Ellenzék, 1935. január (56. évfolyam, 1-25. szám)
1935-01-13 / 11. szám
193$ január 13ELLENZÉK mSrnmmmmm GYULAI PÁL Ü3 TÖRTÉNETI REGÉNY MM IRTA : BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND t4-lh KOZLEMEaY szemérem arczárói leszaggatott szüzfátyolt nem engedné sárba tapadtatni? . .. Minő álmok ezek, talány- és ellentmondásokból szőveI Hisz! Sofronia! ö neked soha szerelmet nem ajánlott, s le.. . igen, te el sem fogadnád. Köztünk csak barátságról van szó.... S mily hő, áldozó, sziláján hiv barátja lehetne ő egy nőnek! Vagy tán egy némberrel kötött barátság mindig álnév, s alatta sivárano, követelöbb érzés lappang? Figyelj, Sofronia! A fejedelemhez hála csatol és az első hajlamnak, mert a többi csak a vér múló zaja volt,. .. úgy van, az első szerelemnek ... emléke. De mit jut eszembe? Mért képzelném csökkentnek ragaszkodásomat Zsigmondhoz? Igen, én szeretem öt, oly hőn, mini eddig. S Genga? oh! neki csak barátja vagyok, s valék rég óta. Mért higyem most közelebb hozzá érzéseimet, mint tegnap? Korántsem. Hisz érette két áldozat közül a gyengébbet választottam. Vagy nem lett volna-e ün- tagadóbb lépés elmenni a fejedelemhez, midőn eny- nyi szeszélyek ostromolják; nem lett volna-e több clszánás, zörgetni azon ajtónál, honnan a kegyen- czek elutasíthatnak; benyitni a cabinétba, melyből kitilthat a jezsuita; hivatkozni azon érzésekre, melyek most igen vallásosak, igen hidegek; megragadni a kezet, melyből rózsafüzér csügg alá, s esdeklení oly kecsek csábjaival, melyeket a fejedelem rajongó és változó szeszélye régen imádott s most — mig láza . .. egy művészért, ki a halálos ellenség pártján van s ügyét vele kötötte össze: — nem lett volna-e ez merészebb lépés, nem szédelgőbb és az örökös elta- szitás lehetségével szövetkező terv? — Igen, én fölötte kevés áldozatot ígértem Gengának,... én nem szeretem őt, — ez kétségtelen.“ Sofroniának e tévetegekben egészen kifáradtak érzelmei s különben is már nagy ideje volt az öltözködésnek; becsengeté tehát komornáját. Julia mindig tudott beszélni. Ha csak ablakából és kapu mellől nézte is a világot, többet hallott, látott és talált ki, mint sok azon némberecskék közül, kik elég szerencsések valának, rozmarinnal kezükben, himes párta alá font kontytyal, bő s hólyagos ingujjal, széles rokolyával, karcsú pántlikás vállal és a legcsinosabb köténykével Végig menni, negédes su- hanezok, hegyke huszárok és fényes lovagok közt, nem csupán egy utczán, de többeken, sőt a piaczon is, mindig fölebb és pompás paloták mellett, egyenesen a vártemplomba. E boldogságot, -— melyet a komornáktól, a páván kívül, melynek hétköznap is szép és örökké szétterjeszthető tollai vannak, minden hiú lény méltán irigyelhet, — ma a kecses Julia nélkülözni volt kénytelen: de azért hirtelenkedés lenne állítani, hogy ő épen semmi érintkezésben nem vala a vasárnapi világgal. Sőt mig úrnője fürtéit gyöngyökkel átszőtt tekercsekbe szorította, egész csomagát közié a repeső híreknek. Sofronia alig figyelt rá. — Szegény Zsuzsi! sóhajtó Julia több hasztalan pazarlóit újságok után. Bezzeg sir most! Nem ok- nélkül mondják, hogy a sok czihogásnak rossz vége van, — Ki sir? kérdé szórakozón Sofronia. — Hát Zsuzsi, a mi háztulajdonosunk pestrája, az a kicsi béka, ki Jancsiba bolondult. Már most nyikoroghat; mert Jancsi holnapután kiséretbe indul a török udvarhoz. Mig ö haza vetődik, már a kicsi lk-ka hosszú ingben és mezítláb járja ki a templomot; aztán majd együtt tojáshajba kerekedhetnek, eiint a mese végén mondani szokás. — Mért jár a szád minden pletyka után? szól feddőleg Sofronia. — Bíz' isten! csak történetből hallottam, erösité a komorna. Tudja a kisasszony, valami varrást kellett elhoznom nemzetes Borsai asszonyomtól, s ak- ko* beszélték. Bezzeg van ott lótás-futás! Mosogatnak, súrolnak, sepernek, meszelik a szobákat; mert kvártély kell azoknak a sváb uraknak, kik Szebenbe mentek volt s most a vén német grófot, a király képéi akarják utolérni. Ez drágaságot jelent és háborút. — Honnan tudod? — Hát csak onnan, kisasszony! mivel mindig mikor a német posták nálunk sürögnek, törököt csö- ditetfek be, mint ezt elbeszélte kapunk előtt az a barna karcsú huszár, ki tavaly szökött el ö fenségétől, s tegnap Boldizsárné ő nagyságát kisérte Fehérvárra. Már ezek a huszárok igazi gyöngylegények! Mindenik deli férfi és oly fitos, hogy kocsiba heil len ék. — Pislogj csak sokat a huszárokra, majd szépen megköszöni a mátkád. — Na attól nem kapok hideglelést! — Az én mátkám ámbár Boldizsár ő nagyságánál portás, még sem olyan rossz ember, hogy elébb teli beszélje a leányok fejét, s aztán ott hagyja őket a faképnél. A komorna már elvégezte kötelességeit, összefog /án a reggeli pongyola maradványait, várta úrnőjé- íek más szobába távozását. Sofronia még egy pillantást vetvén a tükörbe, a uappali terembe nyit. — Igen, most jut eszembe, szól a komorna utána sietve, hogy Czeczil kisasszony, midőn épen a varássa! hazajövök, az utczán talált és sokat tudakolt a kisasszonyról, s izené, hogy templom után megfog ja látogatni — Lehet-e önzőbb s feledékenyebb lény — só hajtá Sofronia egy új ötlet miatt tűnődő arczczal — lehet-e boldogtalanabb teremtés a világon, mint én, ki mindent fölszámitottam tervemben, barátném kedélyén kívül! — Hogy fog reá hatni e kaczérkodás Boldizsárral? Eltitkoljam-e tőle? Alugyék-e a szende gyermek, mig zivatar jár feje fölött vak lármáival ugyan és pusztítás nélkül, de szövetnekével a villa nyos erőknek, melyek égetni és öldökölni tudnak? — Aztán minden virágaink közül nem vonja-e a vil lámot leginkább magára a liliom, s a féltékenység tüznyilát a hótiszta kedély? S ki kezeskedik, hogy egy véletlen nem fogja közleni azt, mit a barátság elhallgat? ... Ha ő félre ért, miként igazoljam tettemet? ... Nincsenek-e jellemek, melyeknél a gyanú és végkárhoztatás együtt jelen meg? S általában nem nehezebb-e a pokol létezését elhinni, mint aztán azt a képzelődés minden rémképeivel megnépesiteni? Titkoljak-e hát mindent Czeczil tői; vagy semmit sem? Van-e itt választás? — Nincs, ha nem akarom egy férfi barátságáért egy némberét föláldozni, holott nyíltság által mindkettőt megtarthatnám. Mi köny- nyebb, mint Czeczilt meggyőzni, hogy nem a szerelmet irántam óhajtanám Báthori szivébe sziuleni; de a könyőrületet Sennó sorsán? Hisz van-e a világon némber, ki vetélytárs akarjon lenni, mig minden tettéről értesíti azt, kivel egy ezélért látszik pályázni? Ez oly hiúság őrjöngése volna, mely győzni remél fegyver nélkül fegyverek ellen. .. Igen, én mindent el fogok beszélni neki. — Hassunk együtt. A művésznő e nemes szándéka alig vált szilárd eltökéléssé, midőn Czeczil belép. Az ős hitregék szerint a mennyből kitiltott angyaloknak két osztálya van. A magas, hideg és tiszta égben nem lakhatott sokáig két szenvedély; a szerelem és a nagyravágyás. Minden olvasóm tudja, hogy a becsvágy martalékai. kiket hol pártos angyaloknak, hol ördögöknek szokás nevezni, igen-igen alásülyedtek és ocsmány lényekké változónak. Volt ugyan egy vak ember, ki Luczifer alakján is nemét a sivár szépségnek fedezte föl — tudniillik Milton. De mi adjunk több hitelt képes könyveinknek, melyekben denevérszárnynyai, szarvakkal, kecske-, vagy lólábakkal rajzoltatnak le az alvilág minden polgárai. Legyünk túlszigoruak a nagy bűn iránt: ez rövid dogmám az ördögökről. Azonban, kik Byron lord szép költeményeit és a biblia még szebb lapjait olvasták, emlékeznek a szerelem első bűnöseire, azon engedetlen angyalkákra, kik addig szárnyaltak magas felhőkről alsóbbakra, mig végre oly közel voltak hegyeinkhez, hol vegyesen épitének Káinok és Ábelek oltárt, hogy lehetetlen lön le nem lépni. S ők, a gondatlanok, örök érzésüket fölcserélték földi salakos szenvedélyekkel, mert lakozának közöttünk. Valószínű ugyan, hogy e kecses lények, ha a bölcs Talmudot olvasták volna, másként intézek vala szivük ügyét; mert ott Írva van: ne alkudjál oly portékára, melyet ha jól megvizsgálsz, megvásárolni nem kívánnál: de, hiában! előbb jön a tett, aztán a tapasztalás; előbb mondjuk el e mesét, aztán kérdik tőlünk: mi belőle a tanúság? Elég: ok vétkeztek. S mit tőn az Isten? Hagy;# e kecses és gyarló lényeket lakozni közöttünk a szerelem kínjával, kéjével, álmaival és csalódásával. Nem monda: letépek vonalaitokról min- dnt, mi az angyalra emlékeztetne. Nem monda: azon rövid ösvényen, melynek végire az idő a sir határkövét tette, nem nyílik számotokra sem erény, sem örömvirág. Nem monda: rendkívüli büntetések po- pánczával üldözlek titeket Azrael karjai közé és a halálangyal ki fogja nevetni a vonaglás utolsó lihegé- sét az ég felé. Már most az a kérdés: ha a művészet vilá- ban, a mi teremtményeink közül valamelyik angyalka elvesztette homlokának fénykorét, miként büntessük meg őt? Mérjünk-e rá több kint, mint a mennyi a szenvedélyek természetéből ered, elfátyolozzuk-e arczán azon erény vonalokat, melyek égi származásának okiratai és még tisztán olvashatók; elhitessük-e vele és a közönséggel, hogy midőn az önvizsgálat tükrébe néz, íürtök helyett halántékain Medusa kígyóit látja; vonjunk-e körűié egy mesterséges légkört, mely terhelve van miasmákkaí, melyek életéi veszélyeztetik, s melynek fellegeire a szigorú erkölcsi érdek rávetette azon villámot, mi öt rémitön le fogja sújtani? Szóval: a költői igazságtétel más világnézetet tanusitson-e, mint az élet? E kérdésekre örömest felelnék, ha most Sofronia kisasszony dísztermébe épen be nem lépett volna Czeczil; de igy ki kell hallgatnom őket, különben regényemben hézag támad. A kecses szőke gyermek kapcsos imakönyvet tartott kezébe, nyakán gyöngysor és aranylánc/, he Ivett vékony zsineg, barna hajból fonva, vonult a mellkendő csipkéi alá. Ereklyét örzött-e a keblen: egv fürtöt arany fogialványban az anyától, az udvarlótói, vagy pedig kis csont keresztet — a szeretetnek, szetelemnek, vagy a hitnek emléke íeküdt-e oly köze! szívhez? Czeczil fekete selyem ruhában volt. Az ízlés választatta-e e szint vagy a kedély; többet nyert-e általa a szőke lány vagy a bánatos? Sofronia a dallamnak máskor derült és szeszélyes tündérét oly melegen szorította kebléhez, mintha karjaiba a véletlen száz mérföldről hozta volna vagy ugyanannyi veszély közül. — Kedvesem! tegnap nem láttalak"' — Bosszul éreztem magam. Sofronia! — Sok történt azóta. Czeczil i isiig elpirult, mintha Bullion Boldizsár né megérkezésén kívül nem volna a világon ténv mely említésbe jöhetne. Rerevetre ültek közel egymáshoz. — Tudod-e mennyi méltatlanságra van kitéve a> a szegény Senno? — C)h! igen. Egy kis zenéért — súhajtá Czeczil — Mind miattatok üldözik Meglásd, még meg buktatják! — Tán veszélyek fenyegetik Boldizsárt? kérőt remegve a lány. — Mit gondolsz, kis gyermek? Hisz a fővezér sóit ezer katonának parancsol hivatalánál fogva, s nép szerűségével egész Erdélynek. O igen magas, igen erős cser az. ármány apró fergetegeirc De árnya alatt nem törhetnek-e el a kisebb növények? Neki részvékenyebbnek kellene lenni párthívei iránt. — Ah! te nem ismered őt, szólt Czeczil hévvel Nincs a földön ember, ki készebb volna segíteni szerencsétleneken. Kik hozzá ragaszkodnak, azok so ha sem csalódnak. Cl könnyelműen még senkit nerr keserített meg-— Hát a minap téged. Tudod-e? — Bég elfelejtettem, Solroniám! szol a lány egy könynyel szemében .... Aztán más a szerelem dolga Melyik férfi nem zúzott szét. .. még egy nöszivet is? — No! az. persze csekélység. De, gyermekein! Senno iránt csakugyan lehetne több gondoskodással. —- Nem figyelmeztetik mások. — Te sem? Czeczil pilláin újra könny csillant meg. Hóke zecskéje megrezgett a Sofroniáéban. Mit válaszoljon? Elmondja-e, hogy szivzsarnokának minapi lengeségé óta, ő már alig mer mosolygani, bánkódni, óhajtani, esdekleni; mert ha hideg vagy megtagafló válasz szólana hozzá Boldizsár szeméből, akkor lesz-e ereje: semmit nem gyanakodni a hűtlenségről? akkor uieg- tanithatja-e valaki öt. együtt túrni a szerelmet, a c.sa- latkozást az élettel? Czeczil hallgatott. Sofronia rászegzé sötét, figyelő szemét és nyájasan szól: — Utoljára is jobb vagyok mint te, mert én Genga megtalálására tüstént irtam . .. — S a fejedelem? tudakoló derülten a szőke gyermek. — Czeczil! én Báthori Boldizsárnak írtam — Ah! — Már miért sáppadsz el? — Hisz szerelmi levélkét kaptál volt föle. Fele jtéd-e? Sofronia átkarolta Czeczilt. -— Sőt, gyermekem: jól emlékeztem rá, válaszolt mig kézével fölemelve a csüggő homlokot s melléhez szorítván a szőke gyermeket, meleg égő ajkaival vászonfehér ajkait csókolta. — Ha ő, nem vágynék körülem csapodárkodni, nevetséges volna bizodalmám a siker iránt. így pedig mindent megnyerhetek, a nélkül, hogy legkisebb reményre jogosítanám őt. Mig a művésznő e szavakat mondá. átfonva tartotta Czeczil karcsú derekát s érzé a kis lány megtörő térdeinek reszketősét, látta a kék szemek egében fel- legzeni a kedély fájdalomvilágát; sejté a szív küzdő séf a kebel mozgó fehér márványa és az arcz gyors szín változatai alatt. De ezek oly jelek voltak, melyeket ö ismert, előír kiszámíthatott, lecsendesithetni vélt. Fölemelte tehát a viszont lesütött szőke fő, s mig ujjaival az állat farlá, jobb kezét Czeczil nyakára tette és ajkát a lány ajkára nyomta. — Kába gyermek! szólott, te még tudnál hosszasan is aggódni egy csekélységen. — Csekélységen! kiáltó Czeczil a szenvedély eré- lvével. Es gyorsan, mint a villany szokta kanőczát hajítani egy fellegiül a másikra, megváltozott a helyzet, hang és szerep a két lány közt. Czeczil indulatosan félrelökte Sofroniát s könnyű szökelléssel a szoba másik szögletén voit. ltt kiegyenesül, arc.za szilaj és emelkedett, s mig lábával parancsolna tapint, tiltakozva terjesztő jobbját Sofronia felé, ki hozzá közelíteni akart. — Egy lépést se! mondá metsző, sivár hangon. Festői volt e jelenet és szív rázó. Czeczil átszellemült. — Szólj, de ide ne közelíts! kialtá a személyesített szenvedély, mely Juno vagy Titánia alakjában, kisded vagy nagy porhüvelyben egyaránt parancsol és rendit. Ha egy tündér jeleni volna meg törvényt osztva termeszei iölotti erőknek s kijelölve azon varázskört. hová büntetlenül halandó át nem léphet, nem enge delnieskednék inkább az ámult művésznő, mint most. ( Folytatjuk.) ift
