Ellenzék, 1935. április (56. évfolyam, 77-98. szám)
1935-04-21 / 94. szám
■' <* 1935 április 21. ELLENZÉK i \ TORnni^K , , . SZAJANAK ÉS FOGAINAK APOLASAVAL! No hsiooiai martát értéktelen gyártmányok által félrevezettetni, llL “«I“ ayUl AMELYEK ÁRTALMASAK LEHETNEK! Közel kéi évszázados kutatás, kísérletek és sikerek eredményezték a világhírű fogpasztát, fogszappant és szájvizet! Tekintse meg a drogériákban, gyógyszertárakban és iílatszerüzletekben kifüggesztett szabott árjegyzéket. VASÁRNAPI GONDOLATOK Az egyéniség egyenruhában A héten enyhe megrovást olvastam rá a rokonszenves színésznőre, akit egyébként személyesen nincs szerencsém ismerni, tehát se baráti, se ellenséges viszony nem befolyásolhatta mondanivalóimat. Valamikor rendszeresen foglalkoztam színi bírálattal, de manap alig merek hozzányúlni, annyira ásatagoknak, őskoriaknak érzem a színpaddal szemben kialakult állásfoglalásaimat. Úgy gondoltam, hadd menjen a színház tovább a maga utján, én is a magamén. Lehet öregedés jele is, de az a színház, amit ma játszanak, nem Ízlésem szerint való. A mi nemzedékünk Taine-en, Saint Beuve-ön, Alexander Bernáton, Gyulai Pálon, Beöthy Zsolton nevelődött olyanná, amilyen s mestereinkkel együtt némiképp még a jó öreg Aristotelesen. Megkövesedett dolog biz ez ma, mikor a kollektiv játék is kezd már kimenni divatból, hogy helyet adjon a filmeken meghonosított amerikai játékstílusnak, melyet teljesen hozzáértés nélküli newyorkl tőzsdeügynökök és konjunktúrákon felhizlalt lelekspekulánsok alpári Ízlése diktál olyan nemes tehetségeknek is, minő Gréta Garbó például. Hanem hiába minden, ez sem segit, annyira nem segit a szinházüzleten, hogy Budapest tizennégy állandó színháza közül öt állandóan zárva tarthatja kapuit, másik három pedig hol kinyitja, hol becsukja, aszerint, hogy akad-e újabb tőkés „pali“, aki hajlandó hetek alatt könnyű ezerrel megszabadulni nehezen szerzett ezreseiíől. Valahol hibának kell lennie s ha jól tévedek, talán rá is hibáztam ama zár- jelbe tett mellékmondatban, mely a Kis- I án Miklós darabjában játszó albán dajka véres körmei ellen jelentett be halk tiltakozó: t. Mintha az illúziókeltés érzéke kiveszett volna a mai színészekből. A maguk személyének kihangsulyozása lépett előtérbe a szerepben való tökéletes feloldódás helyett. Emlékeztetni szeretnék a régiekre. A Várady Miklós bátyánkkal egykorú nép- sz.nmüénekesek világért sem váltak volna meg ki pedert bajszuktól, mert helyes ösztönnel úgy érezték, hogy a valódi bajusz mégis c ak illúziót keltőbb a csirizeltnél. Öreg Dezséri Gyulára emlékszem, aki züllött italos ember szerepére készüli; különös szeretettel egy alkalommal. Két hévig nem borotválkozott, hogy boros ás Képével mentői élethivebben megsz mé.yesu- hes.se a maga elé képzelt alako . Ó vasiam angol színészről, aki sánta gonosztevő szerepére úgy készült fel, hogy éjszakára vas. súlyokat kötözött az egyik lábára, hogy állandóan érezze is a sántaságot, annak minden hiúját és kellemetlenségét, nehogy a kellő pillanatba i véletlenül ki zökkenjen szerepéből. És előadása szer.nt lelkileg is végbement benne az az átalakulás, mely képessé tette őt a nyomorék ember állapotába és hangulataiba való beleéiésro. Ezért volt képes a naturalista színpad hosszú évtizedekig varázsa alatt tartani a közönséget, Mig napjainkban, a kollektivitás rosszul értelmezett jegyében, az átlag- szinház mindennütt csak incaifigurákat mutogat a színen. Gréta Garbo másodpéldányaival van tele minden színpad. Más nőt nem is látsz a deszkákon, csak platinaszőkére kikészített, vagy agyonhen- názott hajú és karmu „vampoka.“. Mintha senki sem törekednék arra, hogy egy-egy szerepben önmagát adja. Mintha mindenki el akarná tüntetni a saját legbecsesebb egyéni tulajdonságait, nehogy véletlenül elüssön a tncaltól. A derék közönséget jódarabig talán izgatta ez a játé : az ál- Garbokkal, ál-Marlenekkel és egy b ne- gyedrangu kópiákkal. De hovatovább azt kell látnunk,hogy a közönség is unja ezt az uniformizált művészetet. Hiszen a kollektiv játéknak abban állana a lényege, hogy a sokféle egyéniség egyéni megnyilatkozásainak magasabbrendü összhangját szólaltatja meg. Hogy tizenöt külömböző hang- szinből hoz ki kórushatásokat. Hogy az élet egész skáláját állítja a közös játék szolgálatába az egyének legjobb képes é- geinek latbavetésével. Ehelyett azonban a mai szinpad a görl-dresszura diadalait ünnepli. Platinaszőke a démon, az ellendémon, a családanya és a flapper, a konyhaszolgáló és a nyersbőrkirály neje egyaránt. Véres a karma valamennyinek s az Istennek se mondana le egyik is a selyem- harisnyáról és az araszos sarkú cipőről A darabbal történjék, aminek történnie kell, de a dajka nem mosná le spiritusz- szál egy sarokházért körmeiről a vért, mert mit szól a nézőtéren a divathölgy, mennyire le fogja sajnálni őt, hogy színésznő létére nem tud lépóst tartani a korral. Romeo és Julia előadásán úgy n- ezek a körmök jelentek meg az ifjú szeFölfelé mentek a folyó partján. A lány himbálta magát, néha oldalt hajolt, letépett egy száraz fűszálat, a szájához vitte, kettéharapta, aztán eldobta. A fiú ott lépkedett mellette, hangos, konok némasággal. El volt szánva, ha kell, hallgat akár az örökkévalóságig. Inkább vesszen minden, de ő nem szólal meg. A lányt szórakoz atta a játék, Élvezte a fiú vergődését. Végeredményben nem történt közöttük semmi. A tavasz volt tulsá- gosan áradó, a napfény, a viz csillogása, a levegő rsszketése, a hatalmasan hullámzó élet volt súlyos es szivet bénító, talán ez zavarta meg őket, hogy nem tudták pillanatnyilag, mit kezdjenek hirtelen betelt boldogságukkal. A lány '.olt az erősebb. Ő nem félt. Ő mosolyodolt el elsőnek. — Na ? — mondta, letépve egy újabb fűszálat. A fiú szive megdobbant. Összeszoritotta a száját. Azért sem felel. Ő van megbántva. Nem adja ilyen olcsón. Ment tovább a lány mellett. Merev arccal nézett előre. A lány tudta, mi megy végbe a leikébe. Keveset várt, akkor feléje fordította a fejét. — Nem hallotta ? — Nem ! — mondta komoran és vissza- utasitóan. — Azt kérdeztem, mi a baja ? — Semmi. — Hát akkor miért hailgat ? — Mert jólesik. — De én azt szeretném, ha beszélne. — Nincs mit mondanom. A lány megállóit. Szembefordult vele. Istenem, sóhajtotta magában, ahogy a fin sértődött arcára nézett, istenem, milyen ostobák a férfiak. Igaz, hogy ő kezdte," az imént ő durcáskodott, dehát az elmúlt, már relmes veronai lány megszemélyesítőjének kezén és ugyanilyen körmökkel ápoltak többrendbeli hölgyek az Orvos című darab ápolószemélyzetében, pedig lehetetlen elképzelni, hogy lelkiismeretes orvos ilyen kezekkel beengedjen valakit a műtőbe. Hogyan magyarázzam? Nem filmoperelt az egész világ. Vannak szegény munkás- asszonyok is, vannak gondos családanyák — higyjék el nekem a szinpad hölgyei, hogy hyenek is vannak, még mindig vannak — előfordulnak iparosasszonyok, akik nem érnek rá órákat tölteni a fodrásznál és a manikűrnél. Sőt, vannak disztingvált főrangú hölgyek i-, akik a világért nem engednék meg maguknak, hogy^őket bárleányokkal tévesszék össze. És ahány asszony, abban mind-mind külön ember lakik s ezeket a külön embereket mégse lehet mindig ugyanabban az egyenruhában ábrázolni. Csak a tucathölgyeket, (le viszont ezeket a legkönnyebb. Ahogy elítélték valamikor a népszínműveket, mert csupa vasárnapi parasztot mozgattak a szinen, ugyannyira elitélendő, hogy a mai színház csupa kenyereslányt és kokottot mozgat. Csak az ember külső bőrét viszi a néző elé, de a lelkivilágát gondosan eltitkolja. Már pedig én is, a másik is, a harmadik is a zsöllesorokban csakúgy, mint a karzatokon, valamivel többet szeretnénk kapni. Egy-egy rést legalább, melyen keresztül bepillanthatunk a színpadon ábrázolt embertársunk belső berendezésébe. De a mai szinház éppen ezt a kis rést függönyzi el szemeink elől. Ezt lehet csinálni egy évig, két évig, öt évig, de aztán sorra becsukhatják a tisztelt mü'ntézetek a boltot, a kutya se néz feléje tovább. LAJOS el is felejtette, ő most örülni, meg nevetni akar. No, majd mindjárt. Megcirogatta a kezében levő fűszállal a fiú arcát. — Haragszik ? A fiú tudta, itt a pillanat, szavába, vagy mozdulatába kerül csupán, fölülkerekedhetik, de továbbra is makacs maradt, hogy fenékig kiélvezhesse a diadalát. — Nem haragszom, csak éppen elég volt — mondta fanyarul. A lány elpirult. —- Mi volt elég ? — vált élessé a hangja. A fiú megérezte, túllőtt a célon, de nem akart meghátrálni. — Az, hogy állandóan a szeszélyei után igazodjam. — Ki a szeszélyes ? — Maga. — Hát aztán ? Mikor tettem Ígéretet arra, hogy alávetem magam mindenben az akaratának ? Nekem már nem is szabad lélegzenem ? A fiú összeszoritotta a fogait. Hiába minden. Máris mellékvágányon vannak, így nem lehet vitatkozni, asszonyszemély- lyel egyáltalában nem lehet vitatkozni, mert mindig megkerülik a lényeget és minden esetben másról beszélnek. Igyekezett megőrizni a nyugalmát. — Nézze... — kezdte komolyan. A lány közbevágott. — Nem érdekei. Nem vagyok kiváncsi a sértegetéseire. A fin nyelt egyet. — Nem akarom sértegetni... A lány elfordulj lefutott a vizhez. A fövényen kint könnyű csolnak feküdt. Tolni kezdte. A fiú ekkor ért oda. — Mit akar? — Átmegyek a túlsó partra. A TÚLSÓ PART Irta BIBÓ A kávés minden harmadik-ne/yedik nyáron átalakíttatja helyiségeinek belső berendezését, hogy qz újdonság ingerével vonzza, láncolja magához régi közönségét. A fűszeres naponta átrendezi kirakatát uj és uj áruka; állít előtérbe, hogy rájuk terelje a közönség figyelmét. A rőfüsük már éppenséggel művészetté fejlesztették a kirakatrendezést, hogy uj anyagaik mentői tetszetősebben érvényesüljenek. Csak a háború utáni szinház nem tudja megújítani magát, még mindig a hadigazdagok ízlése ulán igazodik, holott a hadigazdagság, akár a tavalyi hó, régesrég elúszó t már a válság hudâmain. Már a siberviiág is ráébredt, hogy nem lehet többé csak a pillanat esélyeinek kihasználásából élni. Hovatovább mindnyájunk elölt tisztán áll, hogy mégis csak a szolid, békebeli munkának van egyedül megingathatatlan arany- bázisa. Az a világ csak a csillogó, üres felszín világa, mely színpadainkon csökönyös makacssággal estéről-estére megjelenik. Ebből a világból mifelénk nem futja még ncgyedház közönségére sem, de világvárosokban sem tudnak tiz-tizenöt háznál többet megtölteni. Az emberiség — a közönség — túlnyomó többsége dolgozó, verejtékező, gondjaival elfoglalt munkás es polgár. Ez eleinte még bedőlt a szemfényvesztő külsőségekne k, melyekkel azt akarták elhitetni, hogy ime ő is felernelked- hetik egy-egy estére bár a jómódú gondtalanság léha légkörébe, de lassacskán ettől is meg lehet csömörölni. Az embernek végül is emberi és nem örökké mesterkélten kiagyalt szórakozásokra van szüksége. Ma nusvét van és itt is emlékezni kell, hogy Valaki meghalt a mi bűneinkért a kereszten. Hol van a szinház és hol van főként a színész, aki mai rikítóan üres és hazug életének feláldozása árán xneg tudná váltani a szinpadott is jóvátehetetlen bűneitől, melyekben tobzódva immár az idők teljességéig érkezett el? (-vei) Husvétra likőrt!! Bp Orteiv-ucr ic6.ou ui * aonma/a Ellenzék. — Szóval menekül? Megint szembefordultak egymással. Most már égett mindakettőnek az arca. — Nem menekülök. Egyszerűen nincs kedvem tovább magával maradni. A fiúban kezdett kibomlani az indulat. — Azért se megy át. Tessék visszajönni a partra. Velem indult el hazulról, én vagyok a felelős, velem kell maradnia. — Nem maradok. — Nem is akarom. Tessék, jöjjön, haza- kisérem. — Nem megyek. A fiú a száját, pírban égő hamvas arcát, csillogó szőke haját nézte. Elfacsarodott benne valami. Úristen, mekkora ökör, hogy hiúságból belemegy ezekbe a gyerekes, céltalan veszekedésekbe. Egyszerre eliágyult. Belül egyszerre elöntötte a meleg jóság. A lány beugrott a csolnakha. A fiú fölkiáltott. — Margit 1 ? A lány kezébe kapta a dailadzót és el- taszitotta a csoluakot a parttól. — Gyáva !... — sziszegte magában őszinte, keserű haraggal. A fiú még egyszer utána kiáltott. — Margit ! A lány vizbe merítette az evezőt. — Megyek. A túlsó parton várnak. Miért mondta ezt, miért hazudott, maga sem tirdia. De ki kellett fújnia a haragját. A fiú megmerevedett. OÁ maradt a parton. tekintetét a lányra függesztve. A csolnak hol erre, hol arra dőlve szelte a hullámokat. Amikor a folyó közepére ért, magas, erős fiú jelent meg a túlsó parton. A lány megismerte. A másik volt. Kezében pillanatra megállt az evező, vissza akart fordulni. — Azért sem ! — rázta meg a fejét dacosan. És ment tovább, neki a túlsó partnak. Az örök túlsó partnak, amely mindig más, mint az innenvaló. A