Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 12. szám - Patak Márta: Hatdarabos pogácsaszaggató készlet

lást, tudtam, hogy bántja, amit csinálok, úgyhogy mégiscsak elhoztam mind a hatot, most meg aztán nem tudom, hová tegyem, a fiókban nem fér el, az evőeszközök elfoglalják az egyiket, a másikat a konyharuhák, csak kettő van, én meg világéletemben a három kredencfiókhoz voltam szokva, otthon ez a hatdarabos pogácsaszaggató-készlet mindig a harmadik fiókban volt, a többi konyhai aprósággal együtt, ami most az evőeszközök mellé került, de ez oda már nem fér be. Sok mindent otthagytam, amire nem lesz szükségem, csak néhány dolgot hoztam el, habverőt, dugóhúzót, fokhagymaprést, derelyevágót, ilyesmit, bár ki tudja, főzök-e egyáltalán még az életben lekváros derelyét, azt is mindig csak miatta főztem, magam miatt sose álltam volna neki, mert nem nagyon szerettem, különösen mákkal, ahogyan ő szokta meg gyerekkorában az anyjánál. Azért a derelyevágót is elhoztam, nem nagy súly, gondoltam, hátha egyszer még megkívánom, jó prézlisen, fahéjjal, ahogyan az én anyám csinálta, és ahogyan én aztán sose, mert az ő családja meg svábosan, mákkal szerette.

A fotel hiányzik. Először nem értettem, micsoda, valamit éreztem, minden az új helyére került, és leültem a kanapéra, hogy pihenek egyet, de már keltem is volna fel, mintha még nem végeztem volna. Gondolkodnom kellett, hogy mit nem pakoltam még el, de akármerre néztem, mindent rendben találtam, mégsem voltam nyugodt, mint amikor tudom, hogy még nem végeztem, valamit félbehagytam, nem ülhetek ölbe tett kézzel, amíg be nem fejezem. Meg kell még szoknom, hogy nem a fotel lesz a pihenőhelyem.

Az éjjel azt álmodtam, hogy van itt még egy szoba, tele mindenféle holmival, aminek még helyet kell találnom. Ott volt minden, amit nem hoztam magammal, pedig régen nagyon szerettem, az összes apró tárgy, csetresz, mindenféle kacat, amire semmi szükség, de azt mondták az új tulajdonosék, hogy ne dobjak ki semmit, hátha nekik még kell, jó lesz valamire, nem hozhatnak ide magukkal minden lakásdíszt olyan messziről, majd ők eldöntik, hogy mi kell nekik, csak hagyjak ott mindent, amit nem viszek el.

Ez a hatdarabos pogácsaszaggató-készlet is ott volt, abban a szobában, a kávédaráló mellett, ami már olyan zakatolva járt, hogy mindig attól féltem, egyszer szétdurran a kezemben, köszörült-nyikorgott, mintha kínszenvedés lett volna neki megdarálni azt a kis mákot a barátfüléhez. Ott sorakoztak a polcon a tárgyaim, mint régen a spájzban a lekváros, befőttes meg zsíros üvegek, mert a sült zsírt mindig le kellett szűrnöm, fokhagymástul, úgy tettem el, azt kente a kenyérre, mert nagyon szerette a zsíros kenyeret friss kenyérrel, egészen addig, amíg nem kezdett el járni a kezelésekre, mert attól fogva jószerivel csak leveken élhetett.

Be se lehetett lépni szinte abba a helyiségbe, még a földön is mindenütt a sok holmi, amerre néztem, mindenfelé a régi életünk tárgyai, még a lánykoromban horgolt csipketerítők is egy dobozban, olyan szépen, fehéren, kikeményítve, ahogyan kimosva el szoktam őket tenni, pedig már azt se tudom, hová lettek, olyan régen nem használtam őket. Minden ott volt, amit még nem tettem a helyére. És csak álltam ott dermedten az ajtóban, mert tudtam, ha ezzel végzek, akkor mehetek tovább, még egy helyiség tele van holmival, és utána még egy, az összes holmi vár még rám, amit ott hagytam a régi házunkban az új tulajdonosnak, pincétől a padlásig, aztán hátul, a kamrától egész a tyúkólig, istállóig, disznóólig, pajtáig, mindent be kell rámolnom ebbe a beépített szekrénybe meg ebbe a kis konyhába, ahol én ennek a hatdarabos pogácsaszaggató-készletnek sem találok most helyet.

60