Ellenzék, 1935. június (56. évfolyam, 124-146. szám)

1935-06-02 / 125. szám

WVrBTt'ZâK I93S fontán 2. ée a It^keaed^s ţutui nélkül petn/.o «em- nAm sem megyünk), vagy n vezetőben van a hiba, hogy ereket nem tudja bennük ápolni es fenntartani. Néhány flrvendeteB jele mutatkozott an­nak, hogy végre valahuru dalárdáink is kaadfk belátni, hogy azon az utón nem jutnak tovább. Egymást érik a 60—70 éves jubileumok. Majdnem mindenütt latszik a jobb műsorra törekvés. Mintha rájöttek volna, hogy a jó zene semmivel sem ne­hezebb, mint a rossz. De legszebben azok ünnepelték évfordulójukat, melyek ve­gyeskar alakjában születtek újjá. Korszak­alkotó fordulóponthoz jutottak ezzel. Meg­nyitották maguk előtt a művészet kapuit. A dalárdát ugyanis korlátolt hangterje­delme és művészi értékben oly szegény irodalma arra Ítéli, hogy Őrökké a művészet elötornácában vesztegeljen. A na:jy mes­terek keveset, vagy éppen semmit sem írtak férfikarra. Ellenben a világirodalom számtalan remekében válogat tini a vegyes- kar. Természetes ez, mert a remekművek az egész élet, az egész világ képet adják s nem érhetik be az ábrázolás eszközei­nek egyik felével és éppen a sötétebb, színtelenebb felével: a férfiban:gal. Hallom, néhol még társadalmi akadá­lyokkal is kell küzdeni vegyeskarok szer­vezőinek. Harminc év alatt nagyot válto­zott nálunk is a nő társadalmi helyzete. Nem hiszem, hogy ma, mikor a nó hiva­talban, gyárban csakúgy dolgozik, mint a férfi, valaki éppen az énekben tartaná al- sóbbrendünek. Ha valahol, itt nélkülözhe­tetlensége nyilvánvaló: hisz a női hang adja meg a karnak a világosságot, a derűt és melegséget s a kifejezés más eszközeit, amikkel a férfihang nem rendelkezik. Te­hát ha valahol a férfiak jobban szeretnek maguk közt maradni: ott a művészet hát­térbe szorul. Bizonyos, hogy vaunak a karszervezésnek társadalmi feltételei: első­sorban az, hogy legyen egy embercsoport, amelynek tagjai egymást megbecsülik; társadalmilag egyenlőnek tekintik, ahol senki sem akar a másiknál különb lenni. Ezért oly nehéz szétszaggatott polgári társadalmunkban karokat szervezni. Ha egyrészt igaz az, hogy fejlett kar­éneklés csak nagymértékben szolidáris társadalomban lehetséges, másrészt kétség­telen, hogy a karéneklés fejleszti a társa­dalmi szoiidáritást. Lebontja az osztályok közötti választót-.’skat. E tekintetben tá­voli, de nem lérhe'.etlen ideálunk lehet az angol falusi éonekkar, amelyben a földesur és családja mellett ott sorakoz­nak alkalmazottai s a földműves és ipa­ros lakosság minden arra való tagja. Jól tudom : nem szűnhetnek meg máról holnapra a férfikarok. Sőt néhol, mint a anitóképzőkben, vagy papi szemináriu­mokban mindig lesznek. S legyen egyelőre inkább férfi kar, mint: semmilyen kar. De szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy ma még (vagy már) minden jobbiz- iésü zenész messze eikerüli őket, legfel­jebb szükséges rossznak tartja. Mert meg­győződése, hogy müveszet szempontjából haszontalanok, sőt károsak s hogy kivá- gandók, mint a bibliai terméketlen fügefa. Én erre azt felelem, amit az evangéliumi íordult. Tettenkapott rémülettel nézett rám. Azonnal elkezdett bőgni. Otthagytam a gyalogösvényt, beléptem n gyepre, odamentem a gyerekhez. Meg- rajnáltam, hogy ennyire megijedt. Álla alá nyúltam és magamfelé fordítottam az ar­cát. Az arcocska engedelmeskedett ujjaim parancsának. De a szemét behunyta. S a pillák alól tovább szivárogtak a könnyek. — Hogy hívnak ? — Tímár Julis — szepegte a gyerek. Rongyos volt, sovány, sápadt. Sajnáltam. — Ki lánya vagy? — A Tímáré. Aki odafent lakik Aka­ratján. De most kapa:. Nagyságos ur, kérem, ne tessék bántani, mink nagyon szegényei: vagyu.. . Nagyságos ur, kérem, ue tessék báb /ni, többe néni gyövök ide. — D hogy. bánta'.::k. És tőlem jöhetsz ide, amennyi akarsz. Rámn réti félénken, mintha ismeretlen hatalmainK n támogatási keresne. — Nem 8? abad. Kioltották. — Ki tiltott ki? — A gond .ok ur. Itt nem szabad kére- getni. De nagyságos ur, kérem, mi nagyon szegények vagyunk. Én nem pénzt kére­gé ek, hanem kenyeret. De többet nem jö­vök ide, csak ne tessék bántani. — Kenyeret ? Hát nincs mit enned ? — Nincs. Édesapámnak nincs munkája. Mink csak ürgét szoktunk enni. És mos­tan azt, amit a nénitől kapunk. — Miféle nénitől ? Attól a... nem tudom a nevit. Olyan szép, magas néni. Ő mondta, hogy mindig nekem ennivalót, ha gyövök. De mond­ám, hogy ide nem szabad gyónni a te­lepre. És ő mondta, hogy mindig itt lesz az ennivaló, csak győjjek érte, mikor senki sem jár erre. — Hol lesz az ennivaló? — Itt, a középső fába. Piszkos kis mutatóujjával a fenyőfára mutatott. A gallyak között valóban most kertész: „Uram, hagyjuk meg még az időn, körüláiom, megtrAgyázom, nátha gyümöl­csöt hoz jövő nyáron? Ha nem hoz, ki­vághatod azután 1“ Ha azt kérdik a férfikarok, mit kell ten­niük, hogy termő fákká legyenek s így n magyar élet kertjében jogosan foglalják el a földet, egyszerű a felelet: „több művé­szetet, több magyarságot !u A művészi nívó felől aligha lehet sok vita. Nem tudok róla, hogy valaki komo­lyan védelmezte volna a dalárdák műso­rát művészi szempontból. Annyira köztu­domású, hogy alacsony színvonalon áll. Már a magyartalanság vádjára inkább hallom a felhorkanást. Felzugnak az ün­nepi felköszöntük hazafias frázisai. Ez a növény még a búzánál ób szőlőnél is du- sabbau tenyészik nálunk. Pár év előtt ezeket irta a „Frankfurter Zeitung“: A német dal époly élénken zeng a budai hegyekben, a Bakony erde­jében, a Fertő tavánál, a Duna és Tisza mellett, mint a Thüringi erdőben, az Oden- waldban, a Neckar cb Rajna mentén“. A Frankfurter Zeitung nem is sejtette, men­nyire igaza vau. Mert ö csak a német la­kosság énekelte dalokra gondolt. Mindösz- sze kissé kiterjesztette lakóhelyüket. De nem tud arról, hogy, magyar külsőségek alatt is, mennyire úrrá lett a német szel­lem a dalárdában. Műsorának jórcsze né­met volt s ma is az, német a legrosszabb- jából, még ha magyarok irták is. Mi nein a Chorverein-t vettük át a németektől, ha­nem a Liedertafel-t. Egész lelki környe­zetével és söröskan csőival együtt. Elmond­hatjuk : „még ötven évig ilyen dalárda és németekké lettünk!“ Az idegen nagymestereknek, bármilyen nemzetbeliek, kaput kell tárnunk. Ezek csak gazdagítanak. De mi nem ezeket hoz­tuk be, hanem a Liedertafel klasszikusait. Mi behoztuk a mindennapiság dalnokait, a német szürkék hegedőseit s ezek belop­ták a német nyárspolgár lelkét a mi vilá­gunkba, kisvárosi németté hamisították a magyart, mielőtt kialakulhatott volna a magyar városi szellem a maga gyökeréből. Nem Bachtól és Palestrinától kell őriz­kednünk, az idegen nagyok csak segitik a magunk nemzeti szelleme kibontakozását. Hanem a névtelen szürkéktől és magyar utánzóiktól. Ahol ezek ráfexszenek a lel­tekre, ott többé nem terem fű. Nem tagadom, volt és van a férfikarnak számbelileg elég tekintélyes, magyaros irodalma is. Vájjon teljes és hü képet' ad-e a magyar lélekről, annak minden rezdü­léséről ? Nem adhat, már csak azért sem, mert hisz, amit magyar dal, — népdal, — cí­men hozott, jobbára nem régibb 1850-néL Szép dalok, jó dalok is vannak közte, — szerettem őket, — bennük nőttem fel én is, — az én lényemnek is kitéphetetlen részét teszik. De a magyar dal — senki sem fogja tagadni, — már 1850 előtt is élt és talán jobb időket. Ez csak egy fe­jezete a fejlődésnek s egy rövid félszázad mulékony lelkivilágát tükrözi. Utóvégre magyar viz az is, ami egy magyar ökör lába nyomában meggyüiemlik. De csak a verébnek elég jó. Magyar viz a békató is, is ott fehérlett valami. Benyúltam érte, Nem szerelmes levelet húztam elé, hanem egy kis csomagot. Tapintásáról érezni le­hetett, hogy hús van benne, meg kenyér. Papírszalvétába tette, aki odatette, nyilván hogy madár ki ne szedje, hangya hozzá ne férjen. A gyerek izgatottan nézte kezemben a csomagot. Odaadtam neki. Meg sem kö­szönte, gyorsan kapott utána, mint valami mohó kis állat és nesztelennül elszaladt az alig sarjadó füvőn. Utána pillantottam. És elmosolyodtam magamon, a nagy em­berismeretemen. Én ezt a hölgyet képmu­tatással és titkos szerelmi levelezéssel gyanúsítottam magamban, és ime, mi sül ki az egészből: egy kis jótékony gyen­gédség, igazi, amely nem kíván tabukat. Hiszen gondolnom kellett volna ilyesmire. Annak a hölgynek arcára van irva, hogy egészen egyedül él, nincs senkije és le­számolt a világgal. Mikor aznap este va­csoránál láttam, ezt még biztosabban meg tudtam róla állapítani. De vacsora után pesti hívást vártam a telefonnál. A fülkénél kellett tartózkod­nom. Restellem és sajnálom, de kihallot­tam belőle azt, amit a szőke hölgy be­szélt. Mert ő beszélt a fülkében, még pedig franciául. Restellem és sajnálom, de tudok franciául. A tartózkodó és szigorúan magányos szőke hölgy, aki megállapításom szerint leszámolt a világgal, többek között ezt mondotta: „Egész nap rád gondolok, alig várom, hogy már lássalak, te gonosz, te haszontalan, te édes, te 1“ (Forditotta Harsányi Zsolt). Aztán befejezte a beszél­getést. Én következtem. Gyorsan végeztem és mentem a parkba a fenyőfához, mert magam is bátorkodtam odavinni — papír­szalvétába csomagolva — egy tekintélyes nagyságú borjuszeletet és két darab mok­katortát. Eddig volt, mese volt. amelyben magyar béka kuruttyol. De talán uiagyarabl) tó a Balaton, mely ezer éve tükrözi, itatja, nyeli n körötte lakó ma­gyar népet, H mugyarabb viz a/, árlézi forrás, amely a magyar talaj mélységéből tör elő. Hasonlókéj) mogyarabb az a dal, amely a magyar lélek ezer éves mélységéből fa­kad, s a nép örök arcát, változatlan vo­násait mutalju. Ha magyarabbakká aka­runk válni: ezeket kell megismernünk és magunk életébe átültetnünk. Mi a jellege az 1850-os évek dulainak? Két ellentétes vonása emelkedik ki: egyik a derűs mu­latozás, — a másik valami szomorú, bete- gos érzelmessé", — céltalan halálvágy, — egyszóval: a sirva-vigadás. Szövegük, igaz sokszor Petőfi, de még inkább Petőfi utánzat. Zenéjétől el lehet mondani, hogy zenei Petőfié nincs ennek a kornak, csak Petőfi utánzói vannak. Senki sem fogja állítani, hogy a sirva- vigadás a magyar lélek egyetlen tartalma. A régi dalokban egyebet is hallunk : el­meit századok hősi küzdelmeinek lecsa­pódását, egy monumentális heroizmus hangját. Van ebből a „Karádi nótákéban is. Ne tévesszen meg senkit, hogy a szövegek ma csak holmi betyártörténeteket adnak elő. Tudjuk, hogy a százados nemzeti harcok végével a feleslegessé vált katoná­ból kóbor szegénylegény lett, azoknak végső ivadéka a betyár. A népdal hősnek tekinti, sokszor a müköltő is. A régi hadi hősök feledésbe merültek, a nép azokról énekel a 19. században, akiknek tetteit szemével látta. Ha a szöveg hozzásimult a változott időkhöz, a zenéről nem kell ugyanezt feltételeznünk. A zeaéből két­ségtelenül kihallani a semmitől meg nem hátráló bátorságot, az erő tudatát, az ön- feláldozás készségét, a halál megvetését. Ezek a tulajdonságok jellemezték száza­dokon át a magyart. És ki merné mon­dani, hogy végkép kihalltak ? Nos ezért: epizód csak a magyar lélek történetében az 50-es évek óta divatos „sirva-vigadás“ és halál-vágy. Nem halál kell nekünk, ha­nem élet! Ehhez erőt és kedvet sokkal inkább meríthetünk a régibb dalokból. Íme, ezért szeretem én jobban a régi magyar dalt, azonfelül, hogy a művészi értéke is sok­kal nagyobb. Ha vállalni akarjuk a sorsközösséget a néppel — aminthogy vállalnunk kell, ha mint nemzet élni akarunk, — ismernünk és énekelnünk kell a ma élő falusi dal­kincset egészében, tebát a még élő régiek mellett, a legújabb keletüeket is. Nem ál­dozat ez, csak nyereség, mert gyönyörűek vannak közte. A régi most van tűnőben. De ha megragadjuk, még itt marasztal­hatjuk. Sokan megütköznek a szövegek vált együgyüsógén. Talán néha együgyüek. De sokszor mély értelem lappang a látszóla­gos együgyüség mögött. Néha meg a mű­vészi egyszerűségnek, sűrített kifejezésnek oly csodája, amiért a legnagyobb költők is mindig bámulták és irigyelték a népkölté­szetet. El ne hamarkodjuk hát Ítéletünket a szövegeknél ! A magyar dallam, különösen a régibb fajtájú, természeténél fogva egyszólamu, nem úgy, mint a német, amely alá kíván­koznak, szinte maguktól rakódnak a ki­sérő akkordok s amely szinte a kisérő akkordok függönye. Ezért a magyar dal­lam többszólamúvá tétele mindig uj és külön ötlet kérdése, amit nem lehet gyári egyformasággal megoldani. A régi dallamokban nyilatkozó, töretlen j hősi magyar lelket fenntartani, ahol bá­gyadt felfrissíteni: ebbe az egy tenniva­lóba sűríthető a magyarság fennmaradá­sának egész problémája. Ezt is szolgáljuk régi dalaink fenntartásával, terjesztésével. Művészeti jelentőségük ma már nyilván­való : ezek fogják megteremteni azt a lelki talajt, amelyből egy az egész nemzetnek szóló, uj magyar zene kivirágozhatik s amelynek ’eljes kiépítésén még sok nem­zedéknek kell dolgozni. Akadtak, akik a régi dal ápolásába holmi reakciós, hátratekintő, visszafelé haladó szándékot szeretnének belemagya­rázni. Elfelejtik, hogy minden nagy mű­vészetnek kettős arca van, mennél régibb századokba nyúlnak vissza gyökerei, an­nál messzibb jövőbe sugázik ki. A fa ko­ronája oly magasra nő, amilyen mélyen fúródik gyökere a talajba. A magyar zene is : minél mélyebben bocsátja gyökereit a magyar lélek talajába, annál magasabbra nő a koronája, annál tovább él... Röviden összefoglalom: a magyar kar­éneklésnek, hogy igazi érték, leendő erő lehessen egyrészt magyarabbá, másrészt művészibbé kell válnia. Mindkettőt eléri, ha 1. egyoldalúan férfikaréneklésből mind­inkább áttér a vegyeskarra; 2. műsorából könyörtelenül kiirtja a ponyvairodaimat; 8. ha főhelyet ad a magyar lélek minden oldalú kifejezésének; 4. idegenből csak mestermüveket vesz át a azokat, nem álarc alatt, magyarosítva, hanem az ide­gen szellem tudatos megismerése céljából, lehetőleg eredeti nyelven műveli; 5. hazai szerzők müveit se vegyük elő válogat^ nélkül. Azt mondják « régiek „Gyakran alszik az isteni Homérosz in I“ Azaz: nag, költő Is irhát egyszer gyenge müvei. 1 u,> rnóg aki még ébren bem Homérosz! Semmi sem ártott annyit nálunk a zer,,. ügyének, mint úgynevezett tanult zem­ezek nagyigónyü, de unalmas, halvaszüle- tet müvei, melyeket válogatón nélkül rá- lukmáltak a gyanútlan közönségre. Nagyon is érthető, hogy a közönség azt mondta: „Ez az a hireB, klasszikus magyar zene? Akkor inkább a cigány mellett maradok 1“ Zeneszerzőben nincs elég önkritika, gyakorolja helyette a karvezető. Egy eset­ben, elismerem, nem könnyű dolog ez: amikor t. i. a zenész és a karvezető ugyauaz a Bzemély. Ilyenkor bízza magát jóizlésü barátaira. Ezek lassanként mégis­csak többen lesznek s idővel egyre han­gosabban fogják kívánni: Haljon meg a Liedertafel, phőnixkónt támadjon uj életre, mint magyar vegyeskar, a teljes élet képe, a teljes művészet tolmácsa. Fehérnemű divat A fehérnemű ízléses kivitele és jó sza­bása nem utolsó sorban járul a nő jól öltözöttségéhez. A mai sokféle ruha mellett sokféle fe­hérneműre is van szüksége mindenki­nek. Valamikor szó sem lehetett más színről, mint a fe­hérről: ezért is ne­vezték el fehérne­műnek a fehérne­műt. IIol vagyunk ma már ettől ? 1 Évek óta színes fe­hérneműt visel min denki. A legkedvel­tebb fehérnemű anyag ma a mous- selinede soir, aztán a különféle szaté­nok, lavabel és krepdesin. A sok ötlet, me­részség és egyszerű szabás mellett a mai fehérnemű mégis raffinált. Hatásá­ban egyszerűnek kell lennie a kom- binének, a raffinált Ságnak ezen túl van csak helye. Sokszor maga az egyszerű­nek látszó szabás az, ami ravasz> sok­szor a díszítés kü­lönleges módja. Ép­pen úgy testhez kell állania a mo­dern kombinének, mint az estélyi ru­háknak. Legtöbb­jét nem is egyenes anyagból szabják, hanem ferdén fek­tetik a selymet. Egészen termé­szetes, hogy min­denkinek számolnia kell a fehérnemű rendelésnél nemcsak a divattal, hanem saját alakjával is, Nem szabad vaktában leutánozni mindent, amit a divat előir. Soha még annyi csipkét nem használ­tak fel fehérneműhöz, mint manapság. Gyakran himzás segítségével állítják be a selyembe a csipkét, ilyenkor a hímzés maga is arra való, hogy a fehérneműt díszítse. Az elefántcsont színű csipke ve­zet, de érdekes darabokat lehet látni fe­kete csipke beállításokkal is. Az ing teljesen eltűnt a fehérnemű szekrénybőL Mindenki kombinét visel kis nadrággal, mégpedig hosszabbat vagy rövidebbet, aszerint, Hogy milyen a ru­hája. Más alsó öltözködést kivin a kosz­tüm* a sportrnha, mist a délutáni, de legjobban különbözik szabásban és hosz- szuságban a többitől az estélyi ruhákhoz készült kombiné. Ennek tökéletesen al­kalmazkodni kell a ruha szabásához. Jules Eros. A ma érvényben levő egyenes adótörvény magyar fordítása az 1935 április 1-i mó­dosításokkal együtt, jegyzetekkel és ösz- szefoglaló magyarázatokkal ellátva 75’— lejért kapható az Ellenzék könyvosztályá- ban Cluj, Piaţa Unirii. Vidékre utánvéttel is szállítjuk.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom