Ellenzék, 1936. február (57. évfolyam, 25-49. szám)
1936-02-02 / 26. szám
1936 iebrerif 2. ELLENZÉK, ma MAPELOi HUPFS I I r A MÁSIK VILÁG 15. Fordította: PINTÉR LÁSZLÓ Cigarettával szája szögletében, szemeit félig lehunyva, van der Steeg végigmérte Pietert. „Hála istennek, valamit legalább megtanult már“", mondta. Magában pedig ezt gondolta: És ezt az istenverte hülyét tették a kabinomba, azok a szemtelen csirkefogók. Marha! Még emlékezett a kopott esőküpehyre és az ócska cipőkre. Lulu jutott eszébe. Éppen tegnap este irt neki levelet. Legalább egy kicsit elterelte gondolatait a fárasztó, egyhangú munkáról, ezekről a bitang, hülye sinkehkről. Ránézett a lógó, fehér ruhában előtte álló vézna alakra, kicsit megsajnálta a szerencsétlen, beesett arcú, karikás szemű, remegő kezű fickót. „Haza mehet, ha ugyan megtalálja az utat!“ Utánanézett, látta, hogyan vonszolja magát Pieter a nagy fák között és azt' gondolta: Ezt még itt fogjuk eltemetni. No, nem lesz kár érted, kis penészvirág. Az első hetek, az első hónapok végtelen hosszúnak tűntek fel. Minden nap ugyanaz az unalmas munka. Közben Pieter megtanult malájul, ez egy kis önbizalmat öntött belé. Megtanulta, hogy’ kell a munkát kiosztani a manduroknak. sőt olykor már ő vizsgálhatta felül egv-egy kuli csoport munkáját. Lassan beleszokott a kemény testi munkába is, de még igv is, esténként holtfáradtan ért haza. Biom hívta néha, hogy nézzenek fel a dombra, de mindig visszautasította. A folyó, a naplemente, az alkonyi világításban égő őserdő — igaz, mindez csodaszép, de hát felmenni a dombra, nem. azt nem birja. „Nézd, Biom, egyszerűen nem bírok.“ „Jól van, öregem“, vigasztalta Biom. „így van ez mindenkivel. Mi is igy kezdtük. Ismerem ezt a szörnyűi fáradtságot. Hazamegyünk; tán megjött ínár a posta.“ Pieter úgy érezte, hogy Biom előtt nem kell szé- gvelnie magát. Bevetette magát egy székbe, kinyújtotta lábát, kalapját, botját egyszerűen maga mellé ejtette a földre. Atoon, vagy a boy vitték el mellőle. Most tört ki rajta igazában a fáradság. Kezét, lábát mozdítani sem tudta, háta és lágyékizmai sajogtak. Úgy feküdt ott, mintha minden tagját összetörték volna. Nem bírom tovább — és holnap újra kell kezdeni és mindennap újra, meg újra! Isteneml Istenem! Gondolatban zavarosan maga előtt látta az elkövetkező szürke napokat, hajnalban felkelni, dolgozni, egyik nap a másik után süllyed el a sötét háttérben, melyére egykor úgy fog emlékezni, mint a „Mult“-ra. Itt nincs neve a napnak, nincsenek dátumok, csak egy kivéiel van; a „Hari Besar“; félhavonként. mikor a kulikat fizetik: két szabad nap. Egyezer meg is kérdezte Blomot a vasárnapok felől, bibliájára gondolva, melyet bucsuajándékul kapott a lelkésztől, akinek megígérte, hogy minden vasárnap elolvas egy fejezetet belőle. „Itt nem tartják a vasárnapot?“ „Vasárnapot? Hát persze, hogy nem! Itt van a Hari Besar, nem elég az?“ Biom észrevette Pieter csodálkozó tekintetét és megmagyarázta: „Semmilyen keresztény ünnepet nem tartanak, sem vasárnapot, sem husvétot, sem karácsonyt — semmit, Minden ünnep napi veszteség lenne a társaságnak, a kulik pedig mohamedánok, vagy buddhisták, akiknek szintén van jó csomó ünnepük. A hatóságok nem akarják, hogy emiatt bajok keletkezzenek, tehát csak egyfajta ünnepet engedélyeznek, de viszont azt mindenkinek — a Mammonnak való áldozást. így aztután Mohamedet vagy Buddhát sem éri nagyobb sérelem, mint a mi Jézus Krisztusunkat. Pieter nem tudta, vájjon komolyan beszél-e Biom. Ezt máskor sem tudta eldönteni. De, ha gúnyolódott is. nem őt gúnyolta. Pieter elgondolkozott a biblia olvasásáról, amit, mint jó kereszténye a lelkésznek megígért és amit Isten bizonyára el is vár tőle. Emlékezett rá, hogy anyja a hajó indulása előtt igy szólt hozzá: „Templomok biztosan nincsenek olt kinn, tehát, minden vasárnap olvass el egy fejezetet a Bibliából. Akkor mindent megtettél, ami módodban állt.“ Nos hát, nemcsak templomok, hanem vasárnapok sincsenek. Néha, öltözködés közben, felütötte a Bibliát, és lapozgatott benne, anyjára és Mariéra gondolva, akik mindig együtt járnak templomba. Milyen régen volt az, hogy ő is velük tartott. Kiszámította: már hat hónapja van itt. Néha erős vágy fogta el a vasárnapi hangulatok után, a harangzúgás után. Képzeletében felmerült szülővárosa képe; a csatornák, a hidak, az utcák, az öreg házak, a rengeteg lemplomtorony, melynek mindegyükében harangjáték van és minden harangnak sajátságos hangja. Maga előtt látta Marié csinos, kerek arcocskáját. Végigmormolt egy pár találomra felütött oldalt de a szavak üresen, értelmetlenül kongtak el füle mellűt. I. gy érezte, egy másik, feledésbe boruló világ hangja szól hozzá. Talán később, gondolta, ha már sa ját háza lesz... Nem tarthat már soká a várakozás. Néha levelet kapott hazulról és ilyenkor korábbi életének minden emléke feltolult benne. — Lien már jobban keres; Marie gyrakran jön át hozzájuk és segít a házi munkákban; ma babot és sültszalonnál ebédelnek; Klaas könnyű influenzán eseti át; a csatorna melletti fák már hullatják levelüket; beköszöntött az ősz. Ősz .—■ ősz? Idekinn nincs ősz, csak esős évszak. Minden nap szakad az eSÖ, csuromvizesen jönnek haza a munkából. Ez az egyetlen időváltozás. Egy napon ismeretlen írással irt borítékot talált otthon. A szálloda számla érkezett meg. ElszörnyiU- ködve bámult a végösszegre:1 huszonöt forint! Egy szobáért, fürdőszobáért, két pohár sörért, két doboz cigarettáért, két pohár citromos Löttyért! Mintha fejbevágták volna. „Mi baj van?“ kérdezte Biom. „Remélem nem valami rossz hir?“ „Egy huszonötforintos szálloda számla“, mondta kétségbeesetten Pieter. Biom nevetésbe tört ki. „No, soha se legyen nagyobb adósságod, ez igazán semmi!“ „De hiszen ez több, mint a fizetésem tiz százaléka. Egy nap és egy éjszakáért! Ez neked semmi?“ „Az hát! Dobd el azt a vacakot! Ráérsz kifizetni később, ha több pénzed lesz, amikor nem érzed még annyira. Most pedig a klubba fogunk menni, legfőbb ideje, hogy emberekkel találkozzál. Úgyis tudom, mennyire szereted a társaságot.“ Pieter mosolygott. Biomra nem tudott haragudni. Az asztalra dobta a borítékot, ahonnan Atoon másnap a többi szeméttel együtt kisöpörte. A klubház egy zsupfedeles, kocsmaszerü bódé volt, árnyras olajpálmákkal körülvéve. Egyletien terem volt benne, melynek repedezett betonpadlója, piszkos falai, függőlegesen és vízszintesen keresztül - kasul futó gerendái voltak. Bútorzata egv bárpultból, jégszekrényből, ülött-kopott billiárdasztalból, nagy’ csomó rongyos szalmaszékből és a terem közepén büszkélkedő nagy kerek, „vén fiuk asztalából“ állt. Gyér világítását egy a mennyezetről lecsüngő, füstölgő olajlámpa szolgáltatta. Ahányszor csak elmentek, Blőmnak úgy kellett magával vonszolni Pietert. „Kérlek, Biom, engedd, hogy itthon maradjak! Mi keresni valóm van nekem a klubban? Nem vagyok én oda való; alig ismerek valakit, a sörtől pedig mindig rosszul leszek/1 Biom azonban nem engedett. „Velem jössz, fiacskám! Meg kell ismerkedni az emberekkel! Ha egy kicsit becsipsz, az nem fog megártani; még mindig jobb, mint folytonosan csak egyedül gubbasztani — a lehető legrosszabb, amit ilt tehetsz.“ Pieteren azonban nem lehetett segíteni. Nem tudott felmelegedni a nagyhangú, kedélyes fiuk között. Állandó csipkelődő stílusukat, durva, férfias tréfáikat nem tudta megszokni. Igaz, erre jókedvű bajtársiasságra szükség van itt, de hát ehhez nagyobb önbizalom kell, mint az övé. Ezek mind kemény legények voltak, akik nem egykönnyen vesztik el lábuk alól a talajt. „Mondd, van der Steeg, daliás ifjú, főfelügyelőm. igaz, hogy már méretet vettek fejedről a jövő évi igazgatói süveg számára?“ Van der Steeg azonnal kész volt a válasszal. Nevetett: „Jól beszélsz, fiatal barátom. Rád hagynám ócska süvegem, de ilyen fejjel, mint a tiéd, néni igen számíthatsz rá. hogy valaha kinevezzenek.“ Szavaira nagy nevetés volt a felelet; mindenki mulatott a vágáson és a visszavágáson. Pajtáskodó hangon beszéltek. de azért a tekintélyen sem esett csorba. Pieternek nem volt ilyen könnyű dolga. Úgy, mint az első estét Biomnál, most is külön ült, távol a hadonászó, harsány hangon tréfálkozó társaságtól. Már kezdte megismerni az arcokat. Néha felé fordultak: „No, vörösfejü, min búsulsz ott egyedül? Már kibújhatnál csigaházadból!“ Ilyenkor úgy érezte magát, mint az üldözött vad, nem tudta hova nézzen vigyorgó pillantásaik elöl. Vad röhögésük meg- némitotta, alig tudott kinyögni valami zagyva választ. Mit mondjon? Sohasem volt erős oldala a feleselés. Hajtövéig elpirult és úgy összehúzta magát, mint valami megvert kutya. Végül is beleuntak ugratásába. Végül már nem találtak semmi mulatságot abban, hogy egy ilyen maflát piszkáljanak és teljesen sorsára hagyták. Pieter csak ült a székben, megalázva, telve dühös önváddal, iszogatta sörét, poharát szorgalmasan töltögették, ugv, hogy végül már félig elázva, elbusultan meredt maga álé. Annyira nem törődtek vele, hogy automatikusan végigivott minden ,,round“-ot melyért mindnyájan sorjában fizettek, anélkül, hogy ez valakinek is feltűnt volna. Egy este azonban valaki, félig már részegen, egyszerre csak felugrott és Pieterre mutogatva kiáltozni kezdett: „Hé, te nyomorult kis koldus, hát te sosem fogsz italt fizetni nekünk?“ Minden szem felé fordult, ellenségesen mérték végig. „Fizess egy „round“-ot!“ súgta Biom. „De-dehogynem, pe-persze, hogyfizetek“, dadogta Pieter fülig vörösen. „Mit akartok inni?“ Gúnyos nevetésorkán volt a válasz. “Hát sört!“ ordított valaki. „Most kipótolod az összes „round“- okat, amiket elblicceltél. Egy üveggel mindenkinek! — Boy — Bont!“ Égy éve volt már, hogy Pieter utoljára látott bont. A szállodában úgy üdvözölte, mint a hatalom, gazdagság jelképét; most úgy irta alá a 14 üveg sört. mintha a iogát húzták volna. Gondterhelten számolgatta. mennyibe fog kerülni a mulatság: tizennégyszer kilencvenöt cent. Hazafelé mentek a kocsin, előttük a hosszú sötét ut, az ut két oldalán magas gummifák. Pieter még mindig duzzogott. Visszagondolt a történtekre: Ha ezt, meg ezt mondta volna..., ha legalább mondoll volna valamit... mindeneseire válaszolni kellett volna... Letörten dűlt hátra az ülésen. „Többé nem megyek a klubba - soha.“ „Ugyan, miért ne jönnél, Pieter?“ Most még Biom szelíd, csendes hangja is idegesítette. Izgatott, veszekedős hangulatban volt, a sok keserűség, aminek a klubban képtelen volt hangol adni, most egyszerre kitört belőle: „Nem fogom verejtékkel szerzett pénzemet ilyen szemét bandára kidobálni!... Azért jöttemi ide, hogy dolgozzam és félretegyek!...“ „Hogy azután, mint gazdag, előkelő ur térhess vissza hazádba.“ Fejezte be a mondatot Biom, ünnepélyes hangon. Pieter elnémult. „No, igen...“ mondta végül. Pár percig hallgatott. majd újra rákezdte rikácsoló, dühöngő hangon: „Nincs semmi szükségem az ilyen disznók társaságára!“ „Marhaság“, hallatszott Biom hangja a sötétben „Éppenséggel szükséged van rájuk; mindnyájuknak, szüksége van a másikra, máskülönben létre sem jött volna a klub, hiszen akkor senki se menne el oda. Ne gondold, hogy valami létrejöhet, ha nincs rá szükség. Az emberek legtöbbször nem azért csinálnak valamit, mert arra van kedvük, hanem mert nem tudnak jobbat. Természetesen ezzel nincsenek tisztában, de az nem is számit. Nem az a fontos, amit az emberek tenni szeretnének, hanem, amit megtesznek. A társadalom törvényei nem ismerik az egyéniség jogát.“ Biom tudta, hogy Pieter nem érti szavait. „Azt akarom ezzel mondani, próbálta megmagyarázni, „ne bosszantsanak téged ezek a fickók. El kell jönnöd a klubba! Enélkül nem fogod semmire sem vinni. Élni kell. Ezt a mesterséget választottad magadnak, végig kell csinálnod mindent, teljes egészében. Nem mondhatod azt, hogy ezt a részét megteszem, azt nem, ha elvárod, hogy az egésznek minden előnyéből kivegyed részed. így rosszul fogsz járni, jól jegyezd meg magadnak!“ Pieter vállat vont, nem egészen értette Biom fejtegetéseit. Csak azt érezte, hogy ezektől az emberektől mély szakadék választja el. Pár hónappal később. „Megyek a klubba, „mondja Biom. Jösz?“ „Nem“ feleli halkan Pieter. „Fáradt vagyok, fejem is fáj.“ Biom ránézett. Tudta, hogy Pieter hazudik. Munka közben, még ha igaz is volt, akkor sem mondotta volna ezt a világ minden pénzéért sem, most, amikor nem igaz, gondolkodás nélkül hazudja. „Semmi értelme nincs, hogy azok miatt itthon maradj. Az első időkben mindig ugratják a sinkeh- ket. Nem kell törődni vele.“ Pieter kipirult. Merev, zavaros tekintettel nézett a kert gazos gyepe és a bókadt virágok felé. „Az első időkben?!“ tört ki. „Már egy éve itt vagyok, azóta már uj sinkeh-k is vannak. Még azok is félvállról beszélnek velem!“ Még jobban elvörösödött és szája keserű vonásba húzódott. „Ugyan, az ördög vigyen el, hát mért nem szeded össze magad és miért nem vágsz oda nekik, ahelyett, hogy úgy ülsz ott, mint aki kettőig sem tud számolni?“ Itt mindenkinek verekedni kell a jogáért!“ Biom hangjából most valami türelmetlenség csengett ki, melyet Pieter azonnal észrevett és egyszerre úgy érezte, hogy Biom sem különb, mint a többiek. Mindenki csúfolja, mindenki lenézi, sebzett önérzetének nem maradt más elégtétele, mint mindenkit mélyen megvetni. Túlságosan gyanakodó volt ahhoz, hogy kiöntse szivét, igy hát csak mindjobban visszahúzódott és minden közeledéstől elzárkózott. Dacosan nézett ki a sötétségbe. „Szóval jösz, vagy nem jösz?“ — kérdezte. Biom. „Nem, köszönöm.“ „Hát jó. Én figyelmeztettelek; nem fogod kibírni, hogy minden este egyedül kuksolj itthon.“ „Nagyon jól bírom“ mondta Pieter csökönyösen. „Sokkal jobban érzem itt magam. Bolond lennék, ha minden pénzemet sörre vesztegetném.“ „Ahogy gondolod“ felelte Biom hűvösen. ..Viszontlátásra.“ Kiment és felszállt a kocsira. Pieter a veranda korlátjára dűlt és utánanézett. Nézte, hogy fordul ki a kocsi a kertből az útra. Keserű hangulatban figyelte a lovak patkóinak egvre gyengülő csattogását. Hallotta a dübörgést, mikor átroboglak a tahidon, majd egyre távolodott a zaj, mig végül teljesen megszűnt. Csönd volt. Egyideig még a korlátnál állt. Hatalmába kéri tette a gyorsan ereszkedő alkony szomorkás hangulata, kitagadottnak, mindenkitől elhagyatottnak érezte magát. Az utón már egy lélek sem járt. előtte komoran sötétlett az ültetvény. Valahol egy vad- galamb búgott. Lágy szellő zizzentette meg a fák koronáját, a gyenge ágak finoman hajladoztak. A konyha felől egyhangú morinolás hallatszott, melvet időnként Atoon vékony, veszekedő hangja szakított télbe. A házban már koromsötét volt, de a bov még most sem hozta a lámpát. Most. hogy Biom távol volt, a szolgák nem nagyon igyekeztek: Atoon sem sürgölődött most körülötte. Persze, hát ki ő itt0 Csak egy idegen — még csak nem is vendég. Egv senki. (Folytatjuk.) Hirdessen az ELLENZÉE-ben! 15
