig kaptam vissza a felét annak, amit kiadtam érte... de, hát az emberek ilyenek, tudták, hogy kell a pénz... a temetésre kellett.“ Pieter ránézett. „Olyan szeme van. mint Mariénak... és olyan testes is...“' — gondolta. Az asszony ráfordította a kulcsot a szekrényzári a. ..Jól be kell csukni, ha nem vigyáz az ember, mindent elemeinek.“ Pieter nem kérdezte, hogy ki lophatná meg, fáradt volt és a nő észre is vette rajta törödöttségét. ..Lefekszünk...“ — mondta és leoltotta a mennyezeti lámpát. Az éjjeli szekrény kis lámpájának rózsaszinü fényében gyorsan megvetette az ágyat és odaszólt Pieternek: „Feküdj csak be...“ Pieter lefeküdt és nézte, mint vetkőzik az asszony. Áthúzta a fején ruháját, majd kigombolta fűzőjét. Egy pillanatig félmeztelenül állt előtte, rövid nadrágkája csípőjéig csúszott. Fehér bőrén mély vörös csikót hagyott a fűző. ..Miért hordasz ilyen szoros fűzőt?“ A nő áthúzta fejéri hálóingét. — Betty is ugyanígy csinálta. És már látta Bettyt a tükör előtt, kék selyem hálóingében. Akkor volt, mikor Lienről beszélt... „Hogy miért?“ — mondta a nő és leült az ágy szélére. Rekedten nevetett... „Azért, mert kövér vagyok... és nem szabad nagyon kövérnek látszani... az utcán...“ Újra csönd. „Ha az embernek gyereke volt...“ iette még hozzá. Pieter a levegőbe bámult. Mariéi látta maga előtt és Asminaht. A nő mellé feküdt. Karját Pieter feje alá csúsztatta. Pieter hozzá simult és érezte teste melegét. ..Eloltsam a lámpát?“ ..Jó... oltsd el...“ Érezte, hogy a nő vár valamit. Hát persze, hogy \;ii salamil. De olyan elcsigázol!, olvau lialoll fáradt, olyan csömöri érez mindentől... Lassan kihúzta a nő Karját feje alól. odéhhlnlta \ uö mcgérh-Uc. Meg erteile es kissé lY-lrrlmzödnlt, ajkán gyengéd mosol\ játszod. Süléi voll. A szél néha megrázta az ablak táblákat, az üveg kisérteliesen csörömpöli. Valami furcsa szag van a szobában. Talán a ház dohos szaga.’ Vagy az ágynemű? Vagy talán a nő par tömje 1 Pielcr hallotta, amint nagyol sóhajt. Az ágy belét nagyon puha voll, nem szerelte az ilyen puha ág\al. A kályhában halk roppanással omlik össze az eléged parázs. Pielcr moeorgoll. megpróbált másként elhelyezkedni. Már jól érezte magái az ágyban. Nagy fáradságot érzed. Minden tagja sajgóit. Gondolkodni próbáll. Bet lyre gondolt... Mii csinálhat?... Ks az od- lioniak?... A mellette fekvő) nőre. Vájjon Lien is?... Nem gondolta 'égig Az asszony hosszan felsőimjtotl és megszólalt: „Ha nekem pénzem lenne... dúlod... akkor valami máshoz, kezdhetnék. 1 gyes vagyok... mindenhez értek valamit... és akkor soha, soha többé...“ Bizalmai keltőén hangzott szava, Pieter jól megértene vágyait. Ismerte ezeket a szavakat: 11a nekem pénzem lenne... pénz... „Ha tízezer forintod lenne...?“ kérdezte tőle hirtelen. Hallotta a nő gúnyos neveléséi. „Te... tízezer... láttál már valaha annyi pénzt?...“ „Hogyne...“ - mondta Pieter komolyan, kissé türelmetlenül... „láttáin, hogyne láttam volna.“ Erezte, hogy az. asszony ránéz a sötétben. Gyorsan elhúzódott mellőle. „A bankban...“ igazította ki szavait. Mindketten nevettek. Majd az asszony elko- molyodva tovább beszélt: „Tízezer forint... az... menynyi is?... körülbelül tizenhétezer márka, nem?... jókora összeg... már egész vagyon... Ezzel azután...“ Hangja álmodozásba olvadt. Belemeredt a sötétségbe. Pieter is mereven maga elé nézett. Szeme már megszokta a szoba homályát, melyben egy beszűrődő fénysáv furcsa árnyakat rajzolt a falra. Egy pere múlva már aludt. Kora hajnal volt, mikor felébredt. Óvatosan ki- csuszott a/ ágyból, felkattantotta a villanyt. Az asz- szony nem ébredt fel. A lámpa rávetődő fényében éde sen aludt. Pieter rápillantott. Valamikor, fiatal koraijai) szép lehetett. De, hát. ha az embernek gyereke volt... Lien... vájjon ő is?... Hát persze, egy lány, akinek nincs pénze... Csendben öltözködött. Mikor kabátját felvette, érezte a megtörnöd pénztárcái. Újra kigombolta kabátját. Kihúzta a tárcát. Egy darabig mozdulatlanul állt... Rápillantod az alvö arcra. Szeme alatt karikák sötétlenek, szája keserű vonásban húzódik le. - Szegény. csak a feléi kapia \ issza annak, amit a kabátkáéi! átlőtt... Hirtelen elhatározással szétnyitotta tárcáját. Kivett egy csomó bankjegyet. Leszámolt tízezer forintot az éjjeli szekrényre, vigyázva rátette a pénzre a kislámpái. Visszadugta tárcáját, felvette kabátját, kalapját. Lábujjhegyen lépdelt az ajtóig, óvatosan ki- osonl. Lassan lebotorkált a piszkos, kopott lépcsőn. Egy rongyos vénasszony a lépcsőket söpörte: alázatosan köszönt, amint elment mellette. A kapu alatt hideg szél vágod arcába. Aztán kilépett a szürke, ködös, nedves, szomorú utcára. Dideregve, roskatagon, szegényes-szürkén álltak a magas, füstös házak egymáshoz támaszkodva. Nehéz társzekerek dübörögtek el mellette a reggeli ködben, a lovak patája nehezen zuhant a latyakos kövezeten. Ébredt a reggel. A szomorú. kietlen külvárosi reggel. Kopoll munkásemberek sietlek fázósan, felhajtott kabát gallérral a falak mentén. Egy Halai gyerek, nagy köteg újsággal a hóna alatt szaladt el mellette... Végigment az utcán, elhaladt a sarki kocsma előtt, ahonnan savanyu alkoholszag áradt felé. Utálkozva sietett tovább. Az asszonyra gondolt. — Most hát nem kell többé... Megvan a pénz, amire szükség van, uj életet kezdhet... De, ahhoz még sok minden kell... Kedvező körülmények... szerencse... és tőle is függ. hogy tudja megfogni szerencséjét., helyesen fogja-e felhasználni a tízezer forintot?... Vájjon mit szól majd. ha megleli... Elmosolyodott. — Tizezer... mit is számit az a tízezer?... Százezer forintja volt... több, mint százezer... és mégis... De a nő... visszatérhet régi környezetébe... már nem fog senki sem áskálódni ellene... senki sem mondja, hogy rossz nő... Nem is rossz... hozzá is jó volt... mint egy anya... talán, ha tegnap este nem, találkoznak?... Legalább meghálála valahogyan... Nem furcsa?... Két vadidegen ember egymásra talál az éjszakában... és visz- szasegitik egymást az életbe... Csodálatos nyugalom áradt szét belsejében. Lassan bandukolt az utcákon. Egyszerre csak egy kiugró cégér megütötte szemét. Hotel Metropol. Bement. Előcsarnok. Mogorva portás. „Kaphatok szobát?“ A portás gyanakodva méregette. Megkérdezte, van-e •ísomagja. Nincs. Van útlevele? Igen. Elétolta a vendégkönyvet. Beirta nevét. Kérem... a szobát szíveskedjék egy napra előre kifizetni.. Fizetett. Egy pincér útba igazította. Lift. Végig, egy hosszú folyosón. Kinyitnál-: előtte egy ajtót. — Tessék... Köszönöm... Egyedül maradt. Kis szoba. Levetkőzik és befekszik az ágyába. Magára huzza a takarót, a következő percben már alszik is. Már esteledett, mikor felébredt. Kában nézett körül, nem tudta hol van. Bódult volt a mély alvastál és nagyon éhes volt. Becsöngette a pincér!, ennivalót rendelt. A pincér behozta az ételit és Pieter úgy esett neki, mint egy kiéhezett vadállat. Tömte magába az ételt... csak egyszer érzett még ehhez hasonló éhséget, a Coblenzen“, tengeri betegsége után. Cigarettára gyújtott és párnájára dűlt. Most végre határozni kell. Fájdalmasan és élesen tódultak *Ü> elé a mull napok eseményei. \ ves/i-lod) ■> Ii‘ 11%' mindenre emlékezeti, amit az avzoiiy mondott un most is sajog belül, ha azokra a icIteiM-fi-s zavaki gondolt. Azután Brinkman levele Felnionda Hm leli vagyona. Elveszel!, még mielőtt igazában kezel, tartotta volna. Es a lizezei forint, amit az asszonynál adott. A sok rossz emlék közül valami ami kis ne legséggel. valami elégtételfélével tölti el. Mintha s: lanti régi bibit tett volna jóvá ezzel a cselekedett« ! Mintha egy régi adósságot fizetett volna ki. De mi lesz most? Vissza Hollandiába? Bettyhez És azután...? Ljra elölről kezdeni?... Ösztönös iszo nyodással szegüli az elgondolás ellen. Tisztán látta hogy lehetetlen újra kezdeni, illnziók nélkül, becsvágy nélkül. Lehetetlen visszatérni a korábbi életbe. így. reménytelenül, értelmetlen egész élele. Most érezt« meg először, világosan, megrettenve, iszonyatos ma gányál. Kinézett az. ablakon. Kívül zuhogott az eső szürkéskék alknnyi köd ere.szekedett a házak közé Kioltotta cigarettáját, feje alá kulcsolta kezét, lehunyta szemét és gondolkodni próbált De gondolatai homályosak, elmosódottak voltak. Mintha sivár üreség lenne fejében. Csak feküdt, mozdulatlanul és várt hátha valami kitisztul zavaros agyában. Mozdulattá mii feküdt, lehunyt szeme mögött sülétség kavargóit. És egyszerre csak oszlani kezdett az alaktalan, go inolygó sötétség és egy kép körvonalai bontakoztak ki Egy apró, meztelen, barna kis fiúcskát látott, domború, feszes pókhasu kis kölyköt, aki csodálkozó, ámuló, fekete szemmel néz rá. És egyszerre ráeszmélt arra, hogy- minden ember közül, csak kettővel került igazán emberi közelségbe, két emberrel, akit eltaszi- lőtt magától. Asminah és Dúl. Kitágult szemmel, mozdulatlanul várta, hogy megteljen a két ember emlékével. És jöttek az emlékek, érezte, mint oldódik fel jobban és jobban magánya, Mint emelkedik ki emlékei ködös zűrzavarából az üde, zöld sziget, a kék tenger napsütésben szikrázó tükörlapja. Elmúlt szó morusága, közel érezte a megváltást, a megoldást és szive megtelt várakozó, boldog ujjongással. Vissza Pulau Scribii Batura. Asminahoz és Dulhoz. Olt megpihenhet. Az örök nap, az örök nyár, az igazi élet birodalmában. És azután... ott fog megpihenni örökre. Már besötétedett. Magára húzta a takarót és mélv álomba merült. A reggeli világosság ébresztette csak fel. ♦ Egy héttel később hajóra szállt. Mégegyszer látta Hollandiát. De csak a fedélzetről. Senki sem tudta, hogy átutazik. A korlátnak dűlt és a búgó hajókür- tük, az indulóra zenditö fuvóshangszerek lningjánál vett búcsút hazájától. Alatta remegett a fedélzet. Vastag kötél loccsant a vízbe. Lomhán megmozdult a nagy hajótest és a szárazföld lassan ködbe veszett szeme előtt. Köd beveszett, múltjával és énjének egy részével együtt, melyet örökre maga mögött akart hagyni. Kitárult előtte az óceán. A tajtékozó, sistergő hullámok magasra csaptak a vadul sivalkodó hideg novemberi szélben, a hajó lassan, ringva haladt a messze láthatár felé. így tért vissza egymagában. És mégsem magányosan. A szabadság, a megszabadulás álmait vitte magával. Vakon hitte, hogy ez az álom valósággá fog válni... ^ V. És mégegyszer végigment az utón, a tizenkét esztendővel ezelőtt már megjárt utón. Ugyanúgy és mégis másként. Sokat szenvedett a Biskayai öböl tomboló viharában. Kabinjában hevert lesoványodva, sápadt zölden, a hajó minden megmozdulására görcsökben vonaglott. Szeme fáradtan vándorolt a kabin fehér falán, rátévedt a berámázott papírlapra, melynek feliratát az ágyból nem tudta ugyan elolvasni, de melyet már kívülről tudott: „M. S. Fulda. Második osztály. „A“ ágy: P. Voss. „B“ ágy: —.“ Itt üresen maradt a rubrika, mert utitársa nem volt. „Veszély esetén hátsófedélzet 3. számú csónak.“ Bőröndje kikandikált az ágy alól, öltözöszereit azonban, melyek könnyen legurulhattak volna a mosdóról, most egy kis szekrénykébe zárta, mely a mosdótál fölött függött. Megadással várta a vastag kerek ablaknak zuduló zöld víztömeget, tudta, hogy itt semmi sem segít, ki kell várni a végét. Ujjai ösztönösen tapogatóztak a csengőgomb felé és mikor a steward betámolygott, savanyu, fakó arccal, rendelt valami ennivalót, mert azt is tudta már, hogy üres gyomorral sokkal kínosabb végigállni a tengeribetegséget. A nagy kínnal legyűrt falatokat azután hamarosan kiadta. Most azonban nem átko- zódott, nem türelmetlenkedett, nyugodtan várta a vihar elmúltát. Mikor azután jobban érezte magát, nekilátott, hogy minél hamarabb megerősödjön és alaposan kipótolta az elmulasztott étkezéseket. Reggelenként a fürdő steward keltette, Hamburgban vásárolt vadonatúj fürdőkabátjában vonult be a fürdőszobába, kiélvezte a negyedóra fürdést a párolgó sós vizben. Visszagondolt az amszterdami szálloda beépített kádjára, érezte Betty szappanjának, fürdősójának illatát és tudta, hogy mindez sohasem boldogíthatta. Minden kitisztult előtte, mindennel megbékélt. Néha Bettyre gondolt. Úgy gondolt rá. mint valakire, aki már idegen, távoli, feledésbe merülő emlék, gyűlölet, keserűség, lelkiismeretfurdaiás nélkül. Betty majd csak segit magán. És néha otthonára gondolt és nem látott maga előtt mást. mint élettelen diszleteket. Egy szűk utca, előredőlő házfal, néhány sárgalombu, őszi fa. És ahogy végignézett testén, mely a viz alatt elmosódott, formákat öltött, szabadnak érezte magát, csodálatosan önmagára ébredtnek, nagyon nyugodtnak. (Folytatjuk.)
