Ellenzék, 1936. április (57. évfolyam, 76-99. szám)
1936-04-15 / 87. szám
B LLt IS / t K b4»B«V I&IMS § a mmu mi ag Fordította: PINTÉR LÁSZLÓ f •riiljár az iUtetvriiye.ii, benéz a gyárba Látta az .i 'aiostin «‘lejejárult» bens/.ülótleket, akik kegyéért •dc/nek. . Hog\ magyarázhatná ezt meg \\ illem rtiek. \ag\ 1 leersnuxnnak, ;ikik semmire sem vitték enu ev óta? Ugyanolyan fásultan, reniényte- •t»iil dolgoznak most is. Hát persze, hogy elkesere- ttek e.s esipkelődők lettek. Egyszerre elfelejtette '.erőségeit. Kötötte érezte magát ezeknek az emberisnek. Alkonvodott. Szemelni kezdett az. eső. Plxü! a. idd' (tsz’ I’él! Milyen utálatos! Visszavágyott S/uniaU aha. a napfénybe, az örökös nyárba. Milyen bolondos is Hetty. Felmondani? Ostobaság! Eszébe jutott, hogy tulajdonképpen a bankba kart menni, kifelejtette! No. nem baj, majd holnap... * Eltol a naptól fogva gyakran összezördültek Bet- vvel. Valami válaszfal emelkedett közéjük, minden ipró nézi k itérés dühös szóváltásban végződött. A ossz i<l::î»tii nem mehettek már autóturákra. Gvak- an egész délelőttöket töltöttek egy kávéház. ablaka mögött kellesben. Néha Veenstra is csatlakozott hoz- ájuk: Van der Steeget ritkábban látták. „Mivel foglalkozol te tulajdonképen“, kérdezte egyszer Venstra van der Steegtől. Van der Steeg vállat vonL: ,,Hát . . . hm . . . valami munkál keresek... az az átkozott tőzsdekrach... ellene valami jó állás... de, majd csak meglesz.iink \ a 1 ahogy . . Pielei: bámulta van der Steeg nyugalmát. Hogy tulja ilyen könnyen venni a dolgokat? Állás... Ste- ndersék jutottak eszébe. Vájjon miféle állásra gondol Van der Steeg? ..Bizd te csak őreá“ =— mondta egyszer Betty és hangjából kiérzett valami lekicsinylés féle is. „Az megtalálja a módját, ne félj! Meglátod, milyen nagyszerű állást fog az szerezni magának.“ Bieter megérezte a szemrehányást. ..Ha az embernek annyiféle összeköttetése van...“ De Betty letorkolta. ..Ugyan! Összeköttetések? Viselkedni kell tudni! Nézd csak meg Van der Steeget, mondaná-e valaki is, hogy nem a legjobban állnak a dolgai?“ Igaz. Igaz . . . Emlékezett rá. mikor egyszer van der Steeg felkereste őket a szállodában: „Halló, portás, nem látta véletlenül Voss urat?‘‘ Ás a portás hétrét görnyedve azt sem tudta, mihez kezdjen a nagy buzgalomban, hogy’ van der Steegnek felvilágosítást adhasson, ök azonban éppen jöttek le- felé. úgy. hogy nem volt szükség a portás utánajárására. Később Pieter is megpróbálkozott: „Halló, portás, nem látta véletlenül Veenstra...?“ Még be sem fejezhette a mondatot, a portás mogorván közbevágott: ..Nem láttam . ..“ — és máris elfordult és valaki más- mi kezdett beszélni. Modortalan fráter! Pietert halálra keserítették az ilyen apróságok. Egyszer ki is öntötte szivét Betty előtt. ..Csak te tehetsz róla. . .“ mondta Betty. Hogyhogy? „Én tehetek róla?“ ..igen, igen .. . barátocskám ... úgy viselkedsz, mint egy trottli. . . csámpásan jársz ... a nyakkendőd félrecsuszva. . . és még valami... tudja Isten, mi . . . Egyszóval nem tudsz imponálni!“ Nem. imponálni nem tud. Bettynek sem. Senkiink sein. Még a vendéglői pincéreknek sem. Ha aszlak rendelt társaságuk részére, akkor az asztala, vagy van der Steeg ur asztala, vagy Veenstra ur asztala, de • oh a sem Voss ur asztala volt. Hiába nyomta kezükbe a it gdusabb borravalókat. És emiatt lassan felgyülemlett benne a csömör Hollandia iránt, jobban és jobban vágyódott vissza Indiába, ahol nem csak ur, hanem Tuan Besar: Nagy ur . . . Betty észrevette Pieter türelmetlen vágyakozását és minél inkább közeledett szabadságuk vége, annál jobban bosszantotta Pieter. Mint valami lidérces álomra gondolt vissza Pulau Seribu Batura. Lehetetlennek tűnt fel előtte, hogy oda viszamenjen. Csökönyösen ragaszkodott tervéhez, hogy végleg itthon maradjanak, Pieter keressen valami állást és annak jövedelméből, meg vagyonuk kamataiból egész szépen megélhetnek itt is. Tudta, hogy Pieter hallani sem akar erről és ezért sohasem beszélt róla. Csak magában dolgozta ki egyre részletesebben tervét. — Majd, ha vége a szabadságnak, ráérünk akkor dönteni, hogy mit tegyünk . .. halogatta az elha- tározást. Arra nem is gondolt, hogy rengeteget költenek és ezt a pénzt félretehetnék arra az időre. És Pieter sem szívesen nézett szembe a dolgokkal. Még mindig kivül éltek a valóságon, a szabadság bódultában észre sem vették, hogy köridőtök összeomlóban van egy világ. Tovább élték megszokott életüket. Reggelenként beültek egy kávéházba, találkoztak Veenstraaval, van der Steegékkel, megbeszélték az újsághíreket és az indiai eseményeket. Kit bocsátottak el újabban. Hogy alakulnak a gummiárak. Egyre-másra találkoztál; szabadságos, vagy elbocsátott társaikkal. Azok is ugyanúgy gondolkoztak, mint ők, azokat is csak a szumatrai események érdekelték, a körülöttük zajló európai életről sem vettek. Délután és esténkén! egy zenéskávéhá/.baii talál koztak. „Ma is elmegyünk?“ nyiigö.sködöü Pielcr. „Mi egyebei csinálhatnánk ?“ voll Belly v álasza. „Miért ne mennénk?“ „Miért? Mi örömöt találsz még mindig ebben? Mindig csak ugyanazok az emberek? Mimiicsak az a bolondos táncolás egv szűk, füstös helyen . . „Ha te is láncolnál, sziveseblion jönnél. De, ha csak gúnnyásztasz. morcos ábrázattal, persze, hogy el unod az életedet Elrontod a mai hangulalunkal is Pieter elhallgatott Ez. a kijelentés szivén találta. Tudatában volt annak, hogy Bettynek igaza van. Nem tud velük szórakozni Bántotta, hogy erre képtelen. Bántotta, hogy ezt az asszony szemébe vágja. Néha megpróbált élénkebben rész.tvenni a mulatságban. Ili szén egész kedélyes kis társaságuk van. Szemével Beb tyt kereste. Betty a keskeny tánchelyen Yeenslraval táncolt. Lulu is táncolt, az. urával. . . milyen szemre- vadó pár! Ezek aztán jól beidénél; ebbe a nagyvilági környezetbe. Megpróbált egyedül elszórakozni, f igyelte a vad ritmusban csapongó tánczenét és magával ragadta annak merész, szenvedélyes üteme. Csücsörítette ajkát, együtt fütyülte a melódiát a zenekarral, felsőtestét ütemesen ingatta. Nem is lehet olyan nehéz a táncolás. De azután elképzelte magát, esetlen mozdulatait. Még a ruha sem áll rajta tiszteségesen. Nem úgy, mint Veenstran. Már majdnem ötven éves ez. a férfi. És még mindig milyen vonzó külsejű. Egyszerre elmen! a kedve a fütyörészéslől. Felrezzent gondolataiból, mikor a társaság visszaült asztalukhoz. Még fellobbant benne a szórakozás vágya, mindenáron részt akar venni jókedvükben. „Igyunk valamit,..“ Rendelt. Egymás után rendelte az. italokat. Amit azelőtt semmi áron sem tett volna meg; most lázas önkívületben költekezett, csak, hogy Betty szemében valami tekintélyt nyerjen. Most úgy fog viselkedni, mint egy világfi. Szórja a pénzt gondolkodás nélkül Ez a bőkezűség lett reményeinek utolsó mentsvára. Hiszen Yeenstranál is ezt dicséri leginkább Betty. Hogy olyan nemtörődömséggel szórja a pénzt. Könv- nyedén, nagyvilágiam Nem fog elmaradni mögötte, majd megmutatja, hogy ö is meg tudja tenni ugyanazt. Éjente azután álmatlanul hevert és bánkódott az elpocsékolt pénzen. A banktól is megkapta az elszámolást. Megrémítette a számokban kifejezett valóság. Ennyi ezrest dobáltak ki! Ennyi ezrest veszítettek el részvényeken! És a papírok még mindig esnek. A gummiárak is esnek. A világkatasztrófái csak ezeken a számokon keresztül látta. De arról fogalma sem volt, hogy’ mit takarnak ezek az egyre kisebbedö számok: összeomlást, leállitott gyárakat, utcára sodort munkanélküliek millióit, éhséget, nyomort, kétségbeesett reménytelenséget. Szűklátókörű, korlátolt optimizmusában egyre azzal vigasztalgatta magát: Rendbe jön hamarosan minden. Ha egy kicsit megindulnak felfelé az árfolyamok, egy év alatt behozza minden veszteségét. Egyedül Pulau Seribu Batui jövedelméből takaros kis tökét tehet majd félre. — Már türelmetlenül számolta a napokat, mikor jár le szabadsága. Annyira megszállta a pénzkeresés láza, hogy pótolja és kiegészítse a szabadságuk alaü elherdált pénzüket, hogy már egyébről sem tudott beszélni, mint Pulau Seribu Baturól, Balingról, a gyárról, az ültetvényről. Betty bosszúsan intette ilyenkor le: „Érdekesebb témát nem tudsz már találni, mint örökösen azt az unalmas Pulau Seribu Batudat?“ Izgatott szóváltás következett közöttük, mialatt a többiek feszélyezd ten hallgattak. Egy hétig jóformán egymásra sem néztek. Betty Luluval ment minden délelőtt el, Pieter tüntetőleg mindennap felkereste családját. — Semmi szükségem rád, lófrálj csak barátaiddal, nekem megvan a magam otthona . . . Ezekben a napokban mintha tényleg jobban felmelegedett volna csaladja iránt. Talán a közelgő elválás gondolata is kö/r»'játszott ebben. Mindig vett valami kis ajándékot anyjának. Egyszer még Lient is megajándékozta, hogy megbékítse. A kis Klaasnak is vett egy két játékot, am:1 ex azonban inkább Maiiénak akart kedveskedni. Ezekben a napokban újra felfedezte benne régi kis rajiasát. Gyakran megtörtént, hogy egyedül találta a szobában, valami foltozással bíbelődve. „Halló, Marie . ..“ „Halló, Pieter, eljöttél?“ Egy ideig szótlanul ültek. Ebben a csendes együttlétben már volt valami a régi meghittségből. Egymás mellett ülni, szótlanul és mégis mindegyikük tudja, hogy mire gondol a másik. Marie ernyedetlen szorgalommal öltügeti a szálakat, keze egy pillanatra sem áll meg, ajkú körül a régi kislányos derűs mosoly játszik. Pieter lehajtott fejjel ül vele szemben, eljátszogat a gombolyaggal és élvezi azt a nagy nyugalmat, azt a csendes biztonságot, mely Marie lényéből felé árad. Néha Marie játékosan rámosolyog, olyan ez a mosoly, mint a hűvös árnyak közé belopozó aranyszínű napsugár. Pieter akaratlanul Marie nyakára néz, szivét kimondhatatlan meleg érzés tölti el, arra a huncut kis fiirtöcskére gondol, melyet egyszer kölyökkorában megsimogatott a lány édes, pihés nyakán. Hogy megijedt Marié, mikor hideg ujjával hozzáért! Haját, nézte, mely ugyan hullámos még most is, de színe már nem a régi, végig nézett puha, elhízott alakján és most egyáltalán nem találta visszatetszőnek lomposságát. A gyerekre gondolt, akit ezek a telt keblek tápláltak. Klaas fiára. Érezte, hogy mint régen, most is mellette kr-res menedéket. Csak ült csendesen, * ujjai lassan morzsolgatták a lágy pamutfonalat és eltűnődött, milyen lenne s/iimalrai élele lm Marii len ne a felesébe l.álla öl rozoga kalvihájáhan a/ erdn szélén. Biom házának verandáján végül Pnlaii id)ti Itatni nagy liáznkhaii l.g\iill ménnél le a kil.o léibe, várni a hazatérő halászokat l.álla aininl < • n desen ülnek verandájukon, Marie mosolyog a jálszil a gyerekkel, egy kisfiúval, aki nem olyan, mini Künn de Dulhoz sem hasonlít Egy gyerek, akii inéi sohasem lálotl, de aki élénkén éli képzeletében, talán önmaga volt az a lineska. IN az est néma magánya se nyonmsztó többé. Hiszen közeliikben olt van a gverek aki összefogja őket aki meghatározza életük célját, tartamai ad életüknek. lás az övék, egyedül csakis az övék. Mikor idáig ért tűnődésében felemelte szeméi és Maiiéra mosolygott c.s Marié viszanevelett szemével, biztatón és megnyugtatón, mintha azl mondaná: tudom. Indo, mire gondolsz, megértelek, beszéd nélkül is. 1 Ji♦ térben ezek a álomképek lassan összefonódtak a valósággal és ammi sem zavarhatta meg boldogiló képzelődéseit. Nem zavarta, hogy Maiié Klaas és a kisfiú harisnyáit foltozza, sem az. hogy álmait soha valóra nem válthatja. Nem zavarta, egyszerűen azért, mert soha nem törték meg beszéddel az álmok vara zsát, soha nem mondtak többet egymásnak, mint: ..bizony, bizony, nemsokára vége a szabadságnak.“ Vagy: „Mikor jössz megint vissza, Pieter?...“ Bettyről soha nem beszéllek. Anyja azonban annál többet foglalkozott feleségével. Mindig talált valamit, ami miatt beléköthet. Milyen drága ruhái vannak. Állandóan parfőmöt has/ nál? Ha állandóan mulatoztok, hogy jut ideje rendben tartani holmitokat?? Pieter eleinte védte Bettvt és leintette anyját. „Ián szeretem, a többi nem érdekel.“ lánc az érvre elhallgatott anyja. Összcszoritotta ajkát és hallgatott. l)e mosolyával, vagy tekintetével érthetően kifejezte Betty iránti megvetését: — Ilyen asszony, mint az . . . Betty nem is igen járt már hozzájuk. Az utolsó időkben egyáltalán nem jött el. Az öregasszony végül is nem állhatta, hogy uj oldalról ne támadja Pietert: „Mondd, az az alak mindig veletek van?“ „Miféle alakról beszél, anyám?“ „Hát a a Veenstra, vagy hogy hívják...“ „Az nem „az az alak". Veenstra a barátom.“ „Igen...?“ Egy pillanatig hallgatott az öregasz- szony, majd folytatta: „Tudod, mi a véleményem egy olyan asszonyról, mint a te feleséged. Pieter...?“ Pieter felemelte kezét, hogy elhallgattassa, de anyja tovább beszélt, hevesen, izgatottan, végre rázu- ditotta Pieterre minden eddig lenyelt szemrehányását: „Az én véleményem az, hogy az ilyen asszony nem jó asszony. Könnyű vérű asszony. Erkölcstelen asz- szonv... egy kokott. Igen, a te feleséged egy közönséges kokott. Egy asszony, aki nem akar gyereket. .. Es, ha te ezt nem látod, hát vak vagy. Csak a vak nem látja, hogy azzal az alakkal megcsal.“ Pieter felugrott. „Anyám! Nem tűröm, hogy igy beszéljen Betty- ról. Tudom, hogy Betty... kissé modern... talán egvet-mást tulkönnyedén vesz . . . talán nem mintaképe az igazi feleségnek... de. hogy azzal...“ Elhallgatott, leült. Sokáig ültek egymással szemközt, szótlanul. Elkeseredett düh dolgozott mindkettőjükben. Az öregasszony azt gondolta: — még védi is. azt a nőszemélyt! Inkább annak hisz. mint az anyjának... Pieter pedig: — Egyszerre, de nagyon izgul miattam! Bégen talán olyan nagyon szeretett? Volt-e valaha is egy jó szava hozzám? És az ö lánya talán nem...? — Felkapta fejét. Majdnem anyja szeméhe vágta: „Es az én nővérkém? Ü talán nem kokott0 Nem egy igazi utcai nő?“ — De anyja arcába nézett és belefagyott a szó. Látta a kuszában lógó, megszürkült haját, ajka alatt a két keserű vonalat, agyondolgozott, eres, kérges kezét. .. Nem szólt. Hiszen meglátja anyján, hogy várja ezt a vágást. Lehajtotta fejét, homlokából tétova mozdulattal hátrasimitott egy előrehullott szürke fürtöt. Elhalkult, fojtott, fáradt hangon megadta magát: „Nem jó. ha lánynak, vagy asszonynak túlságos nagy szabadságot enged az ember. Azt hisszük, hogy helyesen tesszük, ... de nem, nem vezet az jóra .. .“ Pieter megragadta a kezét. Ujja hegyén érezte a reszelős, vastag bőrt. Gyöngéden, szomorúan simogatta az öreg kezet, végtelen szánalmat érzett anyja iránt. Lien iránt, önmaga iránt. . . Valami nagyon fájt. valahol nagyon égetett egy seb. Bizonytalan mozdulattal emelkedett fel a székről. Anvja aggodamas pillantást vetett felé: „Csak nem azért mész már, mert én...?“ Pieter megpróbált mosolyogni. „Nem, dehogy is . . . de. ne hidd azért, hogy Betty. ..“ Anyja nem válaszolt. Egy pillanatra egymásba simult kezük. (■3ţnţmfi}oj) la síiért alsar, hirdesse; az Ellenzél-ben!
