Ellenzék, 1935. november (56. évfolyam, 252-276. szám)

1935-11-03 / 253. szám

Végzetes emberek DRAMARESZLET Dr. Berde: Sokszor úgy érezzük, Koigy megindult a föld altattunk, csupán jóked­vünk, vagy pesszimizmusunk miatt. (Erolte- tetten nevet.) De aztán rájövünk, hogy nem 'történt egyéb, minthogy kizökkentünk a hétköznapok kerékvágásából. Dr. Vágó: Nem professzor ur! Veltem en­nél sokkal! több történt. Igazságtalanság' Jóvátehetetlen igjazságtalanság! Dr. Berde: KépzdI'ődsz Kálmán! Majd visszanyered munkakedvedet. Mintha lálttnim milyen lelkes munkalkedvvel térsz vissza sza­badságodról. Dr. Vágó: Én sajnálom a legjobban, hogy erről nem biztosithatom professzor urat. Nem! Egyáltalán nem! Isten nem engedheti, hogy tovább kontárkod jani. Dr. Berde: Mi rendi tette meg a hitedet? Magadban nem 'bízol, vág}'' a 'tudományban nem hiszel? Dr. Vágó: Egyikben sem! Dr. Berde: Igen könnyen Ítélsz! Dr. Vágó: De jogosan. Legalább is magam­ról jogosan! Dr. Berde: Ne gyakoroljunk magunk felett olyan szigorú bírálatot, mástól vesszük el ezzel1 az ítélkezés lehetőségét. Dr. Vágó: Éppen azért kell legszigorúbb bírái legyünk magunknak, hogy mások ne itálikezihessenek feleltünk. Én kimondtam az Ítéletet: Eltiltom magam az orvosi pályától! Dr. Berde: Kálmán! Dr. Vágó: Visszavonhatatlan! Kis szünet. Dr. Berde: Nem értem. Nem tudlak meg­érteni. Magyarázd meg, mi történt? Mi az oka mindennek? Légy őszinte hozzám. Dr. Vágó: EHmondbatom ... Ismerte pro­fesszor ur barátságunkat Szende doktorral. Együtt kezdtük az elemit, együtt .tanúltunk a középiskolában, együtt indultunk az egye­temen, együtt jártunk külföldön. Közös ere­detünk, közös szegénységünk testvérekké, testi-lelki joharátokká nevek. Biztattuk, se­gítettük egymást céljaink elérésében. Dr. Berde: Tudom, hogy jó barátok vol­tak, Értékes, fáradhaitaltllan munkásember voífc Szende. Dr. Vágó: S amikor segítséget kért, össze­dugott -kezekkel, 'tehetetlenül állottunk mel­lette. Konzilium gyűlt ágya köré, neves em­berek, az orvostudomány minden ágából. Senki sem mert hozzányúlni. Csak vélémény- nyefli akart segíteni mindenki rajta. Ez a mi tudományunk? Dr. Berde: Nem lehetett segíteni! Azt pe­dig nem mondhatjuk senki szemébe, hogy te meg fogsz halni! Dr. Vágó: Engem mégis vádolnak! Azt mondják, hogy megöltem vet élytársaniat, gyilkos vagyok. És igazuk van, ha avatatlan kézzel nyúltam a kés után — gyilkos va­gyok! Dr. Berde: Ellenkezőleg! Hős vagy! Irta: SZABÓ LAJOS Szem-be mentél nézni -a biztos hallatlak Meg­tetted az utolsó próbát. Dr. Vágó: É-s győzött a halál!! Megkapta áldozatát és megsemmisítette ellenségét. Dr. Berde: A beteget elragadhatta, de az orvost nem győzte lile! Dr. Vágó: Legyőzött! Ártalmatlanná tett! Elvesztettem -a hitemet. Nem bízom a tudo­mányban. Nem bízom magamban! — Gyiil- ko-s vagyok! Dr. Beide: Ne bántson -a- JeUkrismeret Kál­mán! Nekem egy temető halottam van. Kedves, drága halottak. Elhiszem, hogy nagy veszteség ént; táj, hogy kezeid között hait meg, -akiit' legjobban szerettél. Dr. Vágó: Meggyülikoiltam! Dr. Berde: Nem fiam! Nem. A természet törvénye teljesedett be. Dr. Vágó: Halálában? Dr. Berde: Halálában! Dr. Vágó: Akkor hiába való munden fá­radozásunk, hiába való tudományunk, ha ennyire a ‘természet törvényei alá vagyunk vetve. Dr. Berde: Ellenkezőleg! Éppen az ad kü­lönös tartalmat- életünknek, hogy a halai elíllen küzdünk. Dr. Vágó: Eredménytelenül!! Dr. Berde: Eredményesen! Dr. Vágó: De akkor is a természet tör­vénye teljesedik be. Dr. Berde: Általunk! Dr. Vágó: Vagy nélkülünk! Dr. Berde: Ennyire mégsem szabad kétel­kedned. Magad is számi talan beteg roncsot építettél emberré. Hogy a hallá! néha éppen legkedvesebbjeinket ragadja el, azzal csak a bosszúnkat fokozhatja maga ellen. Dr. Vágó: Vagy megadásra kényszerít. Én megadom magam. Tegyen Isten csodákat. Csak azt tudnám megmagyarázni magiamnak, miért áldoztam erre a pályára életemet-. Dr. Berde: A -tudományért... az embe­rekért ! Dr. Vágó: De érdemes volt 'lemondani az ifjúság örömeiről? Örökös munkába) temet­kezni? Életem legszebb idejét hullák közt tölteni? És -most győződjem meg arról, hogy amit tudok, alig több -a kuruzslÓk mestersé­génél s az emberek is inkább csodákban hisz­nek, nem a mi tudományunkban. Dr. Berde: Ha csak eg;y embernek is men­tetted volna meg az életét, akkor is érdemes Jett volna lemondani -a szürke emberek bol­dogságáról, Hová köll nagyobb a fdligyógyull) betegek hálájánál? Nekünk minden erőnkkel, minden időnkkel dolgozni kall. Dr. Vágó: Ezt tettem eddig! Kedvvel! Hit­tel! Belenyugodtam, hogy szerelmem zárdába vonalján és imával, böjttel hálálkodjék, amiért megmenekült a haláltól. Modern re­mete lettem. Kővé keményítettem a szivemet és a tudományban kerestem kárpótlást. Tíz esztendő után eljutottam -a hitetlenségig. ; <ji ju n im—wwii SCHLRK W.!5 - wew »OWCto1EÍ1ÍM ihr m BS aiástl írja egyvevönk, aki el van ragadtatva a Lotion faciale. Scherk hatásával. _JLotion_ Pacia 1 e »*"8 c her k Se b * r k arc ví, over«* óuí «r'Tár 1W300-iO5­kVezérképvise!et'/Exciglsioj/'CaJeaMosilo.r.78Bucure5li.í Most kezdhetem újból az elehet. Dr. Berde: Kálmán, nézz rám! Hajam fehérebb, mint köpenyem. Arcomat he pók- hálózták a-z évek. Estém felé járok. Egyedül, s mégis megbékéltem. Bennem is sokszor lá­zongott a vágy. Szivem most is fiatal. Sen­kim sincs tanítványaimon kívül. Ök minde­nem. Bennük, bennetek akarok élni tovább. Ezzel számoltam, mikor dl&nduimam. Ezzel neked is számolnod kell. Most még nem ha­tározhatsz, bánt a Szende doktor halála. De ha megnyugszik -a- lelki ismeret ed. akkor döntsél. Neked folytatni kell- tovább a mun­kát, Kálmán. Rákkutatási eredményeidet várja a tudományos világ. Dolgozz! Siess! Dr. Vágó: Nem szükséges. Müililer berlini professzor megkímél a további munkától. Ugyanezen -a téren dolgozik. Eredményeket is közölt már. Úgy is övé lesz az érdem a tudományos világ előtt. Tízévi m-unkám . .. Dr. Bartha (izgatottam jön be): Kálmán, kéret a II. pavilion 8-as betege, a bank- igazgató. Dr. Vágó: Ott vagytok ti! Dr. Bartha: Ne várass magadra. Súlyos. A te beteged. Téged kéret! Dr. Vágó: Csak volt. Nekem nincs több betegem. Dr. Bartha: (Kérdően néz a professzorra.) Dr. Berde: (Vágóra néz.) Dr. Vágó: (Hallgat.) Dr. Berde (Vágóhoz): Várj meg. Azonnal visszajövök. (Távozik Batrthávaí.) Dr. Vágó: Tízévi munkám ... A közegész­ségügyi miniszter kitüntetett. . . Megajándé­kozott a szegény betegekkel. Velük foglal­koztam, amíg a német dolgozott. Éjjeleim­mel nem tudtam behozni. Megelőzött. Ne­vet szerzett. És most hálára kötelezi az ‘egész világot. Én pedig dobhatom a papírkosárba a tízévi munkámat. Év3 (bejön): Kálmán, mennyi időre megy szabadságra? Feli kell terjesztenem a kérvényt az igazgatósághoz. Dr. Vágó: Nem szabadságra megyek, Éva! Éva: Hát külföldre? Dr. Vágó: Nem! Éva: Miért van mostanában olyan ro*sz kedve Kálmán? Dr. Vágó: Látszik rajtam? Éva: Nagyon. Amugyis olyan... de egy pár n-ap óta . . . Dr. Vágó: Azt akarja mondani, hogy utá­latos voltam? Éva: Ó, nem. Csakhogy valami . . . Dr. Vágó (magában): Nem sikerült telje­sen elfojtani. — Honnan mondja? Éva: Látszik magán. Igen sokat dolgozott. Dr. Vágó: Nem! Nem dolgoztam elíeget. Sokka- többet kellett volna dolgozni. Éva: Annál többet már nem lehetett Kálmán. A professzor ur is azt mondta, hogy megerőltette magát. Es igaza van. Akár­hányszor hívtuk mulatni, szórakozni, társa­ságba, sohasem jött. Még a kedveségét is megtagadta. Dr. Vágó: Aliig telt a betegek részére. Éva: Azokhoz kedves tudott lenni. Dr. Vágó: Ök voltak az enyémek. De ők is csak, amíg betegek voltak. Éva: Mert mást nem engedett maga felé közeledni. Dr. Vágó: Sohase tapasztaltam, hogy va­laki találkozni akart volna velem. Éva: Mert megtagadta magától a szerel­met is. Laboratóriumba vonult, a kórter­mekbe menekült, hogy a betegeken, a hullá­kon keresztül szerezzen nevet, csináljon kariert magának. Dr. Vágó: Kitől hallom ezeket a szavakat? Éva: Tőlem, a kolléganőjétől, aki a tudo­mányon kívül érezni is tud. Dr. Vágó: Lehet. A betegek nagy áldoza­tokat követelnek. De honnan tudja' Éva, hogy én nem a. legnagyobba! hoztam meg érettük, amikor a gyógyítás művészetéért egész életemet feláldoztam. “jlRTA: MARTON LILI j De itt baj van kérem. Rettenetes nagy ; baj, tudniillik most jövök rá. hogy nagy meggondolatlanság volt részemről a leg­első levél megírása. Hiszen Maga most sok-sok újat, érdekeset és szépet vár tő­lem és én úgy érzem magam, hogy nag)' csalódást hoznak soraim, úgy érzem magam, mint egyszer a gimnázium pad­jában, mikor felelni hivtak és nem ké­szültem — igen Magda, nem készültem, meggondolatlanul írtam akkor, nem gondoltam, hogy egy komoly festőnővel fogok összekerülni és most megszep­penve szeretnék recuse-t csinádni, elbúj­ni a pad alá, vagy az előttem ülő Su- rányi mögé — jaj, de meleg van — és Martinovics nem súg . . . De Magda könnyelmű volt, válaszolt: itt a következménye: mégis megírom a levelet...“ Később: „írjon Afrikáról és sajátmagáról — ezt kívánja tőlem Magda. Szerénytelen leszek és megfordítva kezdem, főként azért, mert ami később jön. az velem van kapcsolatban és szeretném, ha meg­értené esetleg furcsa, egyéni megállapí­tásaimat.“ És itt elmondja George az életét. Fur­csa, kalandos életét. Röder Magda kívülről tudta ennek az életnek minden fontos momentumát. Georgeból orvost akartak nevelni a szü­lei. De ő mérnöknek készült és gimná- zista korában szobája villanydrótokkal és fizikai készülékekkel volt tele. Valami nagyot, korszakalkotót akart — mint minden kisfiú. Aztán leérettségizett és jött a háború — zavaros idők — és George a gyárba ment dolgozni, ahol édesapja igazgató volt. Később Párisba került — üzletember lett belőle, pedig mást akart, egészen mást. Magánúton elvégezte a közgazdasági egyetemet és —, egyszer Egyiptomba utazott, ahol megismerkedett egy brazzavillei úrral, aki pompás ajánlatot tett neki, afrikai ültetvényekről beszélt Georgenak, nagy lehetőségekről, tervekről. A férfi határozott. Eddig úgyis az volt az érzése, hogy sikerének egyedüli for­rása: édesapja. Most megmutathatja, hogy a maga erejével, szorgalmával, akaratával, energiájával is lehet valaki. És George Tanneur kiment Afrikába, ahol kemény és nehéz munkát végzett eleinte. Aztán fokozatosan könnyebb lett az élete. Könnyebb? Európai ember még igy sem tudná elviselni. Félhatkor kelt és autóján kiment a plarageokra, ahol tudatlan, lusta és rosszindulatú fe­ketékkel kellett dolgoznia, mig a hőség­től a verejtékcseppek valóságos patakká nőttek a homlokán. Délben hazament a bungalowba, amely datolya és banán­fák között állt és négy szoba volt benne. Aztán Josephine, a mulatt szakácsnő mindig vigyorgó sok-sok fehér fogával kiszolgálta őt. És délután újra kezdő­dött minden. A hőség, a munka, a né­gerek. a verejték . . . George megírta, hogy szereti a sportot és minden vasárnap vadászni megy. Szeret fényképezni, szereti a zenét, min­dent szeret, ami jó és szép. Mert ő egyik sem. Még másfél éve van, ha életben ma­rad és keresztülviszi amit akar (tervei­ről nem irt bővebben, de Magdát ez nem is érdekelte annyira, mint minden más. ami rá vonatkozott) hazamegy Európá­ba — a zavaros, kicsinyes és utálatos Európába, amelyet egészen ismer — Parist. Londont, Koppenhágát. Berlint — és amelyet mégis egész szivével szeret. Ugyanebben a levélben, George egy krokodilvadászatról is irt, egy izgalma­san érdekes vadászkalandról és amint Magda újra átolvasta ezt a részt, szinte látta az autókat, a halózsákokat, a gra­mofont, a feketére sült férfiakat, a nége­reket és a fegyvereket. Elképzelte az egész társaságot, amint elindul a folyó felé, amelynek sekély, iszapos partján ott sütkéreznek a kroko­dilok a napon. Látta a csodálatos pano­rámát a reggel fényében, a zegzugos ulon kanyargó autókat, Johnnvt, George kis angol barátját, aki újonc még Afri­kában s aki a Icglehetetlenebb kérdések­kel zaklatja tapasztaltabb barátját és mindenáron egy kitömött krokodilt akar küldeni Mammynak Londonba . . . Ott volt a magas és száraz William, a legbiztosabb kezű vadász Francia- Kongóban. két francia ur. fáradtak és elhízottak, mert tisztviselők és trópusi unalmukban rengeteget esznek, kéjesen rágják a falatokat most is és a vadá­szai alatt a gyomrukra gondolnak. Az­tán két néger, bátor és ügyes, izmos és fürge fickók .. . Négy krokodilt lőttek Georgeék aznap, fis este mikor körülülték a tüzet, amit a vadállatok ellen raktak az erdő szé­lén — róla kezdtek beszélni — igen róla. Röder Magdáról, igy írja George és ez akkor igy is volt. ..A kísérteties sötétségben, a lobogó tűz körül késő éjjelig üldögéltünk és el­beszélgettünk mindenről, életről, kaland­ról. élményekről . .. Én is beszéltem egy kislányról, akit nem ismerek, mert még nem láttam, de tudom, hogy szive, lelke van, hidom,, hogy — és elmondtam mindent magá­ról Magda. Aztán arra kértem a többie­ket. hogy ezekután mindenki írja le, milyen lehet valóságban. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom