Ellenzék, 1935. december (56. évfolyam, 277-300. szám)

1935-12-25 / 297. szám

1.9decern her 2 5. ELLENZÉK Hálátlan vagy barátom Irta: SZÉP ERNŐ Egyírásu reif ni ez a derék úriember, mind a kettőnkre azt mondják, a nők ked­vesen, hogy a legszebb férfi.korban vagyunk. Elhisszük, hogyne, hogy ez a legszebb férfi­kor. Ez, mikor az egyik esős időben a lábát nem birja mozdítani, a másiknak sav kese­ríti, vagyis savanyítja el az életét, harma­dikat. az álmatlanság veri le lábáról. Ez meg, ez az én úriemberem, este a klubunk­ban mellére veszi a tenyerét és olyan siral­mas pofát csinál, mint; az az öreg hirdetési klisé, melynek feje fölé az van írva, hogy: megfojt ez az átkozott köhögés! A mellére kapta egy kezét, a másikkal a hamutartóba tiporja a cigarettája végét, hörren és kurrnn a gégéje, azután elkezd nyöszörögni: — Az Isten verje meg ezt a ronda bagót, de undorodom már tőle, barátom. Ez a har­minchetedik cigarettám reggel óta. Nem tu­dom már mit csináljak, kérlek, nincs annyi lelkierőm. hogy abbahagyjam. Az a baj, barátom, hogy nekem még nem volt az a becsületes, szabályos nikotinmérgezésem, hogy elájuljak és hetekig beteg legyek és ne tudjak rágyújtani. Ezt várom, kérlek, évek óta. biztos, akkor le tudok szokni erről a bi­tang cigarettáról. Fuj! — azt mondja s egy lesújtó pillantást bocsát a cigarettának az összeroncsolt kicsi tetemére. Elég unalmas hallgatni, kedves öregem, ahogy mindennap szidod, mocskolod a ciga­rettádat, amelyhez annyira ragaszkodói. Mit büntetsz bennünket ezzel a nyavalygással? Tehetünk mi róla, hogy nem bírsz a szen­vedélyeddel? Unalmas. Azonkívül olyan nagyon szép dolog, hogy lebagózod, rondázod. bitangozod azt a cigarettát, amelynek a jóféle füstjét mélységes élvezettel szívtad le a kéjenc tü­dődre. Hálátlan vágj’, barálom. Te is, mint mindazok, akik csak folyton szidják, átkozzák a cigarettájukat meg a szi­varjukat. Hálátlanok vagytok, emberek, szülétek, tanítótok, jóltevő felebarátotok és szerető asszonyotok iránt. Legalább ezzel tegyetek kivételt, a dohánnyal, aki a legolcsóbb és a leghübb és a legodaadóbb örömötök és vi­gasztalástok és aki oly néma s tehetetlen, nem tud feleselni s nem tud gyűlölni ben­neteket. Ne bántsd a nikotint. Minden jóért meg kel-1 fizetni az életben, minden gyönyörűségért. Ugyebár. Kártyázol, veszítesz. Ara volt az élvezetnek. A nikotin- lói köhögsz, fáradt leszel, kába a fejed. A nikotinért is fizetni kell. Szidod a cigarettát, hogyha meghörögtet. Mikor slukkoisz és a gyengéd mámorát Ízle­led, -akkor egy szavad sincsen. Nem szé- gyelled magad? Ha ár! a tüdődnek, szivednek, idegeidnek, ha drága az egészséged: hagyd abba a do­hányzást. Ha tudod. Ha nem, hallgass és fizess. Nevetséges a dühöd, barátom. Mintha az a cigaretta kérné, hogy légy kegyes elszívni őt! Nem ő ragaszkodik hozzád, te vagy az, aki nem akarsz lemenni a nyakáról. Hát akkor mit lamentálsz, fiam? Magam is megszenvedem a cigarettámat. Kínlódom vele. Próbálok kevesebbet szívni, rágom munkaközben, arnig kibírom az üres szipkát, mikotex-sze! alkuszom, némelyik szippantást nem engedem a gégémbe; én is idegesebb és fáradtabb vagyok talán a do­hánytól; lemondani eszem ágába sincs róla, a szivem, az értelmem pedig teli van, bálá­val iránta. Egyszer, nem mondom, megtettem, meg­próbáltam nem élni a cigarettával. Mondok, pihenek egypár hétig tőle. Negyedik nap el­kezdett nem hiányozni. Megijedtem, rögtön rágyújtottam. Isten őrizz, hogy elveszítsem az életnek ezt a melegséges, izes, illatos bol­dogságát. Fűszerünk és orvosságunk, társaságunk a magányban, költészet és álom az ember ki­fosztott életében a kék füsttel felhőző barna dohánylevél. (Eledel, ha éhes vagy, ital, ha szomjas vagy. Lélek, ha cser hehagy a lelked. Csők az elhagyatott ajkadon. Nem tudom, nem szaladtam volna-e el bizonyos előszobákból, ahol várogalnom kel­lelt, ha rá nem gyújthattam volna. A halálraítélt cigarettára gyújt, mielőtt kiutasít jóik a világról. Semmi c földön nem tenné azt a jót vele az ulolsó perceiben, mint az égő cigaretta. Szemem előtt vannak néha urak és dá­mák, ülnek és cigarettáznak. Ezekre a vilá­gon egyéb gond nem esett, mint hogy igye­kezzenek üt jól mulatni. Nézd el azt a buz­gó, makacs, vak cigarettázásukat. Esküszöm, ezek megtébolyodnának, ha nem adatott volna az embernek a nikotin. Tennék még valami kis vallomást. Azt, hogy több bizalmam van a dohányos em­berhez, mint a dohánytalanhoz. Az olyantól pedig, aki okosságból máról-holnapra le­mondott a füstről, az olyantól húzódozom. Én nem tudom, aki magamagától is elveszi az élvezetet, abban a legembertelenebb ön­zés lakhat. Jobb szeretem azt a hetvenéves szíva rost, akit a professzor azzal fenyegetett, hogy azt mondja; — Ha nem tesz le a szivarról, legalább három évvel megrövidíti az életét. Az öreg szivaros erre rántott egyel a vál­lán s azt mondja kedélyesen: — Édes professzor ur, hát mondjuk, há­rom évvel hosszabb ideig leszek halott! ; 1 PETBOl EGGER Reszkess, Afrika! Irta : PAPP JENŐ A lapok „Innen-onnan“ és „Vegyes“ rova­tában megdöbbentő merénylet Ilire jelent meg. Egy néger újságírón« Bosambo népe számára megindította az első fekete divat­lapot. A nevezett időszaki sajtótermékben bejelenti, hogy harcot indít a négerek felöl­töztetésére. Nem tűri tovább, hogy Afrika hölgyei nagyrészt pőrén szaladgáljanak. A lelkes néger újító megtámadja a fekete fér­fiak nevetséges esernyő- és mandzsetta-kul­tuszát is. Közli, hogy itt az idő: szakítani kell az ősi ruházatlansággal, minden dana- kil férfi öltözködjék fel tisztességesen. Fő­képen pedig a nők törődjenek egy kissé töb­bet magukkal és alakítsák ki a különleges afrikai divatot. Az oknyomozó világsajtó megállapította, hogy a négerek ruházkodási apostolnője eu­rópai kultúrán nevelkedett s a párisi divat emlőin át szívta magába korszakalkotó esz­méit. Fellépése széles körben keltett nagy feltűnést és hívei száma — elsősorban a né­ger nők között — rohamosan emelkedik, a mozgalom járványszerüen terjed, a hölgyek kijelentették, hogy igenis öltözködni akar­nak. Hogy ezekután mi lesz Afrikában, azt csak a humoristák tudnák kiszámítani. A mozga­lom éle kétségtelenül a lusta afrikai férfi­népség ellen irányul. Nem leihet többé egy­szerű halászattal, vadászattal és emberevés­sel eltölteni a drága időt. Ha a nők öltöz­ködni fognak, „utána kell nézni, de miből? Pár színes rongy a hittérítők kezéből, kalá­ris, rézdrót, fülbevaló, olcsó vásári tükör és puccpaszta: mindez a múlté, ezekkel a né­ger hölgyvilág nem éri be. És mihelyt töb­bet kívánnak, azt meg kell valakinek keres­ni. Ki keresse meg más, mint a néger férfi, aki addig rongyokban járatta feleségeit, sőt, ö maga is mezítláb rótta a sivatagokat. Az anyagot nem adják ingyen, a selyem ára Afrikában is meglesz, efelől semmi kétség. Kell majd harisnya, igazi ékszer, Patou, par- főm, báli belépő. Ha az európai civilizáció­nak csak egy jelentéktelen részét veszik is át, akkor is terhek és gondok légiója szakad majd rá a láthatatlan törzsfőnökökre. Lehet, hogy a mozgalom megtörik a néger férfiak hősi lustaságán, de ha a nők nagyon akar­ják, akkor a fejlemények szinte kiszámítha­tatlanok. A nagy világcégek kétségtelenül fü­Cholesterin tartalmánál fogva: feloldja a fej­bőrre felrakodó zsiradékot ; i»rtőtlsniti és táp­lálja a fejbőrt és így előmozdítja a haj rtö- . vettedéséf. Az Egger Petrol azon ;i . ül, hogy I gyógyszer, kellemes kozmetikai szer is, ameny- J nyibea a hajnak kellemes tapintatott iészyí vs Ulatoí kölcsöndz. teni fogják a néger kolléganő divalruozga!- mát, már csak az uj piac bevezetése miatt is. Hogy is tűrhették eddig, hogy néhány százmillió csinos színes nő egyszerűen ki­kapcsolódjék a fogyasztók rabigájából. Node majd ezután! ... Az első kapavágás minden­esetre megtörtént, a néger divatlap mérgét a fekete hölgyek üdvrivalgással fogadták. Ha ez a millió és millió érintetlen és friss férfienergia neki fekszik a komoly munkának és keresni kezd a nők öltözködésére, abban a pillanatban vége a szép, tunya afrikai ős­életnek. Nem lehet naphosszat hason feküd­ni és betelt rágni, nem lehet meddő nyil- harcot űzni a szomszéd falvakkal. A néger férfi vagy jól jövedelmező közhi­vatalt kell hogy vállaljon, vagy a szabad pályákat ke.ll hogy felhajtsa. Vakmerő üzle­tek következnek s a néger női társadalom megrendezi az első kongói lóversenyderbyt. Divatbemutatók, szalonok és sikkasztások eseményei kergetik majd egymást az uj utak­ra tért Afrikában-. A felöltözteted szudáni lányok elvesztik ugyan gazeliatermetüket és pompás divatbábok lesznek, de a lenge lég gondoskodik majd arról, hogy megszülessék az afrikai stilus és az öltözködő fekete dá­mák a ruhák ebener is mutogassanak majd valamit betakart testükből. Különös volna, ha mindenütt felöltöznének. S habár e pil­lanatban nincs szánalmasabb látvány, mint egy európai köntösbe belebujtatott néger férfi, a korszellem majd azt is megoldja. A férfi nemcsak a nőre, hanem önmagára is A WARTBURGI FÉRJ Irta: Harsányi Zsolt­Már későre járt az idő, de ezek ketten még \ nem akartak lefeküdni. A gróf nagy társasa- j got látott vendégül a ma esti lakomára, amelyet gyermekkori barátja tiszteletére rendezett, de éppen a nagy vendégség; miatt egész este nem beszélhetett vele kettesben. Most már mindenki visszavonult pihenni, végre odaültek egymás mellé a rengeteg hosszú asztal legvégén. Messziről jött ez a vendég, a távoli ma­gyar föl'dről. Hetekig tartó fáradságos uta­zással juthatott csak el Budáról Wartburg­ba. De semmi fáradság nem riasztotta visz- sz-a, annyira vágyott meglátni régi pajtását, a thüringiai grófot. Valaha együtt voltak aprodok ok kelten, a gróf és Dóme vitéz; később, felcseperedvén, a kardot is együtt forgattak s mikor a gróf megházasodott és a_ magyar Erzsébetet vette el, a fiatal arát kísérő gazdag vitéz csoporttal Döme vitéz is eljött. Nagy eset volt a lakodalom akkor, hetedhét határra szólt a dinomdánom, a rnindenfelőli összesereglett csatlósok olyan jó- izüeket verekedtek részegségükben, hogy né­gyet is el kellett közölök földelni. Majd az- fki felszedd őzköd tek a nászt ülő vendégek s kiki hazatért. Döme vitéz is visszament Magyarországra. Es azóta, nyolc esztendeje, csak most látta viszont kebelbarátját. Â grof intett a kezével a két pohárnok­nak, akik álmosan bár, de szilárdan álüotttak a lovagterem falánál, mint a cövek. Eltüa- azok is, most már csak ketten maradtak a roppant teremben. A házigazda maga 'öltöt­te töe a két áníedeüü kupát, az egyiket oda­adta vendége elé. — Csakhogy -kettesben maradtunk vég­re — mondotta —, igyál, pajtás. És most beszélgessünk. Hogy s mint megy sorod? — Köszönöm, megvagyok. Nem házasod­tam meg, az udvarnál élek. Nincsen az én életemben semmi különös. Inkább rólad be­széljünk. Boldog vagy-e? — Igen — válaszolta bizonytalanul a gróf —, hogyne. Döme felnézett. A gróf -az -asztalra szegez­te tekintetét. Hallgattak. — Csak nincs valami baj köztetek? Ne­kem megmondhatod. A gróf habozott. Nagy testes ember volt, sokat evett és ivott ma este, arca igen ki­pirult, a lélegzetet szuszogva szedte. Látszott rajta, hogy nehezen szánja rá magát a val­lomásra. De aztán mégis nekifogott, — Furcsa dolog ez, barátom. Van felesé­gem és még sincsen. — Hogyhogy nincsen? Hiszen láttam itt Erzsébetet, liszt elet teljesen hódolt neked, ahogy rendes asszonyhoz illik, Szinte a moz­dulataidat leste. Aztán meg amit itt-őrt hal­lottam róla, abból az jön ki, hogy a várban és a környéken és messze földön, mindenki imádja... A gróf az asztalra vágott. — Mindenki imádja, persze. Az ón pén­zemért-, Ott pusztítaná el a fekete himlő ezt a sóik éhenkórászt, valamennyit.., — Nono. Miért jöttéd egyszerre ilyen in­dulatba? — Hallgass végig, elmondom az egészet:. Már a lakodalmunk alkalmával töméntelen Î értéket szétszórt Erzsébet a hűbéres parasz­tok között. Még örültem is neki. Gondoltam magamban: ez előkelő asszony, gavallér ter­mészetű, nem hiába magyar a fajtája, ez tud- J ja itartani a rangot. Még később is- boldogan láttam, hogy reggeltél estig a parasztokat j járja, vigasztalja a betegeket, a szűkölködő- két segíti. Fontos -az nagyon, hogy a pa- i raszitok szeressék -a várurnőt. Mert akkor ra­gaszkodnak a várhoz, könnyebb bánni ve­lők. Ha kemény kézre van szükség, úgyis ott a várur, az arravaló, hogy parancsolni tudjon. Egyszóval eddig pompásan egyez­tünk Erzsébettel. Akkor .jött a 'baj. — Miféle baj? —- Hogy nem tudott mértéket tartani. Mondd meg, Döme, te jól ismersz engem. Fia valaki ismer, te vagy az. Mondd .meg, hogy jó ember vagyok-e én, vagy rossz ember. Ne csodálkozzál a kérdésen, hanem válaszolj komolyan. — Válaszolhatok. Tisztaszivü, áldo'.t jó embernek ismerlek. Kemény harcosnak, de nagyon jó embernek. Hiszen miért válasz­tottalak volna testi-lelki barátomnak? — Látod. Magam is jó embernek tartom magamat. Mielőtt megházasodtam, méltó módon törődtem a parasztjaimmal, soha nem kergettem el, aki megokolt an kért tőlem va­lamit. Egy-két mérő gabonát, egy-kéc meleg köntöst könnyen odaadtam, gazdag ember vagyok és örömöm tellett abban, hogy se­gítek. De akkor jött Erzsébet. Egy szép na­pon jelentik nekem, hagy azt a kétszáz lo­vas zsoldost, akit hadba kellett külldenem nem tudják felszerelni takarmánnyal. A magtárak kiürültek. Erzsébet szétosztott min dent. Ez igen kellemetlen volt, de restekéin , Erzscbetot megfeddni. Hiszen jóságból tette. * Megmagyaráztam neki, hogy nagy bajba so­dorhat, ha nem tart mértéket és szépen meg­kértem, hogy ezentúl ügyeljen. Nem hasz­nált semmit. Három hónap mul-va szóról- szóra ugyanaz történt: elfecsérelte azt a ga­bonát, amit drága készpénzen szégyenszemre szomszédoktól kellett beszereznem. Akkor már megpirongattam. Kifejtettem előtte, hogy nekem a vagyon nem a vagyonért fon­tos, hanem azért, hogy Istentől rámrótt kö­telességeimet teljesíteni tudjam. Száz katona rengeteg pénzbe kerül, azoknak gúnya kell, meg fegyver, meg élelem. Hát még ötszáz, hát még ezer. Aszerint, hogy a szükség kö­veteli. Hogyan járuljak a gyóntató elé, ha azt keli mondanom, hogy nem teljesítettem szent kötelességemet? Ő csak hallgatta, mint a megrebbent madár és ijedten íogadkozott, hegy ezentúl' másképpen lesz. A gróf nagyot húzott a boroskancsóbó!, aztán ökle tetejével kétfelé törölte bajszát. — Folytasd — mondta a magyar vitéz —, nagyon érdekes. — Neked érdekes, nekem borzasztó. A gazdasági embereimet sorra magam elé ren­deltem és megparancsoltam nekik, hogy ha Erzsébet valamelyik fald népe közöt! megint szét akar osztani valamit, azt előbb nekem jelentsék. Ez sem használt semmit. Mikor a vár készleteiből nem adakozhatott, össze­beszélt vándor kalmárokkal', hitelbe vásárolt tőlük élelmet és ruhaneműt. Azt osztotta ki. Nálam aztán jelentkeztek a hitelezők. Akkor már horogra gerjedtem. Három kalmárt bör­tönbe vetettem, sót egyet, aki igen szemte­len volt, kénytelen voltam karóba huzaln.i, hogy a többi tanuljon belőle. Muszáj volt ar­ját vágnom, hogy Erzsébet adósságot csinál­jon. — De ezzel aztán rendbe ű hoztad a doJ-

Next

/
Oldalképek
Tartalom