Ellenzék, 1935. január (56. évfolyam, 1-25. szám)
1935-01-13 / 11. szám
A t: L L L iS Z L> K I V J 6 j u n u u r J j. fJrszág, amelynek nincsesa határa és amelynek alattYaiéfa: az egész világ— statisztikái hivatalokban hiába keresünk adatokat az emberek játékszenvedélyéről. A statisztikus, aki meg tudja mondani, hányszor fürdik Pesten a cseléd, adós marad a kérdésre: mennyi pengő, dollár, lej, font, frank, peseta, dinár vándorol a kártyaasztalok mellett egyik zsebből a másikba és hány ember él a kártyából. Akár mint játékos, kávés. krupié, bridzsdáma. vagy egyszerű munkás a kártyagyárban. Hány ember játszik ezen a világon? Mindenki. Hol ér véget a kártva birodalma? Nincsenek határai ennek a hatalmas országnak és alattvalója az egész világ . . . (COPYRIGHT by Jób Paál. Utánnyomás tilos.) . . . Messieurs, fades vos jeux , . . mondta monoton hangon a krupié a rulett mellett, odakünn ragyogva dobott árnyékokat a kertek palánkjára a júniusi napsugár —, amikor mosolyogva megálltam a kaszinó ajtajában, Badenben. Délelőtt kinn jártunk a Schwechat völgyében a Helenenthalban, frissen csapolt sört kértünk a Krainerhüttében, ibolyái vettünk egy maszatos lánytól, aki a Wienerwald tündéréről mondott el régi verseket, szőke volt a haja és libákat őrzött a dombok oldalán és én arra gondoltam, hogy meg kellene lesni a hires filmsztárt, akinek nagyobb szerencséje van a játékban, mint ott, ahol a szép nőket a szerencse nem szokta cserben hagyni . . . . . . Rien ne vas plus . . . hallottam tovább, egy fehér golyó pergett az asztal közepén, nők és férfiak ültek és álltak egymás mellett, egyik az asztalra támasztotta a kezét, a másik a lornyónjával leste, hol tart haltot a golyó. Ismerősök is voltak az asztalnál, köszöntöttem őket, frissen és jókedvűen, akadtak, akik vígan integettek vissza, c-gy lengyel grófnő azonban haragosan mondta: „a játéknál ne tessék köszönni . . Ejnye, de furcsa gusztusa van a grófnőnek, gondoltam magamban, de ahogy körülnéztem, észre kellett vennem: ebben a teremben valahogyan kicserélték a világot. A sarokban a különben prűd és a társaságát alaposan megválogató kegyelmes asszony — a férje aktiv diplomata — fesztelenül disku- rált egy hölggyel, aki elegáns volt, de akit — hogy úgy mondjam — nem szokás feleségül venni. Egy pozsonyi gyáros — odahaza még az újságot sem veszi meg, mert pénzbe kerül — hatalmas bankjegycsomóval áll a pénztár mellett. A rendőrkapitány civilben volt és odasugta nekem: „Inkognitóban va- gvokCi! A pesti orvos — nemrég keltett feltűnést tudományos felfedezésével — vékony arany ceruzával jegyezte noteszébe: hányszor jön ki a piros és hányszor a fekete és megkérdezte tőlem: „Milyen szisztémára játszik?“ Amikor megmondottam, hogy én nem ismerem a szisztémákat, úgy nézett rám, mint cgykor a földrajz tanárom, amikor nem tudtam megmondani, hogy Stockholm a Malar inellett fekszik. Pszihiater beszélt nekem egyszer arról, hogy az emberek kettős életet élnek és neben: most eszembe jutott ez a diskurzus. komoly urak jártak föl és alá a teremben és apró, meg nagyobb, kerek és ovális fémdarabokat szorongattak a kezükben. A zsetonokat, amik itt a pénzt helyettesitik. A csillárok fényében ragyogott a sok-sok zseton . . . A krupiék úgy ültek az asztalnál, mint Reinhardt a rendezői széken Salzburgban. Ott tornyosult előttük a mesés vagyon, keskeny lapáttal söpörték maguk felé'és szakértelemmel szortírozták a játékpénzeket . . . Szamokat kiabáltak az asztaloknál és ezen a júniusi napon éreztem meg azt, hogy érdekes dolog lenne megírni Játékország történetet, földrajzát, népének szokásait, állami berendezését, törvényeit és Törvénytelenségeit, irodalmát és művészetét, érdemes lenne portrét adni sztárjairól és munkás hadseregelöl, bűnözőiről és „honalapítóiról“, szaténjairól és cselédszobáiról, gazdag fegyvertáráról, külön nyelvéről, amely otthon van a világ minden részén, hadseregéről és hadvezéreiről, asszonyairól és férfiairől és csillogásban gazdag éjszakáinak rejtelmes életéről. Hosszú hónapokig tartotl, amíg elkészült e/ a munka. Pedig már az első lépésnél megtorpantam. Amikor keresni kezdtem: ki játszott először ezen a világon, egyik tudós a másikhoz küldöd. Az egyiptológus azt mondta, hogy Asz- sziriában régebben játszottak, mint a Fnraók földién. A hinduk a perzsákra tolták a kártya kifundálásának nagy dicsőségét. Kínában már évezredekkel ezelőtt pergett .a rulett golyója . . . A Tigris és az Eufrát közén itt érett először gyümölccsé az Eden almája cserepekre írott könyvei régen elfelejtett korok kultúrájának már oldalakat írnak az ember játékszenvedélyéről. Hiszen az ősember barlangjában a kőbalta mellett ott feküdt a kocka , . . csempészed lotografáló masinával a játékkaszinóba, hogy megörökítsem a pillanatot, amikor a játékos nyer és vészit, ültem a krupié melleit hajnalban füstös csapszékekhen, könyököltem játékkaszinók mérlegei mellett és próbáltam okosabb lenni — bevallom, hogy ez. alig sikerült - - végigcsavarogtam a Riviérát, a belga tengerpartot, Ausztria nyári és téli fürdőit, halomra gyű jtöttem‘a játékosok kabaláját, amelynek őse ott van a nyam- nyamok kunyhóiban és az ájtatos parszik tüz-lánca körül, kiírtam Dantebői, amit ö bíbicekről irt, sorra jártam a bridzs-szalonokat, ahol bridzselnek is. meg nem is izgatott a probléma: he koll-e vágni ötre és meghallKEZDÖDIK A JÁTÉK A RULETT ÁSZT ÁLNÁL. Igyekeztem bejárni Játékország egész birodalmát, ámde ez a munka kevés egy emberélet számára. Hiszen ennek a birodalomnak nincsenek határai és alattvalóinak száma pontosan annyi, ahány ember él a földön. Elmentem múzeumokba, kutattam könyvtárakban, beszéltem tudósokkal, a kártya hadseregének generálisával, hires, nagy krupiékkal —, akiket olyan iskolákban képeznek ki, ahol a játék tudománya szakasztott annyira fontos, mint az egyetemeken az anatómia — megismertem az „alvilág“ híres és letört sztárait, bekukkantottam rendőri szobák rejtelmeibe, napokat töltöttem el a gyárban, ahol százezerszámra áll a magazinban a kártya és ahol tisztes családapák áldják azt, aki az ördög bibliáját kitalálta, megszólaltattam írókat és művészeket, filozófusokat, elolvastam könyvek légióit, amik arról szólnak, hogyan lehet holtbiztosán nyerni, de még nem született ember — csupán e könyvek irói és kiadói —, akik tényleg nyertek volna is, elmentem a mellényem gomblyukába gattam erről a „fontos kérdésről“ a legkitűnőbb szakértők véleményét, megpróbáltam feljegyezni a milliókat, amiket nyertek, vagy vesztetlek az utolsó évben, kikérdeztem embereket — a messze, titokzatos Keletről, a hideg északról, a tájfun vidékéről, az Egyenlítő tájáról, kofferokba gyűjtöttem öreg és fiatal kártyákat, amiknek lapjairól az egész világtörténelem szembenéz velünk, razziákkal jártam végig külvárosi csapszékeket és titkos játékbarlangokat, hideg kézzel boncoltam az asszony, a játék és a szerelem örök problémáját, szerényen odacsempésztem magam a nagy játékkaszinók kulisszái inögé és most, hogy egy szekrényre való jegyzettel, könyvvel, fotográfiával, rajzzal gazdagabban leülök gépem mellé, azt hiszem: sikerül megírni azt, amire azon a bájos júniusi délutánon a ba- deni kaszinóban magammal szemben kötelességet vállaltam. * Nem történelmet, nem irodalmat akarok adni. Inkább riportot és útleírást. Újítsa meg állami osztálysorsjegyét, mert közeledik a döntö húzás!!! Keresse fel az Iliescu Bankházat , va^y annak e Tész Erdély területén működő valanelyik képviselőjét! Hat hónapig bal angoltan) Juh Imi úyboi Referálok. mindarról, amivel magúin;» szemben találtam. Ahol lalém titkó/ött limit. Ott őt se kerültem 1.» De igv l </t<-fi mentül kevesebbszr találkozni véli I .up n inkább a rohanó jelen éidelo lt Ennél Idegekre épült lázas pulznsu jelennek / kártyavilága, ahol akár unni jáléko- al.á mint kibír, akái mint csöndes, vág;, izgatni szemlélő benne él minden teremtése ennek főidnek. . . . Ott állnak ük a játékasztaloknál, jál szanak és várják a szerencsét. Ködbe vészü kultúrájuknak legöregebb em léke ez asztal . . . Világion.adalmflk tözében nem tudott el pusztulni . . . A barlangok sötét mélyéből került a sza Iónok fényes parkettjére. öregebb, mint a piramis a Nílus partján Elkíséri az embert minden út jára. Néha ál nők és csalfa, néha hűséges: mint mindet barát . . . f.tülök melléje és megírom a legényét . . Kis csődület a Külkajántó utón... Néhai Szabó Ferenc 57 éves szamosfalv» napszámos rövid öt sort kapott az. újságok „Napilnrek rovatában. A hir ez. volt: „HIRTELEN IIALÁL. Ma délelőtt az Iris-telep környékén összeesett az utcán és és meghalt Szabó Ferenc kolozsvári lakos. A mentőnroos már csak n beállott halált konstatálta. Az 57 éves embert szivszél hüdés ölte meg<:. Ennyi a napihir, de ami mögötte vau. az több. Szabó Ferenc napszámos volt és Szamosfalván morzsolta le a maga 57 örüm- telen évét, hogy aztán egy hideg januári napon beteg szivével beállítson Kolozsvárra, összeessen az utcán és meghaljon. A jelentés, mint kolozsvári lakosi említi, pedig puszta véletlen, hogy pont a Külkajántó-uton keLlett meghalnia. Összeeshetett volna az országúton is, amig gyalog bevonszolta vánnyadt testét a városba, hogy — meggyógyuljon. Mert az öreg napszámos meggyógyulni jött Kolozsvárra, reménykedve, hogy — hátha mégis . . . talán csinálnak velem valamit azok a doktorok *—, mert a faluban egy kör- orvos azt mondta neki, hogj? sürgősen be kel! mennie a kórházba ... és ő jött gyalog, de nem volt egy banija sem és valahol az egyik külvárosi utcában összetalálkozott Kovács Sándor asztalossal, (érdemes ezt a nevet jól megjegyezni!£, aki sohase látta, akinek elmondta a maga baját, aki megsajnálta és felvitte a klinikára, de 400, azaz négyszáz lej kellett volna és nem volt, anélkül pedig nem vették fel és ekkor Kovács Sándor hazavitte az idegen napszámost a maga kis külvárosi odújába és gyűjtést indított a várostól távoli utcák szegénynegyedében olyan emberek között, akiknek beayérre is alig telik ... és a lejek gyűltek . . . ma 40 lej, holnap 70, holnapután 120 és igy tovább . . . közben enni ad a vendégének, lakást ad és egy este boldogan jelenti: megvan a 400 lej —. de azalatt napok teltek el, talán egy hétnél is több és a beteg szív nem tréfál és reggel azt mondja még Kovács Sándor Szabó Ferencnek: — Na öreg, most bemegyünk a klinikára, ne féljen . . . meg fogják gyógyítani! És elindulnak zsebükben a 400 lejjel ... reménykedve, gyalog, ketten . . . az egyik, hogy meggyógyuljon ... a másik, hogy segítsen . . . két örökösen gyalogjáró szegény ember, elindulnak a külvárosi utcából a klinika felé ... de hiába csillan fel a remény Szabó Ferenc napszámosban, a beteg test nem birja tovább . . . alig tesznek néhány lépést, az öreg napszámos összeesik az utcán, az elgyötört szív utolsót dobban és — nem is történt egyéb, csak egy kis csődület a Kíilkajántó-uton . . . Nagyon kicsi szenzáció és rövid, pár soros napihir az újságokban, amely a nagy világesemények mellett jelentéktelenné zsugorodik, észre se vesszük talán, pedig meg kellene állanunk egy pillanatra Kovács Sándor asztalos neve mellett, aki megható bizonyítékát adta annak, hogy egy emberélet -— inég ha egy árva szamos- falvi napszámosé is, többet ér 400 leinél. Szegény külvárosi adakozók, nem rajtuk múlott, hogy a keservesen összekuporgatott .400 lej már későn érkezett, hogy nem gyógyított s már csak koporsóra és szemfedőre kellett. De arra legalább megvolt.,A külváros gyűjtötte össze. (g- fo.) Az Árvaleánynevelő Otthon folyó hó 23-án az uj Iparkamara dísztermében tartja meg évek óte első bálját, amely az idei farsang legfényesebb mulatságának ígérkezik. A rendezőség mindent elkövet, hogy az estély sikere és hangulata a lehető legjobb legyen.
