Ellenzék, 1935. szeptember (56. évfolyam, 200-224. szám)
1935-09-01 / 200. szám
Nemzetközi \0\ Abban az időben Berlinben lakiam. Bementem egy óriási kávéházba, I melynek tükörablakai mögött elfért az eyész földgolyó, mind a: öt világrészével, tarka-barka népeivel együtt. Csupa idegenek jártak ide, angolok, japánok, cserkeszek, litvánok, livek és kumikok s az Isten olyan teremtményei. akiknek nevét, származását, nyelvét csak a szaktudósok tartják számon könyvektől elborított padlásszobájukban. Maga az nj- ságpolc is a nemzetköziség szobája volt. Megtaláltam itt az amerikai. japán és kínai világlapokon kivid a török, and) és szláv sajtó minden termékét, de a Csa- malal Hiradó-t, a Kalmu Kiirt-öt és a Dargva Futár-t is. Jól esett dúskálni ebben a gazdaságban. A pincérek tudták, hogy aki ide betoppan, az csak külföldi lehet, ügy is fogadták. — Yanguardia — mondtam a kedvenc lapom nevét a pincérnek. — Si, caballero — felelte, de minthogy ez volt minden spanyol tudása, németre fordította a szót. — Valami spanyol bor tetszik? Kitűnő boraink vannak. Ajánlok egy vörös andaluziait. — Nem bánom. Hozta a Van guardia-t s a vörös andaluziait. Amint beletemetkeztem a pa- pirlepedöbe s elül a halálhíreket és esküvőket olvasgattam, aztán a sevillai választásokat és a bikaviadalokat, közben pedig kortyingattam az andaluziai vöröst, a pincér néhány lépésre tőlem élvezte, hogy itt távol Berlinben föllelem szülőházamat, gyermekkori emlékeimet s a bor kortyaiban a honi zamatokat. Egy darabig magam is örültem, hogy spanyol vagyok — más ember képzeletében, igaz, noha ez körülbelül annyi, mintha valóságban is az volnék —, de aztán a kávéház északi részébe vonultam. Itt izlandi lapokat kértem. Egy másik pincér azonnal átnyújtott egy hírlapot, mely Reykjavikban jelenik meg, a szigetország vezető újságját, ilyenforma címmel: Izlandi Posta. Én két karomat fölháborodotton magam elé tárva tiltakoztam a lap ellen, nyilván politikai iránya miatt, melynek puszta elképzelése is arcomba kerget minden vért és föllázit bennem minden férfias önérzetet. A pincér, aki végre a huszadik században élt, ezt elértette. Hozta a másik izlandi lapot, mely Vestmannaeyjárban lát napvilágot, az Izlandi Értesitő-t. Ezt már nyájas mosollyal üdvözöltem, magamhoz szorítottam, aztán falni kezdtem a betűket. Ez a pincér az északit födözte fel bennem. — Meleg van — jegyezte meg, a hü- vöskés, berlini nyárra célzóvá. — Szörnyű — vetettem oda s erre jeget tett a poharamba, kezembe pedig legyezőt. Csakhamar eluntam északi vendégszereplésemet is. A kávéház délkeleti részében hiányos német kiejtéssel, inkább süketnéma jelekkel láz lapokat követeltem, mint születeti és önérzetes láz. .4. láz kihalóban lévő nyelv. Mindössze 20.000 ember beszéli a földgolyón. De a fajta oly rohamosan fogy, hogy mire. ezt kimondjuk, a láz nyelvet legföljebb már csak 19.000 ember beszéli, vagy még annál is kevesebb. Ez a nép egyéb szórakozás híján reggeltől estig úgyszólván kizárólag a saját kihalásával foglalkozik. Hihetetlen, de nem volt láz lap. Méltatlankodni kezdtem, botrányt csaptam, a hangulat a szó szoros értelmében lázassá vált, amikor odasietett a tulajdonos s a legszeretetreméltóbb szavakkal biztosított, hogy mától kezdve előfizet az összes láz lapokra. A következő percbeii már egy magyar lapot fonjál la ni a kávéhoz déli sarkéin, hogi1 megtud jani belőle, mi lóriéul otthon. — ön magyar'? kérdezte tőlem egg heves, fekete fiatalember, iráninál és papírral a kezében. Nem — feleltem a legtisztább alföldi Lief léssel: — fin portugál vaggok. Mégis milyen remekül méltáztatik beszélni nyelvűnkeI.- A berlini egyetemen tanultam —- szóltam —} keleti nyel vészel lel foglalkozom. — Szabad talán néhány személyi adatot kérni? A heves, fekete fiatalembernek, akiről első pillanatban láttam, hogy kezdő újságíró, néhány mérsékelten érdekes, inkább bárgyú hazugságot mondtam tollba, tudva, hogy otthon mily gyatrán fizetik meg az ilyen ,,külföldi színes“ tudósításokat. Végül, miután alig egy óra leforgása alatt voltam spanyol, izlandi, láz és magyar is, a konyha elé álltam s ott hallgattam azt a történetei, melyei a iüzi- le.gény mesélt a pincéreknek teljesen érthetetlen berlini tájnyelven. Nagyokat kacagtam rajta. Szemük összevillant az enyémmel. Eziital telivér berlininek tartottak. Szegénységemben és el hagyató! óságomban igy mulattam akkoriban nagyon fiatalon, Berlinben. Egy ország, amelyet szerei RIGA, augusztus Kó. Ha hinni lehet a mondáknak és a tudósoknak, a lettek majdnem kétezer éve élnek ezen a föildön. Kétezer esztendő munkája, bánata, Öröme, minden népi emlékezete és történelmi romantikája ugyanazokhoz a dombokhoz, mezőkhöz, ugyanazokhoz a fákhoz, tengerhez és éghajlathoz fűződik. Kétezer esztendő óta nem változott a llett történelem háttere. Majdnem húsz évszázad szellemi és érzelmi áramai ugyanazokat a partokat mossák, a természeti erők hatásának és befolyásának változatlan ritmikáját tükrözik. Innen a meghitt viszony a -lett nép és a természet misztikus erői között. A tg v an zuga az országnak, dombra vezető meredek kanyar, félsziget, amely élesen hasit beié a tengerbe, fák rajza az alkonya than, hegyi patakok zengő rohanása, amelyekről ne tudna színes meséket a népi fantázia és amelyeknek szimbolikus jelentőségére ne találna magyarázatot a fent maradt mondák kollektiv bölcsessége. így CSAK A VARR ÓS ELY E M ég /mint a szaru) ^Wr - • f így ég minden más VARRÓCÉRNA (mint a papír) Ez a különbség megvédi önt a csalódásoktól Egfezen külön mitológiája van a lett népnek, amely rendkívüli szegény történelmi utalásokban, de annál gazdagabb a természet szug- gesztiójának átsugárzásában és feldolgozásában. A lett mitológiában külön istene volt a lónak és a méhnek. A fák közül szentnek tisztelték a hársfát és a tölgyfát. Ami a legérdekesebb, hogy ez a népi mitológia beolvadba és részben átalakulva a népvándorlás és a középkor mondavilágába, élő valóságként található fel még ma is népi szokásokban és népi költészetben. Szemben a különböző országokban erőszakolt faji mítosszal, ebben az országban, annak egyes vidékein, népi ünnepélyek, természeti ceremóniák mélyén, valóban középkori és ókori misztikus reminiszcenciák mutathatók ki félreismerhetetlen bizonyossággal. v * Középkori történetírók jegyezték fel, hogy a lettek szerették -a tengert és a tenger szereti a letteket. Ha a tengerpart vonalát követi az ember Lettország térképén, valóban o’yan érzése támad, hogy a tenger nem akarja elhagyni, amikor már búcsúznia keLlene, megáll és mégegyszer átöleli: így keletkezett a balti öböl, amelynek szivében él Riga, amelyet még az oroszok idejében a balti országok fővárosának neveztek. A lettek azt állítják, hogy országunknak egész különös éghajlata van: ez legértékesebb természeti kincsük. Kétségtelen, hogy van ennek az éghajlatnak a maga átmeneti jellegében, valami speciális varázsa és vonzó kellemessége. A természet északról délre vonuló formai itt még nem vesztik el teljesen a megjelenés hősi akcentusait, férfias zengését, de már' lírai színekkel telnek meg. A belső tavak partjain svájci tájak váltakoznak széles és mélyzöld mezőkkel, a tél kemény, de a nyári tengerpart az olasz Riviéra minden szépségével vetekszik. Az alapmotívum természetesen a tenger. Ez a népi lélek legmélyebben zengő húrja. A népdalok ezreinek visszatérő témája és I refrénje. Leghatalmasabb inspirátora a népköltészet századokra visszanyúló forrásainak. A zord elnyomás és a kietlen erőszak századaiban az egyetlen valóságos és képletes kapuja a lett léleknek, amelyet nem lehetett elA A gróf és az álomkép Irta: T. THURY ZSUZSA A gróf apátián-anyátlan, magányos fiatalember vak. Egyedül" élt kastélyában, a domboldalban A gazdaság vezetését rábízta intézőjére, ő maga inkább lovagolt, célbalőtt és zongorázott. Órákon keresztül ült a zongora mellett és egymásután játszotta a szép, régi magyar nótákat. Ha érezte, hogy karja elfárad, átült a harmoniurnhoz és ott folytatta a muzsikálást. Énekelt is mellé. Inkább csak dünnyögte a szöveget, időnként egy sort szépen, tagoltan eldalok, azután folytatta halk, szöveg és szinte dallam nélküli zümmögését. Néha feliment a lakatlan emeletre, alrévedezett a sivár rendetlenség fölött, kitárta a függöny nélküli ablakokat, megállt az áthuzatliajn ágyneművel megrakott, menye- zetes ágy ellőtt és ajrra gondolt, hogy asszony kellene a házba. Az asszony majd lakályosabbá és csinos abba tenné az ősi fészket. Azután arra gonddiit, hogy az asszony miatt esetleg változtatni kellene szokásain, óktbe- rendezésén és akkor féísóhajtott. Leballagott a lépcsőn, visszaült a zongora mellé és folytatta magányos muzsikálását. Időnként ellátogatott a szomszédos birtokosokhoz. Üdvözölte a háziakat, néhány percig szótlanul ük a fiatalság körében, azután bement a házba, megkereste a zongorát. A kert-bői behallatszott az ifjúság lármája, ten nászutak pattogtak, a bridzs/dlők vitatkoztak, megszólalt a gramofonon egy vidám tánoiemez. Valaki megjegyezte: — Ernő ci-rnballmozik. És tovább nem törődtek vele. A zongora- billentyűi tényleg úgy rezegtek ujjai alatt, mint a cimbalom húrja. Sokáig kitartott egy- egy haag mellett, futamok színes zengése után visszatalált a hanghoz, ismét leütötte azt rezeghetve, fájdalmas egyhangúsággal és halkan dünnyögött hozzá. Amikor feljöttek a csillagok, felállt, búcsúzott, lóra ült és -haza bandukolt a domboldalra, a kastélyba. Ilyen estéken sokáig ült Ernő gróf a „kilátó“ -egyik korhadt padján. Lenézett a domboldalról a folyó szeszélyes kanyargására, a felszántott, kövér termést ígérő, vagy learatott búzaföldre, a földeken túl sötétlő erdőségre és fájdalmasnak érezte magányát. Jó lenne egy asszony, csendes, megértő, halk asszony, aki most mdllé ülne. Annak az asszonynak nem szabad hasonlítani a szomszéd kastélyok ten- niszező, táncoló, bridzselő leányaira. Külön az ő számára kell teremtődnie. Tovább nem jutott Ernő gróf. Az ábrándkép nem tudott testet ölteni gondolataiban, szétfo-szlott és I egyre nagyobb űrt hagyott maga után. Talán nincs is ilyen asszony a világon — gondolta busán és növekvő vágyódással. Egyik őszi délutánon távolabbi kastélyba látogatott. Nagy vendégsereg gyük össze, javában állt a mulatság, amikor belépett -a kertbe. Ernő grófot idegen fiatal lányok élé vezették, többször egymásután elmormolta a nevét, azután bement a házba. Szobáról-szo- bár-a ment, végül megtalálta, amit keresett, a nagy, fekete zongorát. Leütött egy hangot, halkan elmélázott fölötte, azután száguldani kezdtek ujjai -a billentyűkön. Egyik szép és szomorú magyar nóta kelt életre a másik után és a gróf mindenről elfeledkezett. Nem i is látta, hogy váiiaki bejön a szobába, halkan I a zongorához oson. Csak akkor pillantott I fd, amikor a szép, szőke fiatal lány már leült vele szemközt a zongora mellé. A gróf nem zavartatta magát. Folytatta vad muzsikáját, élhaló, majd erősödő dümryögését. A napnak egy csíkja ott táncolt a zongora felett, azután átsiklott a lány szőke hajára, majd kihúzódott a kertbe és eltűnt a fák mögött. Sötét este leüt és még mindig ott ültek ketten, a -mozdulatlan lány és a muzsikáló férfi. A szobában lámpát gyújtottak, beözönlött az ifjúság, a gróf felállt a zongora mellől és a lány sajnálkozón féísóhajtott. A férfi kezet fogott a lánnyal, azután lóra ült és észrevétlenül1 e távozott. Ezen az estén nagyon jól érezte magiát. A kilátópadján üldögélve ismét előbukkant „az asszony“ légies figurája, de most nem foszlott köddé, mielőtt testet öltött volna. Az asszony szép vo't, fiatal, szőkehaju és szó-ta- lan. Másnap újra átlovagolt a távoli kastélyba. Kissé nyugtalanul dobogó szívvel kereste a lányt. Ott volt és ismerősen mosolygott fellié. A gróf megtudta, hagy a any árva és szegiény. Néhány hetet tök a kastélyban. Fürgén és enyhe mámorban sietett a gróf a fekete zongara felé. Vájjon bejön? — kérdezte magától, amikor ujjai halk futamokba kezdtek a billentyűkön. A lány bejött és szerényen leült a zongora mellűé. Szemét nem vette le a férfi kezéről, magába itta a zengő hangokat., nem mozdult, áhitatos volt és néma, mint egy álom-kép. Megint rájuk sötétedett, már csak a lány aranyhaja lángok az alkonyaiban és a gróf dünnyögése egyre mámorosabb szimfóniába olvadt. Néha egész verssorokat fennhangon énekelt, vágyó mondatokat Küldött a lány feiié, egész magányos lelkét a hangokon keresztül és a lány szelíden mosolygott, mint az angyalok. A gróf mindennapos lett a kastélyban, j Csendes muzsikálásában nem zavarta senki, j Az egybegyük ifjúság tenniszezett, táncok és i bridzsezett, ők ketten meg ott ültek a zon- | gora iné illett. A gróf otthon gyertyával a kezében bolyongott a felső emeleten. Itt lesz az asszony hálószobája, mellette berendezi a fürdőszobát. Az ebédlőt uj-ra kell padióztatni. A nagy fog-adóterem fakult, régi garnitúráját újra áthuzatja. A padlásról le kell hozatni a régi brokátokat, selyemdrapériákat, a szőnyegeket kiporokatja . . . Másnap, amikor már nem látta a billentyűket, megfogta a lány kezét. Végigsimogatta a halvány ujjakat és gondoilkozott. Azután úgy találta legjobbnak, hogy egyenesen megkérdezze: — Akar a feleségem '.enni? A lány megmozdult. Finom, szőke feje előrelendült a gróf széles válla felé, ahol elrejtette piruló arcát. így talált rájuk az ifjúság, amely betört a szobába és hangos ujjon- gássál köszöntötte a jegyespárt . . . A gróf vágtatott hazafelé. Szive megtelt boldogsággálL Az asszonyra gondok, az egyetlenre, aki az ő számára teremtődött. Most már tudta, mi után vágyódott. Hogy asszonya legyen, aki esténként mellette ül a zongoránál nem mozdult, de vele van a zenében, amely mindent kifejez, ami emberi érzés, gondolat, vágy és fájdalom és amit csak eldurvit a szó. Alig várta a másnapot, hog\ átlovagoijan menyasszonyához. Átsurrant a kerten, egyenesen a fekete zongoráihoz sietett, ujjai végigsuhantak a billentyűkön és várt. Sokáig kellett várnia, amíg nyílt az ajtó. A lány szaladt a zongora felé. Homlokon csókolta -a férfit és azt mondta: — Ma nem ülhetek itt veled, drágám, mert bridzspártim van. Képzeld, az előbb nagy szlemet csináltam! És kisietett a szobából. A gróf az ajtóra bámult, amely mögött eltűnt a szép, szók.' álomkép, fé'sóhajtott, azután leütött néhánv hangot és halkan, dünnyögve énekelni kezdett. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:
