Ellenzék, 1936. március (57. évfolyam, 50-75. szám)
1936-03-01 / 50. szám
1936 Smir do* I. ELLENZÉK 3. v S ob îi m a : az érzékeny bőr pengéje. Lei 13 Superba: az érdes szakái! pengéje. „ 11 Guaranted: univerzális penge . .............9 m®u.m iblofs § I A MÁSIK VILÁG Fordította: PINTÉR LÁSZLÓ Házasodni?... Miért házasodna meg? Kit vegyen el? „Nem házasodom meg“, mondta kurtán Asmţinali bemártotta a kendőt a vizbe, jól kifacsarta és Pieter homlokára heh*ezte. Talán nem nősül meg Tuan. De talán mégis. Pénze van. Sok, megtakarított pénze. Arcára nézett. Nem szép férfi. Vörös haja különösen visszataszító. Nem is volt valami előretörő, nagy jövőjű Tuan, akire büszke lehet az ember. Semmije sincs, amivel dicsekedni lehetne, autója, vagy szép bútorai, sőt még a poni, meg a kocsi is kiszolgált, öreg holmik. De mindig csendes, jóindulatú Tuan volt. Nem iszik. Nem veszekedik, nem szaladgál asszonyok után. A kulik és a házi- szolgái előtt mindig úgy kezeli, mint a ház úrnőjét. És milyen régen vannak együtt... Éppenugy, ha a szépet sokáig látja az ember, megszokja, éppenugy megszokja a csúnyát is és már észre sem veszi. Nem is látja már az arcot. Csak az embert. Jó, vagy rossz, goromba vagy barátságos... Csak a szivet látja... És Tuan szive jó... Gyermeke is van tőle... Milyen régóta gondját viseli már... Dúl totyogott be. Csengő gyermekhangja egyszerre betöltötte a szobát: A-pa! A-pa! „Pszt... kimenni...! Tuan nem jól érzi magát!“ hallgattatta el Asminah suttogva. Pieter azonban kinyitotta szemét és magához vonta a gyermeket. „Nem zavar... gyere hozzám. Dúl...“ Dúl felmászott, szorosan Pieter mellé simult, fejével eltolta Pieter karját és fejecskéjét vállára hajtva meilébujt. így feküdtek együtt. Csendben, mozdulatlanul. Elhégedetten, boldogan. Dúl két ujját szájába vette és szopogatta. Más zajt nem is lehetett hallani, csak a gyermek szörtyögését. Másik keze Pieter tenyerében pihent. Pieter finoman simogatta... apró ujjacskák az ő nagy tenyerében... Szabadságra menjen?... Itthagyja ezt a gyermeket, csak azért, hogy meglássa Hollandiát?... Milyen valószinütlennek tetszik most minden. Hollandia. Amsterdam... Milyen messze, hihetetlenül messze van mindez... Viszontlátja régi életét? Az utcát. A sugárutakat. Keskeny, előredőlő házukat. Szűk ebédlőjüket. A mühelylép- csőket. Benn apa és Klaas. An)ra a lépcsőket súrolja... Még Asminah sem végez ilyesféle munkát... Elképzelni is lehetetlen azt az életet. Uj inas van... Klaas és Marié... és a kis Klaas... Karjai között a kis Dúl már mélyen aludt. IX. Brinkman tágas, hűvös villája oldalverendáján ült. A levelet, melyet már egyszer végigolvasott, most újra átolvasta: ... és bár mi önben legteljesebb mértékbeen meg- oizunk és Önnek szabad kezet engedünk abban, hogy ügyeinket legjobb belátása szerint intézze, mégis jónak tartjuk figyelmeztetni önt arra, hogy nem szívesen látnók, ha de Groot ur elhagyná Pulau Seribu Batut... Gyunyos mosoly játszott Brinkban ajkai körül, mikor újra elolvasta ezt a mondatot, mely egyik igazgatójának, de Grootnak sorsát mégis csak az ő kezeibe helyezi. A levéllel ujjai között, elgondolkozva meredt maga elé. A mosoly állandóan ott játszott ajka körül. Különös égő vörös szája volt, érdekes kárminvörös vonalban húzódott fakó, sárgásbarna arcán, mely legkevésbé sem volt hollandias, merész ivelésü sasorrával, szűrös, fekete szemével, tömött barna szemöldökével. -Szája mögül vakítóan fehérlettek fogai, különös egészséges külsőt kölcsönözve a kiélt, viharvert arcnak, melynek fáradt kifejezését csak fokozták a szája szegletéből két mély vonalban leliuzödó ráncok és a mélyenülő karikás szemek. A villogó fekete szempár fölé is, sötét, fáradt szemhéjak borultak. Magas homlokára is három mély ránc vésődött be, mig szénfekete haja gondosan simult az egyenes választék két oldalára. A jólápolt, szépen fénylő hajba pár őszes szál is elvegyült már. Nyakán kifogástalan, ragyogó fehér gallér. A gallér és a fiatalosan megkötött nyakkendő fölött élesen ugrott elő ádámcsutkája. Selyeminget hordott és világossárga nyersselyem ruhát. Nadrágja kifogástalanul élesre vasalt. Lábfeje feltűnően keskeny volt, sárgabetétes, fehér cipőjében. Egész megjelenésében volt valami hanyag előkelőség. Brinkman becsusztatta a levelet a borítékba, a borítékot az asztalra telte és tenyerével rácsapott. Félreismerhetetlen diadal és elégedettség látszott ebben a mozdulatban. Keze keskeny és hajlékony volt, körmei ápoltak. Nem a nyugateurópai ember erős, munkás keze. Inkább egy délvidékié, keleti emberé. Olasz, török, örmény... talán zsidó. Gyűrűsujján arany pecsétgyűrű, négyszögét, világoskék kővel. A terraszon ült. Az ut és a ház között gondosan ápolt kis kert volt. A széles kavicsutat nézte. Nézte, anélkül, hogy látta volna. Már túlságosan is jól ismerte a trópusi városka késődélutáni képét. Ismerte azt a lusta ébredezését, mely álmosan nyújtózza ki az egésznapi égető napsütés bénító, bódult álmát. Ismerte a sadokon, riksákon és autókon kocsikázó friss levegő után áhítozó fehéreket és benszülötte- ket. Ismerte a lassan ballagó gyalogosokat is, akik közül sokan köszöntötték, és akiknek visszaköszönt, néha csak hanyag kézmozdulattal, néha könnyed társasági meghajlással. Sohasem a köszönő személyének szólt üdvözlése, mindig csak rangjának. Jól ismerte a sápadt európai asszonyokat, akik gyerekkocsit toltak, vagy csenevész, koraére.tt gyermekeiket vezették kezüknél fogva. Ismerte a benszülötteket is, kínaiakat, malájokat, klinganésokat, jávaiakat, bata- kokat, japánokat. A csapatokban kerékpározó fiatal félvér fiukat, lányokat... A bensziilött közlekedési rendőrt, egykedvű morcos mormogásával... Már sokszor látta az alkonyt besurranni a szép, fehér villák és csinos kertek között, ismerte annak minden trópusi szépségét. Tudta, hogy maga is hatása alatt áll a halódó nap utolsó beteges fellobbanásának, sokszor érezte már azt a különös fájdalmas nosztalgiát, a trópusi alkonyat igéző varázsát. A kertben valami undorító külsejű, bűzös rongyokba öltözött, koldus rogyadozott felé, teste elborítva nyilt, gennyes sebekkel. Megállt a lépcső alatt. Brinkman lenézett a csontvázsovány, kiütéses, némán felényujtott kézre, Dühösen húzta össze szemét. Durva szavakkal kidobhatta volna ezt a rothadó hus- tömeget, de valami ernyedt tehetetlenség, bénító egykedvűség minden mozdulatba megakadályozta. Csak nézte a koldust, aki várakozón álldogált, összegörnyedve, felé nyújtott kézzel, lehajtott fejjel. Brink- man azt gondolta: — Ha adok neki valamit, akkor legalább eliriegy, de pénz nincs nálam, a pénz a fiókban van. Az íróasztalban. Ahhoz pedig fel kell állnorn..., fel kellene állnom... Percek teltek el igy, lassan elmúló percek. Azután a koldus visszahúzta tenyerét, megfordult, reszkető, támolygó léptekkel visszament a kerti utón, ki az utcára, végig az utón, be a szürkületbe, az éjjelbe... a halál felé... Brinkmanné, aki éppen kijött a terraszra, még látta kitipegni a kertajtón. „Miért nem adtál valamit a szerencsétlennek?“, kérdezte. Brinkman összehúzott szemmel nézett rá. Nem feleli. Duzzadt szemhéja alól éles, megvető pillantással mérte végig és magában azt gondolta: Hogy megöregedett. Még ebben az alkonyati világításban is meglátszik már rajta. Hát, ha még lámpát gjmjtunk... akkor már egészen csúf lesz... pedig milyen szép volt... két évvel ezelőtt... de, hát két trópusi év tönkreteszi az ilyen szőke asszonyokat... Az asszony érezte tekintetét és kitalálta gondolatait. Ideges lett, haját igazgatta. A férfi látta zavarát. Ürült, hogy bosszúságot okoz neki. „Fel kell menned a hegyek közé“, — mondta — „megárt neked, ha egyhuzamban egy évig itt lenn élsz a hőségben.“ Az asszony nem tudott mit felelni. Kinézett a keribe, melynek szinpompáját már lelompitotta a gyorsan ereszkedő alkonyat. Elgondolkozott: — Nem csak a hőség teszi ezt. Te is oka vagy. Melyik asz- szony tudná vájjon megszokni beteges kiszámíthatatlanságodat, szeszélyeidet, rigolyáidat... lelketlen önzésedet... Halkan megszólalt, félve, hogy urát felidegesíti: „Gondoltál arra, hogy de Groot ma este idejön? Nálunk fog megszállni?...“ A férfi nem felelt, csak gúnyos tekintetével újból végignézett rajta. Az asszony bocsanatkérően még hozzátette: „Olyan messziről jön...“ „Ostobaság“, robbant ki hirtelen a férfiből, hangja csaknem goromba volt: „Menjen csak szállodába! Nem vagyunk az őserdőben! Mit törődöm én azzal, hogy hol alszik? Nem látogatóba jön. Üzleti ügyben jön hozzám.“ „Éppen azért... De Groot... az igazgatóságnál...“ „Alárendeltem“, mondja Brinkman keményen, „még pedig egyike a leghosszabbaknak. Nem akarom bevezetni a nagy pajtáskodást.“ Tudta, hogy kellemesen lepné meg az asszonyt azzal a hírrel, hogy de Grootot most már akár ki is dobhatja. Semmi kedve sem volt azonban most beszélni, majd megtudja alkalomadtán. Az asszony leült mellé. A boy kihozta az asztali lámpát és meggyujtotta a moszkitógyertyákat. Némán ültek egymással szemben. Mindketten Pulau Seribu Batu-ra gondolok, az ezer sziklák szigetére, ahogy a benszülöttek nevezték. Képzeletükben azonveszi. Aki a legjobbal, légiin urna bbat és legegészségesebbel akarja felhasználni a maga egészségére, kizárólag az anliszep- tikusan készített és fertőtlenítő ban nem olyannak látták a szigetet, mint a benszülöttek: mélykék vizii öböllel, melyen sürü rajokban siklottak lova a karcsú halászcsónakok, a sziget ' partja tele kavicsokkal, kagylóval, száradni kiterhelt hálóval, feljebb a falu, szorosan a sürü kókuszpálma erdőhöz, simulva, ük csak a gummiültetvényt látták maguk előtt, mely a sziget déli oldalát foglalta el. Kis ültetvény. Tulajdonosa egy francia cég, a Société de Pulau Seribu Batu, az ültetvényt azonban a So- ciété de Caoutchoucs kezelte, melynek szumatrai íő- megbizottja Brinkman volt. A gondjaira bízott ültetvények között ez volt a legkisebb, de a részvények többségét az igazgjatók tartották kezeik között. Ez volt az oka annak, hogy olyan rendkívüli módon érdekelte őket az apró ültetvény és emiatt volt Brink- mannak aránylag rengeteg dolga és baja a szigettel. Erre a szigetre gondotak hát, most mindketten. Kedvező fekvésű, nagyon jól gondozott kis ültetvény, mely a jelenlegi emelkedő gummiárak mellett rendkívül jól jövedelmezett. És de Grootra gondoltak, aki az ültetvényt vezette. De nem visszavonult életére gondoltaié, nem arra, hogy egyedül él a szigeten, egyetlen asszisztensével: van Beekkel, hanem arra a veszélyes jóindulatra, melyet de Groot az igazgatóságnál élvezett. Arra gondollak, milyen jó lenne ezt az embert valahogy eltenni az útból. Jeanne Brinkman nem azért gondolkozott igy, mert valami kifogása lett volna de Groot ellen, hanem, mert jól tudta, mennyire gyűlöli férje az ültetvényest. Hogy miért... azt pontosan nem is tudta. Vajmi keveset tudott férje ügyeiről. De gyakran hallotta férje dühös kifakadásait de Groot ellen, akiről azt állította, hogy az igazgatók kegyence... egy spiónl Sokkal többet nem mondott róla, de elég volt Pulau Seribu Batut, vagy de Groot nevét említeni, hogy egy hétre rossz hangulatba kerüljön. És rosszhangu- latában ő szenvedett a legtöbbet tőle. Ezért gyűlölte hát Pulau Seribu Batut, ezért gyűlölte de Grootot. Nem tudott mást arról a napfényes, pompás szigetről, minthogy ott valami gummiültetvénv van, amely a Société de Caoutchoucs igazgatóinak a lehető legtöbb jövedelmet kell, hogy hozza és amely- lyel emiatt több gond van, mint az összes többivel együttvéve. Erről a csendes, békés kis szigetről nem kaptak másféle híradást, mint kimutatásokat, végtelen számsorokat, táblázatokat. Ezért bámult most üres szemmel a kertbe és minden gondolata az volt: De Grootot el kell távolítani, mert de Groot az igazgatóság kegyence. Brinkman is erre a régi vágyára gondolt most. Most azonban már nyugodtan, a győztes biztonságával gondolta át az egészet. Gyakran pillantott az asztalon heverő boríték felé, mely megadta neki a felhatalmazást régi vágya beteljesítésére. Pulau Seribu Batura gondolt. A pompás, állandóan többet és többet termő fákra. Az emelkedő gummiárakra, a társaság növekvő nyereségére, a maga hasznára. Arra gondolt, hogy rajta kívül csak egyetlen ember ismeri ennek a szigetnek nagyszerű termőképességét. Ez az ember de Groot. És de Grootot kedvelte az igazgatóság, munkájával meg voltak elégedve. De Franciaországot Pulau Seribu Batutól három tenger és tizenötezer mérföld választja el. És ha az igazgató urak három tengeren és tizenötezer mérföldön túl fekvő legkedvesebb vállalkozásuk igazgatását kénytelenek egy megbízottjuknak átengedni, akkor ennek a megbízottnak teljes felhatalmazást kell adni arra, hogy olyan munkaerőkkel dolgozzék együtt, akiket jónak át. Brinkman két teljes évig igyekezett rávenni az igazgatóságot, hogy érvelését elfogadják. Az eredmény ma érkezett meg: itt fekszik a borítékban az asztalon. De Groot utoljára látogatja meg ma este. Rövidesen át fogja adni helyét valaki másnak. Hogy kinek, azt még Brinkman maga sem tudja. Majd körülnéz. Olyasvalakit fog keresni, akinek nincsenek összeköttetései Franciaországban, egyáltalán semmiféle összeköttetései nincsenek. Valakit, aki remeg előtte. Akivel azt teszi, amit akar, aki gyáva és gyámoltalan. Valakit, akinek egy elhagyott, de jól jövedelmező kis sziget igazgatói állása olyan égből hulló szerencsét jelent, hogy az égi kegy közvetítőjének örök éleiére lekötelezettje marad. Valakit, aki folytonosan arra gondol, hogy élete, sorsa egy ember kezében van: Brinkman kezében. Ezzel azután Pulau Seribu Batu problémájának egyik legnagyobb nehézségét máris megoldotta. (Folytatjuk.) Hirdessen as
