Ellenzék, 1936. március (57. évfolyam, 50-75. szám)

1936-03-22 / 68. szám

1936 március 22.

ELLENZÉK

5

■——B

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:

HÁZI DOLGOZAT

KALODONTtaa

■£ x yiafH/rda, — e&L

iKa Önnek ma:

Pa/í tizenkét éves. Harmadik gimnazista. Náluk vacsorázom.

Vacsora után, mikor a vendégek a szalonban pobaraznak és füstölnek, tizenegy felé fényt látok a diákszobában. Bekémlelek az üvegajtón.

A kisdiák ott gubbaszt a zöld viasz- kosvászonnal bevont asztalnál, kezében toll, előtte papír. Homlokát ráncolgatja, sóhajtozik. Rágja tollszárát, bele-belemártja a tintába. De nem ir.

Így múlik öt perc.

Akkor nyitott be.

— Kézit csókolom.

— Szervusz. Mi az, te még nem alszol?

— Házidolgozatot kell írnom, hob napra.

— Miről?

— Édesapámról.

— Ajha — mondom. — Az édesapádról?

— Arról — szól s elém tolja a füzetét.

Cim: ,,Édesapám.“

Az édesapa szerkezete a következő: a) bevezetés: leírása, b) tárgyalás: jel- j lerne, szokásai, c) befejezés: mivel tar- | tozunk édesapánknak. I

Leülök asztalához, vele szemben s J figyelem őt. Arca zavart, szeme lázas, 1 szőke haja zilált, mint egy elborult lángelméé, aki az alkotás gyötrelmében hánykódik. Orra tintás.

— Mit irtál eddig? — vallatom. — Matasd.

— Ez csalc a piszkozat — menteke- zik.

A „piszkozat“ tényleg piszkos. Mindössze néhány paca van rajta, egy elma- szedőit állat rajza — kutya vagy disznó — kérdőjelek, fölkiáltó jelek s egyetlen sző: „édesapámé de utóbb ezt is áthúzta, kitörölte, mintegy megsemmisítette.

Szóval nem igen haladt előre.

A papírlapot némán visszaadtam.

— Na folytasd — biztatom. — Érted, hogy miről van szó. Édesapát mindenekelőtt három részre kell osztanunk.

Várok türelmesen.

Ösmerem őt, értelmes fiú, kitűnő tanuló, korát meghaladó tudással, látókörrel.

Megint csak bámul maga elé, ráncolja homlokát, sóhajtozik.

— Nem jut eszembe semmi — sopánkodik.

Csóválom a fejem.

— Szereted az édesapádat?

— Hogyne — szól s elmosolyodik.

— Vagy nem szereted?

— Dehogynem — szól s újra elmosolyodik.

Most részvétet érzek iránta, de egy kis kajánságot is s kegyetlenül, gonoszul élvezem vergődését, nyilván gyermekkori tusáimra emlékezve, melyeken már többé-kevésbé tulvagyok. Hallgatok.

Ezt gondolom:

— Mit Írtam volna én tizenkét éves koromban édesapámról? Hegyláncnak láttam őt, sötét őserdőnek. Hangja mennydörgőit. Reszketve imádtam. Néha féltem, hogy főbelövi magát. Ilyesmik azonban nem férnek bele egy iskolai dolgozat keretébe.

Később ezt gondolom:

— Ha most Pali meg tudná írni, ami valóban benne él, ö lenne a világ legnagyobb írója, akihez mérve Shakespeare csupa elcsépeltség, Tolstoj silány üresség. ,4 gyermek a parttalan, korlát- i lan liraiság, melyet még nem határol a I forma merevsége. De épp ezért nem tud | lírai lenni. Megriad a benne lakó zabolátlan merevségtől. Félénk, szemérme- ; tes. Mit ér az a sok láng, mely benne \ lobog? A tűzhányó kráterénél még j senki se gyújtott rá egy cigarettára.

Pali közben megivott egy pohár vi- : zet, tüszkölt, köhögött, ismét leírta „édesapám“ és ismét áthúzta. Egy uj papírlapot vett elő, mely irdatlan fehérségével vádlóan mered rá. Álmosan pislog. Szánulom fog el.

— így sohasem készülünk el — nógatom> Kezdjünk hozzá, fiam. Szóval milyen az édesapád? Írjuk le.

Diktálok. Eleinte elfogadotton, nagyon lassan:

— Édesapám negyven esztendős. Magas, izmos, férfias. Fekete haja a halántékán már deresedik, homlokát az évek már redőkkél vésték tele...

Pali gyorsan, hibátlanul ir. Minden mondat után rám tekint, lesve megváltó szavaimat. En is belemelegszem, bátorságra kapok, már gondolkozás nélkül, pimasz szemtelenséggel diktálok:

— „Arca jóságos“. Mi is a második rész? Ja, a jelleme. Mondjuk egyszerűen, hogy: „jellemes, mindig egyenes, határozott. A szigort bölcsen egyesíti a jósággal. Ha elfárad az élet harcában, esténként családja körében találja meg a vigasztcdást s akkor a lámpa fénykörében felderül...“

A befejezést már rábízom. Itt a szok- rateszi módszerrel élek.

— Remélem — mondom — tudod,

Atoidenki előtt hmert tény, hogy a fogak között fennakadó etelmaradékok — a száj cco 37 fokos hőmérsékletében — 10-12 órán belül erjedésbe mennek át. Tehát nyilvánvaló, hogy nem elegendő fogainkat egyszer egy nap mosni, kétszer «fly nap és rendesen, ez a helyes!

És sose feledje el, hogy a Kalodonf 3 kiváló tulajdonsága biztosítja a helyes fogápolási;

U

a speciáfis fog-és száj-szappan enyhe habja alaposan megtisztítja a fogakon.

aí is ahová a fogkefe nem juthat d;

a különlegeséé finom tisztító anyag kf- fényesih a fog zománcot, anélkül hogy <mrt m .

a Or. Bräunlich által ftsszeáfTttoít Sulfo- rrzIn-OlecfJ fokozatosan távolítja ei a fogkövet és saegakadáiyazzo az újraképződést.

mivel tartozol édesapádnak?

— Hálával — válaszolt Pali gépiesen.

— Úgy van — bólintok — hálával „azért a sok szeretedért, azért a sok áldozatért, azért a végtelen sok...*‘

Éjfél van, mire befejezzük.

Akkor visszamegyek a szalonba,

I rátáimhoz.

— Hát te hol voltál? — kérdezi Pali apja.

— A fiadnál.

— Mit csináltál?

— Neveltem őt — feleltem. Az életre neveltem. Megtanítottam — hazudni.

I

Szegény Spanyolország!

Sfis. MEGYERY ELLÁ

Nem szép tőlem, de szinte diadallal és elégtétellel olvasom a forradalmi spanyol kommünikéket. Minden utcai harc hírnél külön szeretnék felkiáltani: Nem megmondtam? — Minden koioslorfel- gyujtásban jóslásom beiga/olását látom cs amin csodálkozom, legfeljebb az, hogy idáig is bírták...

A forrongásokról szóló képek nekem nem mondanak semmit, semmi újat és meglepőt. Már ősszel, sőt műit tavaszszal se festett rendezettebben az utca, ahogy most leirják a csőcselék uralmát, Proletárabb képe most se lehet se Madridnak, se Sevillának, se Cadiznak. Fel- fordított villamost is láttam Granadában, mert az utasok és a kalauz közi nézeteltérés támadt s a közönség egyszerűen féloldalára döntötte a kocsit. Uj nüánsz csak a lepratábor szélnek- eresztése. Ördögi ötlet s ezen túl is van benne valami középkori borzalmasság.

A konverziós csorba

Irta: SZA8Ó MARGIT

Tyúkok sere égték árulkodva, iái kemencében s a kürtöskalács finom illata megtelepedve vegyült bele az udvar eső utáni, tiszta levegőjébe.

Pap Mihályék lakodalomra készültek. A A nagyiházba mrgott-forgott az asszonynép. Mihály letelepedett a küszöbre s apjától örökölt kmrtaszáru pipájából eregélte a füstöt; tettetett nagy nyugalommal bámult bele kékesük felhőjébe. Közbe aztán úgy észrevétlenül oda-oda sandított a kerítés mellé.

A lécekre rátámaszkodva enyeígett fia a m eny. asszony ával.

Mihály gondolkozott, arca elsápadt, majd k így ült, ajkai értelmetlen szavakat mondtak femhangon s kkimuilitak a redők öreg homlokán. Felesége ott tipegett körülötte. Nagy 1 elkinyuga lommal nézte békés séges arcát s megállt mellette a küszöbön.

A gondos asszony szeme végigsikiott még- egyszer mindenen. A tisztarái kipucolt udvaron az ol fele szedelgett a majorság s az öreg; kutya lomhán cammogott a szahnakazal fele.

A kapu kilincse nyögve megcsikordult, nyomban utana nagy döndüléssel bevágta valaki és serény léptekkel jött az ajtó felé.

Mihály magia mellé eresztette a pipát. Úgy tett, mintha észre sem vette volna, ho-gy megállít előtte Kaszás Jancsi, a leendő apatárs. Elnézett a fejefölött s csak az „Aggyon Jsten<c-re emelte rá az arcát.

Ködös, öreg szeméből faszforeszkált a gyűlölet. Ellensége volt Kaszásnak. Valamikor jó emberségbe lévén egymással, húsz ropogós ezrest számolt volt kölcsönképpen a i kezébe. Aztán telt az idő. — Emlegetlek valami konverzió félét, de a nehéz szó se- hogy sem tudott beférni a Mihály öreg fe- j jébe. Akkor értette meg csak, mikor Kaszás húszezer lej helyett, tizet számolt vissza a markába.

— S a többi? — nézett rá Mihály csodálkozva.

— A többi — felelt hetykén Kaszás — elveszett. Mindenki a felét fizeti meg csak.

Az öreg összemarkolta az ezreseket.

— Valamit mondok én neked, Jancsii —

.s durva kezét végigjhuzta őszülő bajuszán. — É‘ tudod-e, nem fér essze a böcsülettel. Különben hát, ne félj, megfizetek én ezért neked — dörmög'te s kigyu.lt szemében a gyűlölet lángjai.

A sötét fenyegetés bedészklete magát a Kaszás szivébe s zavarodva állt még most is Mihály előtt, megforgatva zsíros kalapját:

— Hivatott, Mihály bátyám?

Az öreg felemelkedett a küszöbről:

— Vártalak es. Kerüj elébb — s beícssé- keüfce .a belső házba.

Kaszás rosszat sejtve, megfogta az eléje tett szék karfáját.

— Sietős vónai az utam Mihálybá', mert hogy nagyba készülődnek nálunk es.

Mihály lomha nyugalommal előkereste az okulárját, szemére illesztette, aztán nyikorogva kihúzta az öreg kasztén nagyfiók- j ját. Megsárgult, régi irományok közül ki- ! halászta az öreg bibliát. Bütykös ujjal alatt ! magától fordult a szenifrkönyv finom papírja j

kétfelé.

Kiemelt egy Írást s öreg arcán kárörvendő, röpke mosoly suhant át. Szétterítette maga előtt a papírt, aztán rábökött vastag ujjávai.

— Nagy baj van a leányod parafernum leveleivel János... Egy pár ökör még héány- zik belőle.

Kaszás keze alatt megvaccant a szék:

— Egy bornyu sem, Mihálykái Én mindent írattam, ami kell s én nem adok többet semmit!

— Nem-e? — villant meg az öreg szeme gyűlöletteljesen. — Akkor nem lesz lakodalom, ezt én mondom neked Pap Mihály!

A nagy szál paraszt elengedte a szék karfáját s dühösen állt szembe Mihállyal.

— Most mongya ezt, most, az utolsó este?! — ordította, aztán felkacagott1.

— Késő. A .lakodalomnak mán ügyes meg kell: llenni, érti-e?! — aztán, hogy szavainak nagyobb nyomatéba legyen, felemelte a nehéz széket, hogy magyar módra letegye.

Az ajtó kinyílt ás a> zajra gyűlni kezdett befelé az asszonynép. Pap Mihály szigorú szeme vissza parancsolta őket, aztán megfogta Kaszás vállán a) durva daróckabátot:

— Meg édes fiaim, meg — mondta csu- fandárosan — ha egy koldus legényhez hez- za adod a leányodat.

Nagy szó vOl't, Kaszásnak szint váltott az -arca:

— Hogy érti ezt kied?

— Úgy édes fiam, hogy én még egy pár ökör nélkül nem egyezem belé a lakodalom megtartásába. Ha pedig akaratomon küjjel megesküszik a fiam, hát — s mellére tette a kezét — székely becsület szavamra mondom, hogy a hónapi nap az egyházra testálom a vagyonomat.

Kaszás leregyolt egy székbe s megfordult vele a világ. Hallotta, hogy a küisőházba magyaráznak az asszonyok valakinek. Aztán cifrát káromkodott. Látta maga előtt a Pap Mihály bosszúálló arcát. Zavarodva suhant át agyán a gondolat.

Nem lesz lakodalom egy hétig, kettőig, vagy kitudja, meddig. Rajtuk kacag az egész falu, aztán mi lesz az árván maradi menyasszonnyal?... Csúfolni fogja a világ s nem kéri férjhez többet senki.

összeszorította a fogát, ökölbe fogta kél kezét, fel akart ugrani-.. Furcsa, de nem lúd. Mintha odakötözték volna a székhez.

Rámeredc dühösen az öreg, sápadt, ijedt arcára. Szólni akart, de nem tudott.

— Még egy pár ökör — gondolta — Vén gazember!

Ez volt az utolsó ép gondolata s nagyot nyilallott ai szive tája. Egy pillanatig tartott az egész, aztán kinyitotta a szemét.

A lámpa égeti, légy zümmögött körülötte. Előtte állt vagy négy riadtképü asszony. Az egyiknek kék vizescsupor volt a kezébe.

— Igyék kied egy csór vizet — kínálta s fényes, barna szeme könnyes volt.

— Istenem, Istenem, ez a szülei szív. A lelkire vette szegény, hogy hónap kilépik háztól a gyermeke.

A másik asszony közbeszólt:

— Ejnye, ne mán, kemény férfi léli re, hogy tud igy búsulni János, Ezen csak a szomszédba lesz a leány.1. Hát a kié más faluba menyen?! — pityeredért el.

Kaszás lehúzta a száját s nagyot heví tett a kezével.

Az ajtó kinyílt s a becsapódó nyári szel ő megremegtette a lámpa sárga fényét.

Pap Mlhályné ijedten megállt a küszöbön. Az arca holtfehér volt.