Ellenzék, 1935. július (56. évfolyam, 147-172. szám)

1935-07-14 / 158. szám

* 1935 f ifí 1 iis 14. ELLENZÉK 11 **8 HOLNAP sandman LÂήGA$$ON M Rendkívüli alkalom a selyem­vásárlásra CLUJ, STR. GENERAL NECVICEA m. 2, (Renner palota.) ^4mí&m.m3BBemmsBBi „Petőfi könyvtáru alapítása Ma: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Amikor betegen feküdtem és nem tudtom aludni, a hosszú, téli éjszakákon sok min­denen eltűnődtem, ami különben talán so­hase jutott volna eszembe. Ekkor jutott eszembe a „Petőfi-könyvtár“ alapítása is. Régen történt ez. Az évére is emlékszem: 1S93-ban. Akkor én még csak nyolcesztendős vol­tam. a harmadik elemibe jártam, vidéken, a Winter-gyermekekkel, a Winter Imrével és Winter Józsival, háziorvosunk két fiával. Imre fölöttem járt, a negyedikben, Józsi pedig alattam, a másodikban. De mi azért összetartottunk. Tizpercckben az udvaron, vagy az utcán, ahogy csak szerét tehettük, találkoztunk s megvitattuk a világ dolgát. Mind a hárman vékonydongáju, városi gyermekek voltunk, átlátszó füllel. Hallga­tag. dacos szövetséget alkottunk a vastag, durva alföldi suhancok között, akik foly­ton lökdösődtek, húzogatták halánték-ha­junkat, gáncsot vetettek nekünk s mellet­tünk levegővel fölfujt papírzacskókat puk­kantottak el a falon és röhögtek, amikor megijedtünk. ifi ezt nem helyeseltük. Azt se helyesel­tük, ha minden ok nélkül hasbarugtak ben­nünket. Mi csak a szépet és jót helyeseltük. Általában más örömökre vágyakoztunk, a szellem és képzelet fűszeresebb s talán sok­kal gonoszabb játékaira. A közös tornaórákon elhanyagolva a mé­tát és a nyújtót, összebújtunk és beszélget­tünk. ők édesapám mestersége, a természet- tan iránt érdeklődtek, hogy kell például vil­lamosgépet szerkeszteni, gyantalemezzel és rókafarokkal, én pedig az orvostudomány lit kait illetőleg vallatgattam őket hideglelős kíváncsisággal s megkérdeztem tőlük, vájjon a kolera veszedelmesebb betegség-e vagy a tüdőgyulladás. így csiszoltuk, képeztük egy­mást, kölcsönösen. Engem már régebben szemmel tartottak a Winter-gyerekek s számítottak rám, mint fegyvertársukra. Én is számítottam rájuk. Néma jeleket váltottunk egymással. 1893- ban azonban az izgalom tetőfokára hágott. Villanyos nyugtalanság keringett köröttünk. Éreztük, hogy ez igy tovább nem marad­hat s a közművelődés és haladás terén va­laminek föltétlenül történnie kell a mi po­ros és elmaradt városunkban. Úgy is lett. Egy januári délelőtt, az utolsó tizpercben Imre és Józsi belémkarolt, uzsonnára hivott meg aznap délutánra s búcsúzóul fülembe súgta, hogy nagy dolog készük ,,könyvtárat alapítunk“. Alighogy megebédeltem, édesanyám felöl­töztetett ünneplő ruhámba, rám adta téli­kabátomat s én fejembe csapva kis asztra- kán-kucsmámat, elindultam, egyedül, Winte- rék felé. Csikorgó, derült délután volt. A jég úgy csörgött lábam alatt, mint az üveg. Egyet­len rózsaszín felhő kóválygott az égen. Do­bogó szívvel nyitottam be abba a tornyos, egyemeletes házba, ahol háziorvosunk la­kott, az imádott doktor bácsi, mert még so­hase jártam ott, csak ő látogatott cl hozzám, nagyon gyakran, amikor betegeskedtem. Sokáig bámultam rendelőjét, a várakozó be­tegekkel. Azután benyitottam Imréhez és Jó­zsihoz, akik szintén ünneplő ruhába öltözve komolyan, hivatalosan, szinte szertartásosan üdvözöltek. Mindenekelőtt ozsonnáztunk. A tágas ebéd­lő óriási tölgyfaasztalán terítettek nekünk. Haboskávét kaptunk, kalácsot, de olyan ka­lácsot. amelynek közepében barna csokolá­dés rétegek voltak. Ezt akkor különösen mél­tányoltam és — mi tűrés-tagadás — ma is méltányolom, annyi idő múltán sokkal in­kább, mintha a kalács közepében nem lettek volna azok a barna csokoládés rétegek. Ké­sőbb befőttet is hoztak üvegtálban, cukor­ban főtt dióval, birsalmával, zöld mandulá­val, ribizkével diszitve és mogyorós tortát, tejszínhabbal. Elszántan ettünk. Kívülem még egy osztálytársamat is meg­hívták, Vály Andorkát. őróla szegényről ma már csak annyit tudok, hogy ekkor az asz­tal végén ült, meg azt, hogy két évre rá, amikor már első gimnáziumba jártunk, egy rekkenö nyári napon a latin órán hirtelen fölkelt a pádból a tengerészruhájában, fej­fájásról panaszkodott, kék szeme zavaros fényben égett, arca fehérebb volt, mint a kréta, a tanár tüstént haza is küldte, s más­nap reggel' rémülten hallottuk, hogy meg­halt fertőző vörhenyben. De ezen a gyönyö­rű téli napon, amikor a jég ügy csörgött, mint az üveg, s az égen egyetlen rózsaszín felhő imbolygóit, mit se sejtve beszélgetett velünk, falta a csokoládés kalácsot, a birsal­mát, a mogyoróstortát, oly vidáman és bi­zakodva, mintha még ma is élne. Ozsonna után átvonultunk a lakás másik szárnyára, az udvari diákszobába. Minthogy már sötétedett, meggyujtottuk a gázat. A láng fehér harisnyájában föllobbant s zöld ködöt szitált a társaságra. Kulccsal zártuk be a diákszoba mind a két ajtaját. A han­gulat ünnepélyes volt. Végre láttuk a könyvtárat. A bársony térítővel takart asztalon egy­más mellett sorakoztak föl a kötetek, tizen- öt-husz darab. Andersen és Grimm meséi (képekkel). Verne Gyula néhány regénye (piros vászonkötésben), a fíörharisnya (szí­nes képekkel), Jókai ,,Uj földesur“-ja, ,,Mac­kó ur utazása“, azok a könyvek, melyeket a Winter-gyerekek évek során karácsonyi ajándékul kaptak s egy-két régebbi tanköny­vük is, valamint egy nagyalakú, orvosi mun­ka, melyet édesapjuk nyilván kiselejtezett a könyvtárából s ők valahol fönn a padláson leltek meg, egy német szemészet. melynek ábráin vörös, gyulladt. dagadt szemeket pillantottam meg, ijedelmesen-nagy, feketén táguló szembogarakkal. Mindenesetre elha­tároztam, hogy először is ezt veszem ki a könyvtárból, mint a legérdekesebbet. Imre az asztalhoz lépett, megkoccantotta az előtte álló üvegpoharat, csöndet kért s miután leültünk az asztal elé készített há­rom székre, kezébe vett néhány irkalapot és bele-belesanditva beszélt. ,,Tisztelt közgyü- lés!“ — kezdte. [ Ez a megszólítás oly mélyen hatott rám, I hogy könnyek tódultak szemembe s torkom I elszorult. Soha életemben nem becsültek j még meg ennyire. Már nem gyermek vol- I tam, hanem közéleti szereplő, társadalmi I tényező, vagy holmi rejtély,es-magasztos jogi I személy. Ezt valamennyien éreztük. Kiegye- I nesedtünk s táguló orrcimpákkal, önérzete- £ sen egymásra meredtünk, hogy nem álmo- I dunk-e Nem, nem álmodtunk. Imre tovább olvasott. Kifejtette, hogy mi most a „Petőfi-könyv- tár“ alakuló közgyűlését tartjuk, melynek célja a közművelődés emelése, az irodalom ápolása s bárki tagja lehet, akit mi erre ér- \ demesnek és méltónak tartunk, mindaddig, amig az illetőt ki nem zárjuk „kebelünk“- böl. Beszéde, mely az alapszabályokat is kö­zölte, a lendületes ékesszólás és a bölcs kö­rültekintés kis remekműve volt. .4 tagdijat I havonként tiz krajcárban állapította meg. 1 Ennek ellenében a tagnak jogában volt he­tenként két tetszés szerinti müvet kivenni, minden szombat délután azzal a föltétellel, I hogy az előbbieket visszahozza. Nem talált I eléggé megbélyegző kifejezéseket azokra, akik a szellemi termékeket nem tisztelik és — hangját itt vészesen emelte — a női ké­pekre bajuszt és szakállt rajzolnak, az olda­lakat telefirkálják vagy kitépdesik, a köny­veket bepiszkítják, összenyálazzák, vagy le- köpdösik, lapjaik közé törökmézet, szilva­í « I ! j magol, gyümölcshéjakat s egyéb undok, tisz­tátalan és ragadós holmikat kevernek s ije- delmes részletességgel és döbbenetes való- szerűséggel tárta föl, milyen intések, fed­dések, megrovások, milyen fokozódó bünteté­sek — néhány hónapra tartó eltiltások, bi­zonytalan próbaidőre való fölfüggesztések, vagy erkölcsi megvetéssel tetézett végleges kizárások — várnak az elvetemülilekre, akik ezeket a semmikép se menthető szabályta- Ianságokát elkövetik. Hangsúlyozta, mindnyájunk helyeslése melleit, hogy a könyvtár kizárólag közműve­lődési és jótékonysági célt szolgál. A befo­lyó tagdijakból a közgyűlés rendelkezése szerint uj könyveket vásárolunk, az éven­ként mutatkozó tiszta haszonból pedig in­gyen tankönyveket adunk majd szegény- sorsú tanulótársainknak s télvizidőn meleg lábbelivel, meleg ruhával látjuk el őket. In­tézkedett az egyesület vagyonára vonatkozó­lag is, arra az igazán valószínűtlen eshető­ségre, ha működését kénytelen lenne meg­szüntetni, amikor is egész tőkéje kamatos kamatával együtt az ,,Ifjúsági Segítő Egye- sületí!-re száll. Végül egy fordulatokban gaz­dag mondatban fölszólított bennünket, hogy mi, akik immár tagjai lettünk a ,,Petőfi- könyvtáric-nak, az alapszabályok utolsó pontjához híven fogadjuk becsületszavunkra és három ujjun kot az égre emelve esküd­jünk is meg, hogy mindaddig, amig élünk, soha más könyvtárat nem használunk, mint a ,,Petőfi-könyvtárat“. A gyújtó szavakra valamennyien talpra ugrottunk s kezünket fölfelé tartva meges­küdtünk, hogy Isten minket úgy segéljen. Mámoroson álltam a zajgó és boldog zűr­zavarban. Úgy tetszett, hogy Imre mintegy önmagát múlta fölül s legalább is megköze­lítette a felnőtteket, akiket én biztonságuk­ért és öntudatukért ekkoriban még nagyon bámultam. Tapsoltunk, összevissza kiabáltunk, ra­jongtunk. A ,,Petőfi-könyvtár“ jövőjét leir- hatatlanul fényesnek láttuk. Már száz köte­tet is elképzeltünk, egy palotát, mindenféle irodával és segédszemélyzettel s jótékonysá­gi intézményeket, melyek mind ebből a kis­ded magból sarjadtak, amikor Vály Andor­ba, aki közöttünk a legjózanabb volt, az asztalhoz lépett, mint Széchényi az Akadé­mia alapításakor s görcsösen összeszoritott ujjai közül egy bádogtálcára egymásután potyagtatta oda tiz rézkrajcárját. Én követ­tem példáját. Utánam Józsi fizette ki tag­diját, majd Imre is, a ,,Petőfi-könyvtár“ el­nökigazgatója, úgyszólván szemrebbenés nél­kül. Ezzel együtt volt alaptőkénk, negyven kraejár. Az, amit most elbeszéltem, nem ily rövi­i^m>wiiTMMHBMB^fiiMmf»wijr^»Mi*vaaMaMUB.«a>aBH«aaacanaiwg^wwaBaBKgBHBiii^rrií i ■■ n vpzcKMmttovrarvr-. ct^xí snmn «nmrnBWt.annrgrawtCTPV^ mw .«■ .tí iu jnzzzzus-, gua ‘Af'jutatisxsrrwrr-aranreMgrauamtafc Tegnap láttam Irta: BIBÓ LAJOS I. Voltat még; abban az időben egyáltalán kétségeim? Nem voltak. Megmérettem és könnyűnek találtattam. Az élet árja kivetett és ott feküdtem a parton a többi béna, nyo­morult cs bitang között, akiken keresztül­gázolt az úgynevezett erkölcsi világrend. Ha akkor, azokban a napokban vaOaki efé- bem állott volna és rá akart volna birni valami sötét hitványság elkövetésére, két szóval boldogult volna velem, ha előre a markomba nyomta volna az elkövetkezendő becstelenség árát. A saját hibámból jutottam ennyire? Nem tudom. Nem olyan nagyon bizonyos. De akkor az esettek kihivó hetykeségével kicsit büszkélkedtem szánalmas testi és lelki számkivetettség;emmd. Páris akkor a kócosok, éhesek és láza­sak városa volt. Egy este a Bois de Bou­logne d-iott szemléltem a nyüzsgő, lármás ember és kocsi áradatot. Nyár volt, meleg, illattal és vágyaktól terhes alkonyat. Én fáztam kívülről, belülről Karcsi, a barátom — száraz észjárású, világos fejű és határo­zott akaratú fiú, sohasem volt pénze és mégis mindig volt — váltamra tette a kezét. — Nos, — kérdezte gúnyos kárörven. dóssal. Félrehúztam a számat. — Semmi. Azt hiszed, nem tudom, miért cipeltél ide. Azért, hogy megfájditsd a szi­veidet. Hát barátocskám, vedd tudomásul, fölsültél. — Hogyan. — Engem ez a káprázat nem izgat. Ha egy tányér borjupörköltet nyomtál volna az orrom elé egy korsó sör kíséretében, meg­őrjítettél volna. Ez, ami itt előttünk höm­pölyög, ez a gazdagság, ez az ájuldozó öröm, ez az ordító teljesség nem érdekel. Nem vadít meg, mert elérhetetlen. c Karcsi •—- élénk szemében állandóan ját­szott a fény, szőkés-vörhenyes arcán és félig duzzadt alsó ajkán állandóan ott csihbgott valami élénk éberség -—• hirtelen előre mu­tatott. — Nézd, az az amerikai kocsi bekam- pecolt. Az ellenkező irányba fordultam. Meg akartam indulími. — Bánom is. Karcsi visszarántott. — Te! Kereshetnénk tiz frankot. Vala­mikor saját autód volt. Értesz a motorok­hoz. Menj oda, indítsd el a kocsit. Meg­látod kapunk érte valamit. Megfordultam. A járda mellett amerikai kocsi állott. Idősebb ur ült a kormánynál. Odaléptem. —- Elromlott a kocsija? Angolul felelt. — Igen. A vezetőm nincs itt, tegnap megbetegedett. Most nem tudom, mit tegyek. Fölhajtottam a motorházat. Perc alatt megtaláltam a hibát. Másik perc, már intet­tem is a kezemmel: — Rendben van. Mehet. Az amerikai nem indított. Lopva végig­mért, akkor megkérdezte. — Ért az autóvezetéshez? Lusta voltam magyarázkodni. — Sofőr vagyok — mondtam, hogy e"e- jét vegyem az esetleges további kérdezős- ködésnek. Zsebébe nyúlt. Névjegyet vett elő. Irt rá valamit, aztán a kartonlapot átnyújtotta. — Tiz napig maradok Parisban. Az em­berem, mint említettem, megbetegedett. Itt a címem. Ha nincs egyéb dolga, holnap keressen föl. Átvettem a névjegyét. A ncv alatt ott volt a szá'iló cime, ahol lakott. Karcsi egészem átszellemült. — Mondtam ugy-e, amerikai és ráadásul milliomos. Hogy neked micsoda ördögi sze­rencséd van. Fanyarul forgattam ujjaim között a név­jegyet. — Az lehet. Viszont hajtási igazolványom nincs. — Van nekik. Eszem ágában sem volt, hogy az öreget fölkeressem. Másnap azonban, amint az ilyenkor történni szokott, el kezdte rágni az éhség a gyomromat. Délig küzdöttem magommal, akkor egy felingerelt vérengző dühével fejembe vágtam a kalapomat és elindultam a szállóba. A lakosztály e Őszobájában szőke, hir­telen szépségű fiatal lány fogadott. — Azonnal szólok a papának — mondta és már el is tűnt a szembenlévő ajtó mögött. Az öreg jött. Perc alatt végeztünk. — Tiz napra megvásárolom. Kap négy-' száz frankot. Kettőt most, kettőt elutazá­sunk napján. E fogadja? Megnéztem. Ha arculütöm, csönget és kidobat. Fia kijelentem, hogy Rotschildot esetleg megvásárolhatja, de engem nem, bolondnak néz, ismét csak csönget és le­fogat. Legokosabb, hát, ha lenyelem a sér­tést, amely elvégre nem is olyan súlyos, ha meggondolom, hogy kétszáz frankba van csomagolva. — Elfogadom — mondtam azzal fölényes megvetéssel, amelyet csupán önmagámmal szemben használtam akkoriban. Kifizette a kétszáz frankot. A lány már ott állt kabátban, kalapban. — Hova visz? — Ahova parancsolja: — Menjünk Tours felé. Arra szépek a mezők. Kivezettem a kocsit a színből. Elindítot­tam. Amikor áthaladtunk a sorompón, jobb­ra kanyarodtam. Előre szólt: — Jól megyünk? Untam a toursi országutat. Szándékosan fordultam jobbra, hogy a Szajna mentén maradjunk. —• Jóh, — feleltem szemtelenül. A rét pompázott, az égen hófehér bárány­felhők vitorláztak dél felé. Friss és pom- I pás tmlt a délelőtt, akár a hamvas gyii- j mölcs, csupán a messzeségből érzett a nyár j mély és nehéz illata. j jócskán döcögtünk már, amikor a ány j megérintette a vállamat. — Álljon meg. Fékeztem. — Parancsoljon. — Menjen és szedjen virágot — mondta kurtán. Rátekintettem. Már a nyelvemen volt a rendreutasitó válasz, de ahogy a pillan­tásom végigfutott a lány édes, kipirult arcán, szépsége és fiat a sága egyszerre k- fegyverzett. — Úristen! íacsarodott el bennem a düh — de nagy a hatalmad, hogy ilyen cso­dálatos teremtéseket lehelsz erre az elátko­zott világra. Egész ölre való virágot, valóságos kazlat szedtem össze. Amikor átvette, egv kakuk- fáivet kiválasztott és felém nyújtotta:

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom