Ellenzék, 1935. március (56. évfolyam, 50-76. szám)

1935-03-10 / 58. szám

ELLENZÉK titokzatos illatú, pompás világaikul. A | lélek legmagasabb régiói, a vallásos hit és a metafizikai Oszlón legcsodalatosnbb szférája valahogy zárva vannak vagy csak kivételesen s akkor is rnellüzötten nyilnak meg a magyar iró elöli. Ki en nek az oka? A néplélek, az. olvasóközön­ség, a kiadó, az iró, a dogmává mereví­tett irodalmi eszmény, az irodalmi neve­lés fórumai, a kritika??? Kiilön-kűlön egyik sem. de mind valamennyien együtt. A magyar irodalom közszellem es a kri­tika, amely azt követi vagy irányítja. En a magam részéről a magyar nép- leiket tényleg szegényesnek lalalom az irracionális iránti érzékben. Szegényes­nek, de nem koldusnak, sem képtelen­nek. Eredeti alkat és történelmi sors sokat megmagyaráz, de a fontos az, hogy ami szegényes, azt lehet gazdagítani, ami fejletlen, azt lehet fejleszteni. A csirák kibonthatók és a vad gyümölcsök nemesiíhelök. Tényleg nem elég a meg­levő természet ábrázolása, ezt a termé­szetet nagy mértékben lehet és kell iné- tviteni, sarkalni, emelni, lendíteni. A népiélek esetleges metafizikái lansága nem ok és nem magyarázat az. irodalom metafizikállanságára. Talán csak azért nem igényli a természetfölöttit, mert nem kínálják vele, mert nem kapatják reá. A népiélek tehát nemcsak adott­ság, hanem feladat is . . . Az olvasókö­zönség? Dehát mi és ki ez az olvasó­közönség? Mindenesetre nagyon kis mértékben a nép és egyáltalán a magyar lélek törzsökös rétege. A magyar iroda- | lom még nagyon elszakadva lézeng a saját földjén, a saját közönségétől. Ha egészen csak a maga művészi öncélját tekintjük is, kell hogy megállapítsuk: a nemzetnevelö tényezők még mindig nem kapcsolták bele szervesen és fon­tosságához illően a magyar szellem éle­tébe. így áll elő az a csodálatos tény. hogy a magyar olvasó a hit és a metafizi- kum világát csak fordításban tartja hi­telesnek. művészinek és érdekesnek. Az idegentől beveszi, dicséri is, de. a magyar írót kontárnak érzi benne. A magyar író­nak nem szabad az irodalmi dogmától elkalandoznia. A természetfölötti nálunk csak exotikum és import lehel, külföl­diek egvedáruja. A kiadók jól tudják ezt és a közönségnek exotikum iránti vágyát elégítik ki vele. Maguk is hoz­zájárulnak, hogy a magyar iró leszorul- jon erről a térről. Végzetes, hogy ez a küzönséglelkiilet és ez a kiadópolitika az irodalomnak ezt a nagyszerű ágát bele­kényszeríti a felekezeti-jellegiiségbe s ez­zel eltokozza, megerőtleníti, lefokozza. Nagy bátorság kell ahhoz nálunk, hogy valaki igaz iró létére merjen mindenki­hez szólani a hitéről és legmagasabb, is­teni reménységeiről. A magyar iró, már amelyiknek ez kérdése, lelke legmélyebb és legértékesebb pontján elnémítva, szé' izlcktessc az élet keménységét. Nyilván en­gem sem talált rokonszenvesnek. Mert egy- . szer, amikor startot vettem a ródlimmal, az 3 indulás döntő és izgalmas pillanatában, köny- [ nyedén megrugta a szántalp végét, ami elég ■ goromba tréfa volt, -mert a ró dk nyomban ’ keresztbe fordult velem. Félnapra megsán- j t uitam, a kabátom elszakadt, a homokom í vérzett és Lajcsi mindezen csak röhögött.' Az • ilyesmit nem szokás elfelejteni. Én sem fe- j i ejtettem el. Pár nap múlva alkalmam nyílt, i hogy megtorlással' éljek. Sötét, téli délután volt, az iskolából mentem hazafelé. Az utca­sarkon véletlenül találkoztam Lajosával. Egyet­len harcosa sem voüt a közelben. A csaták istene nekem kedvezett. Lajcsi betört orral és bömbölve hagyta el a csatateret. Azóta, ha szembetalálkoztunk, egyikünk mindig át­ment az utca túlsó oldalára. De arra töre­kedtünk, hogy lehetőleg ne találkozzunk. Ké­sőbb, úgy hallottam, asztalossegéd lett, kü­lönféle, zavaros események történtek vele, pár évvel ezelőtt mellbeszurta magát. És most megvakulva keriiüc elém. Szegény . . . Mindez egy pillanat alatt futott át a feje­men. Megrendülve nyúltam a zsebembe. Bo- j esássumk meg egymásnak, — gondoltam — felejtsük éi a múltat és pecsételjük meg a bé­két egy ötven filléressel1. A vak koldus már nyújtotta kezét a pénz után, de ekkor felemelte a fejét. Hátra lépett. A fekete üvegen át is éreztem a tekintetét, amely az arcomat perzselte. Elsápadt és .a szá­ja megrándult. És mielőtt egy szót is szólhat- ■ tnm völha, tapogatózás nélkül, határozott lé- ] p esek kel, szinte futva iramodott el a 'épeső- \ ház felé. Könnyedén és nagy biztonsággal • mozgott. Ismét csodát műveltem. Visszaadtam egy ■ vaknak a látását. i gycukexvc, titkolózni fill »zeniben olva­sóival. AJki mégis vallott, arról n legjobb esetben azt mondják, hogy nem úgy ér­téllé, ahogy mondta, biztosan allegori­kusán vagy szimbolikusan beszólt, igazi középszer ez, irodalmunk szomorú cson­kásává és kisszrnisóge Európában, iro­dalmunk nem-európai voltának szégyen- bélyege. Lehet, valószinti is, hogy a klasszikus realizmus dogmája sok tekin­tetben oka ennek, azonban nem szabad felednünk, hogy ezen a dogmán írók, közönség és kritika jórészben rég túltette magát, az álok mégis ott ül rajtunk, to­vábbra is. Az irodalmi nevelés hagyomá­nyos fórumai ennek a realizmusnak nem annyira a tartalma, mint inkább a for­mái mellett állanak: ettől nyugodtan megtörténhetett volna a kiteljesedés. A magam részéről úgy találom, hogy iro­dalmunk ,.meafizikátlanságának“ igazi oka az. ünállótlnnsága. Abban a kevés­számú kísérletben, ahol a magyar iró a magyaV lélek mélyére szállt vissza és önmagát merte ebben a találkozásban kifejezni, őszintén és egészen, tekintet nélkül irodalmi dogmára, »divatra, ki­adói politikára és fórumokra, ott föl­csillant az egész, a realitásban élő és a realitáson tullendülő magyar lélek arca. Balassi, Zrínyi, Széchenyi, Vörösmarty, Madách, Katona. Kemény, Ady mégis­csak dokumentálják ezt az igazságot. Az önállóságnak azt a harcát, mely az egész magyar ember fölszabadító kifejezéséért küzd az Irodalomban, m íróknak kell megvívniuk e nagyszerű példák nyomán. Nekik kell természetessé és jogszerűvé tenniük a közönség előtt, hogy a legma­gasabb és legtitokzatosabb emberi törek­vések tolmácsolása man az idegen nagy­ságok kizárólagos jussa. Csak Int ezt meg tudják tenni, változhnlik meg a ki­adók és fórumok álláspontja is. Az iro­dalmi kritika egy részének merev előíté­letessége ebben a dologban voltaképpen megdöbbentő bizonyítéka annak, bogy ez n kritika mennyire elmaradt komoly hivatásától. Az ember már nem is tud­ja, mit gondoljon róla, mikor a külföldi stilustörekvŐk alapján müveit folytonos összehasonlításaikat és marasztaló Ítéle­teiket olvassa. A dicséretük pedig iga­zán nem mozdító a magyar iróra néz­ve, mikor az szerény pótszékének kije­lölésében áll az idegen titán árnyékában. Nem is szólva a kritika fertőzőtlségéröl lapérdekeltségek és pártállások szerint. Ha a kritika, természetesen kellő szigo­rúsággal, a magyar önállóság, eredetiség és érték kutatására és kiemelésére for­dulna, senkinek sem kellene panasz­kodnia a magyar irodalom egyik vagy másik oldalának fogyatékossága miatt: a lappangó lehetőségek felszabadulnának és kibontakoznának a legázolt, agyon­hallgatott, olhantoll és keinénvretapo- sotl rögük alól. Igaz, hogy a költő nem lesz, hanem születik. Be a költő is anyaméhből, ta­19 3 5 m á #' c i u >, I ti. Felfedeztek Amerikában egy csodagyógynövén: Amerikában az ős vadonban olyan gyógv- j I növényt fedezett fel egy tudós, melynek ki j vonata 10—15 éves gyomor, bél, epebajokat 1 rendkívül gyorson meggyógyít. E gyógynövény kivonatát „Gastro-Ü nek | hívják és a külföldi tudós professzorok cső- i dás eredményeket értek el vele, mert e j gyógyszer nem csak csillapítótag hat, hanem a betegség okát szünteti meg s ezáltal az egész emberi szervezetben a sejtélet újjá­éled és egy egészséges, normális állapot ált be. A „Gastro-D“ megszünteti a legnagyobb j gyomor és bélgörcsöket, gyomorégést, felfu- i vódást, szivtájéki nyomásokat, makacs szék­rekedést, az ebből eredő fejfájást és szédü­lést, ideges állapotot, álmatlanságot, továbbá a gyomor és bélfekólyeket. A „Gastro-D“-vel az emberiség egy olyan ] gyógyszerhez jutott, mely sok esetben olyan betegségeket is meggyógyított, melyeket ding- j nostikálni sem tudtak. E gyógyszer képviseletét sikerült Császár Ernő bucureştii gyógyszerésznek (Calea Vic­toria 124.) megszerezni, ára 103 lej, vidékre utánvétellel is küldi, 20 lej költség felszá­' Lnc CAPITOL premier Mozgó Ma! Ragyogó bécsi OPERETT-FILM! STRAUSS ZENÉVEL! FARSANGI SZERELEM Fősz. Hermann Thimig, Lien Dejers, Hans Moser. — Műsor előtt: Fox világhiradó. Történelmi naptár 1242 március 10-én menkült IV. Béla magyar király Trau, dalmát városba a tatárok elől. 1817 március n-én halt meg Aranka György, a századforduló erdélyi magyar irodal­mi és tudományos életének lelkes szervezője 1507 március 12-én koronázták királlyá Szé­kesfehérvárt II. Lajost. IJ71 március 14-én halt meg János Zsigmond erdélyi fejedelem. 1848 március 15-én a Pesten lakó angolok üd­vözlő iratot intéznek a magyarokhoz, melyben mozgalmuk iránti rokonszen- vüket kifejezik, ugyanekkor a párisi magyarok zászlók alatt nemzeti vise­letben üdvözölték Lamartine-t és a francia köztársasági kormányt. 1457 március 16-án fejezték le a királyi eskü és ártatlansága ellenére, Hunyadi Lász­lót a budai Szent György-téren. János Zsigmond, Erdély első fejedelme, az. utolsó Zápolya, Magyarország választott kirá­lya. hisztérikus, hiú asszony és erélytelen, öreg ember gyermeke volt. Energikus, had­vezéreket számláló család utolsó vérszegény sarja, igazi fontosságot egész életében nem tudott szerezni magának, csak születése és ha­lála pillanatában. 1540-ben, mikor megszüle­tett, felzavarta az egész ország életét s a magyarság sorsát uj irányba segítette terelni. A két rivális, Habsburg Ferdinand és Zápo­lya János, megegyeztek, hogy ha a már öre­gedő, beteges János király meghal, Ferdi- nándra száll az ország. Senki sem gondolt arra, hogy Ábrahámra emlékeztető bibliai csoda fog történni s az öreg fa kisarjad. De János király fiatalos kedvvel megházasodott, feleségül vette. Zsigmond lengyel kiráy hires szép Izabella nevű leányát, akitől fia is szüle­tett. Az „ifjú“ apa órái azonban meg voltak számlálva. Hallott még fia születéséről s min­dent megtett, hogv a Habsburg-igényekkel szemben a szultán pártfogásába ajánlva, a ma­gyar trónt átörökítse rá, de mielőtt meg sze­meivel megláthatta volna első és utolsó gyer­mekét, egy erdélyi utazása alatt meghalt, hu­szonegyéves özvegyét és kéthetes fiacskáját Fráter Györgyre bizva, A barát a család iránti hűség és a magyar állam egységének ideálja közt, mint két ma­lomkő közt felmorzsolódott. Átadta Er­délyt Fcrdinándnak s lelkiismerete szerint ki­elégítette Izabellát és Tános Zsigmondot is, de a császáriak bizalmatlanságával már nem- tu­dott megküzdeni, Castaído meggyilkoltatta. Ezalatt Izabella a neki jutott Oppeln és Rati bor hercegségeket kereste fel, hogy uj életet kezdjen, de kellemetlen csalódás fogad­ta, kicsinv, szegény országot, romokban he­verő kastélyt, egyszóval az alkunak meg nem felelő viszonyokat talált. Hiába sürgette a fiának feleségül ígért Habsburg hercegnőt is, Becs csak ígérni tudott, de adni már nem volt se kedve, se tehetsége. Az özvegy hazament szülőföldjére Lengyelországba s magával vit­te fiát is, oki közben szép, karcsú, halvány, de erős és ügyes legénnyé fejlődött; büszke, de szeretetreméltó, okos gyermek s emellett szenvedélyes vadász hírében állott. A íen- gyelek részvétteljes rokonszenvvel figyelték sorsát s arra az esetre, ha Erdélybe nem ke­rülne vissza, már lengyel királlyá választásá­ról is tanakodtak. De a fiatalember öntuda­tosan magyarnak vallotta magát, magyarok­kal érintkezett s készült v'sszo apja örökébe, így hát nem érte készületlenül, mikor a Habsburg-uralmat megunt erdélyiek, (egy­részt az Izabella által jól megmunkált porta parancsára) anyjával együtt visszahívták. Iza­bella nemsokára (aránylag fiatalon, negyven éves korában) meghalt s a tizennvolcéves Já- nos Zsigmond, a már apja életében királlyá választott gyertnekifju, mint első fejedelem, vette kezébe Erdély kormányzását. Bölcs mérséklet és jó tanácsosok meghallgatása ta­kargatták az első években alapvető híjáját, az akaratnélküliségct, de ahogy változtak a dolgok s főleg a tanácsadók, önállótlansága kiviláglott. Balassa Menyhárt, a század egyik legrom­lottabb, érdekhaihász főura a saját hasznára aknázta ki az ifjú becsvágyát, hogv apja or­szágát a rámaradt cimhez a Habsburgoktól visszavegye; de a céltalan felvidéki csetepaték után végül is megegyeztek; János Zsigmond fejedelmi címmel és Erdéllyel beérte, ezzel szemben önállóságát elismerték. Nagyobb si­kert ért el az elnyomatás és súlyosodé adó­terhek miatt fellázadt székelyekkel szemben: leverve őket, nagyrészüket jebbágysorba aláz­ta s fenyegetésül az orruk elé két várat, Székelytámad és Székelybánja falait emeltette. A családi elsatnyulás jelei azonban hamar megmutatkoztak raita. Fiabár közismerten önmegtartóztató életet élt, (legfeljebb az ételt szerette túlságosan ugv, hogy néha betegre ette magát), szüíetésétői fogva gyenge szer­vezete korán leromlott, súlyos gyomorbaj támadta meg, az aktiv élettől lassan vissza­vonult s a szellemiek felé fordult az érdek­lődése. Ebben a korban folytak a szenvedé­lyes vallásviták s indultak a reformáció kez­dő lépései. János Zsigmond a szellemiekre kárhoztatott beteg ember mohóságával ve­tette magát ebbe az ujulási lázba s hamar talált is energiátlan természetéhez megfelelő vezércsillagot, a katbolikusbói lutheránusnak s lutheránusból kálvinistának áttért Dávid Ferenc személyében, akinek hűséges követője lett elveken s vallásokon keresztül. Eközben betegsége sulyosodott s mikor végül is Blandratának, olasz eredetű házior­vosának a hatása alá került, élete mindinkább orvostörténeti jelentőséget kezd ölteni. A betegségével és leikével foglalkozó fejedelmet Blandrata, mint vaííásalapitó, megnyerte unitárius elveinek és vele együtt a türelmet­lenül kereső Dávid Ferencet is. Ettől kezd­ve a két t'heolügussal zsinatról-zsinatra ment a Nagy Konstantin s más vallásigazgató uralkodók szerepében tetszelgő ifjú s gyűlé­sek és vitatkozások sorozataiban hozták azo­kat az évről-évre bővített törvényeket, me­lyek az oly sokszor félremagyarázott és nem egvszer félreértett erdélyi vallásszabadságnak alapjául szolgáltak. János Zsigmond halvá­nyan, szőkén, szakálltalnn, pihés, fáradt arc­cal, a minden percben jelentkező görcsök va­rasában rémültre torzulva ült a vitázók közt és kereste az igazságot az élet élése helyett. Utolsó heteit is a felekezeti visszonyok ren­dezésének gondjai foglalták el s úgy halt meg fiatalon, harmincegy éves korában, legény- feijeí, hogy születése óta először elmúlásával jelentett históriai fontosságú pillanatot, az utolsó nemzeti dinasztia végét. MAKRAI LÁSZLÓ ■** Hutásával. lajból születik. Vannak olyan előfelté­telei, melyeket csak az öntudatos nem­zetnevelés készíthet elő. Az irodalmi közvélemény és a kritika ennek a nem­zetnevelésnek tárgykörébe tartoznak. Udvariasság Egy népszerű és nagy írótól hallottuk ezt az apró esetet: — Ti, mai fiatalok, nyersek és türelmet­lenek vagytok, lehetőleg kerülüek az ud­variassági oesztu-okat. Nincs igazatok. En például egy udvari tssági gesztusnak kö­szönhetni az életemet. Nem hiszitek? Pedig cző3zerint ípv van. Jó néhány évvei ezelő t történt A Ma gi'-köruton mentem,, a 1 id felé. Azt is megmondom, miért. A Dunába akartam vetni magamat. Az ál!á- I sómat plves itettem, a lakásomból kiakar­tak lakoltatni, haladékot kértem ház úr­tól, nem kapta", a menyasszonyom fel­bontotta az eljegyzésünké , a vez^rigazgató, aki uto'só reménységem volt, kiüzent a szo- bájábó’, hogy ni cs odab n‘, egy barátom, akre még számíthattam volna, pár nappal azelőtt m ghalt. Mint látható, az élat elég halá-os technikával építette egymásra a drámai mo7zanatokat, de ez még mindig nem magvarázza meg, hogyan jutottam olyan reménytelen hangulatba, amilyenbe colia többé nem szeretnék lenni. Mentem a délelőtti, szürke esőben és bel ttam, hogy senkit sem érdekel, mi történik velem, — találkoztam a házmesterném fiával, a gyerek rámnézeT és nem köszönt, még neki sem voltam fontos, egy „jónapot“ erejéig sem. Az emberek magukra zárnak ajtó:-ablakol, — gondoltam, — bent vannak a jövedel­mük, munkájuk és érdekhálózatuk biztos fedezékben, én pedig kint rekedtem a sza­badban, ahol a legvesz delmesebb farkas- cord" tanyáz: a Nyomorúság és Kétséjbe- e=é-. Felebárá a'm pedig zári ajtóik mögül nézik, vagy talán nem is nézik, ahogy engem szé'.tópre; a farkasok. Rendben van, mentem és tudtam, hogy mit fogok csinálni. Elgondolkozva szájamba dug'am ufolső cigarettámat, menetközben a ka­bátom zsebébe nyúltam gyufáért, amikor egyszerre elém állt valaki és azt mondta: Tessék narancsolni Î A világ legtermésze- , tes bb hangján mondta és egy parázsló I cigarrttacsutakot nyomott az én cigarettám végéhez. E őf rdu’, hogy dohányos embe­rek tüzet Férnek egymástól az utcán. Ilyen­kor az, akitői tüze kérnek, moro r valamit, vagy a legjobb esetbe', nem szól -ernmit. Ar ól m g era hallo tarn, hogy valaki ön- k nt kínáljon tűz t, amikor a másik ember kezében már gyufa is van. Megjegyzem, az i lető nem látszott sem prófétának, sem hülyének, jóképű, erős fiatalember volt és nem is pincér, vagy borbély, aki megszokta, ho y kérés nélkül ad on tüzet. A keze olajos és vasporos veit. Köszönöm, — he­begtem csodálkozva. Nagyon s Ívesen, — felelte hangosan és nyájasan. T vábbment és már el is felejtett engem. Én pedi» be­fordultam egv melléku cába, mert már nem akar am a hidra menni. De azt a ei arettát elolto t un és most is itt van a tárcámban. A külügyminisztériumok barátsági megál­lapodásokat é> szövetségi szerződéseket őriznek a dosszié-ikben, --én ezt a meg­pörkölt cigarettát őrzöm a tárcámban, mint az emberi szolidaritás vigasztaló és döntő bizonyítékát. Szőke.y Tibor.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom