Ellenzék, 1935. január (56. évfolyam, 1-25. szám)
1935-01-20 / 17. szám
193 5 január 2 0. ELLENZÉK 5 V ASÁRNAPI GONDOLATOK Bánataratók Sokat panaszkodunk, az már szentigaz. Úgy belejöttünk a sírásba, mintha napjainkat színpadon élnők, valami fekete rémdfáma kellős közepében s az volna a szerepünk, hogy a közönség idegeit patakzó könnyeinkkel, í'el-íelcsukló zokogásunkkal végsőkig feszítsük. Kétségtelen. hogy sok őszinte hang is vegyül ebbe a zokogó kórusba, de ezek nem tudják elnyomni benne a kiütköző színpadi elemeket. a" halottsiratással sincs másként. Ugyan minek siratnék a halottat, akinek szenvedései befejeződtek és immár boldog mozdulatlanságban — mint a régiek és primtiiv népek istenszobrai — •'eszámolí a maga részéről mindazzal, ami földi és nem fárasztja magát véleményformálással többé sem barátairól, sem ellenségeiről, sem a tőkés, sem a vagyonközösséget sürgető társadalmi rendről, sem a világbékéről, sem a világbékét fenyegető háborús készülődésekről. Jómaga már az örökbéke Tévéijén pihen — ezt siratják az utána ittmaradt élők? Hiszen ezért, ha javát akarnák elköltözött szereltünknek, diadalmas hallelujákkal kellene dicsőite- niök az egek urát, aki öt inie szenvedéseitől megváltotta. Valljuk csak be őszintén, a mi sirásunk a koporsó mellett csupa önzés és — jó adag szánalomkeltés. Magunkat sajnáljuk, hogy hiányát fogjuk érezni ezentúl valakinek, aki ilyen vagy amolyan formában hasznunkra volt, amig élt. És nem utolsó dolog a külső siker sem, mehret gyászos állapotunkban ejtett könnyeink vívnak ki számunkra a kívülállók körében. Ezt a „külső sikerre“ dolgozó színpadi hatáskeltést ott kell ereznem a mi mindennapi könnyeinkben. Nyomorúságunkban is tetszeni akarunk egy kicsit valakinek vagy valakiknek, talán a jelenvalóknak csak, talán az eljöyendők- ■wk is. Feledjük, hogy mikor másokat igyekszünk meghatni ilyenképpen, egyúttal a magunk szivét is lágyítjuk s ez már végzetesebb hiba. A német—francia lövészárok-háboru leírásaiból olvasha- !unk az éj leple alatt előreküldött magános katonákról, akiknek az a felada- !a, hogy az ellenséges őrszemet lehetőleg hang nélkül némitsák el. Az esélyek körülbelül egyenlők. Ha neki sikerül észrevétlenül megközelíteni az őrszemet, ö szúrja le. Ha az őrszem éberségét nem sikerül kijátszania, ő nem jön vissza j élve kiküldetéséből. Ez a játék életre- j halálra s főként idegekre megy. Mi tör- j ténik, ha a támadónak eszébe ötlik fél- j utón, hogy otthon felesége, gyermekei i vannak? Ha elfogja szivét a félelem és j önmaga vesztét sirató kétségbeesett zo- j kogásban tör ki? Szája elferdül ugyebár j s a fogai közé szorított szurony csengve j hull ki egy ostoba kődarabra és a kÖ- : vetkező pillanatban már — halál fia. i Márpedig annak oka is, joga is bőven lett \ volna a sírásra. Talán még valamivel j több, mint nekünk, hiszen minden pil- 1 tanaiban az életével játszott, mig mi leg- | többször csak veszendő anyagi értékeket siratunk. Mi még — igaza volt Vaida Sándornak, aki egy Ízben ezt orrunk alá dörzsölte — nem veszítettünk eleget. Mi j még nem szenvedtünk eleget ahhoz, j hogy vénasszonyos jajveszékelés nélkül, fogaink közé szorított puszta életünkkel igyekezzünk menteni a menthetőt. Erősen megszoktuk, hogy önfegyelem és szemérem nélkül siránkozzunk s aránylag legszemérmetlenebbül azok sírnak, akiknek még a legjobban megy. A bank- igazgató sir a konverzió miatt, a gyáros sir a kontingentálás miatt, a nagykereskedő sir a devizanehézségek miatt, pedig otthon mindegyiküknek jócskán van még mit apritaniok a tejbe. Csak az igazi nyomor nem sir, az meghal a vackán hangtalanul. Nem sir a tanító, tizesztendőben alig jajdul fel egyszer, pedig annak igazán volna mit siratnia. Most — ezekben a nyelv vizsgás időkben — valamivel még szaporábban csuklik elő a torkából az ijedtség, hogy az a száraz kenyér is kiesik kezéből, amit eddig élienhalás ellen valahogy meg tudott szerezni. Neki a harc jutott osztályrészül. amit többnyire egymagának kell megvívnia kétkézre odakinn a végeken, alulról a közöny, felülről a részvétlen- ség, jobbról az inspektorok, balról az állami „kollega“ nyílt és rejtett oldaltámadásai ellen. Ha ő kiejti fogai közül az elhivatás tiszta fegyverét, azon nyomban elterül elesetten s melléje roskad az iskola is, a falusi gyermekiélek is: mindaz, amit mi városiak olyan szép szóval „magyar jövendő“ néven emlegetünk. A minap is beállított hozzám az egyik. Január elsejével egyszerűen azt mondták neki: fel is uh le is ut. De nehogy azt higyjék, hogy ke íyöradományért jött. Azt nézi most. miből folytassa tovább az életet. Van egy biciklije s egy hátizsák könyve. Maga irta, maga nyomatta ki, hitelre. A biciklin viszi a könyvet faluról-falura. Darabja negyven lej. Ahol megveszik, onnan már kihozta aznapra a testi táplálékot. Ahol nem veszik meg, onnan tovább áll harag nélkül. Majd megveszik máshol. Rendre kijön a család ebédje is, a nyomdai törlesztés is, csak nem szabad túlköltekezni. A vasúti „rezsit" már. nem bírná el ez az üzlet, azért jó a bicikli. — És mi lesz, ha ez a könyv elfogy? Mi lesz tovább? — Van még kéziratban kérem, elég nagy választék. Apró színdarabok, iskolás gyermekek számára. Nagyobb színdarabok műkedvelőknek. Társadalmi regény, történeti regény, rendre agao Kitimó ebéd és mindenek felett »Rhein pezsgő“ Vendégei, bar órai e! -c : falva. meri 02 ebéde; egy pohár csodás Rhein pezsgő fejezte be. Színház, hangverseny vagy mozi után egy pohár Rhein pezsgő kitünően ízlik. Hogy nagyszerű ízléséről tanúságot tegyen., kérjen mindenütt csakis Rhein pezsgőt. De e legnagyobb hatást akkor éri el, ha vendégeinek oűhon egy pohár Rheiíi pezsgőt szolgáltat tel I Alapítása. 1892 óta a Rhein borok és pezsgők kérsc valóbb lenui a ieoki Alapítva 1892 kihozom valamennyit Ilyen átlényegülések korát éljük. A keserves, koplalásos tanitóélet igy lényegült át „boldogabb“ napokban, az iskolai munkából fenmaradt szabad órákban könyvvé s ezek a nyomorszülte könyvek most átlényegülnek lesli kenyérré. Jó a könyve, rossz a könyve a biciklis tanító urnák? O, ne kérdezzétek. Vegyétek és egyétek, mint az Úrvacsorát. Az ő megtöretett teste és ki- ontatott vére az. A Bánataratók cimü regényt is tanítómester irta. Az ő könyve még nem üli fel a biciklire. Gagyi Lászlónak hívják, egyszer átvészelt már egy iskola- bezárást valahol az Erdővidéken, most tudtommal Marosvásárhelyen ismét kenyérben van. Hogy milyen kenyérben, ezt se kérdezzétek. A kisebbségi lanitó- kenyér szűk, sovány és fekete. De Plá- tonnal azt mondatja Madách: „Még a borsón is szépet álmodom“. Gagyi László sem cselekedett másképpen. Irodalommá álmodta a tánitósorsot. A Bánataratók az első oldal első mondataiban elárulja, hogy iró munkája. A cime is elárul valamit: Szabó Dezső még kiheveretlen hatását, ami egyébiránt beljebb a könyv lapjain sincsen másképpen. Szabó Dezső nyelvrobbantó és nyelvduzzasztó érzelmi telítettsége lehetett a nyilvánvaló mintakép Gagyi László előtt. Még a cselekmény előadásában és felépítésében is lépten-nyomon kiérzik a Szabó Dezső hatása. Ez a végig kitartott magas hang, ez az állandó magas hőfokú lira minden nyelvi erényei mellett egyik legnagyobb hibája ennek a könyvnek. Az élet, még a mai erdélyi magyar tanitóélet ábrázolása sem birja el a folytonos forte-fortissimót. Az élet hullámverés, apályokkal és dagályokkal* s az életet tükröző irás sem lehet más. A regény hőse, bizonyos Kékszemü Dá- vidka, meghatóan lelkes és kedves próféta, de folyton-folyvást prófétai pózban. Emberi oldalait tulharsogják prófétai megnyilatkozásai. Életét a gondolatai, KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: Két olasz útikép i. RÓMA. És mind elém jön, aki meghalt, a rozoga kis templomajtón. Hétszáz sovány fej integet be, hétszáz szikár kis öregasszony. Mind ükanyáim. Egykor ők is jártak homályos templomokba, szenteli vizet hánytak magukra, keresztet csókoltak zokogva. A szentmiséken sírdogáltak, az oltárok elé omoltak s mostan fehér váz-ujjóikkal meg-megfenyitenek a holtak. Megrészegülök az örömtől, kinyil a menny és újra látok: gyónószékek homályos öble. meggyszinü ibolya talárok, térdtől kopott, süppedt kövek ti, hosszú imák és örökélet, fehér, piros, lila púpocskák, halvány mártírok, néma mécsek, 6 tömjénfüst, ó tiszta mámor, arany kehely aranyborából, ó égi rózsa, lágy aroma, ó Róma, Róma, Ráma, Róma. II. BOLOGNA. Rómából jöttem meg éjjel Bolognába és kiszálltam. Rekkenö — nehéz meleg volt a szállóba. Tűrhetetlen vágy fogott el, hogy szaladjak, kóboroljak, megfürödjek, elmerüljek, elterüljek az idegen életekben. Már futottam is a lépcsőn a városba, boltívek közt, Petronio templomához, a titkos találkozóra. Mindenünnen fény kiáltott, fény sikoltott rám az utón, mint egy emlék, mint a múltból, fény kiáltott, hogy megállják, fény kiáltott, hogy maradjak. Nem tudott az éj aludni. Annyi fény volt, annyi ember, annyi lány és annyi ifjú, ismeretlen ismerősök. Sápadt és komoly diákok, sűrű-nagy latin hajakkal és az éj kówészagu volt, jégszagu volt, mert a tündér, apró boltocskákba borra forrt a kávé, bugyborékolt s a pohárba tejszinüen csorrant a darált jegekre a kókuszdió nedűje. Folyt az élet, mint a színház. S én leültem itt közéjük, nem mint néző, mint a színész, az arcomra rászorítva útiálarcom keményen, mintha mindig köztük élnék, titkaik, emlékeik közt. Es mimeltcm a beszédük. Caffé nere, signorina! Elet, élet, drága játék. Aqua fresca con ghiaccio! Játék, játék, drága élet. És beszélgettem: Me dice? És legyintettem: Niente! És sóhajtottam magamban régi szivemhez: Gioventu! Giovinezza. giovinezza! Dov‘é dov'é signorina? így dobáltam el, mi pénz volt, a zsebemben az ezüstöt, igy dobáltam el, mi szó volt, a szájamban, a fejemben. Hajimiig csak üldögéltem, elfeledtem, hol születtem, eltemettem azt, ki voltam s játszottam, hogy én is élek. a vívódásai. Jelszava: „csak nem beszélni“ és lehetőleg mindig olyankor beszél, amikor felesleges, amikor árt vele magának. Nyilván fiatal, huszonkét éves még a hős, ezért nem tudja fegyelmezni magát. Milyen szép hősi alak volna ez a fiatal tanitó, ha hősiessége helyenként nem ágaskodnék hősködéssé. Ha tényleg csinálna és nem beszélne. Ha tényleg harcolna összeszoritott foggal anélkül, hogy óvatlan pillanatokban egy kicsit mindig csodálná a saját elképzelt szobrát. Rokonszenves vonása azonban, hogy nem sir, mint minden épkézláb ember körülötte. Magyar tanitó-irók számára tudnék én egy kitűnő mintaképet. A Gárdonyi Gézáét, akitől Gagyi a Kékszemü Dávidba nevet nem olyan kölcsönképpen kapta, hogy azért a kamatokat Szabó Dezsőnek fizesse. Milyen másként, milyen nemes egyszerűséggel, milyen pátoszmentes és mégis melegzenéjii nyelven irta volna meg ez a Gárdonyi Géza a mai erdélyi tanitósorsot. Azok a szép s helyenként mély igazságok, az a bátor mondanivaló mivé sulyosodott volna gárdonyigézai előadásában. De mindjárt mentenünk is kell Gagyi Lászlót, mert túlságos fűtöttsége, folytonos lobo- gása vészben olyan bűn. amelyet ki lehet nőni az évek számának szaporodásával, részben az erdélyi irodalmi viszonyok kezdetlegességének rovására Írandó, melyek közt a tehetség lassú, egyenletes fejlődésére csak igen keveseknek adatik mód. A szétszórtságban, irodalmi központoktól távolélő, szűkös viszonyai közt csak magára utalt fiatal tehetségnek nem áll mindig rendelkezésére a megfelelő nyilvánosság, márpedig az önbirálat kialakulására a nyilvánosság van a legjobb hatással. Ha valaki érvényesülni akar, nagy nehézségek árán elhelyezett nehány kisebb írása után kénytelen mindjárt könyvben kirobbanni, hogy észrevegyék. Az első könyv pedig a legtöbb esetben túlsókat markol s ehhez képest keveset fog. írója belezsufolja minden valódi és vélt mondanivalóját s ezzel rontja meg a képet. melyet tehetségéről alkotni lehetne. De — mondom —- a kellő mértékű meg- higgadás csak idő kérdése a Gagyi László-vágásu embereknél. Kell. hogy sokat olvasson, de arra is szüksége van, hogy öt sokan olvassák. Már ez az. első ííséUe! K Bul'ţnast, IV., Egyatem-me ö. — 100 modern kényelmes s o a. Lif e\\ Hiieg-rmEg folyóvíz. Központi fűtés. Az ét erem és kávéiá bin. minden este szalonzene. — Menü: i.63 P. Az 12’'’z^ébet—pnneében egynine^ icDndsz©:»í
