Ellenzék, 1935. október (56. évfolyam, 225-251. szám)
1935-10-20 / 242. szám
1933. október 20. ELLENZÉK Liszt! és a magyar nyelw BUDAPEST, (október). Liszt Ferenc nem tudott magyarul. Ez igaz. Bajos dolog azt egy sült németnek megmagyarázni, hogy a legnagyobb magyar, a Magyar Tudományos Akadémia megalapítója, szintén németül gondolkozott, mégis a legnagyobb magyar volt. De ha egy ilyen Liszt-kisajátitót elővehetnék, magam elébe ültetném és néhány napi magyarázaton keresztül elmondhatnám neki a dolgok mibenlétét, azt is kifejteném neki, hogy nemzeti nyelvünk azért tűnt el sokáig a magasabb osztályaink közhasználatából, mert egy németnyelvű dinasztia uralkodott rajtunk, amely újjá akart gyúrni bennünket saját képére és hasonlatosságára. Erre azonban csak a jó Isten képes. A Lipótok nem voltak képesek. Egyszóval: mi nagyon jól meg tudjuk érteni, hogy most száz esztendeje igen kitűnő magyar lehetett az, akinek nem magyar volt az anyanyelve. Hogy akkor ki számitott magyarnak, azt csak ő maga dönthette el. Liszt eldöntötte. Hasábokat lehet teleirni kétségbevonhatatlan hitelességű leveleinek olyan részleteivel, amelyekben nem hogy magyarnak vallja magát, hanem egyenesen lelkes magyarnak. Lisztnek három gyermeke volt, két lánya és egy fia. A fiút Dánielnek keresztelte. Nagyon hasonlított hozzá: légies, átszellemült arcú, fehérbőrű, karcsú legény volt az is. Eleinte diplomatának szánták, majd Bécsben jogászko- dott. De végleges pályaválasztásra nem kerülhetett sor, mert a szép, kedves fiú húszéves korában Berlinben egyik nővére házánál, ahol vakációzott, meghalt. Tüdőbaj ölte meg, amely nem volt idegen a Liszt-családtól. Lisztnek volt egy fiútestvére is, akit még egészen kicsiny korában a tüdőbaj vitt el. Mindezideig minden Liszt-életrajz kivétel nélkül egyetlen gyermeknek mondja a nagy muzsikust. Ezt ezennel helyesbitem. Szóval a Lisztekben megvolt a tuberkulózisra való hajlandóság, ö maga megúszta, fia nem. Ez a fiú nem élhetett a szülők nyugodalmas otthonában, hogy azok nevelő figyelme alatt növekedjék. Szülei, Liszt és D'Agoult grófné, elváltak, azonfelül az .apa sokáig a virtuózok cigányéletét folytatta, mignem Weimarban letelepedett. Fiát nem nevelhette, hogy úgy mondjam, sajátkezüleg. De természetesen belebeszélt abba, hogy a fiát hogyan nevelik. És mi volt egyik határozott és kifejezett kívánsága Liszt Ferencnek? Hogy a fiú magyarul tanuljon. Liszt Dániel meg is tanult magyarul. Ha Liszt valóban német volt, miért taníttatta magyarul a fiát? Miért nem jutott eszébe Wagnernek, vagy más német zeneszerzőnek, hogy magyarul taníttassa a fiát? De tovább megyek. Maga Liszt Ferenc is tanult magyarul. Egész életében kényelmetlenséget okozott neki, hogy hazája nyelvét nem ismerte. Ha külföldet járó magyarokkal találkozott, azok gyakran szólították meg magyarul a világhírű magyart. Nálunk éppen az alatt az idő alatt indult meg a társadalom teljes átmagyaroso- dása, amelyet Liszt külföldön töltött. Ha itthon marad, az történik vele, ami Széchenyi Istvánnal történt. De ő kint ült Párisban és Weimarban s ha magyarul szóltak hozzá, csak restelkedő mosollyal válaszolhatott. Megtörtént vele, hogy Mária Valéria főhercegnő szólította meg magyarul, s neki zavartan kellett felelnie, hogy magyarul nem tud. Bizonyos szomorúsággal töltötte el, hogy ez a kérdés elválasztja azoktól, akikhez tartozik. Mondta is ezt egy ízben Munkácsy Mihálynak, akivel Pesten találkozott az itthon járó piktor tiszteletére rendezett nagy ünnepségen. A díszvacsora után leült beszélgetni a két külföldre szakadt világhírű magyar. Persze franciául beszéltek. Mert azt is tudni kell, hogy Liszt nem beszélt tökéletesen németül, gyakran csinált a német beszédben hibát és franciául gondolkozott. — Egyet irigylek csak magától, — mondta Liszt Munkácsynak, — hogy magyarul tud válaszolni a magyar köszöntőkre. Mikor a magyar országgyűlés megszavazta a Zeneakadémia felállítását és határozatba ment, hogy Liszt ezentúl évente hónapokat fog itthon tölteni hivatalos magyar állásban, még kényelmetlenebb lett neki a magyar nyelvben való járatlansága. Nem gyakorlati okokból, hiszen akikkel érintkeznie kellett, azok mind tudtak németül. De Ízlése és tapintata érezte, hogy ezen a fogyatkozáson segíteni kellene. Liszt elhatározta, hogy megtanul magyarul. Nyelvmestert keresett magának. A választás egy Vadász Zsigmond nevű ügyvédre esett, aki boldog lelkesedéssel vállalkozott arra, hogy Lisztet magyarul tanítsa és honoráriumról hallani sem akart. A leckéket meg is kezdték. Schwendtner apátplébános házánál folyt a tanulás, melynek Vadász Zsigmond részleteit is elmondja a Pesti Napló egy ötven év előtti számában. Az első mondat, amelyet Liszt a nem tudományos rendszerű, hanem társalgási leckében megtanult, így hangzott: — Én magyar ember vagyok. ő maga figyelmeztette a nyelvmestert arra, hogy a Liszt név magyar jelentőségű. S mikor átvették egy leckeórán a Szózatot és ahhoz a sorhoz értek, hogy „Itt élned, halnod kell“, — Liszt élénken megjegyezte az asztalra ütve: — Oui, oui, mon maitre, trés bien: itt élned, halnod kell. De a leckeórák abbanmaradtak anélkül, hogy Liszt a nyelvet teljesen megtanulta volna. A tanulás nem ment. Az az agy, amelyben már el volt raktározSCHER önön h icjjit — A ftilfeiiétalr és tiiztátalanságok eltűnnek arcáról. — Előtűnik a tinóm, teljéién tiszta arcbőr.—Azonban ápolja rendszeresen. Ara üvegenkint: Lei 62.-, 103.- és 164.- - Küldje be ponto» elmét és ti.. Leit bélyegben portóra, szívesen küldünk egy próbaüveget. - Tegyen kisérlelefColdcream-ünkkel: Seherk éjjeli krém, Trisena- ..on «iii firi ríá nappali krém. Scheck O«.* C yTl£^l^^|^Hépvlie,et: „Excelsior“ Bucureşti i. Calea Moşilor, 1 a va a német, francia, angol, olasz és latin nyelv tudása, már elmúlt hatvanéves. Hatvan éven túl elég reménytelen vállalkozás jól megtanulni egy olyan pokolian nehéz nyelvet, mint a magyar, amely szervezetében és szellemében az európai nyelvektől teljesen idegen. Liszt meghalt anélkül, hogy egészen megtanult volna magyarul. A Szózat parancsát nem követte: nem itt élt és nem itt halt meg. Magyar volt mégis, ezen vitázni sem lehet. Harsányi Zsolt A rabok fogadószobája, sincs, minit' egy csupasz „Miért csak a megcsalt lányok, miért nem a megcsalt gazdag fiuk... ?“ Mr. E. Webber, a newyorki Tartäsdii-börtön volt lakója elmondja, hogyan került a világ legfurcsább fe^yházába CLUJ. (Az Ellenzék tudósítójától.) — Mr. Webber, már egészen biztosra vettem, hogy nem akar lejönru a hiailllba. — Bocsánat, miss. A barátom emihétté, hogy kiváncsi rám, mert amerikai vagyok. De csak azt említette, hogy újságíró. Nem mondta, hogy nő. — És mennyiben változtat ez a dolgon? — Csak annyiban, hogy őszintén szólva, mikor meghallottam, le sem akartam jönni ide. 193X óta három szónál többet nem beszéltem nőkkel. Akkor is kizárólag szobalányokkal és mosónőkkel. Átkozottul nem szeretem őket, — Miért? — Ismeri Amerikát? — Filmről és könyvekből. — Fialíott 'a newyorki tartásdij-börtönről? — Eddig csak a Dickens korabeli adósok börtönéről hallottam. Ez a modern adósok börtöne milyen? — Minit más börtön. Rácsok. Három jóképű hivatalnok, a m eily b en s emml asztali az egyik, s egy hosszú pad a másik falnál. S egy drága, jó ember, Thomas Kane, az udvarias barnaszemü, börtönőr, aki azt mondta, hogy mi nem vagyunk bűnösök, csak szerencsétlenek. Volt köztünk — akkoriban, 1931-ben, mikor én szabadultam — egy fiiatail zseni. Feltaláló . . . Szóval figyeljen ide. — Figyelek. — És E. Webber newyorki lakos, ranyar- arcu, 35 év körüli fiatalember, aki semmi más céllal nem jött ide hozzánk, minthogy megnézze a városit! és továbbutazzék, mindig csak tovább, cél nélkül, át egész Európán, — most beszélni kezd. Keserűen, lassan, meggondoltan beszél, de ideges ujjai (melyekkel nyolcasokat és köröket rajzol) az asztal Lapján egész elbeszélése alatt) elárulják, hogy ez a nyugodtság felszínes csak és hogy vakmi nagyon megviselhette őt. Most rámnéz. — Nem is bánom, hogy lány — mondja. — Köszönöm. — Tudniillik maguknak a szokásuk, hogy folyton szivreható történeteket közölnek a szegény, el/hagyott megcsalt lánykákról. Mért nem ir már egyszer valaki a megcsalt, gazdag fiukról? Nézzen rám. Én közülük való vagyok — Komolyan? — Komolyan. 1931-ben szabadultam ki a tartásdij-börtönből, ahova a feleségem csukhatott. De elmondom az egész nyomorult „businesst“ ... És elmondja. — A feleségem szegény lány volt. Két évig volt a menyasszonyom. Imádtam. Ajándékokkal, prémekkel, ékszerrel halmozSEBESÜLT Irta: ENYINGI SÁNDOR Boldogan ballagott Kádár János a város felé. Bakancsos lábaival belegázolt a fűbe. A füvet kövérre hizlalta a júniusi eső, rajta csillogott a nedves szálakon és az utszéli fák lombba ját is csapzottna mosta. Kádár János megrugdosta a fák vizes törzsét és az esőcseppek nyakába zuhogtak. Ez mulattatta. Hangosan íelkiacagiott és sapkáját a levegőbe dobálta. — Hé! János! Hát tehozzád mi jött — kiáltotta az öreg Kerek András, ki ;a füvön végignyuiva csámcsogva fogyasztotta reggeli szalonnáját. János szégyenkezve szegte a földre borzas fejét. — Hát csak örülök — mondta és vastagot vigyorgott. — Osztón minek örülsz? — Újra kaptam munkát a gyárba ... Most megyek be a városba... Azért örülök . . . János búzatáblák közt haladt el, markolt egy csomót a sarjadozó kalászból. Néhányat a kalapjához tűzött belőle, a többi szájába vette és szétmorzsolta fogaival. Örülök biz'a — hajtogatta magában agyaré. — Nyolc hónap után újra dolgozhatom... Parasztira vagyok. A munka az örömem ... Olyan nekem a dolog, mint a gyermeknek a játék. Az is, ha nem futkoshatja ki kedvére magát, beteg bele... Adott az Isten két erős kezet, melyekkel megkereshetem a kenyeremet. . . Talán még félre is tehetek és megnősülhetek . . . Megnősülhetek . . . ennél a szónál nagyot botlott Kadar János szive. Pirostetejü, patyolat! alu házikóra gondolt, előtte öreg eperfával, meg magas, fehérfürtös akácokkal, melyek halkan bólogatnak a nyári szélben. . . Pettyesruhás, teltarcu, ke- ménymellü menyecskére, kinek arca piros, mint a tulipán, szeme a búzavirág kékje és szája vérző pipacs . . . Kenyeret majszoló pöszkehaju gyerekre, akinek fejét megsimo- gatja a tisztelendő ur, amikor a faluban sétál. Ez volt Kádár János minden álma. A gépek zakatolásában ő ia háza előtti akácok suhogását hallja, az olaj nyers szagában virágok illatát érzi, melyeket kékiszemü menyecskéje fog öntözni virágos kertjében . ., * A gyártelep a város végén szürkéllik. Hosszú, palatetejü épületek nyújtózkodnak egymás mellett lomhán, színtelenül. Amerre a szem néz. alig egiy szín, minden szürke. Szürkék a betenépületek, szürke a kéményekből kitóduló füst, szürkék az acélállványok, a hamurakások, még a kis keskeny iparvágány is szürkén, kígyózik ki a gyárudvarból ... És hang? Csak az ércek csengése és a gépek duruzsolása hallatszik s ez elnyom minden emberi hangot . . . A villamos jelzőharang a munkaidő végét berregi. A munkások kezéből mintegy parancsszóra hullanak ki a szerszámok, a kenyérkereső fegyverek. A munkások kitódulnak épületből. Ha rövid időre is, csak ki, ki a levegőre. Még szájukban az érc, a vaspor ize, fülükben a gépszijak csattogása, a fogaskerekek zakatolása. Árnyékos helyet keresnek, hol elfogyaszthatják egyszerű ebédjüket. Egyhangú, jóízű csámcsogás hallatszik. Nem beszélnek, esznek. Ebéd után cigarettára gyújtanak. Az idősebbek pipara. Néhányon hanyattdőlnek és szunyókálnak . . . A gépek zugnak tovább, nekik nincsen pihenés. Hirtelen egy csengő éles sikoltása rohan végig a telepen. Mindnyájan felütik a fejüket — Már vége a pihenőnek? . . Nem. A csengő hangja ijedten sikolt... A következő percben súlyos balesetről beszélnek. Férfiak rohannak hordággyal és gyógyszeresládával a telep túlsó része felé. A munkások nem tudják mi történt. Eldobják cigarettáikat és utánuk futnak. Még oda sem érnek, szembe velük már hozzák a sebesültet. — Kádár János — magyarázza az egyik munkás. — Ma jött be először dolgozni .. . Egy állványon végzett valami javitást ott a hetes raktár ellőtt... Megcsúszott ás lezuhant .. . Szegény! hogy örült, hogy újra jöhetett dolgozni ... Egy pillanatra mintha elhalkulnának a gépkerekek, majd újra berreg a jelzőharang. A munkásokat újra elnyelik a lomha épületek, melyek még a nyári napsütésben is szürkén sorakoznak egymás mellett. % A nyár utolsót nyújtózkodott, amikor János annyira volt, hogy bemehetett a varosba. Jobb kezét még felkötve hordta, arca is sápadt volt kissé, azért erősnek érezte magát. jánosnak most hosszunrak tetszett az ut a városig. Megfáradt. — Ejha! de elkénvesedtem — mondta magában nevetve é.s toppantott bakancsos lábával. A búzatáblákat már rég learatták. János tarlók között járt. Olyan volt most a föld,