Ellenzék, 1935. február (56. évfolyam, 26-49. szám)

1935-02-03 / 28. szám

H93$ f ebruár 3.

Ht,1. B'NZÉK

1B>

GYULAI PÁL

ál TÖRTÉNETI REGÉNY HS

IRTA : BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND

, 61-IK KÖZLEMÉNY

— Az, ángyain asszony, onnan van, mert már megkapta a másik sarkantyúját is.

— Tehát eddig csak félsarkantyús volt?

— Az biz, uram, aztán hozzá meg három szilvafás.

— No! ki gondolta volna, hogy nem a jóféle Gsergediekből származott? Hisz, még inkább rám nyomult lovával, mint Daczó úrfi.

— Na, ám Daczó se pezderkednék sokat ma, ha tegnap előtt Manasse ő kegyelme nem adta volna ki írásra bogiárait, nemzetes kardját és többi piundrá- ját.-— Khirem, ő meghfizetett kész phinzzel.

— Elhiszem Manassé uram! ha a kész pénz bab lenne.-— Vajon, mért oly nyugtalan ő fensége? szól egy más csoportozatból valaki.

— Kétség kívül meghallotta, hogy Boldizsár ő nagysága száz forintot ígért a kupecznek egy moldo- ván paripáért, s most azért nyargal haza, hogy három dénárral többet ajánlhasson érette.

— Tudják-e a vitézlő urak, mi állithatná meg rögtön e kíséretet?

— Talán a garabonciás diák, ki a forgószelet leköti.

—- Nem. Ennél van könnyebb mód.

—~ Hogyan?

— Ej! kelmetek sem találták föl a puskaport. No lássák, ha fő tisztelendő Alfonso most jönne egy feszülettel, hogy az utolsó kenetet valakinek kiszolgáltassa: mi történnék ekkor?

— Hát ő fensége leszállana lováról és megcsókolná a keresztet.

— Tehát nemde megállanának?-— Ez otromba ehnéskedés, uram, közbeszólott egy a Zsigmond-párt közül, a nélkül, hogy eszélves dolognak tartaná addig ácsorgani, inig megjegyzése ezáfolatra talál.

Ki döbbenve, ki pedig fölingerülve kereste szemeivel az eltűnt egyént.

Ily észrevételek közt, melyekből némelyik talán a kis dandárhoz is elhathatott volna, ha az átalários zavarban külön szavakra is figyelni lehetne, már többnyire az utcza széleire .szorítva, minden veszedelmen kívül állott a nép.

— A várban semmi rémület nem mutatkozik,

jegvzé meg egyik a fejedelmi kíséretből.

— Szép lesz, ha áprilt járattak velünk!-— Mondám, hogy minden lenge hir után ne induljunk, szóla a beszélőkhöz Jósika.

— De Geszti csak nem liaziid.

Már alig voltak két száz lépésre a Miklós-ka- puhoz.

— Irnliol Bodoni! kiáltá Daczó.

A fejedelem meglátván a várhidon, előre küldött s most visszatérő párthívei — ki közép szerepet vitt a cseléd és kegyen ez közt —- sarkantyút ad ménének.

Utána a kiséret ióhalálban vágtat.

A jövő perez elrejtő a nép szeme elől, hogy annál szabadabban kitehesse gúnyainak, Erdély tizen- kilenez éves fejedelmét, kit most a pártok lenevettek, mint a gyáva Ulászlót, később gyűlölőnek, mint Je- sabelt, végre pedig — midőn a vérpad divatba jött —- rettegték, mint Azraelt, a halál rémét.

Az emberséges Pierro, mig e tarka jelenetek egy rövid óranegyed kerekén lepergőnek, a homlokra jól levont főveg alól mindenre figyelő szemekkel vizsgálta a nép arczát.

Kedvesen hatott kedélyére az a csekély körülmény, hogy sehol nem állva n első sorban, figyelemgerjesztés nélkül mellőzhető a fejedelem iránti tiszteletet, s igy egy ellenzékhez szegődött művész hazafi és szilárd szerepét pontosan játszhatta.

Mellette, s talán az utcza többi részében is, nyers kifejezésekkel bírálták a kormányt.

Kik lassú kedvalkatuknál fogva nem könnyen vetek lelkiismeretűket a pártok csalárd ígéreteiért árverés alá, kik továbbá Boldizsárral vagy Zsigmond- dal tartván, minden zászlók fölött a hazáét becsülték: ez osztályai a forradalmak alatt szerencsétlen embereknek, aggályos arczczal és tört szívvel láták, hogy a fejedelem naponként kevésbbé vonszódik Erdély legnagyobb fiaiból alkotott senatusához, s idejét többnyire vagy fiatal és léha, vagy kicsapongások közt őszült és megbélyegzett udvaronezok körében pazarolja.

A higgadt gondolkozású férfiak ismervén a politikai szenvedélyek természetét, meg volak győződve, hogy ha belvillongások alatt egyik pártot aljas és erkölcstelen emberektől vezetik: akkor lehetetlen a másik pártnak is lassanként el nem fajulni. Mert a merény korán vagy később megtorlást idéz elő; a kegyetlenség többnyire szörnynyé változtatja a vasjárma alatt szenvedőt és a megfertőzhetett kegyeletek

mindig a bűn ezégére mellől vásárlóit eszközökkel bosszulják meg magokat, mint a skorpiomarást csak skorpió nedvvel lehet gyógyítani.

Ez a pártok bölcseleté.

A szentkönyvben megtörténi ugyan, mikép angyalok ördögökkel hosszasan küzdenek: de az életben soha nem.

A viszálynak legnagyobb átka, hogy mielőtt martalékait megfojtaná, nemtelenné teszi. 0 az óriás kigyó, mely prédáját előbb jól bevonja enyves nyála undorító lemezével, s csak azután nyeli le.

Azok a szentebb kedélyű emberek, kik történetesen a Miklós-téren voltak, midőn Zsigmond fejedelem oly csoportozattól kísértetve száguldott haza, kik közül egyedül Jósika birt kitűnő tulajdonokkal s noha bűnös, de legalább szilárd jelemmel, mig a többiek a felső körök és magasra kapaszkodó proletariusok legselejtesebbjei valának: ismétlem, a tiszta kedélyű s érzésű emberek — pártkülönbség nélkül — némán és csiiggeleg szívvel oszlottak el, mihelyt a kis dandár beviharzott a várkapun.

Csak a szenvedélyek maradtak tehát a piaczon a közlék egymással gúnyos ötleteiket.

Boldizsár felekezete sokkal számosabb lévén, bővebben szónoklá el az udvar botrányos krónikáját, mint a Zsigmondpárt a nemzeti liadak tábornokáét.

Némi léken tartá ugyan az elégületleneket a titkos kémek nyüzsgő faja, mig más részről a fejedelmieket óvakodásra inté a Boldizsár-hiveknek ütlegek- re kész hangulata; de ezen tartalékok daczára is bőven folytak a rágalmak és pletykák.

Pierrónak a sok vád, mely Zsigmond fejedelem megjelenését követte, eszébe juttatá a városberket, hol alig két rövid órával előbb Báthori Boldizsár átlovaglása fölvillanyzotta a kedélyeket, s mig az ügybarátok arczára derűt s csaknem elragadtatást /ont, a másik párt embereit, ha nem is csábította együtt-tombolásra, de legalább némákká és huny ászkodókká tévé.

— Mindenütt többségünk van tehát. Ha ő fensége mutatja arczá, akkor ő nagyságáét dicsérik; ha ő nagysága lép föl, a kölcsönt nem kapja vissza a fenséges úr. Cospetíó! — mily kényelmes Sofrónia kisasszonyt követni rokonszenveiben! — Úgy látszik, hogy a mely vonásokon kapnak a némberek, azokat szereti a nép is. Mindig egy virágra gyűlnek a kajtár lepkék és a szorgalmas méhek. Mért törődjem a fekete szakálú jós czélzásaival? Igaz hátam megfázott azon ördögök nevére, kik — a csillagba néző signor szerint — postálkodásommal foglalkoznak; de e hidegvett részét testemnek már is jól betakarta a loret- tói szűzben helyzeti bizodalomnak palástja. Sietek a levéllel.

Midőn Pierro ily vallásos gondolatok által balzsamot csepegtetett szivébe, közel volt a várkapuhoz.

Julia a felvonó hid szegletkövénél várt rá.

— Megálljon az úr! kiáltá a komorna, megfogván balkarját, mely mig művészünk politikai hozzá- vetésekkel társalgóit, érdekesen és szabadon loginyá- zott a légben.

— Páh, kis tubi! válaszolá Pierro, kifejtvén kezét a pántlikás hajú kegyhölgy körmei közül és a hid másik szögletéről két ujja által egy képzelmi csókot utasítván a leányzóhoz gyors távozása édesitésére.

— Nekem most futni kell. kötelességből. Mindjárt elkésem: monda viszszafordult arczczal és előre haladó lábakkal. . . Különben is mindig azzal akar hitegetni, hogy Miskája rám féltékeny. Pedig csupán a kisasszonyért beszélek néha vele.

E cormnentárt Júliával való viszonya iránt csak tájékozás végett mormogta maga számára.

— Mikor mondom, álljon meg, lihegé a lány, megint letartóztatván öt. Sofronia kisasszony izent.

— Már az más, szóla Pierro nem egészen genfi- luomóhoz illő udvariassággal.

— Hol a levél, Pierro úr?

A művész cihámul!, hogy egy falusi vadrózsa, még az írásba foglalt szerelem dolgainak titkaihoz is ért. — Mit mondasz, kis galambom?

— Hát csak azt, sugá Julia, hogy adja hamar át a tudva levő ezédulát.

Ily egyszerűsítése Sofronia kisasszony közlekedéseinek durván hatott Pierro kedélyére, mert egész jövendőjét lényegété. — Ha a színésznő megelégszik komorná jának segédével színpadon kívüli szerepei rendezésében, ha e kis postagalambka szárnyaira bízza levélkéit, a becsületes, hű és jámbor bajazzó táskája helyett: akkor oh, miért varrtak Pierro mentéjére zsebet, s miért verik a pénzt, . . . ha nem az ö boszantására?

— Leányasszony! szóla művészünk e mord eszmétől facsargatott szívvel, mit rám bíznak, előbb pontosan végrehajtom s aztán számolok.

Menni akart.

— No, de engem híjába kerül ki; mert ott van Miska a kapunál, s neki is megparancsolták, hogy az úrtól elvegye s visszavigye azt a nem torn miesa ezédulát.

— A kisasszonyhoz?

— Persze.

Malomkő hüllőt le Pierro kebléről, hallván, hogy Júlia még azt sem látszik tudni: kihez szól e levél? és sejtvén, hogy Sofronia nem öl mellőzi, de közbe jött körülmények miatt tervét változtatá meg.

Ah, szól, ez egészen más. S noha jobb volna, ha személyesen udvarolnék az én kegyes véd nőmnek

— mert, inában ily ügy sok óvatosságot igényel, —- még is, ha maga, drága leányasszony, úgy akarja,

tehát én szívesen átadom a le ... ve ... let.

E rövid szót levelet, nem azért monda Pierro oly dadogva, minlha öt hirtelen a guta ütötte volna meg, hanem mivel bízvást megiitheté. söl < soda, hogy ily rémitő perezben kikerülte. Miért is nem jötf el az a szélhüdés a csomó kitté oldására? Miéri nincs úgy rendezve az ember élete, hogy midőn hosz szas évek fáradságaival, szerzett hirél eg> sivár perc/ elégeti, nem borul rögtön sáppadó arczára a feledé-, örök íaíyola, hogy eltakarja szégyenétől? Miért kell a hősnek néha fonnyadt borostyának! pihenni, holott legkeményebb ágyvánkos a hervadt babérból készül.

A becsületes Pierro, — hogy e sokat jelentő sóhajok után visszatérjek reá — midőn a levelet ciulite, zsebéhez nyúlt, de visszarántó kezét, mintha ott egy kurlakigyó fészkelne. Nyelve elzsibbadott, urez hőre szürkevászonná lön, szemei égtek az összevont ivek alatt és a rögtön teremtett homlokredők közt garázda szenvedélyek évedeztek.

Nagyot pihegeit melle.

A komornál félelem fogta el.

És a művész reszkető ujjakkal keresgélt ismét zsebében.

— Szent szűz! sóhajtá, de fogcsikorgatva.

— Jesus Mária! mi leli az urat? szólott megszeppenve Julia.

Nehány későn hazaszállingó a Miklós-tér löme- géböl a hídfőnél azon sikátor felé teliintvén, melynek népetlen keblében egy haragos úr és egy rettegve visszavonulni kezdő leány festői helyzetben nézlek szerteszét, örömest tanúja lett volna e jeleneteknek, ha az ebéd órája kímélést nem javasolna. így azonban ember embert váltott föl s kiki lassú ballagása közt csak pereznyi élvezetet meríthetett a .sikátor színpadáról.

Pierro, az hiedelemre különben sokat tartó művész, most számba sem vette őket.

— Eltűnt, elveszett — ekkor tenyerével homlokára csapott —- nem... nem... hihetetlen... kép Jelenség . .. nem, elorozhatott... és a fekete szakáin czáp — uram bocsáss meg! — a szent csillagász jóslatai! ... Igen, világos ...

Ekkor Pierro a leány után iramodott, s karon- ragadva lejebb hurczolta a sikátorba.

— A lorettói szűzre! ha gyanúm alapos volna, akkor Pierrónak semmivé lett élete . .. Mért egyem, mért gyűjtsék vért és nedvet ennek az áruló testnek számára, melyből mint a hitetlen szolga elszökött az ügyesség, s magával lopta kincseimet: az önbecsülést, a büszkeséget, a tagjaim hajlékonyságában, a figyelem erélyében rejlő tökét, melyből minden vagyonon! állott, s melyre épültek reményeim agg napjaimnak tengetése iránt — Pierro! megszégyeniteit, legyalázott Pierro! társaid a művészetnek fogják szentelni éveiket. Battista tapsok közt lép a kötélre, s midőn lábát még egyszer kinyújtja, hogy papucsának talpát megkrétázzák és te szürke kuvasz oda közelítesz, teljesitni kötelességedet, ő mondani ingja mert mindig irigy vJt - - takarodjál, nem vagy közénk való, hisz saját fegyvereddel vertek meg. . Hab! Pierrót, a fifikust, a zseborzót, ki ifjú korában királya volt az apró szerzéseknek - miért egyéb- aránt a lorettói szűz megbocsátott; áldassék érte szent neve! — igen, Pierrót, saját mesterfogásaival kijátszotta, tönkre tette, a szégyen, perlengére juttató Gyula-Fehérvár legcsámpásabb embere, egy szobatudós, egy oktondi filkó, kinek testét a természet zsibvásár rongyokból férezelte össze, s kinek minden mozdulata gyávaság, bókja fertelem és keze dróton járó fonnyadt húsdarab volt! — Megőrülök!

Könnyek reszkettek a kétségbe eső művész sze mein.

— Ereszszen, ereszszen el az úr! kiáltá Julia.

Pierro rövid szünet után szaggatva mormogta tovább magán-beszédét: -— Nem; ez még sem lehetséges. — Elveszhetett... mi persze mocsok volna nevemen; de nem Ietörölhetellen bélyeg. Világosítsd föl elmémet, lorettói szűz! és én imádkozom szent kápolnádban, mig vagy térdem, vagy* zsámolyod elkopik.

ily zarándok! eszme után a szegény Júliát nyakon öleié és ennek nagy rémülésére oly kézfogásokat tőn rajta, melyek a szerelmi társalgás és egy fül beváló vagy aranygyűrű elorzása miatti motozat közt változtatók kétséges jellemöket.

A lány zokogni kezd és szepegve mondja: — Az úr megbolondult! minő arczátlanság!

Pierro pedig tusakodik: igy is lehetett; de igen merész fogás. így . egyszer próbáltam Rimignihen, azonban csaknem börtönbe juték. így... ezért akasz ták föl Tomasiót, mert rajtaveszté. így . . . cospetto! eospetto! nyomon vagyunk. (J rajtam megkísértette e fogást, én is másokon sikerrel. Ördög és pokol! minden világos.

Ekkor dühösen lökte el magától a leányt s mintha rögtön megbánná tettét, minden ezüst pénzt zsebéből. kivevén, Julia kezébe nyomta:

— Bocsásson meg, szólott könnyektől elfojtott

hangon. Ne vegye rossz néven a vén, a második gyermekké vált Pierro dőreségeit. Szép Julia! engedjen meg nekem és mondja meg asszonyának, Sofronia kisasszonynak, hogy midőn egy gyáva ember iráni irgalommal tud lenni, intsen, parancsoljon, liog\ megvetésének gyilkoló szavaival repessze szét szive met; mert ez. kegyelem leend. Jelentse föl, Julia! hogy a gyalázatos Pierrótól ellopták a kisasszony k veiét. .. S most távozzék. {Folytatjuk.)

Á